Krónika, 1986 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1986-12-01 / 12. szám

Az elfelejtett Kőmíves Kelemen Az idő bolondját járta. Tollas Tibor phoenixi előadásán még nyár volt. A szeptemberi arizonai nyár gyöngyözte homlokunkat, ingujjra vetkőztünk. Ám tegnap a hőmérő felére esett, s a Grand Canyon harminc mérföldes, rázós földútja kétszer olyan hosszúnak tűnt, mint máskor. A házigazda, Elemér magyar vizslája, Pajtás, a rossz idő ellenére boldogan mártódzott a Colorado vad hullámaiba, minket is fürdésre biztatva, a Nap azért csak hidegen sütött. Mi már jól ismertük ezt az elkápráztató utat emeletes sziklakárpitjaival, fenséges csúcsaival. Ez esetben Tibor kedvéért mentünk, megosztani vele Arizona világcsodáját, „Isten zsámolyát”, ahogy a Canyont nevezni szoktam. Szerdán a hideg eső szobafogságra ítélt bennünket. Elkeseredetten vártuk az ítéletidő elvonulását, hiszen másnap koradélután Tibor Los Angelesbe repül, s nekünk hajnalban Sedonát kell útba ejtenünk, mint feltétlen látványosságot. Elérkezett a búcsú napja. Éjjel csekély hó esett. Különben ugyanaz a hideg idő, esős kilátástalanság, amin megtörik emberi akarás, adnivágyás. Ki tudja, talán utolsó találkozásunk Tiborral... Megöregedtünk, s velünk együtt a hajdani fiatal emigráció. Truxtonból indultunk. Elemér vezetett. Utunk a ma már történelmi hatvanhatoson indult. Majd a negyvenes gyorsutat vettük Flagstaff felé. Délnek a tizenheteset. Már egy hónappal ezelőtt elterveztük az Oak Creek Canyon megtekintését. Mi sem láttuk még. Dehát az idő beleszól. A nyolc-tízezer láb magasan fekvő műutakat tejfehér köd fedi. A látási viszonyok csaknem nullára csökkennek. Nagyritkán látszik az út szélén egy-egy óriás lucfe­nyő tincse. Aztán megint csak sejtés! Szerencsére Elemér barátunk elsőrendű hajtó, s a bérelt kocsi hibátlanul működik. Az eredeti céltól rég elálltunk. Az Oak Creek Ca­­­nyon megtekintése lehetetlen, s a kitérő időt vesz igénybe. Már-már lemondok Sedona természet­faragta vörös szobrairól is. Elemér csodát vár. Ki tudja, két óra alatt mi történik? A tizenhetesről tábla jelzi a sedonai letérőt. Az eső eláll, s a köd valamelyest ritkul. Tizenegy óra felé lehetünk, amikor beteljesül a csoda: feltűnik Sedona vörös kőkáprázata. A Haranghegy és a többi óriásszobor. Az egyikben a Szüzet vélem Gyermekével fellelni. A tócsák is vörösek, mint ahogy vörösek a csodával határos kőszirtek. Elképzelhetetlen és leírhatatlan varázslatos szépség fogad, akárcsak a fáraók egyip­tomi Memnon-szobrai, azzal a különbséggel: ezeket az Alkotó tervezte és faragta. Pár perc és megjelenik a vörös szirtek tetején a kápolna. Két hatalmas sziklára támaszkodik az épü­let. Előlnézetből egy óriás kereszt, melynek négy részlegét színes ólomüveg-ablakok töltik be. A hegytetőn szerpentin vezet a bejárathoz. Autónk már leparkolt. Tibor, Elemér, Ica barátunk, Mari meg én felmegyünk a szerpentinen. A templomból lágy zsolozsma hallatszik. Belül antik angyalszobortól kezdve a legmodernebb templom­díszítésig minden megtalálható. Ám egyik sem kelt ellentétes hangulatot. A rendező mesteri adottsággal tárja elénk az ölelkező harmóniát. Hallgatom a zsolozsmázó kántát. Mintha Esztergomban lennék, ahol Hazámból távozásom előtt kispapok Gre­goriánját hallottam. Az előtérben bronztábla fogad. Az írás Budapestről mesél. A tervező magyar mérnök a har­mincas években a Gellérthegyre tervezi e monu­mentális kápolnát. Aztán háború jön, elszegényedés. Az álomlátó frontokon harcol, aztán a sors Nyugatra sodorja. A kápolna tervét egy amerikai cég valósítja meg a Brunswick-család bőkezűségéből. Az építési enge- 24 KRÓNIKA

Next