Krónika, 1984 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1984-04-01 / 4. szám
közelében ütötték fel tanyájukat. Nem esett ugyan sok hó (néha szemerkélt az eső is), de az együttlét és a gyönyörű táj sok mindenért kárpótolt. Mi minden apró részlet jut eszembe, ha a legutóbbi táborra visszagondolok! Elsősorban a gyerekek (a most már 200-as létszámra duzzadt társaság) öröme, vidámsága, játékos jókedve! Ami pedig a szülőket illeti, (s én az ő szemszögükből is nézem a dolgokat, mert hiszen közöttük voltam), sokan összejöttek a régi, harcedzett, steinhausi társaságból; olyanok is, kiknek fiai, lányai már megnőttek s (ezért vagy azért) nem is voltak jelen; Bohusék, Szabóék, Baloghék, Dobiék, Oroszék, Schmidték, Irmeyék, Igo-Kemenesék, Tollas Tiborék... hogy csak párat említsek a leghűségesebbek közül. A téli merevségbe süppedt tó, a sötét fenyvesek, a merészen égbeszökő, sziklás hegyek, a falvak tiroli faházai és tűhegy-tornyai, a csilingelő lovasszánok... s a városokban (mint a közeli Rattenbergben) a színes házakon ékeskedő, aranyozott kovácsoltvas-cégérek... mind mind hozzátartoznak a ,,hangulathoz". Ha most, luganói íróasztalom mellől, visszatévedek, újra magam előtt látom az osztrák nemzeti eledelnek számító császármorzsa (Kaiserschmarl) omlós halmait, a sárga tésztén átvillanó ribizlilekvárral, s a Salzburgernockerl sült habcsodáját... De a tiroli étlapokon gyakran felbukkantak már „magyar" jelzőjű különlegességek is, főként— természetesen — a „gulyás”, mely címszó alatt nem egyszer elképesztő dolgokat szolgáltak fel. Az üzletek kirakatában üvegpoharakat festettek vagy metszettek, ólomkristályokat köszörültek, de sok volt a fa-, email- és óntárgy is. Nekünk, svájci magyaroknak külön meglepetést jelentett, hogy az osztrák bankok nyitottak, az alkalmazottakat nem zárja el a kliensektől vastag, golyóálló üvegfal, mint nálunk. (Jobbak lennének arrafelé az erkölcsök?) — Szereted az enziánt? — röppent fel a társaságban időről-időre a kérdés. — Nem szeretem az enziánt, de mégis veszek belőle emlékbe egy kicsit, mert tetszetős, virágos cserépdemizsonban árulják, hozzákötözött aprócska kriglivel. — De a Stroh rumot szereted? — Azt igen! Emlékszem a házak tetején álló, csinos fatornyocskákra. Csúcsukon kakas, kalapjuk alatt csengő. Jólesett látni a máshol rég elfeledett, gótbetűs feliratokat is. • A lassan már fogalomszámba menő társadalmi esemény, a magyar cserkészek téli tábora, több mint tízéves múltra tekinthet vissza. Itt, Európában, szülők és gyerekek egyforma izgalommal készülődnek rá, s egyforma nosztalgiával tekintenek rá vissza. (Néha, persze, vannak tengerentúli, sőt hazai látogatók is.) És mennyi érdekes (fontos!) eszmecserére kerül sor a sízéstől kipirult arcú emberek között, mennyi terv, menynyi új ötlet röppen fel... rendszerint akaratlanul, egy vacsoránál, de egy lépcsőházi összefutásnál is! Mert ezek az ,,igazi”, kötetlen beszélgetések, melyeket senki sem tervez, senki sem „programoz be", melyek spontánul szakadnak fel a lelkekből! És még egy lényeges dolog: akor mindenki letette otthoni gondjait, mindenki szabadságon van, és szellemi témákra tud koncentrálni! Kölley Gyurka bá meg lehet elégedve a „téli táborok" elmúlt tíz esztendejével! Létrehozott valamit, melynek hatása, következményei egyelőre még (s azok számára, akik — benne élvén —, „ a fáktól nem látják az erdőt) beláthatatlanok — a magyar jövő szempontjából! Énekóra a táborban A cserkészek háza 1984. ÁPRILIS KRÓNIKA 21