Krónika, 1984 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1984-03-01 / 3. szám

szemérmesen. — Nem hagy békén a kíváncsiság. Még sohasem láttam élő grófot, igaz, holtat sem. Most meg­tehetem. Elkéstem kissé, de jobb későn, mint soha. Másra fordult a figyelem, lehet, hogy mindenki arra gondolt, hogy grófokból is megárt a sok... Csak engemet unszolt Pali. Egymás mellett dolgoztunk a szalagon, folyton a fülemet rágta. — László, maga már dörzsöltebb fajta. Jobban tudja, hogy mi az illendőség... — Pali, — mondtam —, ne legyen gyerek. Ha már ennyire nyugtalanítja, menjen oda, mondja meg őszintén, hogy mit akar. Nem harapja le a fejét. Olyan öreg már, hogy foga sincs. — Ne ugrasszon, — füstölgött Pali. — Mutasson be neki. Mit kérett magát? Talán azt várja, hogy fizessek érte? Ez eldöntötte a vitát. Ebédszünetben odaállítottunk. — Szekeres Pál — mutattam be társamat. — Gyula bácsi még nem ismeri. Együtt dolgozunk a szalagon. — Jó napot — nyújtotta kezét a sötétkék kezeslábas munkaruhába öltözött öreg és kissé fáradtan támaszkodott a seprűnyélre. — Zádor Gyula vagyok. Miben lehetek szolgálatára? — Eljöttem bemutatkozni — dörmögött Pali. Fürkésző tekintete azonban fürgén méregette az őszbeborult tisztasági alkalmazottat. — Megtisztelő — figyelt fel a gróf az aprólékos vizsgálódásra és visszafordult seprőjéhez. — Még két blokkot be kell fejezzek... — magyarázta udvariasan. — Örültem, hogy magyarokkal találkozhattam. Az Örökös Tagok Báljának egy asztala: Galló István és felesége, vitéz Szathmáry Károly és Tollas Tibor költő, a Nemzetőr felelős szerkesztője. — Alig egy hónappal e találkozás után vitéz Szathmáry Károly súlyos műtéten esett át. Ma már ismét közöttünk van. Barátai és a Krónika szerkesztősége nevében őszinte bajtársi szeretettel kívánjuk mielőbbi teljes felgyógyulását. Pali, hirtelen fontolóra vette a dolgot. Ez volt az első alkalom, hogy élő gróffal került szembe. Nem szalaszthat­­ja el bizonyságszerzés nélkül. — Azt mondják a többiek... és akadozva mérlegelte a szavakat—, hogy igazi grófnak tetszik lenni... Hogyne — válaszolt Zádor kissé élesen és megemelte a seprőt. Az vagyok. Itt a jelvényem. A seprők grófja. — Megkövetem — kapott a szóra —, nem akartam megbántani. Csak furdalt a telhetetlen emberi kíváncsiság. Negyvenéves múltam, de még nem láttam élő grófot életemben. — Ide figyeljen kedves barátom — fordult hozzá Zádor nagyon nyugodtan, de nagyon határozottan. — Idős ember vagyok, talán már csúfolódás az osztályrészem. Ha valami különleges állatfajtát készül megtekinteni, ne sajnálja azt a két shillinget, menjen el szépen az állatkertbe, ott nagy a választék, kedvére kibámulhatja magát. Talán még grófot is talál, ha szerencséje van. Én nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy mutogassanak. — Megfordult és útnak eredt seprőjével. Pali azonban utána lépett. — Nézze, én nem akartam megbántani... Egy kis természetes emberi kíváncsiságért maga sem neheztelhet. Én nem jártam soha Zádorfalván, Győrött bajlódtam a társzekérrel, meg a lovakkal, de tudom, hogy a parádéskocsis még a kastély kapujából is elzavart volna, ha odavetődöm. Gondoltam, itt van annyi jogom, hogy megnézzem közelről, azt, akire kíváncsi vagyok... — Én nem neheztelek, kedves honfitársam, — fordult vissza az őszfejű ember és Palira nézett szomorúan és hidegen. — Mi volt az édesapja neve? — Szekeres Ádám — válaszolt Pali meglepetten. — Mi volt a foglalkozása? — Vasúti rakodómunkás a győri pályaudvaron. — Szégyelli? — Miért szégyellném? — csattant fel Pali. — Dehogy szégyellem! Tisztes munkásember volt, keményen dolgozott, megadott négy gyermekének, amit tudott. — Látja?! — Miért szégyenkeztem én az apám miatt? Nem szégyenkezem és ne is kívánja tőlem senki, hogy szégyenkezzem! Még akkor sem szégyenlem, ha ma sem­mit sem ér az, amit rám hagyott. Kár minden szóért. Maga vasat reszel, én söprögetek. Hol a különbség? Két messzire sodort, számkivetett magyar próbálja életét meg­találni... — fűzte hozzá kissé megenyhült hangon. A békülés szele Palit is elérte. Kissé szégyenkezve vonogatta vállát, mielőtt kibökte: — Ami furcsa, az furcsa. Folyosósöprés... egy grófnak... — Miért? — folytatta most már az ezüstfejű öreg nekiindultan. — magának elárulhatom, ezt is protek­cióval szereztem. Tudja, az angol egész jól megy nekem. Beszélem, írom, olvasom, ez is az apám hagyatékából maradt. A munkaelosztónál írnoki állást kértem, de ud­variasan felvilágosítottak, hogy 61 éves írnokra nincs 18 KRÓNIKA

Next