Egyetemi Lapok, 1898 (12. évfolyam, 12. szám)
1898-02-15 / 12. szám
I SZ. EGYETEMI LAPOK De még egyet! Midőn most fölfogadom, hogy minden cselekedetemet az ifjúság közös érdeke fogja vezetni, egyúttal ki is jelentem, hogy ezen czél elérésére az eszközökben nem fogok válogatni. Ha úgy kívánja a czél érdeke, kegyetlen igazsággal fogok rámutatni mindig azokra a bajokra, amelyek ifjúsági életünk egészséges szervezetét megtámadják. Leplezgetni, szépíteni nem fogok semmit. A homeopatikus orvoslásnak nem vagyok híve. Lehet, hogy ezzel sokaknak el fogom veszíteni a rokonszenvét. Lehet, hogy itt-ott meg is fognak támadni érte. De én mindezzel nem törődöm. Én mindent alávetek a nagy czél érdekének s a józan gondolkozásnak, elfogulatlanok be fogják látni, hogy amit tettem, az mind nemes szándékból, az ideális czél érdekében történt. S ha ezt belátják, akkor rokonszenvüket meg fogják tartani számomra. Az elfogultak pedig mind támadhatnak, mind üthetnek engem. Az ő támadásaik vissza fognak pattanni rólam, ha egyszer vértezve leszek az igazság vértjével. Ha nagyon támadnak, hát én visszatámadom őket. Mert én, bár keresztény ember vagyok, nem állok annyira a keresztény elvek alapján, mint tisztelt elődöm, ki csak azért tűrte nyugodtan a támarót. Sőt akadtak „Orchester emberek“, tudja olyanok, a kik dudálnak is, a réztányért is verik s a sarkukhoz kötött zsinórral a nagy dob verőjét is megtánczoltatják s ezek a jó urak mind egy nótát fújtak. — A népszinmű haldoklik — éljen az operette ! Nos, kezdődik az én tilinkó szólóm. Egy parabola szinte kelleti magát a megírásra, amikor megkezdem nótámat, mit leginkább a magam gyönyörűségére, biztatására fúvok. A mezőt telicsókolta a nap szerelme fakadó piros virágokkal és messze, a párás vízpartján, a busuló fűz lecsüggő tikkadt gályái ezüstösek voltak, mint egy nagy, nagy árvalányhaj bokréta. Megejtő, szerelemtől pezsdülő május volt ez a réten, a virágos réten találkozott egy erős, teltidomú nő és egy térderogyott hetvenes aggastyán, hasonlatos a Cheops örök alvóihoz. — Hová tartasz asszony ? — Virágot szedek, sokat illatosat az én édes gyermekeimnek, a kik megértik az én délibáb vizében fürdött virágaim szavát. És felelt az agg, a ki keserű volt, és fátyolos szemű. — Hát van még virág, van a ki bokrétába köti, és van, a ki megérti a vadvirág szavát ? — Nem lehet az, hiszen meddő a föld, csak bűnt hajt, nyomorúságot és fájdalmat. Szólt és tovább baktatott, lezudásokat, mert ő jó keresztény s a keresztény vallás azt tanítja, hogy aki megüt kővel, üsd vissza kenyérrel. Hogy tovább fűzzem ezt a bibliai képletet, hát én kijelentem, hogy aki kővel fogingem megütni, azt én is kővel fogom visszaütni. Azonban senki se kételkedjék lojalitásomban. Ha jogosan fog érni a támadás, legyenek meggyőződve, magam leszek az első, ki azt beismerem. Hanem remélem és hiszem, hogy nem fogok erre alkalmat adni. Telve reménynyel és bizalommal nézek ilykép eljövendő működésem elé s hogy ez nem lesz eredménytelen, biztosítékom erre a munkatársak ama kipróbált gárdája, mely munkásságával és ügybuzgalmával a nagy és neim kis czél elérésében támogatni fog. És most engedtessék meg nekem, hogy beköszöntem egyúttal bucsúzóm is egyen. Hadd búcsúzzam el azoktól az emberektől, akik oly közel állottak e laphoz s akik most eltávoznak tőle. Fáj az elválás, mert hiszen az alatt a rövid idő alatt is, amíg együtt „csináltuk“ az Egyetemi Lapokat, megtanultam őket szeretni, megtanultam őket nagyrabecsülni. Ideális, lelkesülni tudó emberek voltak mindmosva a virágok fejét s nyomában sárga lett az elperzselt fű. Az asszony pedig szedte virágait s a föld párája életet, szerelmet lehelt. A telt idomú, termékeny alak a kürgémnek, a magyar föld költészetének istenasszonya volt; — az aggastyán az Ibsenek bűnökben s nyomorúságban roskadt fétise . . . A magyar népszinmű, Tóth Ede öröké, hivatatlan örökösei kezében nagyon sok zománczat elveszié. Ez igaz. — Azok a városi irók, a kik a népet csak népszinművekből ismerik, annak lelkébe nem hatolhatnak s csak a külsőségeket figyelték meg. Ál Göndör Sándorok, Gonosz Pisták, Finom Rózsik elárasztották a festett magyar világot s bizony ezek a tulipános szűrökbe öltözött, varrottas pruszlikban járó alakok semmivel sem különbek a festett kulisszáknál, sőt annyival rosszabbak, hogy míg a festett hátképen az odamázolt gémesküt — az elterülő végtelen róna képével felkölti a magyar föld hangulatát — a magyar köntösű alakok, akik a budapesti magyar sárgán és hihetetlen mondvacsinált népies szólamok grzimathiásával beszélnek, kizökkentenek a hangulatból Kizökkentenek, mert a magyar jelmezbe bujt s a néptől messziálló egyéneknek, nem pedig a népnél: a lelke csendül a szavakban.