Krónika, 1993 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1993-04-01 / 4. szám

Egy el nem mondott beszéd, s ami mögötte van Wass Albert Az elmúlt év november elején meghívást kaptam az Amerikai Magyar Szövetség közgyűlésére, Orlando­­ba, azzal a megtisztelő kívánsággal, hogy „néhány szóval” nyissam majd meg a gyűlést. A meghívást örömmel elfogadtam. A kitűzött időpont november 21- e volt. Egy héttel azelőtt én „mutattam be” a minden­ki által jól ismert Tollas Tibort az Orlandói Magyar Club gyűlésén és bár már a nyolcvanötöt taposom, semmi jel nem utalt arra, hogy egy hétre rá rám szakad a nyomorúság. De ember tervez, Isten végez. Két nappal a kitűzött időpont előtt úgy leütött lábamról egy hirtelen influenza, hogy családom, nagy ijedelemmel, kórházba vitt. Tervezett megnyitó beszédem tehát elmaradt. Már­pedig, akinek az én koromban még elmondatlan mondanivalója van, az igyekszik elmondani azt, mielőtt bezárul előtte a kapu. Arra kérem tehát mindazokat a kedves szerkesztő urakat, kik közül néhányan bizony a magyar Haza „fölszabadulása” óta valamilyen oknál fogva már nem is közlik beküldött kézirataimat, ez alkalommal feledkezzenek meg az elzárkózás okáról és tegyenek kivételt. Ennek a vén harcosnak még van valami mondanivalója, aminek elmondására a testi gyöngeség már nem adott elég időt. Nos, itt van a belém rekedt szöveg: „Ahhoz, hogy a jövendőről szóljak, múlttal kel kezdenem. Alig értem ki ide Amerikába, jó negyven esztendeje annak, amikor csak bekopogtatott kis New York-i hotelszombámba egy úriember, aki valamikor régen a kolozsvári Ellenzék nevezetű napilap firkásza volt, Havas Emil nevezetű, akiből időközben amerikai újságíró lett, a New York Times munkatársa, a Readers’ Digest társszerkesztője, ki szűk kis szobámba lépve előbb szürke húzott szemekkel végignézett, majd megcsóválta a fejét. „Öregebbnek hittem”, vallotta be ,nagy kár lenne, ha tehetségét olyasmire pazarolná, amit mostanában ír. „Én egy ajánlattal jövök” tért látogatom a tárgyra „újon egy könyvet, ahogy azt mi kitervezzük magának és garantálom, hogy best­sellert csinálunk belőle, a Readers’ Digest is lehozza, filmet is csinálunk belőle, s egy év se telik bele, egy millió dollárt keres vele!” Megkérdeztem, hogy mi lenne a téma!... „Az én életem, például” jött a felelet „zsidófiút megvernek a fasiszta diákok, sok kaland után kijut Amerikába és itt kibontakozik a tehetsége, híres ember lesz...” Talán tíz percet tölthettünk együtt. „Ide figyeljen” mondta végül is „ha elfogadja ajánlatunkat és úgy ír, ahogy azt mi akarjuk, sikeres amerikai írót csinálunk magából. De ha nem” és itt fölemelte a hangját Havas úr „soha egyetlen könyve se jelenik meg ebben az országban, érti? Kezünkben van az amerikai sajtó, könyvkiadás és film­ipar. Ebben az országban azt olvasnak csak, amit mi adunk a kezükbe, azt látnak és hallanak, amit mi akarunk. Ha itt akar élni, akkor vagy úgy ír, ahogy azt mi megkívánjuk, vagy nem ír semmit!” Két esztendő se kellett hozzá, s rájöttem, hogy Havas Emilnek igaza volt. Hiába küldözgettem angolra fordított kézirataimat kiadóknak és folyóira­toknak, többnyire még csak vissza se küldték azokat. Végül is egy jónevű irodalmi ügynökség embere elárulta a titkot: „a maga neve feketelistán van, nincs kiadó, aki el merné fogadni.” Mivel akkor már egyetemi állásban voltam, rájöttem arra is ,hogy trianoni szerencsétlen­ségünknek mi volt a valódi oka: elemi iskolától föl az egyetemig minden tankönyv, amiből Amerika népe történelmünket és földrajzunkat tanulta, cseh, román, francia, vagy német szerző munkája volt. Hamis adatokat tartalmazott valamennyi és határozottan magyar-ellenes volt. Nem csoda, hogy mindazok, kik ezekből a tankönyvekből ismerték meg nemzetünket, ellenséges érzülettel voltak velünk szemben és országunk feldarabolását, nemzetünk megbüntetését igazságos megoldásnak tekintették. Azok közülünk, kik a közoktatásban, vagy könyv­tárakban helyezkedtek el, eleinte tiltakozni próbál­tunk, de tiltakozásainkat senki se vette komolyan. Végül is, 1962-ben megalapítottuk a hajdani Erdélyi Szépmíves Czéh mintájára az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhet és elkezdtünk kiadni ismeretter­jesztő szakkönyveket, angolul. Majd létre­hoztuk a Danubian Press nevezetű kiadóvállalatot és angol nyelvű folyóiratokat adtunk ki: a Transylvanian Quarterlyt, Hungarian Quarterlyt, majd a Central European Forumot. Tiszteletpéldányainkkal megnyertük az amerikai szakkörök érdeklődését. A baj csak az volt, hogy nem volt tőkénk. Akikre számítottunk, vagyis a milliónál magasabb létszámú amerikai és kanadai magyarság, nem értették meg az angol nyelvű könyvkiadás fontosságát. Az előfizetők létszáma, akikre vállalkozá­sunk épült, alig haladta meg a hétszázat, bár mindössze évi tíz dollár volt a tagdíj, amit később húszra kellett emeljünk. Az összeg ellenében minden tagunk kapott évente három könyvet. Kettőt angolul, egyet magyar nyelven. Sajnos háromezer példány­számnál magasabbra már nem futotta és ebből mindössze ezerötszáz példányt tudtunk díjtalanul szétosztani egyetemi, középiskolai és közkönyvtárak között. Csöpp volt a tengerben. Végül is megbuktunk. Első kiadványunk volt Zathureczky Gyula pompás kis könyve: Transylvania, Citadel of the West. Hatezer példányban osztottuk szét, iskolák, könyvtárak, képviselők és szenátorok között. Utolsó könyvünk volt 16 — KRÓNIKA

Next