Eger, 1866 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1866-11-08 / 45. szám
370 licismus szétrombolására törekszenek, azt óhajtván a szentsége, hogy a czár szüntettesse meg a katholikusok üldöztetését. — A candiai fölkelés, mely nehány hétig oly élénken foglalkoztatta a világot, konstantinápolyi tudósitások szerint véget ért. A fölkelők egy, Vrissánál történt véres csata után lerakták fegyvereiket. A döntő csatában, melyet 10,000 felkelő vívott a törökegyiptomi seregek ellen , a felkelők részéről 700-an estek el, a törökök vesztesége is tetemes. A hadifoglyok, köztük 3 fő- és 135 alsóbbrangu görög tiszt, a várakba szállíttattak el. Mint Konstantinápolyból jelentik, a sziget minden részéből küldöttségek érkeznek, hogy alávetésüket jelentsék ki. A bukást hit szerint a fölkelő-vezérek viszálkodása idézte elő. A candiai fölkelés megszűntével, minden valószínűség szerint ismét elszenderül — habár meglehet, csak rövid időre — az oly nagy zajjal előtérbe lépett keleti kérdés, s megszűnnek a Portát fenyegető zavarok, miután a Duna fejedelemségekkel való bonyodalmak már elintéztettek, az epirusi és thessaliai mozgalmak pedig, úgy látszik, nagyobb szerepet játszottak a hírlapok hasábjain, mint a valóságban. — Hogy Oroszország nem jó szemmel nézi a Porta ügyeinek szerencsés fordulatát, s hogy ezentúl is minden lehetőt elkövetend a keleti kérdés előtérbe léptetése végett, arról kételkedni annyi volna, mint az orosz kormány szándékait félreismerni. Eger, nov. fi. * * A jelen év tavaszán, mielőtt a porosz-osztrák véres háború lángra lobbant, Németországban, főleg porosz részről, több különnemű röpiratban igyekeztek Ausztria ellen az ellenszenvet szítani, és a porosz-németek nagy horderejű missiójának hirdetése mellett, a népben a háború iránt általános lelkesülést ébreszteni. E röpirat és népiratok egyike került közelebb kezünkbe, mely „Das Büchlein der Zukunft“ czím alatt megjelenve, az európai nemzetek és birodalmak jövőjét, leginkább a múlt század jósainak mondataiból összeállítva tárgyalja. Ebben a 28-ik lapon az osztrák birodalom jövője erős és élénk vonásokkal, s mint könnyen elképzelhető, nem rózsás színben festetik le, és rólunk magyarokról ritkított betűkkel teljes elhatározottsággal ez mondatik . A magyar nemzet el fog tűnni (Die Ungarische Nation wird verschwinden), és a szlávok ismét egyesülendnek stb. stb.. A jóslatoknak épen nem szoktunk jelentőséget tulajdonítani, mindamellett e sorok olvasásakor önkéntelenül is kellemetlen érzés támadt bennünk, s bizonyára velünk együtt minden igaz magyar mélyen sajnálja, hogy nemzetünkről a nagy német nemzet fiai között ily baljóslatú vélemények terjesztetnek! „Élni csak azon nemzet fog, melyben magában van életerő; kit nem saját életereje, hanem csak másoknak gyámolitása tartogat, annak nincs jövendője," — igy szólott az 1848-iki pesti országgyűlésen annak legkitűnőbb szónoka és vezére, s kétségtelenül igazat mondott. És ezen nemzeti életerő megőrzése és gyarapítása, ha valaha szükséges volt, korszakunkban mindnyájunk elengedhetlen kötelessége. Sem az idézett baljóslatnak, mint mondottuk, sem azon pánszláv törekvéseknek, melyeknek újabb időben az orosz lapok oly buzgó és merész szószólóivá lettek, hogy szinte már Galicziánál és a Tiszánál is alig akarnak megállapodni, nem tulajdonítunk valami döntő jelentőséget, de azért e nemzetiségi törekvéseket teljesen ignorálni és számításba nem venni, nézetünk szerint mégis több lenne egyszerű közönyösségnél! A népek és nemzetek sokszor századok múlva élvezik a bölcs előrelátás, a hasznos munkásság, és az önfeláldozó honfiúi erény gyümölcseit; azért az önmegtagadó lemondás, hogy a hazája jólétéért, nemzete felvirágzásáért kitartással küzdő és fáradozó nem fogja ízlelhetni önfeláldozása gyümölcseit, a valódi hivatással bíró államférfiaknak mindig egyik jellemző ismérve marad. Az élet és története tanúságát az orosz kormány pánszláv TÁRCZ Benőfy Somához. Szerény szobámnak ablakából Szemlélem azt a kék hegyet, Melyen keresztül, helyettem, csak Forró sóhajtásom mehet . . . Mi szép e hegy! .. mégis kietlen, Kietlen, puszta, és sivár, Mióta raja ajkainkról Nem együtt hangzik a dalár. Hogy is válhattam el tetőled !? E kérdés engem egyre mar, Mikor lesz végeszám sebének? Talán, ha a sír eltakar . . . A fátumot miért nevezzem, Mely közeledben engem ért? A gyávaság, tudod te ezt jól, Helyet nálam hiába kért. S hiába fog, miért tagadjam ? Kimondom leplezetlenül: Az leszek, a ki voltam, s inkább Testem porsátra összedül, Hadd veszszen a test, ha a jobb rész: A lélek szeplőtlen marad, Melynek becsét — habár imádnak — Árúba tenni nem szabad . . . Ez volt elvem, s ez lesz halálig, Nem mondom ezt neked zokon, Nem, mert e drága érzemény, a Te szent érzelmeddel rokon. Ezért áldoztam oly sokat! . . és Tőled azért szakadtam el, Mert lelkünk röptét a magasban A törpeség nem érte fel. Külön kell lennünk egy időre, Külön kell lennünk testileg,, S hogy lélekben együtt ne legyünk, Nincs erő, mely ezt tiltsa meg! Bocsásd el hát gyakorta lelked, Bocsásd túl a kéklő hegyen, Hogy a találkozás korától Lelkem mámorittas legyen, És lantom, mely eddig kesergett, Most már új dalt fog zengeni, A régen gyötrő aggodalmat Könnyű lesz elfelejteni . . . Beleöntöm a lantba lelkem Egészen, mint egy Ámion, A legszebb dal tiértetek lesz , Te hír magyar, és drága hon !! Nagy Sándor.