Egészségügyi Dolgozó, 1984 (28. évfolyam, 1-12. szám)

1984-12-01 / 12. szám

VILÁG PROLETÁRJAI. EGYESÜLJETEK! XXVIII. évfolyam 12. szám 1984. december Ára: 3 Ft AZ EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA JÓKAI ANNA: A karácsonyi gondolat Mindenütt, mindenben kísértenek a formalitások. A felgyorsult élet arra hajlamosít, hogy a dolgok tartalmán ne sokat töprengjünk. Telnek-múlnak az évek, s bennük — ha nem vigyá­zunk — a mechanikusan töltött, futó­szalagra tervezett karácsonyok. A megszokás nagy úr, de az igazi át­élés gyilkosa is. Valamit ünneplünk, tetszetős külsőségek között, de hogy mit is? A legtöbb embertársunk a vá­lasz elől kitér. Hódít bizony, s a karácsonyi gondo­latot eltorzítja a kiárusított karácsony. Mindenki tudja: a karácsonyi vásárlás már-már hisztéria. Nincs a napnak olyan szaka, amikor a boltokban alábbhagyna a lázas tülekedés. Az ela­dók idegesek, némelyikük révedező közönnyel védekezik az állandó ro­ham, az arcnélküli massza ostroma elől. Naivitás feltételezni, hogy ilyen körülmények között akadna idő az iga­zi karácsonyi vásárra. Néha, év közben létrejön egy-egy kivételes alkalom: vá­sárló és eladó egy távollevő harmadik­nak választ, töpreng, minek örülne, mi volna szívének a legkedvesebb ... De éppen a karácsony, a szeretetközpontú szimbólum ünnepe előtt látszik ez le­hetetlennek. Hányszor halljuk, hogy az egyik áruházból a másikba csörtető, átizzadt, s a hirtelen hidegben vacogó tömegből megszólal valaki: „Még száz forintom van a bátyámra...” Vagy egy másik változat: „Ő tavaly négy­százhúszért vett, ez csak három­száztíz, még nem elég ...” Néha csak átkerül egyik zsebből a másikba a pénz, ők a legpraktikusabbak. Fiaink, lányaink kívánságlistája se kutya, az óhajok maradéktalan teljesítése után is előfor­dulhat csalódott biggyesztés, persze, hogy bőrkabátot akartak ők, de nem ilyet! Ki kell cserélni. A cédula az árral ezért legtöbbször ott fityeg a holmin. „Ezeknek mindenük megvan ...” — halljuk sokszor. — „Mit lehet venni nekik?” Sorolják a leltárt. Noha úgy érzem, egy muszájból, konvencióból vállalt primitív árucseré­vé süllyesztett feladattá kezd válni a karácsonyi ünnep. Értékét a beléje ölt pénz, a „gavallérság” illúziója és a gyomor befogadóképessége határozza meg. Mit szeretnék hát? Ne legyen aján­dék? De hiszen mégis csak jó az . .. Különösen a meglepetés. Jó csomagot bontani, s közben arra gondolni, hogy az, aki ezért dolgozott, aki ezt, éppen így, nekem valóan kifundálta, szeret engem. Mert úgy hiszem, nem az aján­dék ára, hanem a kiválasztás alapját képező indulat nagysága közvetíti a karácsony igazi értelmét. Ezért egy puszta ötlet is kifejezővé válhat a má­sik megbecsülésének, egy ötlet, ami a tárgy kiválasztását megelőzte. S a leg­drágább ajándék is haszontalanná vá­lik, ha közben azt kell gondolnunk: „Igen. Van pénze, csak éppen nem is­mer. Hisz nem iszom konyakot, még valódi franciát sem.” Ha valakit igazán szeretünk, azt igazán ismernünk is kell. Hiányait is, mert a karácsonyesti hangulat éppen arra való, hogy segít­sünk egymásnak érzékeny hiányain­kat elviselni. Ugyanakkor a tehetősek ismert zsugorisága a „jelképes’’-aján­dékozás nem mentség; van, amikor a szépen csomagolt lóláb kilóg . . . Karácsony este minden ember sérü­lékenyebb. Fokozottabban vágyik az összetartozásra, a békességre. Ezért ezen az estén valójában többnyire csak két véglet létezik: vagy nagyon benső­séges, meleg — vagy nagyon formális, idegenséggel mérgezett. Én mindkét fajtát féltem. Egyik nyomasztó emlé­kem: 1945 tele. Tüdőgyulladásban fe­küdtem, még nem volt penicillin, ultra­­septyllel és vizes borogatással kúrál­tak, így jött el az ünnep. Különösen iz­gatottan vártam a karácsonyt, a kará­csonyfát, hiszen előtte való évben a pincében kuporogtunk, és a belövése­­ket számoltuk karácsonyi ének helyett. De 1945 tele is nehéz volt, szegény apám későn jutott pénzhez, vagy utol­só percig halogatta, bizony nem tu­dom, csak arra emlékszem, hogy hu­szonnegyedikén délben keseregve állí­tott haza: nincs fa. Sehol a városban. Elfogyott. S a könyveket se vehette meg, mondta, bezártak korán a boltok. Anyám gyorsan kerített valamit, egy csúnyácska, filmszalagból összefércelt oldaltáskát — én meg bőgtem az ágy­ban. Hiába csitították, hogy majd ün­nep után. Végül apám azt kérdezte: „Akarod, hogy odaadjam a pénzt?” „Add ide” — feleltem, s aztán a pénzt egyre szomorúbban szorongattam a markomban. Azóta tudom, hogy a ka­rácsony nem váltható pénzre. Romantikus elképzelések? Nem ille­nek a rohanásba? De a karácsony szel­leméhez jobban illenek. Mert a kará­csony este titok is. A csomagokkal együtt ezt a titkot is — az együttélés, az őszinte vonzalom, a léleknemesedés titkát is — bontogatjuk. Ezért olyan fontos az az este, a hu­szonnegyedikéi. Amikor megáll az élet — a külső élet mindenképpen. Csak a mindenkori ügyeletesek teszik dolgu­kat. Az orvos, az ápoló nemcsak a fizi­kumra, de a­ pszichikumra is fokozott gondot visel. Idegen környezetben, be­tegen . .. különös közösség, gyógyító és gyógyított az övéitől egyaránt el­szakítva. A legforgalmasabb utca is el­néptelenedik öt óra után. Néhány sur­ranó alak igyekszik csupán innen-oda, a homályban, kocsik cirkálnak. Egy láthatatlan erő legalább erre az estére összeszippantja a családot. A kará­csony talán valamennyi ünnep közül a legzártabb, furcsa ellentmondásként, hiszen valójában azt hirdeti, amit nem lehet kulcsra zárni, kisajátítani: az áradó szeretetet, a szeretet gyógyító és megváltó képességét a gyűlölködésre, agresszivitásra hajlamos világban. A gyermekek csodaváró estéje ez — a felnőttek „visszaszelídülésének” nap­ja. Néhol divatos, sokszínű villanyégők csippentve az eleven fenyő jó szagú testébe. Máshol melegebb, valódi gyertyák világolnak, vigasztaló láng­juk hosszúra nyúlik, meg-megremeg: új remény születik, legendás árnyak lebegnek a sötét mennyezeten. A karácsony szimbolikájáról, jelen­téséről sokféleképpen lehet gondol­kodni. Egy azonban bebizonyosodott: az évekre szabdalt időből kiiktatni nem szabad, nem is kell. Kívánják az emberek az összetartozás akolmelegét, ahol lehellet lehelletet ér, s valameny­­nyi érzékszerv maga mellett tudja a véréből való vagy választott kedveseit. Figyelmeztető este ez: az egybetarto­­zás varázsa figyelmezteti az egyébként vad, szétrágtató ösztönöket. Nemes késztetés: állandósulása mindenki szá­mára, az év minden egyes napjára gyermekien naiv, de tiszta óhaj. A sze­rencséseknél azonban az állandóan gyakorolt kölcsönös szeretet, mint csúcspontban, úgy teljesedik ki, kará­csony estéjén. Huszonötödikén aztán már nyílnak a kapuk, huszonhatodikán már jár-kel az ország. Eszünk, iszunk, dicsek­szünk, panaszkodunk, minden forog tovább. Új civódások és új békeköté­sek születnek. Jut hely a vendégnek is asztalunknál. Vagy mi vagyunk más asztalnál vendégek. A kritikus pont a magára maradt, család nélküli vagy elfoszlott családú embernek huszonnegyedike. Sötéte­déstől a lassan érkező álomig. Esetleg testi kínnal fűszerezve, a kórházi ágyon — vagy a rideg ügyeleti szobá­ban, teli lelki kínlódással. Szeretnék a magányosnak segíteni, töprengeni ve­lük együtt: hogyan? Szándékomnak oka van. Általános oka: egyre szaporo­dik a számuk, konkrét oka pedig né­hány ellesett mondattöredék. Négy esztendeje tán, egyik nagyáruházunk­ban vásároltam a nyitvatartás utolsó órájában egy apróságot. Csökkent már a hajsza. A pénztárosnő a másik pénz­tároshoz beszélt. . . Csak valahogy kibírjam. Teljesen egyedül, tudod. Ak­kor inkább a rumli, a hétköznapok." Aki szólt, fiatal volt. Aki szánakozva, bár kissé értetlenül hallgatta: idős. Le­hetett volna fordítva is, így lenne „tipi­kusabb.” De az élethelyzet nem kötő­dik kizárólagos korhoz, vagy ilyen­olyan nemhez. S nincs köztünk, aki magabiztosan mondhatja: velem ez so­ha meg nem eshet... Akkor — mint a vásárlók egyike — fegyelmezetten tovább léptem. Mit is mondhattam volna, futólag, demagó­gia nélkül? És mit üzenhetek most, író­ként, emberként hálásan, hogy van, akit megkérhetek, segítsen meggyújta­ni az egyre fogyó gyertyaszálakat? A magánynak fokozatai vannak. A szülők, akiknek a gyermekei felnőt­tek és már egy új család központjai, legalább várhatják a másod-harmad­napot, amikor a sokfelé tartozó fiatalok őket is elérik. Ha ketten vannak még, emlékeznek a múltra. Aki mellől azon­ban eltávozott a társ (meghalt vagy új kapcsolatba lépett), annak ez a várako­zás nehezebb. Akinek otthon él fia-lá­nya, csak párja nincsen, az gyermekei örömén vigasztalódik. Nagyobb a lélek próbatétele, ha szeretteinket egy ide­gen ország nyelte magába. Csillámpo­ros üdvözlet, helyettük, a szívnek a kinti hókristálynál is hidegebb. De a legnagyobb teher azé, aki senkit sem szólongathat még gondolatban sem ezen a földön: az elődök elmentek, az utódok meg sem születtek, s a szerető­szerelem enyhülete is oda .. . vagy ké­sik. S bizonyosan sorolhatók még mé­lyebb bugyrai is a szenvedésnek, amit ezen az estén százszorosan érez az em­ber — ha egyébként meg is tanulta a hétköznapokban, a munkában értel­mesen tölteni a tünékeny létet. A magánynak fokozatai, a magány elviselésének pedig változatai van­nak. Mindenki maga tudja, érzi, melyi­ket bírja az alkata, mire vállalkozhat. Sokan bevallják, csak úgy múlik el sokkhatás nélkül a karácsony este, ha tudomást sem vesznek róla, egyszerű hétköznapként programozzák be a tu­datukba. És az ő számukra a televízió segítség! Emberi hang, emberi kép, még ha gép is közvetíti, megteremti azt a biztonságos folyamatosságot, ami a délutánból az estébe, és az estéből a nyüzsgőbb másnapba vezet. Néhányan — minden sorsot viszo­nyító bölcsességre érettek — megkere­sik éppen ezen az estén azokat, akik még jobban fuldokolnak a szeretethi­­ánytól, s amit maguk meg nem kap­hatnak, ők igyekeznek adni azt. Vér­ségi kötelék, baráti szál híján is. A test­vériség jegyében. De ehhez is különös kegyelem kell: megtalálni a rászoruló­kat. Ezért szerencsés az orvos, az ápoló, a műtős — részesül abban a ke­gyelemben, hogy szükség van rá. S mit tehetek én? Gyertyáim közül gyújtok egyet. Valamennyiünkért. Tartsanak velem: családban családo­sak, családban magányosak, egyedül­­lévők a magányban és magányukban mégis lakottszívűek. Lobbanjon egy lány — ahogy az ismeretlen katonáért lobog szüntelen — lobbanjon a perc tö­redékéig az ismerős-ismeretlen ember­arcokért. Történjen újra kísérlet az évezredes remény valósulására: mele­gítsen a szeretet akkor is, ha éppen nem ránk, hanem belőlünk sugárzik! Legyen a karácsony békesség. A jó­akaratú emberek békessége és a túl sok rosszakaratú nyugovása. Már ki­­marsult a világ teste a szenvedésben. Semmit sem óhajt jobban a föld, mint végső tisztulását a gonosztól, senkit sem vár jobban mint a Gyógyítót, a minden bajok, pusztító ellenségeske­dések, köz- és magáncsaták orvosát. A karácsonyi gondolat már csaknem kétezer éve alakot öltött — de még mindig bujdosik. Nyissuk ki az ajtót, ha a csöndes éjszakában ránk kopog. Fényes vendég: kínáljuk hellyel s re­ménykedjünk: egyszer majd a hétköz­napokra is itt marad . . . Tél Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, Gyermekjátékot, j ó, boldog fogócska! S rászórni szólva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földjét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hisz zúzmarás a város, a berek . . . Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni És rakni, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj, megkéne rakni, Hogy fölengednének az emberek! Boldog ünnepeket kívánunk minden Olvasónknak!

Next