Nemzeti Újság, 1987 (4. évfolyam, 1-22. szám)

1987-05-15 / 8. szám

1987. május 15. 14. oldal Egy pohár bor Vacsora vendégeim reggel egy óra felé eltávoztak és amíg rendet csináltam a konyhában, elgondolkoztam. Az est folyamán, mint sok más alkalommal, felmerült a magyar kérdés: érdemes-e idegen országban, idegen földrészen harcolni magyar hazánkért, magyar jogokért, Erdélyért? A beszélgetés több alkalommal kicsinyes vitákra, személyeskedésekre tért át, ami elszomorított, és keserűen gondoltam, ez is magyar tulajdonság, meg az is, hogy több, mint harminc éve távol a hazánktól, átélve a második világháború, a forradalom borzalmait, felnőve a Rákosi-rendszer nyomorúságában, megküzdve az emigráció nehéz­ségeivel, még mindig magyarok maradtunk. Az egyik üvegben megmaradt vörösbort kiöntöttem egy pohárba, leültem, cigarettára gyújtottam, s amint a fény játékát figyeltem a boron, gondolataim tovább hömpölyögtek. Mikor 1957-ben Ausztráliába érkeztem, azt mondtam: Ausztráliában angolul beszélnek, ezt a nyelvet meg kell tanulni. Ennek az országnak leszek a polgára, itt keresem a kenyerem, fizetem az adót, ennek az országnak a törvényei szerint élek. Öntudatlanul, pontha el akartam volna felejteni azt, hogy magyar vagyok. Miközben cukrot csomagoltam a cukorgyárban, angol dalok szövegeit bifláztam, hogy felhasználva zenei ■tanulmányaimat, bekerülhessek az ausztrál klubokba mint énekesnő. Aprópénzre váltottam a tehetségemet. Évekig nem olvastam magyar újságokat, könyveket. Néhanapján, majd egyre többször - ahogy a meghívások sűrűsödtek - énekeltem magyar rendezvényeken, így eltelt jónéhány esztendő. Egy alkalommal meghívtak bennünket barátaink, s míg férjeink a szomszéd szobában billiárdoztak, mi nők kávé és sütemények mellett beszélgettünk. Az egyik hölgy, akit akkor még alig ismertem, felvetette, hogy vannak idős emberek, újonnan érkezett magyarok, egyedülálló nők, akiken segíteni kellene. Ezért javasolta, alakítsunk Sydneyben egy Nőegyletet. További hozzászólá­sokra nem is várva, rögtön kijelentettem, hogy semmi jövőt nem látok abban, hogy Ausztráliában bármiféle vonalon magyar egyesületeket alapít­sunk. Itt élünk, mondtam, és az ausztrál társadalomba be kell olvadni. A háziasszony tapintatlan és neveletlen kijelentésem után udvariasan másra terelte a szót. Jellemző akkori nagyszerű “éleslátásomra”, hogy a sydneyi Nőegylet rövidesen ezek után megalakult és azóta is sikeresen dolgozik. A pohár borral a kezemben, szégyenkezve emlékeztem erre vissza. Évek múlva, mikor újból találkoztam ezzel a hölggyel és említettem neki a dolgot, mosolyogva legyintett: “Akkor még nem gondoltad, mennyit fogsz majd dolgozni a magyar ügyekért.” Hogy is kezdődött? Mikor a sydneyi magyar rádió vezetését Soós Miklós vette át, egyszer megkért, mondjam el a rádióban Arany János “A fülemüle” című költeményét. Elkezdtem olvasni, jól emlékeztem rá iskolás koromból, csak azt felejtettem el az idők folyamán, hogyan kell szépen beszélni magyarul. Mikor a hangszalagról visszahallgattuk, én voltam a legkevésbbé megelégedve. De ez volt a fordulópont számomra. Újból tanulmányozni kezdtem a magyar irodalmat. Először azt gondoltam, milyen nyakatekert, komplikált, nehéz a magyar nyelv! Néhány hét múlva újból felfedeztem a nyelv könnyedségét, kifejezőképességét, szépségét. Jókai prózájában, Petőfi, Ady, József Attila költésze­tében. Felfedeztem Tóth Árpádot, a “szavak kovácsát”, aki “szavakat ötvözött ékszereknek”. Ekkor el kellett ismerjem, hogy az angol próza nagyszerű, de sosem tudnék úgy egy verset átérezni, értékelni, mint magyar nyelven Poharamban már csak félig volt bor, de a gondolataim még mindig özönlöttek. Sydneyből Canberrába költöztem és itt tovább dolgoztam a magyar rádióban. Egy idő után rám hárult a Canberrai magyar adások vezetése. Nagyszerű, kihívó feladat ez. Sokat kell olvasni hozzá, de ez számomra mindig élvezet marad. A múlt nagy h­­írói után megismertem az emigráns írókat is. Érdekes felfedezés számomra, hogy a magyar nyelv és irodalom hogy változik, fejlődik az emigrációban. Sok nagszerű magyar író dolgozik szerte a világon, próza, politikai cikkek, versek írói, akik magukkal hozták hazájukból tanultságukat. Tapasztalataikat felhasználva, tudásukat soha nem felejtett magyar hazájuk segítésére használják fel. Mi az, ami életben tartja bennük a magyarságot? Sokan közülük remekül írnak angolul és más nyelveken is. Miért nem hal ki a magyar öntudat belőlük? Mintha erre feleletet kaptam volna, Tollas Tibor jutott eszembe. Világ­körüli útja alkalmából látogatott el Canberrába. Szenvedései nem törték meg hazafiasságát, lelke­sedését. Felrázta a magyarokat. Egy mondata szöget ütött a fejembe: “Mi vagyunk az ellenzék, mi emigránsok, akik a jelenlegi Magyarországon ma nem létezhetünk, nem dolgozhatunk.” Ez tette talán, hogy azóta is évek óta végzem munkámat a Magyar Egyesü­letben? Bár kaptam elismerést, de kaptam gáncso­lást, sértést is eleget - de ki nem kapta meg ezt kedves magyar honfitársaitól, aki valaha az elmúlt ezer évben magyar ügyekért dolgozott? A pohárban már alig maradt bor. Néztem.

Next