Eger, 1869 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1869-06-03 / 22. szám
szám. Junius 3-án 1869. Hirdetésekért minden halálozott petit sorhely után 4, bélyegadó fejében minden hirdetéstől 30, nyilttérben egy petit sorhelyért 8 kr fizettetik. Vit. évfolyam Előfizetési dij: Egész évre . . 5 ft i kr. Félévre . 2 ft 5< kr. Negyedévre . . 1 ft kr. Egy hónapra . —?5 kr. Egyes szám . — 12 kr. Politikai s venjyes tartalmú hetilap, megjelenik minden csütörtökön. Kiadó-hivatal: a lyceumi nyomda. illéfizeti'seket elfogad; a »z erke * st. n gég (Széchenyi-utcza 26. sz.) — Jentsch G. könyvkereskedése » minden kir. postahivatal. _ Hivatalos hirdetésekért előre befizetendő, egyszeri közzétételért bélyeggel együtt 1 írt. 30 kr. Hirdetéseket elfogadnak: Bécsben: Haasenstein és Vogler. — Pesten: Zeisler M. király-utcza 47. sz. A magyar szövetségi állammjog győzelme és annak jelentősége. III. Midőn a magyar törvényhozás ö Felsége által a múlt országgyűlés elején fölszólittatott a febr. patens s okt. diploma átvizsgálására, s ha lehetséges, elfogadására; vagy ha azok, mint előre is tudták, elfogadhatlanok volnának , a pragmatica sanctio alapján egy uj javaslat kidolgozására, akkor már azon kártyabirodalom, mely Bach ábrándjainak képtelen s kárhozatos szüleménye volt, s melynek alapja a közép-európai népek közös gyümölcsébe volt lerakva, hatalmasan ingadozott, s óriás léptekkel közeledett a beomlás perezéhez. Az absolutismus oktalanságában önlétét ásta alá, s 1859- óta már minden számítóbb magyar politikus világosan látta az egységes Ausztria pályafutásának közeli befejeztét. Ezen világos politikai előrelátás öntött e férfiakba bizalmat az iránt, hogy a pragmatica sanctio alapján, vagyis a magyar szövetségi államjog szemmeltartása mellett, a magyar szent korona országai és az osztrák örökös tartományok, mint önálló s egyenjogú szövetkező felek közötti szövetségi kapcsolat rendezésére fordított munkájok nem lesz elveszve. Deák Ferencz lángelméje oldá meg e feladatot, s már a 15-ös országos bizottság végtárgyalását is megtartotta volt, midőn a mindenre gyanakvó kényuralom, a menekültek kültevékenységétől megrémülve, fölfüggesztő a képviselőház üléseit,.........persze, hogy nem tudta az absolut kormány, hogy mi e háborút, mint a haldokló Ausztria végvonaglását, mint a kártyaház bedülése előtti utolsó pillanatot tekintettük, s egész nyugalommal vonultunk félre az óriás fogház beomlása elöl, s eszünkben sem volt, az amúgy is tehetetlen kényuralom hiúságának forradalom által még tápot nyújtani. Ha józan kényuralommal lett volna dolgunk 17 éven át, akkor mindenesetre egyetemes forradalommal felelt volna a nemzet menekült fiainak fölhívására, mivel ez esetben más menekvés nálunk nem lett volna, de minthogy egy belügyeiben esztelenül pazarló, külfelé pedig elviselhetlen paczkázó, s így minden államtól gúnymosolylyal tekintett kényuralommal volt dolgunk, ez okból vártuk be a perczet, melyben a kényuralom önmaga eltemetésével kész lesz. .... a magyar nemzet egy ily kényuralmat még arra sem tartott érdemesnek, hogy sírásója legyen. Végre midőn ágyúdörej s gyorspuskák ropogása közt néhány nap alatt az örökös tartományok absolutismus-viselt férfiai szemei előtt bálványzott építményük : a „germanische Österreich“ elsülyedt, csak akkor ismerték el a magyar politico-geologok azon állítását, hogy vízmosott üregekre van alapítva ez az uj germán állam, vigyázzatok, minél tovább építitek, annál hamarább süpped el. Kétségbeesés s tanácstalanság állt be mindenütt, az osztrák nép elveszté minden bizalmát vezetőiben, a hadsereg önbecsészete meg volt semmisítve, pedig nekik nem volt okuk a pirulásra, azok szégyenkezhettek csak, kik a haladott Európa seregeit fegyvertelenekkel akarák legyőzni. Mert elavult fegyverzet s rendszer a XIX. században épen egyenlő a fegyverzetlenséggel. A helyzet ezerszer roszabb volt, mint 1741-ben, mert akkor a magyar még képes volt a pragmatica sanctiónak fegyverrel kezében fél Európa előtt tiszteletet szerezni , mig most fegyver már nem használt volna. A fölség szokott tanácsosai eszétől cserben hagyatott, s alkalma volt azon szomorú tapasztalat tételére, hogy csak ámitó, önző tanácsuraktól volt környezve; e kényes s kétségbeejtő körülmények közt kizá Deák Ferenczre : a pragmatica sanctiónak csupán bölcsesége általi megmentését. E helyzet adja meg a XIII-ik törvényczikk nemzetközi fontossága s európai jelentőségének megértéséhez a kulcsot, Európa békéjét irta alá a magyar nemzet, midőn a közügyek kezeléséről szóló törvényt hozta. De bármily zavart volt is a Sadowa utáni helyzet, éles látású honatyáink ennek daczára fölismerték azonnal a roppant előnyt is, melyet az új helyzet mind Ausztria, mind a magyar korona népeire magával hozott, s ez előny neve: a Német- és Olaszország fölötti bécsi főhatóság megszűnése. Igen, Sadowa a Német- és Olaszország fölötti jogosulatlan hegemónia s az e hatalomvágytól ösztönzött cabinet-politika sírja.........a sadowai harcz 90 milliónyi német, magyar, szláv és olasz nép buzgó óhajtását létesité, s azért nemzetek áldják emlékét. S minthogy a cabinet-politikára került a szó, helyén találjuk, e tekintetben is néhány nézetet koczkáztatni. A harminczéves háború előtt a cabinet-politika általunk mint német-római császári politika ismertetett, mely világuralomra törekszik, s az aristocraticus Németország vágyaival egy után halad; de midőn az említett háborúk alatt a német birodalom belsejében beállt központküldés (decentralisatio) következtében 30—40 egyedúr kezébe dobá a főuralmat, a német-római császárság hatalma alá kezdett szállni, egyedül csak ezen időponttól nevezhető a bécsi udvar politikája tisztán cabinet-politikának. Ugyanis csak ekkor tört reánk s az osztrák örökös tartományokra a még rendelkezés alatt álló császári hatalom egy uj császárság alakítása végett, melyben leigázás által s alkotmányaink elvétele után kész szolgák neveltethessenek a hatalomvágy kielégítése s a tényleg nem igen létező császári hatalom régi fénye s jelentősége fentartására. Még érezhetőbb volt e politika formában nyögés, midőn a hatalomvágyhoz a német befolyás miatt, a gyorsan emelkedő Poroszország iránti féltékenység is járult, mely hatalomvágyó versengés s a közép-európai népek erejének ily czélra való fölhasználása még nagyobb elkeseredést szült hazánkfiaiban. A féltékeny befolyásvágy, mely a német ügyek miatt a berlini és bécsi udvar közt kifejlett, s 1866-ban ez utóbbi bukásával végződött, a német kisebb államokat egy, e két nagyhatalom közt folyton ingadozó politikára kényszerité, mely a mi törökkori Erdélyünk politikájára igen emlékeztet. — Ezen kétkulacsos politika jut mindig osztályrészéül minden, két nagyhatalom közé szorított, gyöngébb államnak, mivel ez szabadságát csak úgy képes föntartani, ha egyik oldalróli erős szorongatásnál azonnal a másik hatalomra támaszkodik s viszont. Ez volt helyzete a német kérdésnek közvetlen a dynastikus háború előtt, midőn is már rég belátta minden politikus, hogy ezen, igen számos évtizedeken át tartó ujjhúzásnak erőhatalommal kell előbb-utóbb megoldatnia. Bismarck erélye s a gyúrüs fegyverek bámulandó gyorsasággal dönték el e kérdést, s Németország Poroszországba volt kénytelen beolvadni, míg az örökös tartományok az ezredéves német birodalmi kapcsolatból végleg kizárattak. Ezenkívül nagy köszönettel tartozunk Bismarcknak azért is, hogy Olaszországot szövetségébe vonván, ennek érdekében Velenczétől szabadított meg bennünket, mert ezzel elvéve a végső ürügyet is, melynek örve alatt a szegény olaszok rovására hatalmi politikát lehetett gyakorolni.