Krónika, 1984 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1984-03-01 / 3. szám
szemérmesen. — Nem hagy békén a kíváncsiság. Még sohasem láttam élő grófot, igaz, holtat sem. Most megtehetem. Elkéstem kissé, de jobb későn, mint soha. Másra fordult a figyelem, lehet, hogy mindenki arra gondolt, hogy grófokból is megárt a sok... Csak engemet unszolt Pali. Egymás mellett dolgoztunk a szalagon, folyton a fülemet rágta. — László, maga már dörzsöltebb fajta. Jobban tudja, hogy mi az illendőség... — Pali, — mondtam —, ne legyen gyerek. Ha már ennyire nyugtalanítja, menjen oda, mondja meg őszintén, hogy mit akar. Nem harapja le a fejét. Olyan öreg már, hogy foga sincs. — Ne ugrasszon, — füstölgött Pali. — Mutasson be neki. Mit kérett magát? Talán azt várja, hogy fizessek érte? Ez eldöntötte a vitát. Ebédszünetben odaállítottunk. — Szekeres Pál — mutattam be társamat. — Gyula bácsi még nem ismeri. Együtt dolgozunk a szalagon. — Jó napot — nyújtotta kezét a sötétkék kezeslábas munkaruhába öltözött öreg és kissé fáradtan támaszkodott a seprűnyélre. — Zádor Gyula vagyok. Miben lehetek szolgálatára? — Eljöttem bemutatkozni — dörmögött Pali. Fürkésző tekintete azonban fürgén méregette az őszbeborult tisztasági alkalmazottat. — Megtisztelő — figyelt fel a gróf az aprólékos vizsgálódásra és visszafordult seprőjéhez. — Még két blokkot be kell fejezzek... — magyarázta udvariasan. — Örültem, hogy magyarokkal találkozhattam. Az Örökös Tagok Báljának egy asztala: Galló István és felesége, vitéz Szathmáry Károly és Tollas Tibor költő, a Nemzetőr felelős szerkesztője. — Alig egy hónappal e találkozás után vitéz Szathmáry Károly súlyos műtéten esett át. Ma már ismét közöttünk van. Barátai és a Krónika szerkesztősége nevében őszinte bajtársi szeretettel kívánjuk mielőbbi teljes felgyógyulását. Pali, hirtelen fontolóra vette a dolgot. Ez volt az első alkalom, hogy élő gróffal került szembe. Nem szalaszthatja el bizonyságszerzés nélkül. — Azt mondják a többiek... és akadozva mérlegelte a szavakat—, hogy igazi grófnak tetszik lenni... Hogyne — válaszolt Zádor kissé élesen és megemelte a seprőt. Az vagyok. Itt a jelvényem. A seprők grófja. — Megkövetem — kapott a szóra —, nem akartam megbántani. Csak furdalt a telhetetlen emberi kíváncsiság. Negyvenéves múltam, de még nem láttam élő grófot életemben. — Ide figyeljen kedves barátom — fordult hozzá Zádor nagyon nyugodtan, de nagyon határozottan. — Idős ember vagyok, talán már csúfolódás az osztályrészem. Ha valami különleges állatfajtát készül megtekinteni, ne sajnálja azt a két shillinget, menjen el szépen az állatkertbe, ott nagy a választék, kedvére kibámulhatja magát. Talán még grófot is talál, ha szerencséje van. Én nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy mutogassanak. — Megfordult és útnak eredt seprőjével. Pali azonban utána lépett. — Nézze, én nem akartam megbántani... Egy kis természetes emberi kíváncsiságért maga sem neheztelhet. Én nem jártam soha Zádorfalván, Győrött bajlódtam a társzekérrel, meg a lovakkal, de tudom, hogy a parádéskocsis még a kastély kapujából is elzavart volna, ha odavetődöm. Gondoltam, itt van annyi jogom, hogy megnézzem közelről, azt, akire kíváncsi vagyok... — Én nem neheztelek, kedves honfitársam, — fordult vissza az őszfejű ember és Palira nézett szomorúan és hidegen. — Mi volt az édesapja neve? — Szekeres Ádám — válaszolt Pali meglepetten. — Mi volt a foglalkozása? — Vasúti rakodómunkás a győri pályaudvaron. — Szégyelli? — Miért szégyellném? — csattant fel Pali. — Dehogy szégyellem! Tisztes munkásember volt, keményen dolgozott, megadott négy gyermekének, amit tudott. — Látja?! — Miért szégyenkeztem én az apám miatt? Nem szégyenkezem és ne is kívánja tőlem senki, hogy szégyenkezzem! Még akkor sem szégyenlem, ha ma semmit sem ér az, amit rám hagyott. Kár minden szóért. Maga vasat reszel, én söprögetek. Hol a különbség? Két messzire sodort, számkivetett magyar próbálja életét megtalálni... — fűzte hozzá kissé megenyhült hangon. A békülés szele Palit is elérte. Kissé szégyenkezve vonogatta vállát, mielőtt kibökte: — Ami furcsa, az furcsa. Folyosósöprés... egy grófnak... — Miért? — folytatta most már az ezüstfejű öreg nekiindultan. — magának elárulhatom, ezt is protekcióval szereztem. Tudja, az angol egész jól megy nekem. Beszélem, írom, olvasom, ez is az apám hagyatékából maradt. A munkaelosztónál írnoki állást kértem, de udvariasan felvilágosítottak, hogy 61 éves írnokra nincs 18 KRÓNIKA