Egyenlítő, 2006 (4. évfolyam, 1-6. szám)
2006 / 1. szám
Alsóházban: „A mi bolygónk nem valami nagy. Ahhoz mindenképpen kicsi, hogy olyan értelmetlenségeket kövessünk el, hogy még kisebbé tegyük. Nem látom értelmét, miért kellene földünkön egy még kisebb brit birodalomnak nevezett bolygónak lennie, amelyet a védővámok gyűrűjével elzárunk a világtól. Csak nem arról van szó, hogy félünk?” Útja innen kezdve az akkor erejük teljében lévő liberálisok felé vezeti. 1908-ban, 34 évesen már mint liberális politikus, kereskedelmi miniszter lesz. (Ezt az első miniszterséget még nyolc követi. Churchill a külügyminiszterségen kívül országa minden fontosabb tárcáját vezeti, mígnem 1940 májusában először miniszterelnök lesz.) Az életrajz szakértője elemzésében (ami nélkülözi a sok Churchillről írt mértékadó munkában is megtalálható szuperlatívuszokat) követhetjük útját az első világháború kitöréséig, amikor Asquith liberális kormányában a fontos tengerészeti miniszter posztját tölti be. Jenkins, elismerve tehetségét és újító szellemét, kapkodónak és a Házzal szemben - amelyet Winston Jenkins szerint is mindenek felett állónak és a brit demokrácia sziklájának tekint - indokolatlanul türelmetlennek jellemzi. Figyelmeztet arra, hogy már ekkor megmutatkozik Winstonnak az az alaptulajdonsága, hogy civil miniszterként megköveteli a hadműveletek legapróbb részleteibe való beleszólást. Ne bocsátkozzunk bele a történészek által mindmáig eldöntetlen vitába, hogy Churchillnek igaza volt-e, amikor a franciaországi főfront helyett egy nagy átkaroló hadművelettel a törökországi, gallipoli-félszigeti partraszállással akarta a háborút megnyerni. Az kétségtelen, szögezi le Jenkins, hogy minden kortársánál előbb ismeri fel: a nagyjából egyenlő erőkkel vívott szörnyű lövészárok-háború csak embermilliók értelmetlen feláldozása, mészárlás, amitől Churchill mindig - a II. világháború legnehezebb pillanataiban is - irtózott. A sikertelen hadművelet (melynek kudarca Jenkins szerint is lehetséges, hogy csakugyan a végrehajtás fantáziátlanságából eredt) miniszteri tárcájába kerül, és 1917-ig kell várnia, míg barátja és szövetségese, Lloyd George legyőzi a „pártárulóval”a szembeni tory ellenállást, és 1917-ben visszatérhet mint „a háború boltosmestere”, hadfelszerelési miniszterként az új kormányba. „...mandátum és vakbél nélkül” Negyvennégy éves, amikor az első világháború véget ér, de Churchill a születő szovjet rendszerben nyomban új ellenfelet talál, amelyet (egészen az 1941-es nagy szövetségig) a szabad világ ősellenségének tekint. Lloyd George bölcsen felfogja, hogy a háborúban közel egymillió embert veszített angol néptől mi sem áll távolabb, mint hogy bármilyen hadműveletbe bocsátkozzék egy tőle távoli, hatalmas idegen országgal, és néhány erőtlen intervenciós kísérlet után Winstonnak is be kell látnia, hogy semmiféle Szovjetunió elleni háborús vállalkozásra nincs lehetősége. Annál kevésbé, mert a Lloyd George-kormány, nem utolsósorban a Churchill-lel szemben megnyilvánuló konzervatív ellenszenv miatt hamarosan megbukik. Egy akkoriban igen súlyosnak számító vakbélműtét különben is megviseli, s a konzervatív jelölt ellenében elveszíti parlamenti mandátumát is. Bár Jenkins idézi feleségét - „azt hittem, Winston belehal a kudarcba” - maga Churchill öngúnnyal csak ennyit ír: „Itt állok kormányhivatal, párt, parlamenti mandátum és vakbél nélkül”. Mint a kudarc óráiban annyiszor, az íráshoz menekül. Rendezi és befejezi az Első világháború (The World CriAin) első két kötetét (még négy fogja követni) és hozzákezd nagyszerű őséről, a XIV. Lajos egyesült seregei felett egykor (1704-ben) Európa sorsát eldöntő győztes blenheimi csatát (is) megvívó Marlborough hercegről írott munkájához (mely Jenkins szerint Winston számos remek írása közül talán a legjobb). Az Első világháború és a Marlborough-könyv írói világhírt (és tetemes anyagi hasznot) hoz Churchill számára, s Jenkins szerint „elviselhetővé teszi a politikai pusztaságban töltött hosszú időt”. Amely valójában egyáltalán nem annyira hosszú: 1924-ben egy pótválasztáson mint „alkotmányos független” jelölt „életfogytáig” tartó mandátumot szerez egy essexi választókerületben, és nem késik az új, „bölcs és nagyvonalú” tory miniszterelnök, Stanley Baldwin meghívása sem, amely a megreformált konzervatív pártba visszatérő Churchillt a mélységből csaknem a csúcsra, a békeidőben a miniszterelnök helyettesének számító pénzügyminiszteri székbe emeli. Bár 1935-ös kormányából Baldwin már kihagyja Churchillt, aki addigra a párt afféle - kis számú - belső ellenzékéhez tartozik, de ez e pillanatban legfeljebb azért zavarja Winstont, mert nem tudja kellő súllyal érvényre juttatni azt a mindenkinél korábbi és mélyrehatóbb felismerését, hogy Hitler színrelépésével egy olyan új