Egészségügyi Dolgozó, 1981 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1981-10-06 / 10. szám

TELJES ÉRTÉKŰ ÉLETET­ Ki­csíny, de igen értékes és fontos ki­állítás nyílt meg szeptember 19-én a SOTE Nagyvárad téri épületének aulá­jában, a Szociális Intézetek Központjá­nak irányításával működő budapesti Marczibányi téri és Május 1. úti, vala­mint a diósdi, polgárdi, putnoki, sziget­vári, visegrádi szociális foglalkoztató in­tézetek mozgássérült, továbbá a Vakok Állami Intézete csökkentlátó vagy világ­talan lakóinak munkáiból készült össze­állítás. E tárgyak mellett az egészség­ügyben dolgozó tehetséges fotósok képei mutatták be a testileg korlátozott embe­rek hétköznapi életét, valamint­­két inté­zet irodalmi színpada és kórusa lépett föl. A megnyitón — melyen részt vett dr. Trethon Ferenc munkaügyi minisz­ter is — dr Füzi István, a szakszervezet főtitkára beszélt a rehabilitáció jelentő­ségéről, majd dr. Poór Sándor, a SZIK igazgatója a föntebb sorolt intézetek éle­téről, tevékenységéről. A kiállítást — mely sajnálatosan rö­vid ideig, szeptember 26-ig tartott nyit­va — a­­Magyar Hirdető Vállalat rendez­te, gondosan és társadalmi munkában. A testi állapotuk miatt korlátozott munkaképességűek rehabilitációja nagy horderejű kérdés, hiszen a világ lakos­ságának 6—10, országunk népességének 5—6 százaléka rehabilitációra szorul. Ez a kiállítás pedig annak kézzel fogható és szemmel látható­­bizonyítéka, hogy a szü­letési rendellenesség, baleset vagy tartós betegség­­következtében csökkent mun­kaképességű emberek nyugodt, kiegyen­súlyozott körülmények között szinte tel­jes értékű munkára, derűs, harmonikus életre, nem egyszer művészi szintű alko­tásra képesek. A paravánokon, asztalokon felsorakozó tárgyak (háromfélék voltak: iparcikkek, apróbb - n­agy­obb használati eszközök és művészi igénnyel készült alkotások. Az ipari foglalkoztatás — bedolgozás — le­hetetlen volna számos vállalat megértő segítsége nélkül. De ezek a vállalatok nemcsak megértőek: az intézetekkel való együttműködés csökkenti munkaerőgond­jaikat, termelési hasznot hoz nekik, a rehabilitáltak pedig munkához és kere­sethez jutnak. A Műszéntermelő Vállalat 1971­-től 41 budapesti és tekerespusztai testileg sérültet foglalkoztat, a Híradás­technikai Vállalat 1970-től Tekerespusz­­tán 90-et, az Autófémipari Szövetkezet 1979-től 37-et. A rehabilitáltak havi át­lagkeresete (a vállalatok sorrendjében.): 2500, 1661 és 1667 forint. Hogy mi mindent gyártanak? A put­­nokiak plasztilin játékgyurmát, a sziget­váriak elektromos csatlakozókat szerel­nek össze, kosarat fonnak, a MÜTEX- nek gyermekjátékokat készítenek, a diós­­jenőiek fémcsat-diszti bőr (Vagy műbőr?) szatyrokat, műanyagfonatú üvegeket, a polgárdiak kávéfőzőket szerelnek össze, hűtőgép-szagelnyelőt csomagolnak, a va­kok és gyengénlátók kosarat fonnak, ke­fét, kerámiatányérokat, diakereteket, bű­vös dominót, Leica-dobozokat, magnóka­zettákat, színes műanyaggal körülfont palackokat mesterkednek össze sok egyéb között. A kiállított iparcikkek gazdag vá­lasztékukkal a rehabilitáltak ügyes kezét minden szónál hatásosabban dicsérik, mi pedig ezeknek alapján a rehabilitáltakat mint tehetséges és szorgalmas ipari mun­kaerőt más vállalatoknak is figyelmébe ajánljuk. Az egyszerre szép és hasznos tárgyak tömegéből mit emeljünk ki? "Például a putnoki ügyes kezek ,barna alapú suba faliszőnyegét, fekete mintás piros kerá­miatálait; a visegrádiak piros-sárga filc­­keretes tükreit; a szigetváriak sokféle színes és fűzi a­ fonását; a diósjenőiek ugyancsak gyönyörű fali subaszőnyegeit, szűrrátétes kézimunkáit, a polgárdiak ál­tal mintákkal díszített lopótököket, a csökkentlátó Czeglédi József alakos mű­anyag kivágásait (asztalterítőül vagy fali­díszül), sok díszpomát, kötött táskát és övét stb. Mindegyik képzelőerőről és fej­lett technikai érzékről tanúskodik, aján­dék- vagy lakásművészeti boltokban ko­moly összeget fizetne értük az ember. A kifejezetten művészi szándékú alko­tások közül néhányról. Szidu Szika görög származású képzőművész (a Képzőmű­vészeti Alap tagja) a mozgássérültek Marczibányi téri intézetének lakója: megragadóak fekete alapra festett, csüg­­getegen lehajló fehér virágai, továbbá grafikái. A mozgássérült Bartók István mintha Ferenczy Béni tanítványa volna: letört ágú, mégis ég felé küzdő fa, eltört virágot tartó kezek — néhány biztos vo­nással a lényeget mintázzák meg e köz­érthető szimbolikájú kisplasztikák. Hent­­schel Antal grafikája: egymásba hajló öreg fák tar ágai közt botos-kalapos öregember ballag — egy egész élet és fájdalmas­ halk líra sűrítve egyetlen pil­lanatban. Tehetségről vallanak Petri Jó­zsef meg Szőke Sándor grafikái: port­rék, alaktanulmányok, csendéletek, tájké­pek — egymásra halmozva, nem tudja, hova rakni őket az ember nézegetés­­köz­ben. Paravánt és akasztószöget érdemel­tek volna! (Jó néhány alkotó aláírását nem tudtam, még elolvasni a képeken.) Az egészségügyiben dolgozó amatőr fo­tósok kiállítása csatlakozott a leírt anya­­gok­hoz: az ő képeik is a foglalkoztató intézetek életét s a rehabilitált — vagy rehabilitálásukat váró — emberek nap­jait örökítik meg. Díjat nyertek: Kiss Sándor (kitűnő riportképek a hallássé­rültek beszéd tanításáról; Egyedül című fotográfiáján két mankóját fogó, komoly arcú leány); Kertész Gábor: Vigasz­­to­lókocsis férfit áldoztat a pap); dr. Nagy Géza: Az igazi segítség (két mankón tá­volodó férfi, virágos ággal a kezében kisfia kapaszkodik támogatón a mankó­jába; kitűnően megfigyelt, érzelgősség nélkül megörökített pillanatok.) A szeptember 18-i kiállítás megnyitá­sának befejező mozzanata a két rehabi­litációs intézet műso­ra volt. Két vak leány is közreműködött: az egyik Bizet Menüettjét játszotta fuvolán tehetséggel, a másik egy József Attila-költeménnyt szavalt beleértőn. Tehetséges szerkesz­tés, értő rendezés, átélt előadásmód: ez jellemezte a Marczibányi téri négy fiú­ból álló irodalmi színpad­­Bartók-emlék­­műsorát. Ennek anyagát a zeneköltő le­mezekről felhangzó muzsikája mellett Illyés Gyula, Balázs Béla, Fodor András, Utassy József, Székely Júlia és mások prózája, költeményei adták. A Május 1. úti Vadvirág kórus (tizenhat tolókocsis kislány) Bartók gyűjtötte magyar és szlo­vák népdalokat, valamint német, francia, amerikai néger és cigány dalokat énekelt bájosan, üdén, életvidáman, a magyar mellett németül, franciául, angolul is. A műsor meleg sikert aratott az egyetem aula melletti nagytermében, s méltó ki­egészítője volt a rehabilitáltak munkáit bemutató kiállításnak. Szabó Ernő Jusztin Tibor felvétele Mióta magyar az orvosi nyelv? Hazánkban 1831-ig a latin volt a gyógyítás hivatalos nyelve. Maga Bene Ferenc (1775— 1858) professzor, a pesti tudományegyetem orvoskarának igazgatója, a Magyar Tudomá­nyos Akadémia első orvostagja is haláláig a latint vallotta a „tudósok” nyelvének. De már 1771-ben ezt írta Bessenyei György: „Magyarországon a nemesség kedvelt latinja elmaradottságot takar...” A XIX. század elején Kazinczy Ferenc vezetésével megin­dult a nyelvújítás, később a reformkor or­szággyűlése az 1830. évi VIII. törvénycikként megteszi a magyar nyelvnek a hivatalos be­vezetésére az első határozott lépéseket, meg­kívánva, hogy a köztisztviselők tanuljanak meg legalább valamelyest magyarul. Bár a királyi helytartótanács csak 1841- től hozta magyarul a határozatait, 1831-től magyar a közigazgatás, a bíráskodás, az ok­tatás, az egészségügyi tevékenység nyelve. Az orvosok magyarul írják feljegyzéseiket, leleteiket, a kórlapokat, a gazdasági elszá­molások többsége is így íródik. Az irodalmi és a művelt magyar köznyelv megújulása után Bugát Pál (1793—1865) or­vosprofesszor és munkaközössége új szavak tömegével korszerűsítette, igazában megal­kotta az orvosi szaknyelvet. Bugát szóalko­­tásai közül ma is használatosak például a következők: láz, genny, tályog, izom, ideg, étvágy stb. Dr. Bugyi Balázs Kert és tárlat — vakoknak Kedves nő mosolygott rám a képernyőről, majd­­külön­féle jeleket mutatott. Hama­rosan rájöttem, hogy a New York-i központi pályaudvar ezen információs szolgálata süketeknek szól. A költséges videorendszert természetesen még nem mindenütt vezet­ték be, de a hallássérültek tájékoztatását számos egyéb szolgáltatás is segíti. Ilyen például a Greyhound autó­­busztársaság ún. „silent ser­­vice”-e, csöndszolgálata, amely az egész országból díjmentesen hívható telefo­non, s különlegesen erősített hang nyújt felvilágosítást utazási ügyekben. A televí­zióban is gondolnak a rosz­­szul hallókra: némely mű­sor párbeszédeit a kép alsó sarkában álló hölgy fordít­ja, illetve mutogatja a süke­tek nyelvére. Az autóbusz­vállalat a mozgássérültekről is gondoskodik. Kísérőjük díjmentesen utazhat, pogy­­gyászukat kedvezményesen szállítják, fel- és leszállás­nál fokozottan figyelnek rá­juk. Ezeken a buszokon van hely tolókocsik számára. A mozgássérültek jellegzetes piktogrammja azonban nem­csak az autóbuszokon látha­tó, hanem szinte minde­nütt: parkolóhelyeken, ét­termekben, múzeumokban, telefonfülkékben, mellékhe­lyiségekben is, mutatván az utat a kerekes kocsival köz­lekedőknek. Látásunk nyújtja a leg­több információt környeze­tünkről, így hajlamosak va­gyunk azt hinni, hogy a va­kok valóban világtalanok. De kár, hogy nem láthatják! — sóhajtunk fel néha. Nem láthatják, de érezhetik — gondolták egy brooklyni bo­tanikus kertben, és magasí­tott ágyasokba ültették az illatos virágokat, s előttük Braille-írásos táblákon kö­zölve a legfontosabb tudni­valókat. Első hallásra külö­nös az egyik washingtoni galéria ötlete: tárlatlátogatá­sokat szervez vakoknak, ta­pintással ismerhetik meg a szobrokat, s közben művé­szettörténeti előadást hall­hatnak. Csak egy kicsivel kapnak többet a világból, de ez a kicsi is sokat jelent. Csépe Péter „Engedjétek hozzám jönni a szavakat” Sütő András fenti könyve a szavak hatalmáról, erejéről szól. Egy kis emberpalánta két és fél éves koráig Székelyföldön, nagy­szüleinél nevelkedik. Nagyapja beszélni tanítja őt, mesél neki. Kezdetben egy-két mondatos tör­téneteket borotválkozás, reggeli­­zés közben, aztán sétálni viszi a­z erdőbe, a havasokba, Kolozs­várra, s mesél a sörényes ten­gerről, a szarvastehénről, a cér­naszálra húzott napról, a hold­ról, a csillagokról, a pisztrán­gokról, az óriásbálnáról, a szi­várványról, a világról. A nagy­szülők úgy érzik, hogy a szavak­kal másodszor is világra segítik a gyermeket. A szeretet viszon­zásra talál: László megígéri, hogyha nagyapó meghal,­­ majd takarót visz neki a sírba. Meg­ismeri­­László azt is, mit jelent lop­ni. Nagyapó virágmintás agyag­vázát helyez Kemény Zsigmond sírjára, s azt ellopják. Nagyapó megfogadja, hogy új vázát fog elhelyezni, de olyan mélyen a sírban, hogy egészen a koporsóig érjen. A nagy írók sírját tisztel­ni kell, mert azok emlékezetes szavaikkal megszentelték a földet. A befejező mese a nyelvkáro­sult embereknek szól. Isten Szent Péter kíséretében földi útra in­dul, hogy meggyőződjék arról, nem lett volna-e helyesebb az embereknek azt mondani: „Kelj fel és beszélj!”, hiszen az em­berek a szavak két szűk eszten­dejét élik: nem beszélnek, nyel­vükből kiestek, félnek, úgy gon­dolják, hallgatni arany, beszélni kockázatos. Isten haragjában ál­lattá változtatja tökéletlen alko­tását, az embert. Isten a világ­mindenséget tökéletesnek tartja, de az embert újra kívánja gyúr­ni. A szándék azon bukik meg, hogy a csaplárostól, akinek kocs­májában ülnek, ellopják a gyú­ródeszkát meg a laskanyújtót... Csodálatos könyv a Sütő And­rásé, a szavak mesevilága. Olva­sás közben Berlioz Fantasztikus szimfóniáját, Bartók román—ma­gyar népdalait, Kodály Székely­fonóját vélem hallani... Mester Endréné ÚJ KÖNYVEK A budapesti művészeti hetekre készülődve az idén is ran­gos könyvekkel jelentkezik a Zeneműkiadó. Két olyan kö­tetre hívom fel a figyelmet, amely nem szakembereknek ké­szült, csupán azokn­ak, akik szeretik a zenét, a művészeteket. CZIGÁNY GYÖRGY: Csak a derű óráit számolom... A címbeli filozofikus gondolatot egy nagy görög­ bölcs írta a napórája­ fölé, majd Szabó Lőrinc írt tündökletes ver­set e gondolat jegyében. Riportkötetének megjelenése előtt Czigány György vezetett műsorsorozatot e címen. Műsorával sok-sok derűs, szellemi értékekben is gazdag órát szerzett a hallgatóknak. Aki netán emlékszik még az éterben oly könnyen el­­foszló hangokra, annak kétszeres élmény lesz olvasni a Med­­gyasszay Vilma utolsó sanzonéneklését megelőző felvétel szö­vegét, Pilinszky János visszafogott, feszült versmondását és a riportot. Ferencsik János nagyon komolyan beszélt a mu­zsika értelméről és az interpretáló művész felelősségéről. Tö­­rőcsik Mari kedvesen emlékezett gyerekkora zenei emlékeire. Czigány György roppant szerényen közelít riportalanyai­hoz. Kivételes műveltségével fölényes is lehetne, de sosem az. Néha úgy tűnik, tö­bbet tud partneréről, mint az önmagáról, dehát ez képtelenség. Arról lehet szó, hogy szerzőnk egy ki­halófélben levő emberi tulajdonság birtokosa: tud figyelni másokra! Jelenléte annyi, hogy megadja a kezdő hangot, at­tól kezdve már csak gombolyítani segíti a beszélgetés fo­nalát. Soha nem intimitásokra kíváncsi, hanem az értelmes emberi lét dolgairól fiaggat. A gondolkodóként is neves ma­gyar képzőművész sem saját könyvében, sem interjúiban nem mondott el annyi igazságot az életről és a művészetről, mint Czigány Györgynek válaszolva. Akkor és ott volt ugyan­is, aki jól kérdezzen. Aztán itt van a „Ki nyer ma?” marathoni össznépi já­ték. Sokan látjuk napról napra a járdán zsúfolódó tömeget a Kossuth Lajos utcában, az Astoria-hall tükörablaka előtt. Igen, valóban ennyire jó játszani! Hogy az ember játékos alaptermészete miként ötvözhető a szebbet-jobbat-többet tud­ni akarással, azt is hibátlanul mondja el a könyv. Úgy látszik, a rádiósok élen járnak a zenei ismeretter­jesztésben. A másik könyv szerzője ugyancsak régi ismerő­sünk. A mikrofonnál: KROÓ GYÖRGY Új zenei újság, 1960—1980. Húsz év hosszú idő az embe­ri életben is, nemhogy egy rádióműsoréban. Kroó György húsz év alatt mintegy ezer alkalommal állt a mikrofon elé (tessék ezt percekkel, órákkal beszorozni!), hogy beszámoljon a muzsika világának legfrissebb eseményeiről. Mindez kötet­be gyűjtve négyszáz oldalon át valóságos zenei történelem­­könyv. Az első időpont 1960. június 2. Ezen a napon abban a kivételes szerencsében részesült Kroó György, hogy egy vá­rosban, egy hangversenyteremben hallhatta vezényelni a vi­lág akkor élő két talán legnagyobb karmesterét: Bécsben vezényelt aznap a 84 éves Bruno Walter meg a 75 éves Otto Klemperer. Hogy a zenetudós-riporter a mennyországban érezte magát, nyilvánvaló. Ezzel a lelkesült, magávalragadó írással kezdődik az „Új Zenei Újság” húszéves kalendáriuma. Az utolsó beszámoló 1980. október 11-én kelt: egy rangos budapesti zenei fesztivál vendégét Iannis Xenakisz mutatta be a korunk legmodernebb muzsikája iránt érdeklődőknek. Nem érdektelen dolog fellapozni húsz év muzsikáló tör­ténelmét. Ernster Dezső Sarastrót énekelt az Operaházban, ennek kapcsán fejti ki a muzsika tudósa, hogy a szép hang önmagában nem elég. A szóban forgó előadást az tette em­lékezetessé, hogy az énekes olyan megindítóan, melegszí­vűen és nemesen tolmácsolta Mozart áriáit, mint amilyen eszményt az általa megformált főpap képvisel. Fischer, Annie számos koncertje, Benjamin Britten egyetlen budapesti hang­versenye, az új magyar zenekari művek és operák bemutatói mind hűséges krónikásra leltek Kroó Györgyben. És ami na­gyon rokonszenves: világraszóló nevekről és produkciókról sem beszélt lelkesebben, mint a fiatal, pályakezdő tehetsé­gekről. Ez a kötet feltétlenül megérdemli, hogy besoroljuk zenei könyvtárunk darabjai közé, netán hanglemezeink szomszéd­ságába. Takács Margit Bágyoni Attila Kiss Ádám előtt harmincnyolc évig Kroh Mátyás volt Fe­hérfa körzeti orvosa. Hozzátartozott a faluhoz, mint a régi református templom, vagy a füzes az ártérben. Váratlan ha­lála megbénította a falut. El sem tudták képzelni az embe­rek, mi lesz velük ezután Kroh Matyi nélkül. Az új orvosra a fehérfaiak úgy néztek, mintha az ő hi­bájából sétált volna ki a temetőbe az öreg doktor, akire jól illett a ráragasztott „százéves” jelző. Ezerláncú arcával, haj­lott hátával olyan volt, mint egy jóságos dédapa. Nagyot néztek az emberek, amikor a koporsóján meg­látták: „Élt 62 évet”. Most átvonult az örök éjszakába, s állandó éjszakai ügye­letet tart valahol. A doktort haló poraiban is csak úgy tud­ják elképzelni Fehérfán, hogy fut, szalad, injekcióz, pulzust számlál, agitál, meggyőz, intézkedik. — Mindenki várja már magát — fogadta az elnök az újat. — Itt falun afféle papnak szerződtetik a körzeti orvost. Papnak, tanítónak, apának, barátnak, atyaistennek, minden­nek! — Értem! — bólogatott dr. Kiss Ádám, de az elnök biz­tos volt abban, hogy ez a városi fiatalember nem ért semmit. — Anyagilag jobb itt, mint egy kórházban — folytatta az elnök —, viszont egyedül van. Egy szál magában! A kór­házban többen vannak, megoszlik a felelősség. Kroh doktor mindig azt mondta, hogy a kórháznak széles a háta, de a körzeti orvos magányos farkas. — Ebben igaza lehetett... — Matyi bácsinak hívtuk, ő meg keresztnevén szólította az egész falut. Csaknem negyven évig volt az orvosunk. Ma­gának itt nem lesz­ könnyű dolga, doktor úr. Az orvosok ked­vezménnyel vásárolhatnak autót. Ha lesz rá pénze, szóljon, építünk garázst. — Köszönöm. — Ismerje meg a falut, és próbálja megszeretni, magá­nak is könnyebb lesz. Ne haragudjon, most értekezletre kell mennem. Kiss már a főutcán baktatott, amikor motorkerékpárján utolérte az elnök. Rövid haja égnek állt a szélben. Túlkiabál­ta a berregést: — Most az az irányelv, hogy a tanyasiakat behozzuk a faluba. Mind be akarjuk telepíteni őket! Segítsen nekem! ’Részlet a szerző készülő regényéből

Next