Egyetemi Lapok, 1905 (19. évfolyam, 9-29. szám)
1905-01-22 / 9. szám
1. szám. KEMECHEY, BUDAPEST, 1905. JANUÁR 17. Kanyargó utainkon mi igazít el bennünket? A csillagok járása. Bolton őket ügyeljük, nézzük: az emberi szellem kikigyuló fényes égitesteit, amelyek derítő világot szórnak az érdekek porondján felkavart porfelleg szürkés sötétébe. S néhány nap óta megint egygyel kevesebbet nézhetünk csak. Csendes téli éjszakán futott le az égboltozatról, épen felettünk, arról az ívezetről, amely a magyarság felett őrködik. Meghalt egy magyar író. A szívével írt és odaadta a szívét az ő közönségének. A vérét írta bele azokba a fekete sorokba s maga elvérzett belé. Be kár azért a szívért, amely egészen magyar volt s azért a vérért, amely magyar vágyak tüzében égett s a tiszta magyar gondolkodás kristályán lövellte keresztül gyönyörködtető sziporkáit. Nemcsak az ő tragikuma, de a magyarságé is, hogy útközben vérzett el. Vérből táplálkozott mindig, ezt szomjazta erősítőül, ettől nőtt nagyra ez a haza. Azelőtt a csatatéren, ma a dolgozóasztalok mellett rójjuk a véradót. S még mennyi fog kelleni belőle! Leverten állunk a frissen ásott sírgödör szélén. Komor hangon szólalnak meg azok a magyar göröngyök, amint a sira.... tompa nyögéssel ütődnek a Míg dermedten siratják a nyugvót, ismeretébresztő szózatot ültetnének szárnyára az élőkhöz, mintha arra a n. hevületre akarnák rezzenteni az alkotások ihlét, amely ebben a tehetséges íróban izzott, s amelyet tovább ható erőként lehelt bele az ő sok leírott betűjébe. Az ő írásaiban magyar erő feszült, hogy a magyar erőt feszítse. Ezt a példát kell követnünk, mert ez az út visz a nemzet érvényesülése s a nemzet írójának halhatatlansága felé. Igen, hiába mond ellent a csalóka látszat, a művész igazán nagygyá csak nemzeti jellemének kifejtése árán lehet. Mert a feladat is, amelyet betölt, csak így lesz igazán nagygyá. Annak az életnek mondanivalói szűrődnek legtisztább művészetté az egyéniség, ügyelő, átérző, sejtő lelkén keresztül, amely a gyermekkor legmélyebb benyomásaival rokonul, amely a legelső, a legbelső tulajdonokat ültette lelkünkbe, amelyet közvetlenül látunk magunk körül, s amelyben nemcsak tér- és időbelileg, de legbenső tulajdonainkkal, szokásainkkal, vágyainkkal, természetünkkel benne élünk. Csak abból lesz műremek, ami égbelülről jön, ami eredeti. Az eredetiség, az egyéniség pedig csak úgy alkothat nagyot, ha EMLÉKEK n éhány óra csak ... A viharos, sötét éjszakában zúgva, zakatolva rohan előre a vonat. JJ Vaskarjaival úgy ragad magához, mintha halálos ellenségem volna. Nem menekülhetek. Borongó, lázas homlokomat oda szorítom a jégvirágos ablakhoz valami kis résen kibámulok a téli sötétbe visszafelé, visszafelé . . . Nem látok semmit . . . Homályba borult a torony, a város, fehér kendőd sem lobog utánam . . . Olyan hideg van itt, úgy fázom egyedül. Az én ellenségem csak rohan őrülten előre, mindig messzebb, messzebb visz a vad idegenbe, az egyedüliségbe; elragadott az elkábító, rengeteg boldogság özönéből, mellőled . . . Olyan koldus vagyok.........Pedig enyém volt a legszebb, legragyogóbb világ: nézhettelek, hallhattam szavadat, megszoríthattam kis kezed ... S néhány óra csak . .. Mese, mégis való. Volt egyszer egy álmodozó bolond gyerek. Álmatlan éjszakákon megrajzolt magának egy káprázatos ideálképet és elindult bolyongni, keresni. Szenvedett sokat. Az ismeretlen sötét mélységekből akart a fényességbe kitörni. Megütötték, megsebezték sokan, de nem hátrált. A szive gyönge volt, de a lelke erős. Ha valakinek szólt ideálképéről, kinevette s azt mondta, hogy érette küzdeni meddő, céltalan élet. De ő hitt, bízott az álmodozók fanatizmusával ... És egyszer feltalálta körülrajongva léha imádók seregétől. Úgy megreszketett a szive, a lelke, mikor meglátta. De elfogta valami megmagyarázhatatlan félelem, — gyarlóságának rémes tudata s könnyhullások, kétségek között tölté el nappalait, éjjeleit : megküzdjön-e érte azzal a léha, cicomás csapat- TARCAJUN EGYETEMI LAPOK