Eger, 1866 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1866-08-02 / 31. szám

258 Ugyan e lap egy másik levelezője írja Bazin környékéről, hogy Malaczkán a poroszok jól viselik magukat a nép irányában. A szegényeknek húst osztogatnak. Egy parasztasszony levelet vitt Ausztriába, s egy porosz tiszt személyesen kisérte őt át a porosz táboron. — A poroszok egészségi állapotát a lapok kedvezőtlennek mondják ; Cseh- és Morvaországban a cholera, hagymáz és sebláz pusztitólag lépnek föl közöttük. Dél: A jul. 20-án kivívott lissai tengeri győzelem a legfényebb diadal, melyet az újkor vontcsövű ágyus és pánczélos tengerészete ismer; oly győzelem az, mely korszakot alkot a tengerészet történetében. A szélsőségig nagy merészség volt Tegetthoftól, az annyira túlnyomó ellent megtámadni, de a nap eredménye mindenekfölött fényes volt. Az osztrák hajóhad összes hajóinak számát, melyek az ütközetben részt vettek, 27 re teszik, 500 ágyúval, melyek közt csupán 7 volt pánczélos, ezek ellenébe az olaszok 12 hires pánczélos hajót, 8 csavar-fregatot s összes hajóikon 800 ágyút állítottak. A veszteség osztrák részről csak 34 halott és 124 sebesült, mig az ellenség vesztesége, — ha a két elsülyedt olasz hajó legénységét tekintetbe vesszük, mely legalább is 1200 főből állott, s melynek egy részét kétségkívül azon 10,000 főnyi szárazföldi kiszálló-sereg képezte, melyet Persano hajóira fölvett — holtakban legalább is 50-szer nagyobb, mint az osztrákoké. Az olasz hajóhad 2 pánczélhajója elvesztése után Anconába vonult vissza, hol a nép Persanót oly súlyos fenyegetésekkel fogadta, hogy, mint Triesztből jul, 28 ról távírják, a megvert tengernagy nem bátorkodik a szárazra menni a hajóról. A lissai erődök közül néhányan, a tengeri csatát megelőzőleg, az ellenség borzasztó tüzelése folytán, sokat szenvedtek, de kijavításuk azonnal eszközlésbe vétetett. A lissai helyőrség vesztesége: 31 halott, és 75 sebesült. A lakosság közül 6 halott. — A tiroli csapatparancsnokság részéről, Triesztből jul. 25-ről jelentik: Civezzano és Pergine közt vívott több kisebb csata után az ellenség ma délután a Val Sorda-ban Cranolini császár vadász zászlóaljbeli kapitány parancsnoksága alatti jobb szárnyunkat túlnyomó erővel megtámadta. A makacsul vívott csatában az ellenség egy ezred zászlót, 50 foglyot, 80 halottat és számos sebesültet vesztett, már a harcztért gyors futásban Vigola felé tartva elhagyta. Ezen visszavonulás idézte elő a Pergine mellett állomásozott ellenséges jobb szárny visszavonulását is Az innsbruck sonnenbergi önkéntes vadász-zászlóalj és a zell-stigneri országos vadász-zászlóalj dicséretre méltó részt vett a csatában. Zimettel kapitány, az előbbi parancsnoka megsebesült. Az ellenséges csapatok parancsnoka Medici tábornok, hogy a szükség nélküli vérontás elkerültessék, értesíttetett a megkötött fegyverszünetről, mi által az ellenségeskedések befejeztettek. Nyugat. Egy porosz tiszt így ír a kissingeni csatáról: „A kissingeni csata nagyon makacs és véres volt, úgy hogy a düppeli sánczok ostromát ahhoz képest csak gyermekjátéknak tartom. Veszteségünk szörnyű, kerek számban 5000 emberre tehető. A bajor golyó ritkán hibázott, és embereinket leginkább mellben TARCZA. Egy gályarab naplójából. — Angolból. — (Vége.) Csak két ablak nézett a kertre, az egyikből épen most ereszkedtem le, míg a másik csukva volt. Nem mertem átmenni a kerten, azért hasra feküdtem, s úgy másztam a cserjék s főzelékbokrok között az árokig. Az árokban a víz majdnem mellemig ért, azonban a két part meglehetősen magas volt, s úgy találtam, hogy meghajolva bátran mehetek, anélkül, hogy fejemet az utón észrevennék. így mentem az iszapos árokban néhány száz ölnyire Toulon felé, gondolván, hogy üldözőim inkább fogják gyanítani, miszerint inkább előre megyek, sem hogy visszafelé börtönömhöz. Félig fekve, félig meggörbedve az árok partját kerítő nagy fűben várára az éj sötét palástját. Olykor-olykor lövést véltem hallani, melyet távoli hangok követtek. Halld! lövés volt ez ? Nem állhatván ki tovább a bizonytalanság halálos küzdelmét, fölemeltem fejemet, s óvatosan tekinték ki. Az őrház ablakaiban világosságot látok — a kertben sötét alakok mozogtak — siető léptek közeledtek felém. Csendesen lecsúsztam a vízbe, s a büzhödt iszapos viz zajtalanul folyt tova rajtam. Lélekzetemet visszatartva feküdtem az iszapágyban, szivem dobogása majd megfojtott, halántékom erei majd megrepedtek. Nem állhatom tovább. A viz felszinére emelem magam. Újra lélekzem. Néztem és hallgatóztam. Minden sötét és csendes volt. Üldözőim elmentek mellettem! Egy óra telt el, mielőtt újra mozogni mertem volna. Mátékkor koromsötét volt, sűrűn kezdett esni. Az árok vize egy zugó patakká vált, melyben én most észrevétlenül gázoltam visszafelé, s az őrház ablakai alatt mentem el, anélkül, hogy hallottak volna. Miután körülbelül másfél mérföldet mentem a patak vizében, az útra léptem ki, s így, mialatt az eső és szél arczomat vére, egy csavargás után kiértem éjfél felé egy nyilt síkságra. Egy csillag sem kalauzolt, csupán aszéi, mely északkeletről fújt;jobbra tértem, s egy mellékösvényen siettem a völgyön át. Lassan kint az eső alábbhagyott, s én az ut baljának hosszában elterülő hegylánczot különbözteték meg. Ezek, úgy következtetem, a Maures hegyek. Minden jól volt. Balra tértem át, s útban valék Olaszország felé. Egész éjjel futottam, s csak olykor ültem le egy-két perczig. A fáradság és éhség miatt, igaz, hogy nem haladhattam elég gyorsan, de a szabadság szeretete erős volt bennem, s így sikerült köztem és Toulon között tizennyolcz mérföldet hátrahagynom. Öt órakor, épen amint szürkülni kezdett, harangzúgást hallok; egy nagy városhoz közeledtem. Hogy kikerüljem a várost, kénytelen voltam visszafordulni egy kis távolra, s a hegyeknek tartani. A nap fölkelt, s nem mertem tovább menni; ennélfogva egy földből kitéptem néhány répát, egy sziklaüregben meghúztam magam, s egész nap biztonságban feküdtem. Midőn újra beestesedett, folytattam a hegyek között utazásomat. Olykor-olykor egy öbölt vagy csendes szigetet pillantok meg, majd pásztorkunyhók tűntek elő a cactus és áloéval benőtt hegyfokon. Másnap egész nap egy elhagyott síkság homokgödrében pihentem, és este, érezvén, hogy nem tarthatom fönn életemet valami tápláló étel nélkül, egy kis halászfalu felé irányzom lépteimet, mely a tengerparton feküdt. Mire a faluba értem, egészen sötét lett. Bátran mentem el a halászok kunyhói mellett, csupán egy öreg nővel s egy kis gyermekkel találkozván útközben, s a plebános ajtaján kopogtam. Maga nyitá föl az ajtót. Nehány szóban elmondám történetemet. A jó ember hitt s megszánt. Eledelt és bort adott, fejem köré egy zsebkendőt terített, fegyenczzubbonyomat egy ócska kaputtal cserélte ki, s két vagy három frankot adott az útra; könyek között váltam el a tőle. Egész éjjel mentem ismét, úgyszintén a következő éjjel a tengerpart hosszában, nappal mindig elrejtem magam. Ötödik reggel a Var folyóhoz értem, azon átmentem s Szardínia fenyőerdeibe léptem, melyek a határokat kerítik. Végre olasz földön voltam. Szándékomban volt Rómába menni, s ezt valahára elértem. Ily nagy városban s börtönöm színhelyétől ily nagy távolban, személyem biztonságban volt. Tehetségem és neveltségemből szándékoztam megélni. Lehet, hogy barátokat is találok azon