Egészségügyi Dolgozó, 1981 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-06 / 10. szám
TELJES ÉRTÉKŰ ÉLETET Kicsíny, de igen értékes és fontos kiállítás nyílt meg szeptember 19-én a SOTE Nagyvárad téri épületének aulájában, a Szociális Intézetek Központjának irányításával működő budapesti Marczibányi téri és Május 1. úti, valamint a diósdi, polgárdi, putnoki, szigetvári, visegrádi szociális foglalkoztató intézetek mozgássérült, továbbá a Vakok Állami Intézete csökkentlátó vagy világtalan lakóinak munkáiból készült összeállítás. E tárgyak mellett az egészségügyben dolgozó tehetséges fotósok képei mutatták be a testileg korlátozott emberek hétköznapi életét, valamintkét intézet irodalmi színpada és kórusa lépett föl. A megnyitón — melyen részt vett dr. Trethon Ferenc munkaügyi miniszter is — dr Füzi István, a szakszervezet főtitkára beszélt a rehabilitáció jelentőségéről, majd dr. Poór Sándor, a SZIK igazgatója a föntebb sorolt intézetek életéről, tevékenységéről. A kiállítást — mely sajnálatosan rövid ideig, szeptember 26-ig tartott nyitva — aMagyar Hirdető Vállalat rendezte, gondosan és társadalmi munkában. A testi állapotuk miatt korlátozott munkaképességűek rehabilitációja nagy horderejű kérdés, hiszen a világ lakosságának 6—10, országunk népességének 5—6 százaléka rehabilitációra szorul. Ez a kiállítás pedig annak kézzel fogható és szemmel láthatóbizonyítéka, hogy a születési rendellenesség, baleset vagy tartós betegségkövetkeztében csökkent munkaképességű emberek nyugodt, kiegyensúlyozott körülmények között szinte teljes értékű munkára, derűs, harmonikus életre, nem egyszer művészi szintű alkotásra képesek. A paravánokon, asztalokon felsorakozó tárgyak (háromfélék voltak: iparcikkek, apróbb - nagyobb használati eszközök és művészi igénnyel készült alkotások. Az ipari foglalkoztatás — bedolgozás — lehetetlen volna számos vállalat megértő segítsége nélkül. De ezek a vállalatok nemcsak megértőek: az intézetekkel való együttműködés csökkenti munkaerőgondjaikat, termelési hasznot hoz nekik, a rehabilitáltak pedig munkához és keresethez jutnak. A Műszéntermelő Vállalat 1971-től 41 budapesti és tekerespusztai testileg sérültet foglalkoztat, a Híradástechnikai Vállalat 1970-től Tekerespusztán 90-et, az Autófémipari Szövetkezet 1979-től 37-et. A rehabilitáltak havi átlagkeresete (a vállalatok sorrendjében.): 2500, 1661 és 1667 forint. Hogy mi mindent gyártanak? A putnokiak plasztilin játékgyurmát, a szigetváriak elektromos csatlakozókat szerelnek össze, kosarat fonnak, a MÜTEX- nek gyermekjátékokat készítenek, a diósjenőiek fémcsat-diszti bőr (Vagy műbőr?) szatyrokat, műanyagfonatú üvegeket, a polgárdiak kávéfőzőket szerelnek össze, hűtőgép-szagelnyelőt csomagolnak, a vakok és gyengénlátók kosarat fonnak, kefét, kerámiatányérokat, diakereteket, bűvös dominót, Leica-dobozokat, magnókazettákat, színes műanyaggal körülfont palackokat mesterkednek össze sok egyéb között. A kiállított iparcikkek gazdag választékukkal a rehabilitáltak ügyes kezét minden szónál hatásosabban dicsérik, mi pedig ezeknek alapján a rehabilitáltakat mint tehetséges és szorgalmas ipari munkaerőt más vállalatoknak is figyelmébe ajánljuk. Az egyszerre szép és hasznos tárgyak tömegéből mit emeljünk ki? "Például a putnoki ügyes kezek ,barna alapú suba faliszőnyegét, fekete mintás piros kerámiatálait; a visegrádiak piros-sárga filckeretes tükreit; a szigetváriak sokféle színes és fűzi a fonását; a diósjenőiek ugyancsak gyönyörű fali subaszőnyegeit, szűrrátétes kézimunkáit, a polgárdiak által mintákkal díszített lopótököket, a csökkentlátó Czeglédi József alakos műanyag kivágásait (asztalterítőül vagy falidíszül), sok díszpomát, kötött táskát és övét stb. Mindegyik képzelőerőről és fejlett technikai érzékről tanúskodik, ajándék- vagy lakásművészeti boltokban komoly összeget fizetne értük az ember. A kifejezetten művészi szándékú alkotások közül néhányról. Szidu Szika görög származású képzőművész (a Képzőművészeti Alap tagja) a mozgássérültek Marczibányi téri intézetének lakója: megragadóak fekete alapra festett, csüggetegen lehajló fehér virágai, továbbá grafikái. A mozgássérült Bartók István mintha Ferenczy Béni tanítványa volna: letört ágú, mégis ég felé küzdő fa, eltört virágot tartó kezek — néhány biztos vonással a lényeget mintázzák meg e közérthető szimbolikájú kisplasztikák. Hentschel Antal grafikája: egymásba hajló öreg fák tar ágai közt botos-kalapos öregember ballag — egy egész élet és fájdalmas halk líra sűrítve egyetlen pillanatban. Tehetségről vallanak Petri József meg Szőke Sándor grafikái: portrék, alaktanulmányok, csendéletek, tájképek — egymásra halmozva, nem tudja, hova rakni őket az ember nézegetésközben. Paravánt és akasztószöget érdemeltek volna! (Jó néhány alkotó aláírását nem tudtam, még elolvasni a képeken.) Az egészségügyiben dolgozó amatőr fotósok kiállítása csatlakozott a leírt anyagokhoz: az ő képeik is a foglalkoztató intézetek életét s a rehabilitált — vagy rehabilitálásukat váró — emberek napjait örökítik meg. Díjat nyertek: Kiss Sándor (kitűnő riportképek a hallássérültek beszéd tanításáról; Egyedül című fotográfiáján két mankóját fogó, komoly arcú leány); Kertész Gábor: Vigasztolókocsis férfit áldoztat a pap); dr. Nagy Géza: Az igazi segítség (két mankón távolodó férfi, virágos ággal a kezében kisfia kapaszkodik támogatón a mankójába; kitűnően megfigyelt, érzelgősség nélkül megörökített pillanatok.) A szeptember 18-i kiállítás megnyitásának befejező mozzanata a két rehabilitációs intézet műsora volt. Két vak leány is közreműködött: az egyik Bizet Menüettjét játszotta fuvolán tehetséggel, a másik egy József Attila-költeménnyt szavalt beleértőn. Tehetséges szerkesztés, értő rendezés, átélt előadásmód: ez jellemezte a Marczibányi téri négy fiúból álló irodalmi színpadBartók-emlékműsorát. Ennek anyagát a zeneköltő lemezekről felhangzó muzsikája mellett Illyés Gyula, Balázs Béla, Fodor András, Utassy József, Székely Júlia és mások prózája, költeményei adták. A Május 1. úti Vadvirág kórus (tizenhat tolókocsis kislány) Bartók gyűjtötte magyar és szlovák népdalokat, valamint német, francia, amerikai néger és cigány dalokat énekelt bájosan, üdén, életvidáman, a magyar mellett németül, franciául, angolul is. A műsor meleg sikert aratott az egyetem aula melletti nagytermében, s méltó kiegészítője volt a rehabilitáltak munkáit bemutató kiállításnak. Szabó Ernő Jusztin Tibor felvétele Mióta magyar az orvosi nyelv? Hazánkban 1831-ig a latin volt a gyógyítás hivatalos nyelve. Maga Bene Ferenc (1775— 1858) professzor, a pesti tudományegyetem orvoskarának igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia első orvostagja is haláláig a latint vallotta a „tudósok” nyelvének. De már 1771-ben ezt írta Bessenyei György: „Magyarországon a nemesség kedvelt latinja elmaradottságot takar...” A XIX. század elején Kazinczy Ferenc vezetésével megindult a nyelvújítás, később a reformkor országgyűlése az 1830. évi VIII. törvénycikként megteszi a magyar nyelvnek a hivatalos bevezetésére az első határozott lépéseket, megkívánva, hogy a köztisztviselők tanuljanak meg legalább valamelyest magyarul. Bár a királyi helytartótanács csak 1841- től hozta magyarul a határozatait, 1831-től magyar a közigazgatás, a bíráskodás, az oktatás, az egészségügyi tevékenység nyelve. Az orvosok magyarul írják feljegyzéseiket, leleteiket, a kórlapokat, a gazdasági elszámolások többsége is így íródik. Az irodalmi és a művelt magyar köznyelv megújulása után Bugát Pál (1793—1865) orvosprofesszor és munkaközössége új szavak tömegével korszerűsítette, igazában megalkotta az orvosi szaknyelvet. Bugát szóalkotásai közül ma is használatosak például a következők: láz, genny, tályog, izom, ideg, étvágy stb. Dr. Bugyi Balázs Kert és tárlat — vakoknak Kedves nő mosolygott rám a képernyőről, majdkülönféle jeleket mutatott. Hamarosan rájöttem, hogy a New York-i központi pályaudvar ezen információs szolgálata süketeknek szól. A költséges videorendszert természetesen még nem mindenütt vezették be, de a hallássérültek tájékoztatását számos egyéb szolgáltatás is segíti. Ilyen például a Greyhound autóbusztársaság ún. „silent service”-e, csöndszolgálata, amely az egész országból díjmentesen hívható telefonon, s különlegesen erősített hang nyújt felvilágosítást utazási ügyekben. A televízióban is gondolnak a roszszul hallókra: némely műsor párbeszédeit a kép alsó sarkában álló hölgy fordítja, illetve mutogatja a süketek nyelvére. Az autóbuszvállalat a mozgássérültekről is gondoskodik. Kísérőjük díjmentesen utazhat, pogygyászukat kedvezményesen szállítják, fel- és leszállásnál fokozottan figyelnek rájuk. Ezeken a buszokon van hely tolókocsik számára. A mozgássérültek jellegzetes piktogrammja azonban nemcsak az autóbuszokon látható, hanem szinte mindenütt: parkolóhelyeken, éttermekben, múzeumokban, telefonfülkékben, mellékhelyiségekben is, mutatván az utat a kerekes kocsival közlekedőknek. Látásunk nyújtja a legtöbb információt környezetünkről, így hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a vakok valóban világtalanok. De kár, hogy nem láthatják! — sóhajtunk fel néha. Nem láthatják, de érezhetik — gondolták egy brooklyni botanikus kertben, és magasított ágyasokba ültették az illatos virágokat, s előttük Braille-írásos táblákon közölve a legfontosabb tudnivalókat. Első hallásra különös az egyik washingtoni galéria ötlete: tárlatlátogatásokat szervez vakoknak, tapintással ismerhetik meg a szobrokat, s közben művészettörténeti előadást hallhatnak. Csak egy kicsivel kapnak többet a világból, de ez a kicsi is sokat jelent. Csépe Péter „Engedjétek hozzám jönni a szavakat” Sütő András fenti könyve a szavak hatalmáról, erejéről szól. Egy kis emberpalánta két és fél éves koráig Székelyföldön, nagyszüleinél nevelkedik. Nagyapja beszélni tanítja őt, mesél neki. Kezdetben egy-két mondatos történeteket borotválkozás, reggelizés közben, aztán sétálni viszi az erdőbe, a havasokba, Kolozsvárra, s mesél a sörényes tengerről, a szarvastehénről, a cérnaszálra húzott napról, a holdról, a csillagokról, a pisztrángokról, az óriásbálnáról, a szivárványról, a világról. A nagyszülők úgy érzik, hogy a szavakkal másodszor is világra segítik a gyermeket. A szeretet viszonzásra talál: László megígéri, hogyha nagyapó meghal, majd takarót visz neki a sírba. MegismeriLászló azt is, mit jelent lopni. Nagyapó virágmintás agyagvázát helyez Kemény Zsigmond sírjára, s azt ellopják. Nagyapó megfogadja, hogy új vázát fog elhelyezni, de olyan mélyen a sírban, hogy egészen a koporsóig érjen. A nagy írók sírját tisztelni kell, mert azok emlékezetes szavaikkal megszentelték a földet. A befejező mese a nyelvkárosult embereknek szól. Isten Szent Péter kíséretében földi útra indul, hogy meggyőződjék arról, nem lett volna-e helyesebb az embereknek azt mondani: „Kelj fel és beszélj!”, hiszen az emberek a szavak két szűk esztendejét élik: nem beszélnek, nyelvükből kiestek, félnek, úgy gondolják, hallgatni arany, beszélni kockázatos. Isten haragjában állattá változtatja tökéletlen alkotását, az embert. Isten a világmindenséget tökéletesnek tartja, de az embert újra kívánja gyúrni. A szándék azon bukik meg, hogy a csaplárostól, akinek kocsmájában ülnek, ellopják a gyúródeszkát meg a laskanyújtót... Csodálatos könyv a Sütő Andrásé, a szavak mesevilága. Olvasás közben Berlioz Fantasztikus szimfóniáját, Bartók román—magyar népdalait, Kodály Székelyfonóját vélem hallani... Mester Endréné ÚJ KÖNYVEK A budapesti művészeti hetekre készülődve az idén is rangos könyvekkel jelentkezik a Zeneműkiadó. Két olyan kötetre hívom fel a figyelmet, amely nem szakembereknek készült, csupán azoknak, akik szeretik a zenét, a művészeteket. CZIGÁNY GYÖRGY: Csak a derű óráit számolom... A címbeli filozofikus gondolatot egy nagy görög bölcs írta a napórája fölé, majd Szabó Lőrinc írt tündökletes verset e gondolat jegyében. Riportkötetének megjelenése előtt Czigány György vezetett műsorsorozatot e címen. Műsorával sok-sok derűs, szellemi értékekben is gazdag órát szerzett a hallgatóknak. Aki netán emlékszik még az éterben oly könnyen elfoszló hangokra, annak kétszeres élmény lesz olvasni a Medgyasszay Vilma utolsó sanzonéneklését megelőző felvétel szövegét, Pilinszky János visszafogott, feszült versmondását és a riportot. Ferencsik János nagyon komolyan beszélt a muzsika értelméről és az interpretáló művész felelősségéről. Törőcsik Mari kedvesen emlékezett gyerekkora zenei emlékeire. Czigány György roppant szerényen közelít riportalanyaihoz. Kivételes műveltségével fölényes is lehetne, de sosem az. Néha úgy tűnik, többet tud partneréről, mint az önmagáról, dehát ez képtelenség. Arról lehet szó, hogy szerzőnk egy kihalófélben levő emberi tulajdonság birtokosa: tud figyelni másokra! Jelenléte annyi, hogy megadja a kezdő hangot, attól kezdve már csak gombolyítani segíti a beszélgetés fonalát. Soha nem intimitásokra kíváncsi, hanem az értelmes emberi lét dolgairól fiaggat. A gondolkodóként is neves magyar képzőművész sem saját könyvében, sem interjúiban nem mondott el annyi igazságot az életről és a művészetről, mint Czigány Györgynek válaszolva. Akkor és ott volt ugyanis, aki jól kérdezzen. Aztán itt van a „Ki nyer ma?” marathoni össznépi játék. Sokan látjuk napról napra a járdán zsúfolódó tömeget a Kossuth Lajos utcában, az Astoria-hall tükörablaka előtt. Igen, valóban ennyire jó játszani! Hogy az ember játékos alaptermészete miként ötvözhető a szebbet-jobbat-többet tudni akarással, azt is hibátlanul mondja el a könyv. Úgy látszik, a rádiósok élen járnak a zenei ismeretterjesztésben. A másik könyv szerzője ugyancsak régi ismerősünk. A mikrofonnál: KROÓ GYÖRGY Új zenei újság, 1960—1980. Húsz év hosszú idő az emberi életben is, nemhogy egy rádióműsoréban. Kroó György húsz év alatt mintegy ezer alkalommal állt a mikrofon elé (tessék ezt percekkel, órákkal beszorozni!), hogy beszámoljon a muzsika világának legfrissebb eseményeiről. Mindez kötetbe gyűjtve négyszáz oldalon át valóságos zenei történelemkönyv. Az első időpont 1960. június 2. Ezen a napon abban a kivételes szerencsében részesült Kroó György, hogy egy városban, egy hangversenyteremben hallhatta vezényelni a világ akkor élő két talán legnagyobb karmesterét: Bécsben vezényelt aznap a 84 éves Bruno Walter meg a 75 éves Otto Klemperer. Hogy a zenetudós-riporter a mennyországban érezte magát, nyilvánvaló. Ezzel a lelkesült, magávalragadó írással kezdődik az „Új Zenei Újság” húszéves kalendáriuma. Az utolsó beszámoló 1980. október 11-én kelt: egy rangos budapesti zenei fesztivál vendégét Iannis Xenakisz mutatta be a korunk legmodernebb muzsikája iránt érdeklődőknek. Nem érdektelen dolog fellapozni húsz év muzsikáló történelmét. Ernster Dezső Sarastrót énekelt az Operaházban, ennek kapcsán fejti ki a muzsika tudósa, hogy a szép hang önmagában nem elég. A szóban forgó előadást az tette emlékezetessé, hogy az énekes olyan megindítóan, melegszívűen és nemesen tolmácsolta Mozart áriáit, mint amilyen eszményt az általa megformált főpap képvisel. Fischer, Annie számos koncertje, Benjamin Britten egyetlen budapesti hangversenye, az új magyar zenekari művek és operák bemutatói mind hűséges krónikásra leltek Kroó Györgyben. És ami nagyon rokonszenves: világraszóló nevekről és produkciókról sem beszélt lelkesebben, mint a fiatal, pályakezdő tehetségekről. Ez a kötet feltétlenül megérdemli, hogy besoroljuk zenei könyvtárunk darabjai közé, netán hanglemezeink szomszédságába. Takács Margit Bágyoni Attila Kiss Ádám előtt harmincnyolc évig Kroh Mátyás volt Fehérfa körzeti orvosa. Hozzátartozott a faluhoz, mint a régi református templom, vagy a füzes az ártérben. Váratlan halála megbénította a falut. El sem tudták képzelni az emberek, mi lesz velük ezután Kroh Matyi nélkül. Az új orvosra a fehérfaiak úgy néztek, mintha az ő hibájából sétált volna ki a temetőbe az öreg doktor, akire jól illett a ráragasztott „százéves” jelző. Ezerláncú arcával, hajlott hátával olyan volt, mint egy jóságos dédapa. Nagyot néztek az emberek, amikor a koporsóján meglátták: „Élt 62 évet”. Most átvonult az örök éjszakába, s állandó éjszakai ügyeletet tart valahol. A doktort haló poraiban is csak úgy tudják elképzelni Fehérfán, hogy fut, szalad, injekcióz, pulzust számlál, agitál, meggyőz, intézkedik. — Mindenki várja már magát — fogadta az elnök az újat. — Itt falun afféle papnak szerződtetik a körzeti orvost. Papnak, tanítónak, apának, barátnak, atyaistennek, mindennek! — Értem! — bólogatott dr. Kiss Ádám, de az elnök biztos volt abban, hogy ez a városi fiatalember nem ért semmit. — Anyagilag jobb itt, mint egy kórházban — folytatta az elnök —, viszont egyedül van. Egy szál magában! A kórházban többen vannak, megoszlik a felelősség. Kroh doktor mindig azt mondta, hogy a kórháznak széles a háta, de a körzeti orvos magányos farkas. — Ebben igaza lehetett... — Matyi bácsinak hívtuk, ő meg keresztnevén szólította az egész falut. Csaknem negyven évig volt az orvosunk. Magának itt nem lesz könnyű dolga, doktor úr. Az orvosok kedvezménnyel vásárolhatnak autót. Ha lesz rá pénze, szóljon, építünk garázst. — Köszönöm. — Ismerje meg a falut, és próbálja megszeretni, magának is könnyebb lesz. Ne haragudjon, most értekezletre kell mennem. Kiss már a főutcán baktatott, amikor motorkerékpárján utolérte az elnök. Rövid haja égnek állt a szélben. Túlkiabálta a berregést: — Most az az irányelv, hogy a tanyasiakat behozzuk a faluba. Mind be akarjuk telepíteni őket! Segítsen nekem! ’Részlet a szerző készülő regényéből