Ősi Gyökér - Magyar Kulturális Szemle, 1982 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1982-05-01 / 3. szám
Dr. Bobula Ida: DRASKOVICH EUSEBIA „Nem írom pennával fekete téntával, De szablyám élivel, ellenség vérivel, Az én örök híremet.” Zrínyi Miklós: Történelmünk kiváló női nagyrészt kardos asszonyok, akiknek nevét férfias erényeikért ismerjük. Évezredes küzdelmében, létért való harcában ez a nemzet mindennél előbbrevalónak ítélte a harci készséget és a dicsőség koszorúját azoknak adta, akik tudtak küzdeni, karddal kezükben, mint az erős Sarolt, a gályát vezető Szentgyörgyi Cicelle, a várvédő Zrínyi Ilona. Majd a toll és szó fegyverével eszmékért harcoló nők kerültek előtérbe, Lorántffy Zsuzsánna, Bethlen Kata, Brunszvik Teréz, Veres Pálné. Míg a francia történelem egyetlen Jeanne d’Arcot ismer, a magyar történelemben se szeri se száma a hősies nőknek és rendjén is van, hogy mindig ezeket tartotta női eszményképeinek a magyarság. De azért ne feledkezzünk meg róla, hogy a tűnő századok folyamán jártak ezen a földön olyan nők is, akik talán nem voltak hősnők, de más téren voltak nagyok és életük nyomot hagyott a magyarság örökértékű hagyománykincsében. Ilyen volt a költő Zrínyi hitvese, Draskovich Eusebia. Ragyogó szépsége, lenge, törékeny lénye, szomorú végzete úgy áll előttünk, mintha egy bűvös velencei tükör örökre megőrizte volna az egyszer belevetődött képet. Ez a tükör Zrínyi költészete. Draskovich Eusebia az első „nagy ihlető” nálunk. Passzív lény, maga nem küzd és nem alkot, csak némán ragyog, nagy és szép dolgokra inspirálva szerelmesét. Azután eltűnik, elmegy, mély szomorúsággal fiatal arcán, az árnyak közé, mint Orpheus hitvese, Euridice... Nem marad utána más, csak a dal, amelyet ő ébresztett és amely róla szól. » • * Draskovich Eusebia egy hatalmas délvidéki oligarchának, Draskovich Gáspár grófnak leánya volt. Születése pontos helyét és idejét nem tudjuk. Bizonyára lenn született a Dráva vidékén, apja ura valamelyik erős várkastélyában, talán éppen Trakostyánban vagy Klenovnikon, ahol Zrínyi eljegyezte 1645 június 4-én. Ezt a dátumot Keglevich Péter egykorú naplójegyzete őrizte meg számunkra. A leány akkor aligha volt több 16 évesnél, a vőlegény 27 éves volt. Száraz, egyszerű adatok — azokból sem sok — amit Mária Eusebiáról mások följegyezni érdemesnek tartottak. Igazi emlékét csak Zrínyi hagyta reánk az ő szerelmes verseiben. Ezekből kell kibontakoztatnunk, hogy milyen lehetett valójában a szeretett leány. Költészetből a valóságra következtetni bizonytalan eljárás, melynek eredményei mindig kétesek. Hiszen a költő nem úgy festi az embereket, nem úgy adja elő az eseményeket, ahogy voltak, hanem úgy, ahogy az neki jólesik. Zrínyi verseiből mégis annyi őszinte közvetlenség árad, hogy önkénytelenül is bízunk benne és elhisszük amit mond; elhisszük, hogy legalábbis ő így látta, amit megirt. Zrínyi, aki sok szép leányt ismerhetett, elbűvölten ir Eusebiu szépségéről, arany hajáról, fekete szeméről. Ez a két, együtt elég ritka jellegzetesség, valóban rendkívül feltűnővé tehetett egy leányt, aki egyébként is szép volt. Olvasónk tökéletes alakjáról, árnyéknál könnyebb futásáról, fehér lábáról és szép fehér arcáról, mely a napégette, sötétbőrű Zrínyit már az ellentét erejével is vonzotta. Zrínyi megszerette a szép leányt és akkor égő fájdalmára meg kellett tudnia, hogy az mást szeret. A kacérkodástól mentes, egyeneslelkű leány ezt őszintén meg is mondotta a szerelmes költőnek. Eusebia első szerelme fiatal rokona, gróf Erdődy Farkas volt, kit Zrínyi idilljeiben Lycaon-nak nevez és az őszinte féltékenység megvető gyűlölködésével emleget. A XVII. századi Magyarországon felettébb gyér volt a társasélet — még a legmagasabb körökben is. Már a közlekedési nehézségek is megakadályozták azt, hogy emberek egymást gyakrabban látogassák, hogy fiatalok egymást megismerve, sokak közül választhassák ki a hozzájuk valót. Eusebiu gyermekkorának egyetlen fiú-játszótársa Erdődy lehetett és természetes, hogy mire felserdültek, a szerelem is felébredt bennük. Erdődy rendkívül heves természetű, a vakmerőségig bátor, de egyben kíméletlenül durva és goromba ember volt, ki mint rokon, gyermekkori barát és leendő férj Eusebiával szemben sem tartotta szükségesnek, hogy fékezze rossz modorát. Eusebia nem volt kényeskedő szobavirág. Szabadon járt erdőn-mezőn, halászott, vadászott, madarászott. Szerette a magányt, elgondolkodva járt a napsütötte délmagyarországi hegyoldalakon, szedve a virágokat, melyeket a tenger felől érkező meleg szél fakasztott. Talán nem tévedünk, amikor azt hisszük, hogy lélekben is délies, forró és mélyérzésű leány lehetett. E kor főrangú asszonyai közül sokaknak volt klasszicizáló, latinos műveltségük. A renaissance késő hullámai érték ebben az időben Magyarországot és a dámák között verselők is akadtak, akik Apollót, Dianát emlegetve leveleztek egymással. Irt-e effélét a gondolkodó, álmodozó Buse-