Egyenlőség, 1908. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1908-07-05 / 27. szám
1908. július 5. GYENLŐSÉGE illetőleg kitűnő kultuszminiszterünk túlságos súlyt tulajdonít minden egyes zsidó lelkiismereti aggályának. A lelkiismereti szabadság tiszteletét olyképp magyarázzák, hogy bármi egyéni kényeskedés bilincsekbe verheti az egész felekezet önrendelkezését, az egyes zsidó lelkiismerete börtönőrül van rendelve a fogságban tartott felekezeti önérzethez. Hiszen igaz, a lelkiismereti szabadsága a vallási dolgokban való meggyőződés minden egyes embernek szent és érinthetlen birtoka. De ki kereshet jóhiszemmel a felekezeti autonómia szervezése körül olyan tendenciákat, amelyek a belső vallásos érzés sérelmét jelentsék? És mióta mondott le az állam, bármelyik állam a világon arról, hogy az általános törvények és egyetemes honpolgári kötelezettségek mértékét alkalmazza az egyéni lelkiismeretek sokféle önkényessége ellenében? Éppen Apponyi Albertinek, a vallásos dolgokban oly óvatosnak és kényesnek, eddigi rövid kormányzata is elégséges példával illusztrálta ezt az állami felülvizsgálatot. Pusztán az iskolákra nézve is már több törvényt alkotott, amelyek a felekezeteknek új kötelezettségeket írnak elő. Vájjon elfogadná-e csak egy pillanatig is, hogy valamely felekezeti közeg ily kötelezettség teljesítését a lelkiismereti szabadságra való utalással megtagadja? Most készül törvénynyel kimondatni a katholikus autonómia szervezését. Bizonyosan senki sem gondolt rá, hogy olyan különböző pártirányzatok, amilyenek még minden katholikus kongresszuson előfordultak, egyszerre a lelkiismereti szabadság rettenetes szikláit gördítsék a törvényben biztosított szervezkedés útjába. Pedig ezek is csak olyan ellentétek, mint amilyenek a zsidó pártokat szembeállították. Hisz ami a rituális különbségeket illeti, római és görög-katholikusok között, akiket a katholikus autonómia közös kerete foglalna össze, sokkal több az eltérés, mint bármily árnyalatú zsidó hitközségek között. Miért hát az egyéni lelkiismeret fészkelődéseinek ez a végtelenül gyöngéd dédelgetése éppen csak ott, hol a zsidóság közérdeke kerül szóba? Talán, mert éppen a zsidóság közérdeke ellen irányul? De a bírói bizonyság immár teljes. A haladók szószólói egyre bizonyították, hogy az autonóm szervezés nem érinti a vallásos lelkiismeretet. Most a status quo képviselők álláspontja tisztába hozza azt is, hogy az autonóm szervezet egy a vallásos lelkiismerettel. fi zsidó népdal meg a beszélő számok. Címnek ez az összeállítás kissé furán fest. Meg kell magyaráznom. Két vezércikk címét róttam össze. Mind akettő az Alkotmányban, a már nem ismeretlen néppárti hitharsonában látott napvilágot. Nem én vagyok tehát az oka, hogy már a címnek sincsen értelme. Az elején kezdjük. Vagy két hete az Egyenlőség vezércikke arról elmélkedett, hogy jó volna a magyar zsidók egy részét a földművelésre nevelni. Nem ismétlem a cikk okfejtését. Világos és meggyőző igazságokat mondott. Olyanokat, melyeket nemcsak a zsidóság, de az egész magyar társadalom megszívlelhet és a magáévá tehet. A ״ Zsidó népdal״ erre az eszmére válaszolt, és lapos gúnynyal elménckedett az idea felett, hogy a végén ádáz dühvel rontson ellene. A ״ Zsidó népdal״ ugyanis vezércikk volt és az Alkotmány szellemi televényén termett, s ezzel eleget is mondottunk. Egy idea, mely 11 ek hasznos voltáról az első szempillantásra minden komoly ember meggyőződhetett, valósággal megbokrosította a mi amúgy is ideges ellenfelünket. Hogy már parasztok is akarnak lenni a zsidók! És elhangzott a szörnyű vészkiáltás, mely sikongva futotta be a magyar földet a Szent István-társulattól egészen a néppárti klubig, vége immáron Magyarországnak, mert a zsidók meg akarják fogni az eke szarvát is! Micsoda következetlenség a toporzékoló gyűlölködésben! Eddig azért óhajtották ugyanezek a kezek véresre verni a zsidók hátát, mert a zsidóság gazdagodott, értelmiségi pályákat keresett, — itr akart lenni. El van veszve Magyarország, így siránkoznak a siránkozók, mert a zsidók urak. És mit tesz Isten? Most meg azért fog elveszni Magyarország, mert a zsidók nem urak akarnak lenni, hanem parasztok. Nem hiszem, hogy ezek a rajongók komolyan félnének a zsidóktól. • ׳ ״ Ők, akik hatalmuk tudatában legjobban érzik, mennyire elnyomott, milyen sanyarú a gyenge alsóbb osztályok zsidóságának helyzete, bizonyosan belenevetnek ugyanabba a marokba, melylyel olyan makacsul rángatják azt a bizonyos vészharangot. De mit komolyság, és mit meggyőződés! Lármára van szükségük és izgatásra, amelylyel fel kell, hogy ültessenek mindenkit, aki még fel nem ült nekik. S ebben is könnyű munkájuk leszen: ma már, úgy látszik, nagyon kevesen vannak, akiket még fel nem ültettek. Egy röpke szóból mennyi riadalom! Még csak a jelszó hangzott el: zsidó kapás, zsidó szántóvető még nem igen vágta szerszámját a magyar ugarba. És az Alkotmány, pokolian tüzes fantáziájában már kiveszett a keresztény földmivesek milliója, s máról-holnapra zsidó milliók fogják az ekeszarvát, zsidó népdallal altatják a Kovács Jánoskákat és Szabó Istvánkákat, héber búzát vetnek és arameus árpát aratnak. Komolyan kellene venni ezt a szomorú fantáziát, ha nem volna olyan mulatságos. Már-már azt hihettük volna, hogy az Alkotmány és kapcsolt részei csak a paraszti sorból akarják kizárni a zsidókat. Sőt ama jóindulatú törekvés volt észlelhető, hogy egyedül ezt a kitűnő pályát sajnálják a zsidóságtól. Ám ez a hét — minthogy mindennap muszáj valamit írni, hiszen azért napilap valami — szintén meghozta a maga nemzetgazdasági szenzációját. Ezúttal