Egyetemi Lapok, 1904 (19. évfolyam, 2. szám)

1904-11-13 / 2. szám

jogi fakultás wDet ne mondjak — .^ailt. Volt bankett, sok, hangú" felköszöntő, több ital .^1, végezetül pedig revolverlövésekkel aturált népünnep a régi város utcáin, terein. De amikor a katonaság feltűzött szuronyán csil­lant meg a lámpák bágyadt fénye, felhangzott a lasciate ogni speranza szomorú danája, ellépett, aki csak tehette, békésebb vidékre . . . írják a lapok, hogy a pisztolyon kívül tőrrel is dolgoztak Santa Calabria nemes lovagjai, akik­nek túlon-túl felgerjedt a nemzeti öntudatuk az újabb időben. Tudjuk azt is, hogy megöltek valami Pezzei nevű festőt, akit eltemettek nagy pompával, mint áldozatot, pedig dehogy áldozat, dehogy is mártir. Egyszerűen egy a tömegből, aki az egész botrányszövetkezetért megbűnhő­­dött, feltéve, hogy igazán szuronydöfés érte és nem tálján gyilok, amit inkább hiszek . . . „A németek lerombolták a tudomány olasz RÉGI MAGYAR DIÁKÉLET, A "DÁRDÁS". A mostani puskaporszagú világban, mondókám címe után bizonyosan azt gondolja mindenki, hogy itt valami hajmeresztő, vérfagyasztó históriával van dolga s legalább is olyan kíváncsisággal fog olvasásához, mintha az újságok törvényszéki rovata volna előtte. Pedig csalódik. A harcias cím dacára is nagyon békés­hangú ez a szomorkás történet. A „dárdás“­intézmény a debreceni öreg kollégium­ban virágzott századokon át. Mikor a véres torony száz métermázsás roppant harangja eldörögte, elbúgta lassan, méltósággal, mérföldre is hallhatóan az esti kilenc órát, az oszlopos épület nyüzsgő, zajos nappali életét mélysé­ges nyugalomnak kellett felváltania. Tiszteletes esküdt­diák uraimék hivatalos komolysággal sorra járták a coetusokat, megnézték, otthon van-e minden bentlakó s kiadták a rendeletet, hogy bújjék mindenki az ágyba. Az Alma Mater vagyonát, az olaj mécseseket pazarolni pikorgatva a bella cselék ordítva visít a magyar-osztrák konzulátus előtt Milánóban, ahol valamikor nagyapjuk is futott a magyar huszá­rok rohama elől. Aztán zászlót égetnek, ami csodálatos ugyan, de kevésbbé hangulatos. Válasz­adásul pedig fölharsog az osztrák fővárosban a Wacht am Rhein, a nagynémet nóta, amelynek ezen a helyen nincs semmi nemzeti jellege. Bolond állapotok ezek. De én inká­bb meg­tudom érteni a tiroli németek felbuzdulását, mint az irredenta ugrándozást. Sokkal inkább, anél­kül, hogy valami nagyon form­a bennem a német­szimpátia. Nem. De emlékezem. Magam elé idé­zem Hoffer Andrásnak maroknyi csapatát, amely utolsó emberig, utolsó töltésig harcolt az osztrák dinasztiáért a nagy Napokon ellen. Elgondol­kodva rajta, hogy nélkülük volna-e most hely és alkalom az olasz tüntetésre, és akkor — Isten látja lelkem — igazat kell, hogy adjak nekik. A tiroli hűséges az uralkodójához, sokat vérzett külellen­­séggel szemben, s most nem akarja tűrni a bel­sőt sem jó szívvel. De micsoda érdemei vannak az olasznak? Semmi. Torkaszakadtából kiáltja nem szabad. Aki tanulni akar, menjen a szellős folyosóra a pislogó lámpa mellé virrasztani, de benn ne háborgassa kollégái nyugodalmát. Ekkor kezdődött a dárdások feladata. A markosabb diákokból válogatták ki őket s éjszaka felváltva őrköd­­niök kellett az iskola anyagi és szellemi javai fölött. Hosszú, fekete tógában, vállukra vett dárdával lépkedtek fel s alá a tágas udvaron. Jaj volt annak, aki be- vagy ki akart szökni a magas kőfalon! Irgalmatlanul carcerbe csukatták s harmadnap már ítélt is fölötte a félelmetes akadémiai „sebes". Lassankint azonban minden rosszhoz hozzá lehet szokni. A diákgyomor mindent megemészt. A „dárdás“ is elvesztette aggasztó voltát. Kijátszása, megcsalása a jobbfajta diákcsinyek közé tartozott. Meg aztán a „do­mine dárdás“-ok sem voltak épen fából. Hosszú, hideg éjszakákon nagyon unalmas, nagyon kellemetlen lehetett sétifikálni egyedül s bizony nem volt éppen égbekiáltó bűn, ha egy-két itce homoki nektár fejében elnézték pajtásaik furcsa ki-be közlekedését a falon át. Sőt utóbb humorizáltak is a „dárdás“ nevezettel. A fegy­ver kezelőjének félelmes címét ráruházták a seprőt ke­zelő szegény kis szolgadiákokra, akik, hogy a tudomány hűs forrásából okulást meríthessenek, 11—12 éves kor

Next