Egyenlőség, 1900. január-június (19. évfolyam, 1-25. szám)

1900-01-07 / 1. szám

1900. január 1. __________B O Y E N boldogítani és a tömeget hívja fel tanúnak, a mely­­ beszédeibe kurjongat; a politikai stréber, a ki a meglevő rend keretén belül nem tud boldogulni, a főurhoz dörzsölődik és vele együtt válogatja meg a nép azon rétegeit, melyekre a többieket uszítani lehet. Így kerekednek a jogérzet nevében a legalacsonyabb ösztönök felszínre, a­melyeket felülről mint megváltó elveket dicsőítenek addig, míg ez a mindenre felhasználható nép elhiszi, hogy a törvény igazságtalan vele szemben, mert azon vadságnak gátat kiván vetni, melyből a reakc­ió erejét meríti. Nagyon közel fekvő példákat tudnék fel­­hozni; ki tudnám mutatni, hogy Bécsben rend­­szeresen megrontották a nép jobb érzését, hogy erre hivatkozhassanak később; nálunk tapasztal­­ták, hogy a népet egyenesen fellázították nyu­­galmából, hogy a zsidók ellen szított gyűlöleten át jussanak a néphez. De itt van a Dreyfus ügy ütőjátéka Francziaországban. A senatus bírósággá alakulva törvényt ült a lázadók felett, akik cso­­dálatra méltó raffineriával használták fel egy ártatlanul üldözött ember szenvedéseit arra, hogy az államellenes terveik keresztülvitelére szükséges zavart előidézhessék. Ezek az emberek bíráik előtt nyíltan kijelentették, hogy akár elítélik, akár felmentik őket, ismét visszaesők lesznek, azaz folytatni fogják azon üzelmeket, melyeket az állam legfőbb bírósága esetleg hazaárulásnak fog minősíteni. A senatus a vádlottak legnagyobb részét felmentette. Vájjon lesz-e ezen senatusnak , bátorsága esetleg azon embereket felelősségre vonni, akik az állam jogrendjével megelégedve azért nincsenek, mert életök e jogrend mellett örökös küzködés és nyomorgás! Több joga van tán a felső tízezernek ezen jogrend elleni küz­­delemre mint az alsó millióknak. Igaz, hogy két franczia kormány elfogadta ezen hazaárulók tá­­mogatását, akik a kormányokat önönmaguktól azért tették függővé, hogy a népbe annál nyu­­godtabban csepegtethessék az állambontó mérget — de ez nem szolgálhat mentségül és félő, hogy ezen gyengeség meg fogja magát boszulni a köz­­társaságon, mer­t ime a klerikálisoknál és antisemi­­táknál léteznek enyhítő körülmények a haza­­árulásra, míg a zsidó kapitánynak neki rontott az egész banda a nemzet és hadsereg nevében, amidőn még gyanú is alig merült fel ellene. Nem tudom, van-e czélzatosság abban, hogy éppen Guerint, a franczia mesterséges antisemi­­tizmus kolomposát, büntette a senatus legkemé­­nyebben. (Tíz évi várfogságra és tíz évi szám­­üzetésre.) Kétségtelenül a legveszedelmesebb pél­­dáját adta Guerin a törvényes rend elleni fellá­­zadásnak. Talán ezt akarta a senatus megbélyegezni, talán rá akart mutatni azon veszedelmekre, melyek az antisemitizmusban rejlenek, ha ez megszűnt i­s egyesek hóbortja lenni, hanem a közhatalomra törekszik. Csupa tapasztalt politikus hozta az ítéletet. Tán megjegyzik maguknak ez intést egyebütt is, és­­a törvényes rend őrei végre le fognak számolni azzal a hóborttal, azzal a fekélylyel, mely a nép megrontását használja fel lépcsőnek a hatalomra. Nálunk is kaczérkodnak a nép jogérzetével, amelyre, ha kell, hivatkoznak, mint legfelső­ fó­­rumra és mely viszont anarchikus, ha ellenök fordul. Francziaország példája mutatja, hogy a hamis jelszavak romba dönthetik az államot és annál veszedelmesebbek, ha egy kiváltságos osz­­tály érdekei szempontjából izgatnak fölülről a másik osztály ellen. Tessék hát patronizálni a nép azon jogérzetét, melyet önönmaguk saját külön egoismusuk czéljaira mintáztak. Csak degenerálják a nép legjobb érzéseit, eljön az idő, midőn kreatúráikat maguk fogják üldözni , hogy visz­­szakergessék régi odúikba,— de akkor a tömegek már az önök példájára fognak hivatkozhatni és az Önök büntetése leszen: a jogérzet anarchiája. Dr. Fleischmann Sándor. Mégegyszer a meczk­za. Tisztelt Szerkesztő Úr! Kérem és vendégszerető mivoltától el is várom, hogy ezen helyreigazító soraimnak helyet szőrit becses lapjában. Ha első czikkemet ki tetszett volna adni, most nem kellene replikáznom. »Meturgeman«-beli válasza­­ azonban azt a hitet kelti az olvasóban, mintha én a beteg modelok mellett szóltam volna s csak a meczicza elhagyását kívántam volna tőlük s mintha a Chatam Szóiért egyszerűen meg sem értettem volna. Határozottan írtam ezt: Miután ezentúl a mohéit orvosilag autorizálják hivatásához és mindenkor orvosi ellenőrzés alatt marad, az általa való fertőztetés quasi fei van zárva. Ha ennélfogva a mohéi tisztasága és a gyermek egészsége kétségbe nem vonható, akkor — így írtam — minden orvos megengedhetőnek fogja nyil­­vánítani a mecziczát.. . Ahol azonban a gyermeknek valamely abnormitása jelentkezik, ott az orvos teljesíti majd föladatát, a meczicza pedig — vallásos okokból — elmarad. Ismételten kiemeltem, hogy beteg mohér szóba sem jöhet és kimutattam, hogy a meczi­za magában véve nem veszedelmes és ez okból általában eltiltani nem szükséges, el nem is lesz tiltva és kormányrende­­lettel még egyetlen országban sem tiltatott el. Arra törekedtem, hogy mindezt higgadt hangon te­­gyem nyilvánvalóvá, avégből, hogy sok mohém­e veszítse el a szükséges önbizalmat, az aggódó apák és anyák pedig téves informácziók következtében ne nyugtalankodjanak még inkább. Mivel azonban ön — nem ellenem — de a med czicza ellen általában új orvosi és vallási érveket vitt a küzdelembe s engem diskussióba vont, engedje meg nekem is, hogy az idevágó irodalom segítségével a tárgyhoz szólhassak. Igaz ugyan, hogy a kérdés orvosi és vallási szempontjai között való connexus nem tagad­­ható és az egyiknek megoldása a másikra nézve is kell, hogy döntő befolyású legyen, de ezt mégis csak az elért eredményekről mondhatjuk, és nem a különféle tudományos ELOSE .

Next