Egészségügyi Dolgozó, 1984 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1984-12-01 / 12. szám
VILÁG PROLETÁRJAI. EGYESÜLJETEK! XXVIII. évfolyam 12. szám 1984. december Ára: 3 Ft AZ EGÉSZSÉGÜGYI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETÉNEK LAPJA JÓKAI ANNA: A karácsonyi gondolat Mindenütt, mindenben kísértenek a formalitások. A felgyorsult élet arra hajlamosít, hogy a dolgok tartalmán ne sokat töprengjünk. Telnek-múlnak az évek, s bennük — ha nem vigyázunk — a mechanikusan töltött, futószalagra tervezett karácsonyok. A megszokás nagy úr, de az igazi átélés gyilkosa is. Valamit ünneplünk, tetszetős külsőségek között, de hogy mit is? A legtöbb embertársunk a válasz elől kitér. Hódít bizony, s a karácsonyi gondolatot eltorzítja a kiárusított karácsony. Mindenki tudja: a karácsonyi vásárlás már-már hisztéria. Nincs a napnak olyan szaka, amikor a boltokban alábbhagyna a lázas tülekedés. Az eladók idegesek, némelyikük révedező közönnyel védekezik az állandó roham, az arcnélküli massza ostroma elől. Naivitás feltételezni, hogy ilyen körülmények között akadna idő az igazi karácsonyi vásárra. Néha, év közben létrejön egy-egy kivételes alkalom: vásárló és eladó egy távollevő harmadiknak választ, töpreng, minek örülne, mi volna szívének a legkedvesebb ... De éppen a karácsony, a szeretetközpontú szimbólum ünnepe előtt látszik ez lehetetlennek. Hányszor halljuk, hogy az egyik áruházból a másikba csörtető, átizzadt, s a hirtelen hidegben vacogó tömegből megszólal valaki: „Még száz forintom van a bátyámra...” Vagy egy másik változat: „Ő tavaly négyszázhúszért vett, ez csak háromszáztíz, még nem elég ...” Néha csak átkerül egyik zsebből a másikba a pénz, ők a legpraktikusabbak. Fiaink, lányaink kívánságlistája se kutya, az óhajok maradéktalan teljesítése után is előfordulhat csalódott biggyesztés, persze, hogy bőrkabátot akartak ők, de nem ilyet! Ki kell cserélni. A cédula az árral ezért legtöbbször ott fityeg a holmin. „Ezeknek mindenük megvan ...” — halljuk sokszor. — „Mit lehet venni nekik?” Sorolják a leltárt. Noha úgy érzem, egy muszájból, konvencióból vállalt primitív árucserévé süllyesztett feladattá kezd válni a karácsonyi ünnep. Értékét a beléje ölt pénz, a „gavallérság” illúziója és a gyomor befogadóképessége határozza meg. Mit szeretnék hát? Ne legyen ajándék? De hiszen mégis csak jó az . .. Különösen a meglepetés. Jó csomagot bontani, s közben arra gondolni, hogy az, aki ezért dolgozott, aki ezt, éppen így, nekem valóan kifundálta, szeret engem. Mert úgy hiszem, nem az ajándék ára, hanem a kiválasztás alapját képező indulat nagysága közvetíti a karácsony igazi értelmét. Ezért egy puszta ötlet is kifejezővé válhat a másik megbecsülésének, egy ötlet, ami a tárgy kiválasztását megelőzte. S a legdrágább ajándék is haszontalanná válik, ha közben azt kell gondolnunk: „Igen. Van pénze, csak éppen nem ismer. Hisz nem iszom konyakot, még valódi franciát sem.” Ha valakit igazán szeretünk, azt igazán ismernünk is kell. Hiányait is, mert a karácsonyesti hangulat éppen arra való, hogy segítsünk egymásnak érzékeny hiányainkat elviselni. Ugyanakkor a tehetősek ismert zsugorisága a „jelképes’’-ajándékozás nem mentség; van, amikor a szépen csomagolt lóláb kilóg . . . Karácsony este minden ember sérülékenyebb. Fokozottabban vágyik az összetartozásra, a békességre. Ezért ezen az estén valójában többnyire csak két véglet létezik: vagy nagyon bensőséges, meleg — vagy nagyon formális, idegenséggel mérgezett. Én mindkét fajtát féltem. Egyik nyomasztó emlékem: 1945 tele. Tüdőgyulladásban feküdtem, még nem volt penicillin, ultraseptyllel és vizes borogatással kúráltak, így jött el az ünnep. Különösen izgatottan vártam a karácsonyt, a karácsonyfát, hiszen előtte való évben a pincében kuporogtunk, és a belövéseket számoltuk karácsonyi ének helyett. De 1945 tele is nehéz volt, szegény apám későn jutott pénzhez, vagy utolsó percig halogatta, bizony nem tudom, csak arra emlékszem, hogy huszonnegyedikén délben keseregve állított haza: nincs fa. Sehol a városban. Elfogyott. S a könyveket se vehette meg, mondta, bezártak korán a boltok. Anyám gyorsan kerített valamit, egy csúnyácska, filmszalagból összefércelt oldaltáskát — én meg bőgtem az ágyban. Hiába csitították, hogy majd ünnep után. Végül apám azt kérdezte: „Akarod, hogy odaadjam a pénzt?” „Add ide” — feleltem, s aztán a pénzt egyre szomorúbban szorongattam a markomban. Azóta tudom, hogy a karácsony nem váltható pénzre. Romantikus elképzelések? Nem illenek a rohanásba? De a karácsony szelleméhez jobban illenek. Mert a karácsony este titok is. A csomagokkal együtt ezt a titkot is — az együttélés, az őszinte vonzalom, a léleknemesedés titkát is — bontogatjuk. Ezért olyan fontos az az este, a huszonnegyedikéi. Amikor megáll az élet — a külső élet mindenképpen. Csak a mindenkori ügyeletesek teszik dolgukat. Az orvos, az ápoló nemcsak a fizikumra, de a pszichikumra is fokozott gondot visel. Idegen környezetben, betegen . .. különös közösség, gyógyító és gyógyított az övéitől egyaránt elszakítva. A legforgalmasabb utca is elnéptelenedik öt óra után. Néhány surranó alak igyekszik csupán innen-oda, a homályban, kocsik cirkálnak. Egy láthatatlan erő legalább erre az estére összeszippantja a családot. A karácsony talán valamennyi ünnep közül a legzártabb, furcsa ellentmondásként, hiszen valójában azt hirdeti, amit nem lehet kulcsra zárni, kisajátítani: az áradó szeretetet, a szeretet gyógyító és megváltó képességét a gyűlölködésre, agresszivitásra hajlamos világban. A gyermekek csodaváró estéje ez — a felnőttek „visszaszelídülésének” napja. Néhol divatos, sokszínű villanyégők csippentve az eleven fenyő jó szagú testébe. Máshol melegebb, valódi gyertyák világolnak, vigasztaló lángjuk hosszúra nyúlik, meg-megremeg: új remény születik, legendás árnyak lebegnek a sötét mennyezeten. A karácsony szimbolikájáról, jelentéséről sokféleképpen lehet gondolkodni. Egy azonban bebizonyosodott: az évekre szabdalt időből kiiktatni nem szabad, nem is kell. Kívánják az emberek az összetartozás akolmelegét, ahol lehellet lehelletet ér, s valamenynyi érzékszerv maga mellett tudja a véréből való vagy választott kedveseit. Figyelmeztető este ez: az egybetartozás varázsa figyelmezteti az egyébként vad, szétrágtató ösztönöket. Nemes késztetés: állandósulása mindenki számára, az év minden egyes napjára gyermekien naiv, de tiszta óhaj. A szerencséseknél azonban az állandóan gyakorolt kölcsönös szeretet, mint csúcspontban, úgy teljesedik ki, karácsony estéjén. Huszonötödikén aztán már nyílnak a kapuk, huszonhatodikán már jár-kel az ország. Eszünk, iszunk, dicsekszünk, panaszkodunk, minden forog tovább. Új civódások és új békekötések születnek. Jut hely a vendégnek is asztalunknál. Vagy mi vagyunk más asztalnál vendégek. A kritikus pont a magára maradt, család nélküli vagy elfoszlott családú embernek huszonnegyedike. Sötétedéstől a lassan érkező álomig. Esetleg testi kínnal fűszerezve, a kórházi ágyon — vagy a rideg ügyeleti szobában, teli lelki kínlódással. Szeretnék a magányosnak segíteni, töprengeni velük együtt: hogyan? Szándékomnak oka van. Általános oka: egyre szaporodik a számuk, konkrét oka pedig néhány ellesett mondattöredék. Négy esztendeje tán, egyik nagyáruházunkban vásároltam a nyitvatartás utolsó órájában egy apróságot. Csökkent már a hajsza. A pénztárosnő a másik pénztároshoz beszélt. . . Csak valahogy kibírjam. Teljesen egyedül, tudod. Akkor inkább a rumli, a hétköznapok." Aki szólt, fiatal volt. Aki szánakozva, bár kissé értetlenül hallgatta: idős. Lehetett volna fordítva is, így lenne „tipikusabb.” De az élethelyzet nem kötődik kizárólagos korhoz, vagy ilyenolyan nemhez. S nincs köztünk, aki magabiztosan mondhatja: velem ez soha meg nem eshet... Akkor — mint a vásárlók egyike — fegyelmezetten tovább léptem. Mit is mondhattam volna, futólag, demagógia nélkül? És mit üzenhetek most, íróként, emberként hálásan, hogy van, akit megkérhetek, segítsen meggyújtani az egyre fogyó gyertyaszálakat? A magánynak fokozatai vannak. A szülők, akiknek a gyermekei felnőttek és már egy új család központjai, legalább várhatják a másod-harmadnapot, amikor a sokfelé tartozó fiatalok őket is elérik. Ha ketten vannak még, emlékeznek a múltra. Aki mellől azonban eltávozott a társ (meghalt vagy új kapcsolatba lépett), annak ez a várakozás nehezebb. Akinek otthon él fia-lánya, csak párja nincsen, az gyermekei örömén vigasztalódik. Nagyobb a lélek próbatétele, ha szeretteinket egy idegen ország nyelte magába. Csillámporos üdvözlet, helyettük, a szívnek a kinti hókristálynál is hidegebb. De a legnagyobb teher azé, aki senkit sem szólongathat még gondolatban sem ezen a földön: az elődök elmentek, az utódok meg sem születtek, s a szeretőszerelem enyhülete is oda .. . vagy késik. S bizonyosan sorolhatók még mélyebb bugyrai is a szenvedésnek, amit ezen az estén százszorosan érez az ember — ha egyébként meg is tanulta a hétköznapokban, a munkában értelmesen tölteni a tünékeny létet. A magánynak fokozatai, a magány elviselésének pedig változatai vannak. Mindenki maga tudja, érzi, melyiket bírja az alkata, mire vállalkozhat. Sokan bevallják, csak úgy múlik el sokkhatás nélkül a karácsony este, ha tudomást sem vesznek róla, egyszerű hétköznapként programozzák be a tudatukba. És az ő számukra a televízió segítség! Emberi hang, emberi kép, még ha gép is közvetíti, megteremti azt a biztonságos folyamatosságot, ami a délutánból az estébe, és az estéből a nyüzsgőbb másnapba vezet. Néhányan — minden sorsot viszonyító bölcsességre érettek — megkeresik éppen ezen az estén azokat, akik még jobban fuldokolnak a szeretethiánytól, s amit maguk meg nem kaphatnak, ők igyekeznek adni azt. Vérségi kötelék, baráti szál híján is. A testvériség jegyében. De ehhez is különös kegyelem kell: megtalálni a rászorulókat. Ezért szerencsés az orvos, az ápoló, a műtős — részesül abban a kegyelemben, hogy szükség van rá. S mit tehetek én? Gyertyáim közül gyújtok egyet. Valamennyiünkért. Tartsanak velem: családban családosak, családban magányosak, egyedüllévők a magányban és magányukban mégis lakottszívűek. Lobbanjon egy lány — ahogy az ismeretlen katonáért lobog szüntelen — lobbanjon a perc töredékéig az ismerős-ismeretlen emberarcokért. Történjen újra kísérlet az évezredes remény valósulására: melegítsen a szeretet akkor is, ha éppen nem ránk, hanem belőlünk sugárzik! Legyen a karácsony békesség. A jóakaratú emberek békessége és a túl sok rosszakaratú nyugovása. Már kimarsult a világ teste a szenvedésben. Semmit sem óhajt jobban a föld, mint végső tisztulását a gonosztól, senkit sem vár jobban mint a Gyógyítót, a minden bajok, pusztító ellenségeskedések, köz- és magáncsaták orvosát. A karácsonyi gondolat már csaknem kétezer éve alakot öltött — de még mindig bujdosik. Nyissuk ki az ajtót, ha a csöndes éjszakában ránk kopog. Fényes vendég: kínáljuk hellyel s reménykedjünk: egyszer majd a hétköznapokra is itt marad . . . Tél Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, Gyermekjátékot, j ó, boldog fogócska! S rászórni szólva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földjét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hisz zúzmarás a város, a berek . . . Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni És rakni, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj, megkéne rakni, Hogy fölengednének az emberek! Boldog ünnepeket kívánunk minden Olvasónknak!