Eger, 1866 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1866-11-22 / 47. szám
386 Óhajtjuk, miszerint ez alapokon megindult tanácskozásaik eredménye Minket mielőbb ama helyzetbe juttasson, hogy a nehézségeket, melyek a birodalmi kapcsolatnak magából a pragmatica sanctióból folyó s Általunk bármi körülmények közt fel nem adható biztosítékaira nézve fenforognak, elvben megoldottakut tekinthessük; és viszont Mi is az országosan egybegyült Főrendek és Képviselők legalázatosb felirataiban előtérbe állított kívánalmak teljesítéséhez járulva, a felelős ministerium kinevezésével s a helyhatósági önkormányzás helyreállításával kedvelt Magyarországunk Népeinek alkotmányos igényeit kielégíthessük. Minthogy pedig el vagyunk határozva a felelős kormányzati rendszert nem egyedül Magyarországban, hanem átalánosan érvényre emelni, fentartjuk magunknak, hogy a közös ügyekre nézve megállapított elvek részletes kivitelét és foganatosítását, úgy az 1848-ki törvények ama szabványainak módosítását, amelyek iránti aggályainkat f. évi bőjt más hava 3-dik napján kelt királyi leiratunkban elősoroltuk, kinevezendő felelős ministereink utján az országosan egybegyült Főrendek és Képviselőkkel egyetértőleg eszközölhessük. Reményljük, hogy kedvelt Magyarországunk országosan egybegyült Főrendei és Képviselői minden elfogultságtól ment érzéssel fogadandják atyai szándékaink imez őszinte nyilvánítását, s az általunk kiemelt szempontokat szintoly beható, mint az időnek intő szavára ügyelő tanácskozásaik tárgyává teendik, miáltal birodalmunk alkotmányos belszervezetének életbeléptetésére irányult legbensőbb vágyaink valósulását részükről siettetni fogják. Küszöbön áll immár az ország óhajai teljesülésének. Érzelmeink, melyek által indíttatva eszközölni kívántuk, hogy helyesen felfogott önérdekében határozhasson saját jövője felett, nem változtak. Hinni szeretjük, hogy a jóakaratnak üdvös találkozása képes leendő jövőt oly alapokra fektetni, melyek a múltnak kegyeletes hagyományait a jelen helyzet követelményeihez idomítva, azoknak újabb felvirágzását tartósan biztositandják. Hozzátok egyébiránt csász. kir. kegyelmünk és kegyelmességünkkel állandóan hajlandók maradunk. Kelt Birodalmunk fővárosában, Bécsben, Ausztriában, szent András hava tizenhetedik napján, ezernyolczszáz hatvanhatodik esztendőben. Ferencz József, s. k. Majláth György. Barthos János: Hazai statistikánk. (Vége.) A mezőgazdasági osztályt illetőleg az adatok évenkint és pedig szigorú pontossággal beterjesztendők, mert tekintve, hogy egy hiteles mezőgazdasági statistikának különféle intézetek, p.l. a földhitelintézetek, a biztosító-társulatok nagy hasznát veszik, — még a törvényhozás sem nélkülözheti azt, ha czélszerű mezőgazdasági s kereskedelmi törvényeket akar alkotni, s az adórendszer javítása s különösen az adónak egyenlő felosztása — mi nagyon kívánatos dolog - ily hiteles kimutatás nélkül lehetetlen. Ha tekintetbe vesszük, hogy a fennálló földadórendszernek hiányai csak a kataszteralapok reformja, valamint a repartitionalis rendszer isméti behozatala által háríthatok el. Az 4TÁRC E. A.-nak. — okt. 27. — Zokogjak-e e kézszoritásnál ? Nem, a könyv el nem árul engem ! Férfi vagyok, szilárdan kell állnom. Bármint sírjon is kintépett lelkem. Éghet szivem !... hideg vagyok, mint a Sirhalomnak gyászoló márványa, — Bár a leghűbb barátként borostyán Ölelkezik, fonódik is rája. Zokoghatnék ? ! midőn e kebelben Annyi kincset viszek, mélyen rejtve : Szép napok s egy hű barát emlékét! S e hű barát engem hogy felejtse?! Hideg csillag, fényes futócsillag Volt elég már, — volt elég barátom. . . De te nap légy — szereteted heve Rám a messze távolból is szálljon! Nem először, s tán nem is utóra Rebeg ajkunk bús „Isten-hozzád“ot. Találkozunk, mint csermely-hullámok, Melyeket egy szikla kettévágott. Utainkon haladva — elválunk . . . De lelkünknek égető sebére, — Mint Zaharán szomjas ajkra a viz — Hull a viszontlátás szép reménye. És e remény könyet csalt szemembe . .. — Reményre gyűlt lelkem csillog abban — 7 A. §* Látjuk egymást, öröm között látjuk; S éljen e hit: ha kell, — boldogabban! Hadd sírjak hát, mig a búcsú hangzik! Ne ítéld meg áradó könyemet,. . . Nem a férfi lett zokogó gyermek : Reményem sir . . . Isten, Isten veled! Kónyár. A fegyencz. — Ausztráliai történet. — (Folytatás.) Mig én tekintetemmel elnyelém a lakot, melyhez egyúttal oly közel s mégis oly távol voltunk, egy pisztolylövés miatt majd lebukfenczeztem a fáról. Bertának győzelmi kiáltása követé a lövést, míg az ijedten felugráló feketék pokoli lármát csaptak. Berta a fa tetején egy nagy ág hasadékában egy nyulnagyságu opossumot lőtt. Az elejtett vadat vadászkésemmel fölszeldeltem, egy élő ág hasadékában tüzet raktam száraz fából. Most már rajtunk volt a sor ebédelni, hozzá is láttunk kegyetlenül. Ebéd után szivarra gyújtottunk, s lógáztuk a lábunkat. A fa tövénél borzasztó sürgés mozgás támadt. A feketék haditanácsot tartottak. A mi pókevő nyomorékunk teli torokkal azt kiabálta, hogy meg kell mászni a fát, s nem kell bennünket tovább is békében hagyni, mert elvesztjük vajunkat. Az ausztráliai feketék vajnak nevezik az ember háját, főleg azt, ami a veséket környezi. Ők ugyan nem mindnyájan emberevők, hanem az ember bájával meg szokták kenni testeiket, azon hiszemben, hogy ez által erősebbekké lesznek. A fát este csakugyan megkísérlették megmászni. Kötelek segélyével, hosszú késüket fogaik közé szorítva, mintegy tizenketten felfelé igyekeztek. Rémítő erőfeszítéssel haladhattak feljebb a vastag s csúszós fán. E naiv támadás visszaverésére nem