Egyetemi Lapok, 1901 (16. évfolyam, 1-2. szám)
1901-09-04 / 1. szám
1. SZÁM. Dr. Vécsey Tamás, az IQ01/902-ik tanévre a tudományegyetem rektora. Szeretettel, bizalommal köszönti őt az ifjúság szép állásában. Szeretettel adózik az ő személyének mindenki, aki csak Vele, mint professzorra érintkezésbe jutott. Mi, tanítványai, kettőzötten érezzük a szeretetet, hisz naponként tanúi lehettünk annak idején az ő hivatásos professzori előadásainak, melyekből annyi odaadó szeretet nyilatkozott meg az ifjúság iránt. Atyai jóakaratáról meggyőződést szerezhetett az a sok egyetemi hallgató, ki épen az ő befolyása révén - - jutalmazva a szorgalmasat — kedvezményekben s segélyezésben részesült. Szeretetünknek kifejezést adni — meg fogjuk találni az alkalmat és módot. Mi, ifjúság, csak boldogok lehetünk, hogy ez évre oly erős és áldásos kezekre van bizva az Egyetem kormányzata. A Rector Magnificusnak szeretettel kívánunk az egy évi kormányzathoz jó szerencsét. Reakció. Repülő szó, mely villámlással jelentkezik dörgések kiséretében. S jelentkezése egész villámjáték, égiháboru, mely megremegteti a félénk sziveket. Reakció: az ember szinte látni véli a vihar sötétségét, a beborult fekete mennyboltozat fenyegetését. Az erős szívüek eleve figyelmeztetnek a vészre a vihar nyomán és intenek védelemre. Bezárni mindent a vihar előtt, mert az nyomán elsöpör, letör mindent s a sötét felhők talán tintafekete cseppekkel markolják be a szűz, a tiszta, a fönséges természetet. Jujh! úgy kisért a feketeség! Avagy sötét hóhéri lepelre gondolunk, mely ráereszkedik a korra, a nemzetre és ráereszkedvén, bevonva mindent, elzárja a levegőt, az életerőt a nemzettől és a fojtó nyomás alatt elsorvasztja, megöli az életet s elvész a nemzet. Lidércnyomásként hatnak a képek. A reakció, az ezerfejű sötét szörny, mely mindenik fején ezer sötét torokkal elnyelni készül minden szépet, minden jót, előhaladást, jólétet, nemzeti jelleget, magyarságot és elnyeli e hon vérrel szerzett, vérrel föntartott és vérrel biztosított szabadságát. Ak ! hiába vérzett annyi ezernyi ezer magyar szív a honalapításért, a honért, a szabadságért. A reakció fekete hulláma mindent elsodor. Átkos a nemzedék, mely oly fiakat szült, kik rabjaivá lettek a bűnnek, a sötétségnek, a hon, a nemzet, a szabadság árulóinak. Hol a véres pallos, mely lesújtson az áruló fejekre és a föld porával itassa meg azt a rossz vért, mely magyar létére a nemzet élete ellen törni tudott? A képzelem nem tud lesülyedni a bűn, a megátalkodottság, a nemzeti szerencsétlenség oly mély ingoványaiba, melyek e fogalom, e szó kifejezéséül idézve nem lettek volna. Folyton ott cikkezik fejünk fölött vádként, fenyegetésként, ijesztő szörnyként hangzik mindenünnen, mint a kisértet fagyasztó kopogása: reakció. Úgy írnak róla, mint mikor halálos pestis pusztít az országban. Napi bulletint adnak ki e baj terjedéséről. «Már fölhatolt a közélet minden terén, magas polcokig, a nagyok közül ezt, amazt ejtette meg a vész.» S a nemzet megdermedve, sápadtan vesz róla tudomást, hogy ez is — reakciós. Bélpoklos talán, vagy ilyen forma a lelke. Tehát olyan az a szörnyű valami, mely rabul Vakáció a Körben. Még úgy július dereka táján olvastuk valamelyik derék napilap hasábjain az örvendetes hírt, hogy a Kör ifjúsága a nyáron sem henyél, hanem dolgozik és munkájáról hűségesen számot ad a nyilvánosságnak. Ámbátor az a cikkecske tulajdonképen szatíra akart lenni, mely maró gúnynyal ostorozza az ifjúság lovagias hajlamait, mégis én úgy érzem, mintha most tartoznánk valamivel a nyilvánosságnak, melyet, minden jogos várakozás ellenére, immár heteken át nem foglalkoztattunk. Tehát azzal a kedves képzelődéssel lelkünkben, hogy a mi szerény Egyetemi Lapjaink a nyilvánosság egyik fontos orgánuma, számoljunk be neki hűségesen a mi vakációs dolgainkról. Számítom pedig a vakációt — hogy azoknak is igazuk legyen, kik bennünket silány napi politika ütésével vádolnak — a Ház utolsó ülésének idejétől, midőn a közélet hullámai visszahúzódva a központtól, szertefolytak a kerületekben. Bizony, a mi ifjúságunk is szerteoszlott ! A nemvizsgázók boldog serege már régebben tűnt el, mikor az utolsó indexet is aláíratta a jóbarát; véget értek egymásután a szigorlatok is; nem maradt itt már senki más, mint a kit kenyere vagy hiányos útiköltsége köt Budapesthez. Itt a körben kevesen képviseltük ezeknek bús seregét. De miként a közös harcok teremtik a pártokat, úgy a mi sorsunk közös unalma is hatalmas nyári gárdát alkotott, melynek tagjai hűségesen támogatják egymást szeptemberig. Mert félre van téve most minden ambíció, minden személyi kultusz. Elértük azt az ideális állapotot, midőn mindenki bizottsági tag, sőt mindenki tisztviselő. Olyik ember két hivatalt is visel. Magasság—mélység összeomlanak. A legifjabb gólya is szédületes közelségben látja maga előtt a főméltóságokat; csak ki kell nyújtania a kezét — több a fóka, mint az eszkimó. És mire véget ér a vakáció, egy csomó ember elmondhatja magáról (ha nem választják újra): «Belecsömörlöttem már a közéleti tevékenységbe!» De hát mivel is foglalkozott és foglalkozik ez a mi kedves nyári gárdánk? Ha munkásprogramm alakjában akarnám jellemezni működésüket, valahogy így fejezhetném ki magam: EGYETEMI LAPOK.