Egyetemes Filológiai Közlöny – XXV. évfolyam – 1901.
II. Hazai irodalom - Lázár Béla, A tegnap, a ma és a holnap II., Császár Elemér
olvasott mindent, amiről beszél. A mai fölületes világban ez már érdemszámba megy, mikor a kritikák rendesen fölvágatlan példányok alapján készülnek. A nagy anyagot , amelyből csak az öregek hiányoznak, úgy látszik szándékosan, s a fiatalabbak közül egy-kettő pl. Kozma Andor, Kazár Emil, Kemechey Jenő, Papp Dániel — ügyesen is csoportosítja,, a lyrát kevésbbé, de a novellánál élesen válik el a négy osztály, amelybe az írókat sorozza : Jókai köre, Mikszáth és köre, Kozmopoliták, Egyének. Természetesen ahányan vagyunk, annyiféle nézőpontból tekintjük az írókat és így nem mindenben adunk igazat a szerzőnek. Tábori pl. legújabb regénye, A negyvenéves férfi alapján sokkal inkább a kozmopoliták között foglalhatna helyet, mint Jókai mögött, vele együtt Murai Károly, aki újabban egészen színtelen dolgokat ír és Bársony István, mert ha novelláit tekintjük, teljesen független Jókaitól, sőt mondhatni a magyarságtól , Bródyt meg egyénnek rajzolja. Annak indult, de már régóta csak keresettség, bizarrság az, ami azt a látszatot kelti, mintha erős egyénisége volna. Őt is azok közé sorozom, akik fölött hallgatagon suhan el a jövő irodalomtörténete. Werner Gyula mintha nemcsak Jókai, hanem Jósika nyomdokain is haladna. A másik hibája a fölosztásnak, hogy a III. csoport köre igen tág ; újabb irodalmunk annyira kozmopolita jellegű, annyira megszakított minden összeköttetést a magyar földdel és magyar lélekkel, hogy ez a jelző «kozmopolita» még nem elég határozott választóvonal íróink között. E helyett jó lett volna más szempontból osztályozni novellaíróinkat. Viszont Justh Zsigmondot talán kivenném a kozmopoliták közül. Igaz, hogy írói pályája franczia hatás alatt indult meg és mindvégig érzett művein valami idegenszerűség, de volt benne, ha módosulva is, magyaros érzés és a felvidéki magyar életet nemcsak megfigyelte, hanem festette is. Gondoljon csak, aki olvasta a Faimus czímű regényét, az öreg elgyötört, cinikus mágnás alakjára (úgy gondolom Stefi Imrónak nevezi), akinek mintaképére, jó magyar emberre, az író egykori barátai reá is ismernek. Az egyes írók megítélésében általában megbízható a véleménye, megfelel legtöbbször annak az ítéletnek, amelyet az olvasóközönség komolyabb, tudatosabban olvasó része magának megalkot. Elfogultságtól, amint látszik, ment, s ha egy-két írót komolyabban vesz a kelleténél (Kupa Árpád, Kóbor Tamás, Szomaházy) ahelyett, hogy érdemük szerint vagy egyáltalán hallgatna róluk, vagy megróná az irányukért, másokat meg (Thury Zoltán) az előbbiekhez viszonyítva nagyon kis figyelemre méltat , azt meg lehet bocsátani. A Rákosi Viktorról írt fejtegetés azonban teljesen el van hibázva. A humort, komikumot és elmélkedést összezavarva*) minden áron humort keres a tárczáiban és regényeiben, holott *) Idézi is egy komoly német tudósnak, Lippenek, véleményét, amely azonban, úgy a mint ő közli, üres és semmitmondó, sőt érthetet-