Egyenlőség, 1900. július-december (19. évfolyam, 26-52. szám)
1900-07-01 / 26. szám
ELŐSÉG L EGYEN Hát mi tagadás lenne, igy nyilatkozik meg a keresztény világnézet, mely a tyrannus erőszakosságával ránk diktálja az ő előjogait; igy nyilatkozik meg az a kultúra, melyről köteteket írnak össze, és melynek dicsőségét hirdetik apró és nagy stréberek e föld kerekségén. Ezt a világnézetet, ezt a kultúrát terjeszteni mindenesetre méltó feladat, hiszen áldás azon szerencsétlen népekre, akiknek ezt a kultúrát nem tették bölcsőjébe. Ezt a kultúrát vitték Khinába. A khinaiak saját maguk kárán tanulták meg, hogy a művelődésük akkor éri el az európai niveaut, ha kapzsi, ha türelmetlen, ha mint üldözési mánia jelentkezik. És amint látjuk, az ő együgyűségök egész intensitásával magukba szitták ezen kultúrából azt, ami leginkább szemükbe ötlött; megbámulták azt, hogy Európában az erősebbnek mindig igaza van; megtanulták, hogy a türelmetlenség, az előítéletek zsarnoksága Európában isteni törvény számba megy. Megpróbálták hát ott is az »idegen« theoriát és úgy látszik, ők is belátták, hogy az idegennek nincs joga, nem szabad, hogy joga legyen. Khinában mindjárt gyújtogatnak, ölnek — de ez egyik alfája csupán a világnézet alkalmazásának. Ha Bécsben, Párisban, ha Romániában csak egy lépéssel tovább folytatják a világnézet konsequentiáit az idegenek ellen — ott volnának, ahol a khinaiak. Igaz, sajnálatos dolog, hogy a khinai idegenek történetesen keresztények — de hát ott a khinaiak az erősebbek és igy nekik van igazuk. Ah, igen! Mielőtt ezen kultúra áldásait ismerték, naivak, türelmesek voltak a khinaiak — de hogy megtanulták a jobbat, a nemesebbet, megértették az európai »idegen«-theoriát, úgy látszik, sikerrel alkalmazzák Pekingben azon ajándékokat, melyeket Párisból, Londonból, Berlinből kaptak. Csupán az érem másik oldalát látjuk Khinában; az elv ugyanaz. Hiába siet Oroszország a khinai felfogás leküzdésére , hisz otthon ő sem ad jogokat az idegeneknek, ő is kizavarja őket házaikból, megfosztja vagyonuktól és bizonyára épen Oroszországnak van legnagyobb része abban, hogy európai felvilágosodottságot terjesszen a khinaiak között. Így járja be diadalmasan az egyik világot azon világnézet, mely Luegert épen Bécs díszpolgárává óhajtja avatni azon érdemeiért, melyeket a keresztény világfelfogás terjesztése körül szerzett, mint azon világnézet bajnokát, melynek khinai alkalmazása ellen joggal egyesültek az európai hatalmak. Ami szabad Európának, az nem szabad Ázsiának. Üsd a zsidót — ez Istennek tetsző dolog, a kultúra megnyilatkozása — üsd az »idegent« — no ez már megfinomult jelentkezése a civilizatiónak — persze itthon. Odakinn érezni kezdik, hogy az ütés fáj az idegennek is és ami fölött itthon szánalmas fölénynyel és jezsuita alázkodással mosolyognak, azon megrémülnek a messze idegenben. Pedig egy és ugyanazon elv megnyilatkozása itt is, ott is és ha ezen kultúra alapján álló népek egy kis hábontásban részesülnek, ide plántálhatnák a kultúra eredményeit Európába, mely szörnyű módon hasonlítana a khinaihoz — vide Konitz, Paris, Algier sat. Reméljük, hogy az európai ágyuk helyre hozzák a khinaiak eszét, hogy meg fogják őket tanítani arra, hogy ők még nem érettek az európai kultúra tényleges és tettleges alkalmazására — de nem lehet eltagadni, hogy a khinaiak tanulékony nép, mert hamar megértették a kétféle felebaráti szeretet előnyeit — az egyik, az isteni az evangéliumban világoskodik, a másik a keresztény politika révén átment az életbe, ennek segédszerei: a hamis jelszavak, a türelmetlenség, kapzsiság, gyűlölködés — puskapor és golyó — quondam máglya. A khinaiak bölcsen az utóbbit választották. Dr. Fleischmann Sándor. Heine szobra előtt. — A bécsi dalosok és Heine Henrik. — »Spuckt in den Stein der alte Glaubenswalm!« — így kiált fel Heine Henrik közvetlen halála előtt »Für die Mouche« czímű költeményében. A halál árnyékát látta már félig megtört szemeivel, amikor egy kődarab megelevenedni látszott és mindenféle fantasztikus alak rajzolódott le rajta. Nem tudta, mit jelent az és arra a gondolatra jutott, hogy talán a régi vallási őrjöngés üldözi megint. S most, körülbelül ötven esztendővel halála után, e világos korszak fiai az új század küszöbén újra azt kérdhetik vele együtt: »Spuckt, in den Stein der alte Glaubenswahn ?« Vájjon érczben, kőben, sírok fej fájában, a levegőég kék színében, fűben-fában, napsugárban még mindig benne van a vallási türelmetlenség őrjöngése, csak azért, mert az emberi szívekben van benne s az ember, mint a természet ura, a maga jellegét mindenre ráüti ? Vájjon nincs mód arra, hogy megszabaduljon az emberi szív ettől az átoktól? Mikor végződik az valahára? Mit kell egy embernek tennie, hogy kiengesztelje a sorsot, a végzetet csak azért, mert véletlenül zsidónak született c íme, Heine Henrik örökké tartó, soha el nem múló dicsőséget szerzett hazájának, nemzetének, nemzete nyelvének. Költeményei egykor (még nem is oly rég) egy királynénak vigaszt és enyhülést adtak. Szelleme meghódította a világ összes nagy szellemeit. Bíborban jár a Parnasszuson a fejedelem a költő-fejedelmek között. Egy idegen nemzet szent lelkesedésben érczből öntött emlékszobrot állított neki. Ott áll ez az emlékoszlop Páris kellő köze- 1900. július 1.