Krónika, 1984 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1984-04-01 / 4. szám

közelében ütötték fel tanyájukat. Nem esett ugyan sok hó (néha szemerkélt az eső is), de az együttlét és a gyönyörű táj sok mindenért kárpótolt. Mi minden apró részlet jut eszembe, ha a legutóbbi táborra visszagondolok! Elsősorban a gyerekek (a most már 200-as létszámra duzzadt társaság) öröme, vidám­sága, játékos jókedve! Ami pedig a szülőket illeti, (s én az ő szemszögükből is nézem a dolgokat, mert hiszen közöttük voltam), sokan összejöttek a régi, harc­edzett, steinhausi társaságból; olyanok is, kiknek fiai, lányai már megnőttek s (ezért vagy azért) nem is voltak jelen; Bohusék, Szabóék, Baloghék, Dobiék, Oroszék, Schmidték, Irmeyék, Igo-Kemenesék, Tollas Tiborék... hogy csak párat említsek a leghűségesebbek közül. A téli merevségbe süppedt tó, a sötét fenyvesek, a merészen égbeszökő, sziklás hegyek, a falvak tiroli faházai és tűhegy-tornyai, a csilingelő lovasszánok... s a városokban (mint a közeli Rattenbergben) a színes házakon ékeskedő, aranyozott kovácsoltvas-cégérek... mind mind hozzátartoznak a ,,hangulathoz". Ha most, luganói íróasztalom mellől, visszatévedek, újra magam előtt látom az osztrák nemzeti eledelnek számító császármorzsa (Kaiserschmarl) omlós halmait, a sárga tésztén átvillanó ribizlilekvárral, s a Salzburger­nockerl sült habcsodáját... De a tiroli étlapokon gyakran felbukkantak már „magyar" jelzőjű különlegességek is, főként— természetesen — a „gulyás”, mely címszó alatt nem egyszer elképesztő dolgokat szolgáltak fel. Az üzletek kirakatában üvegpoharakat festettek vagy metszettek, ólomkristályokat köszörültek, de sok volt a fa-, email- és óntárgy is. Nekünk, svájci magyaroknak külön meglepetést jelentett, hogy az osztrák bankok nyitottak, az alkalmazottakat nem zárja el a kliensektől vastag, golyóálló üvegfal, mint nálunk. (Jobbak lennének arrafelé az erkölcsök?) — Szereted az enziánt? — röppent fel a társaságban időről-időre a kérdés. — Nem szeretem az enziánt, de mégis veszek belőle emlékbe egy kicsit, mert tetszetős, virágos cserépdemizsonban árulják, hozzákötözött aprócska kriglivel. — De a Stroh­ rumot szereted? — Azt igen! Emlékszem a házak tetején álló, csinos fator­­nyocskákra. Csúcsukon kakas, kalapjuk alatt csengő. Jólesett látni a máshol rég elfeledett, gótbetűs feliratokat is. • A lassan már fogalomszámba menő társadalmi esemény, a magyar cserkészek téli tábora, több mint tízéves múltra tekinthet vissza. Itt, Európában, szülők és gyerekek egyforma izgalommal készülődnek rá, s egyfor­ma nosztalgiával tekintenek rá vissza. (Néha, persze, van­nak tengerentúli, sőt hazai látogatók is.) És mennyi érdekes (fontos!) eszmecserére kerül sor a sízéstől kipirult arcú emberek között, mennyi terv, meny­nyi új ötlet röppen fel... rendszerint akaratlanul, egy va­csoránál, de egy lépcsőházi összefutásnál is! Mert ezek az ,,igazi”, kötetlen beszélgetések, melyeket senki sem tervez, senki sem „programoz be", melyek spontánul szakadnak fel a lelkekből! És még egy lényeges dolog: akor mindenki letette otthoni gondjait, mindenki szabadságon van, és szellemi témákra tud koncentrálni! Kölley Gyurka bá meg lehet elégedve a „téli táborok" elmúlt tíz esztendejével! Létrehozott valamit, melynek hatása, következményei egyelőre még (s azok számára, akik — benne élvén —, „ a fáktól nem látják az erdőt) beláthatatlanok — a magyar jövő szempontjából! Énekóra a táborban A cserkészek háza 1984. ÁPRILIS KRÓNIKA 21

Next