Egyenlőség, 1900. július-december (19. évfolyam, 26-52. szám)

1900-07-01 / 26. szám

1900. junius 1. _______ EGYEN pén, hirdetvén Heine dicsőségét s vele együtt nemzete szellemének nagyságát örök időkre, daczolva a mulandóság romboló elemeivel. S mindez nem volt elég arra, hogy feledtesse a sötétség szellemeivel azt, hogy zsidónak született. Nagyobb eredményeket ember életében és halálában nem érhet el Heine Henriknél; nagyobb érdemeket életében és halálában nem szerezhet. De mit ér mindez olyanok előtt, akik a mérleg egyik serpenyőjébe a keresztlevelet, a másikba az érdemeket téve, ellenére a világosság szellemének és ellenére mindennek, ami szent, és érinthetlen, úgy találják, hogy a halhatatlan érdemek is eltörpülnek ama kis véletlen mellett, hogy valaki zsidó volt egykor. Ezt a kicsiny »vétséget«, amely nem is az övé, el nem feledik, meg nem bocsátják neki halálában sem; el nem feledik, meg nem bocsátják emlékének s a mellett eltörpül életének minden munkája, szellemének minden dicsősége. Tanúja az ég és történelem, hogy mindent elkövetett, a mivel azt hitte, hogy kiengesztelheti a sorsot, az embereket, a vallási őrjöngök dühét és ádáz haragját. Ragyogó elméjének fényéről, amelylyel beárasztotta a világot, nem is szólva, megtette azt is, hogy megkeresztelkedett. Balga emberi szív, amely azt hiszi, hogy az örjöngőket ki lehet engesztelni! Ezek nem azért rajongnak, mert a haragra és gyűlöletre okuk van, hanem azért, mert rajongni és gyűlölni akarnak. Mert elemök a rajongás és gyűlölködés. Mert nem tudnak megélni anélkül, hogy páriákat ne lássanak maguk körül; páriákat az élők között; páriákat a halálban, a néma sirhalmok alatt ; s minél több a pária az élők és holtak között, annál inkább telik meg szivök az öröm részegségétől így keresnek páriát még az emlékszobrok között , és igy került Heine Henrik érczszobra is az indexre. A bécsi dalosok egy perezre meg akartak feledkezni a vallási őrület fanatizmusáról, és Párisban rg akarták koszorúzni Heine emlékszobrát. Egy pillanatig akartak csak megfeledkezni a gyűlölet törvényeiről, mert hisz abban az emlékszoborban mégis csak a nagy dicsőség szelleme él és nyilvánul meg. Ott jártak a világ legnagyobb metropolisában, ahol az emberi szellem minden eredménye e pillanatban össze van gyűjtve s látván a nagy világosságot, amely az emberi munka egyesüléséből származott, meg akartak hajolni olyan szellem előtt, aki hozzájárult a szív világosságának terjesztéséhez. Azonban a bécsi községtanács törpéi, a maradiság szomorú hősei kifejezték rosszulásukat e szándék fölött, mire a dalosok belátták »tévedés«-öket s megnyugtatták a vallási örjöngőket, mondván, hogy csakugyan koszorút akartak tenni Heine emlékszobrának talpazatára, de most már elállnak e szándéktól és nem koszorúzzák meg. A kicsinyes hitványság e játékára mit mondana Heine? Vagy mit művel ott a felhők fölött az örökkévalóságban, ahová elköltözött? A bécsi törpék hajbakaphatnak egymással a szobor előtt, az utczán, vagy a tanácsban, de azért az az emlékszobor áll tovább, rendűsétletlenül és él tovább Heine szelleme az emberi szívekben és dicsőségének emlékeiról fira száll tovább, szembeszállva az enyészettel. Bizony csak magukat gyalázzák meg a vallási őrjöngés kicsiny képviselői, amikor azt az emlékszobrot akarják meggyalázni. Rájuk vonatkoztatható Heinénak az a mondása: »Selten habt ihr mich verstanden — Selten auch verstand ich euch . — Nur wenn wir im Roth uns fanden — dann verstanden wir uns gleich.« S nem alacsonyitják-e le magukat Kina szinvona- láig, a hol négyszáz millió kinézet fél és retteg egy maroknyi kereszténytől, a ki közéjök került s annyira rettegnek ezektől, hogy késekkel mennek nekik. Akárhogy csűrjék-csavarják is a dolgot, Bécs és Ausztria már régóta a »Czopf« birodalmának szomszédságába került. Tímár Szaniszló: Romániáról és a kivándorló román zsidókról. Bizonyos dolgokról a kivándorlók sem beszélnek. Emberi méltóságuk nem engedi, hogy pl. a testi bántalmakról szóljanak, miknek a zsidó Romániában ki van téve még a fővárosban is, a csőcselék részéről csak úgy, mint a hatóságoktól. Értjük ezt az érzést. Az ember restel szólani kapottittségről, akármilyen ártatlanul jutott is hozzája. A testi bántalmazás önmagunk előtt is realáz és inkább tagadjuk, mintsem magunk adnók hírül. Nem is a kivándorlóktól hallottam a következő esetet, hanem olvastam — és elolvashatja szerkesztőségünkben, aki csak akarja — a Bukarestben megjelenő »Patriotul« czímű, Const. C. Bacalbasától szerkesztett román nyelvű napilap 1900. év junius l1־ iki számában, ahol el van mondva, hogy egy Moscu Leibu nevű öreg zsidót junius 10-ikén félholtan vittek föl a szerkesztőségbe. Vér boritotta egész testét és hátáról foszlányokban lógott a bőr. Elfogták minden ok nélkül, bevitték a rendőrséghez, ahol röviden bántak vele. Letépték a ruháját és meztelen testét addig ütötték bikacsökkel, míg a szerencsétlen öreg eszméletét nem veszítette. Mikor magához tért, 200 lei fizetésére ítélték a rajta véghez vitt procedúráért. A tortúrát. — folytatja a »Patriotul« — Costica Dumitrescu I. osztályú kommisszárius felügyelete alatt városi rendőrök hajtották végre. És ki ez a Moscu Leibu? (Még mindig a »Patriotul«-ból idézünk). Nem valami jött-ment, sem nem gyanus alak, hanem becsületes, itt született zsidó, egyike a keveseknek, kiket honosítottak. A román szabadságharcz־ ban vitéz katona volt, amiért elismerésül kitüntető okmányt is kapott, a 922. számút. így bánnak Romániában a hazájáért vérzett, kitüntetett, naturalizált zsidóval; hogy milyen bánásmódban részesülnek a többiek, a szegények, a páriák, akik pláne még akarnak is valamit, pl. munkát, vagy védelmet, azt könnyen elképzelhetni, azaz dehogy lehet elképzelni. Egy másik eset: Istrati román kultuszminiszter patronátusa alatt álló román antiszemita liga múlt februárban bált rendezett. A jegyek azonban nem akartak fogyni, pedig az L 0 S É G 3