Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1964 (6. évfolyam, 1-35. szám

1964-01-11 / 1. szám

kórházban minden egyszerűbb. A tárgyak és az emberek is. A formák természetesebbek, az ember lélek tárulkozóbb. Talán az teszi, hogy minden kórháznak két kijárata van. Az egyik az életbe, a másik a halálba vezet. Itt minden őszintébb és mindennek célja van. A vastag szőnyeg ciráda nélküli és azért került a folyosóra, hogy elnyelje a lépések zaját, mielőtt az a kórtermeikbe érne. A cipő­­talpak koppanása könnyen felriasztaná az ép­pen elalvó beteget, az alvás pedig gyógyító orvosság. A folyosóra helyezett székt egy perc­nyi pihenés a kórterem és a mosdó között. A sarokban a két cserép­virág az éter émelyítő szagát enyhíti. A kép a falon megnyugvást, feloldódást fdmál. Nem véletlen, hogy abszt­rakt képet még soha, egyetlen kórházban sem látott. Hogyan jutott mindez az eszébe? Amikor fél órával ezelőtt berohant, még más gondo­latok foglalkoztatták. Miért tette? Hogyan történhetett? Választ egyik kérdésre sem ka­pott. A főorvossal mindössze egy percig be­szélhetett. Magas, szikár ember, az arcát mintha kőből faragták volna, egyetlen áruló rezdülése sem volt. Az izgatott kérdésözönre széttárta a karját s csak annyit mondott: „Legyen nyugodt, mindent megteszünk!” Az­zal faképnél hagyta, mint aki nem a beteg ap­jával, hanem idegennel beszél. Nem mondta: várjon, azt sem: jobb, ha hazamegy. Bámult utána bambán, gondolatok nélkül. Csak a tekintete élt, a szőnyegről a székre, a virágról a képre rebbent. Aztán, kezdte élőbről: sző­nyeg, szék, virág, kép. Másodszorra hosszabban elidőzött a képen. Táncoló lány, halvány pasztell színek. A figu­ra elmosódott a forgás lendületében, csupán a két nagy, tágra nyílt szem ütközött 3d har­sányan a kontúr nélküli kompozícióból. Két szomorú, zöldeskék szem. Valahol már látta. Az ég kékje és a rétek zöldje olvadt össze benne. Különös kontraszt. A tánc csupa derű, csupa lendület. De miért szomorú a két szem? Miből fakad a szemekből áradó csöndes meg­döbbenés? Hol találkozott már ezzel a tekin­tettel? Összerezzent. Valaki megérintette a vállát. Zavartan fordult hátra. A szobor arcú, szitkár főorvossal találta szemközt magát. Mikor jött? A karja után kapott. —* Ugye meggyógyul? — kérdezte sürgetően. — Injekcióikat kapott ... — mondta az orvos színtelen hangon. Erélyesen tiltakozott: — Nem adhatják fel a reményt! — A reményt nem — nézett a távolba, az orvos. A hangja ingerült volt, parancsoláshoz szo­kott: — Az nem lehet, hogy... — elhallgatott, a mellére ejtette a fejét. — Bocsásson meg ké­rem. Elfelejtettem hol vagyok. — Ön mindig ilyen magabiztos és paran­csoló? Meghökkent a szóra. Miért mondja ezt? Nem emlékezett, hogy találkoztak volna va­laha is. És ha igen? Mi köze hozzá? Az orvos­nak az a dolga, hogy­ gyógyítson! Már-már a szemébe vágta. Azért, jött, hogy ezt közölje velem? — de mielőtt kimondta volna, meg­gondolta. A főorvos hangosan gondolkozott: — Ha a vért lecserélnénk .. . erősítené a gyógyszerek hatását — közelebb hajolt­ .— Hajlandó lenne? — Hova menjek? — a lába már mozdult. — Jöjjön — kajolt bele az orvos. — Csak azt tudnám, miért tette? — ismé­telte hangosan a ki tudja már hányadszor fel­tett kérdését. — Soha nem volt rá panasz ... — A meggondol­atlanság édestestvére az if­júságnak — filozofált az orvos minden meg­győződés nélkül. A fejét rázta: — Mind józan volt és megfontolt. Mondtam is neki: lányom, te fáklyatesz soha nem leszel, csak csöndes lehozás .. Az anyja természete ilyen. Tőle örökölte... Én más vagyok. Befordultak a folyosón. — Talán szerelmes volt — tűnődött az or­­­vos. — A nővér szerint, amikor egy pillanatra negához tért, valami Zoltánt emlegetett. — Nem vettünk­­észre semmit. — ön mondta —;crr)”‘61+1' -5 doktor—, nem fáklyatűz, csak csöndes lobogás. Vád elvont. — Lehet.. . Valahol becsuktak egy ajtót. — Ha jól tudom, ön nagyon elfoglalt em­ber. A hivatal, a társadalmi élet... — Jogász vagyok . — kapaszkodott a szó­ba. — Sokat dolgozom — mentegette magát. — Azelőtt biró volt. — A főorvos nem kér­dezett, inkább csak megállapított. Úgy tett, mint aki nem hallotta. — Ha szerelmes lett volna... ragasz­kodott az előbbi gondolathoz. — Mindig tudta mit tesz, mit akar... A főorvos kinyitott előtte egy ajtót — Itt vagyunk. • A­­ó­ házban minden egyszerűbb. Csak éppen bejutni — látogatóként — nehéz. Alig sikerült túljárnia az öreg portás eszén. Mert mit mondhatott a kérdésre: kije a lány? Nem rokona, nem a felesége, még csak nem is a menyasszonya. Akkor miért olyan sürgős? Ma nincs látogatás ... Mindegy. Az a fontos, hogy itt van. De most raeve tovább? Kitől kér­dezze meg, hol talál­ja Klárit? A folyosó üres, hiába mereszti a szemét. Milyen különös kép az, ott a falon? Rajta fe­lejtette a tekintetét. Talán nem is a kép fur­csa? — állapította meg kis idő múlva. Akkor miért vonzza mégis? Bosszúsan elfordult. Ki tudja, mi van Klári­val, ő meg ezt a képet bámulja, mintha ezért jött volna ide. Vajon, melyik szobában fek­szik? Tétován megindult. Bekopogjon az első ajtón? A portás is mondhatta volna. Jöhetne egy ápolónő vagy legalább egy beteg. Visszafordult. Tekintete újra találkozott a képpel. Most átsiklott rajta. Miért tette Klári? Tegnap este még várta a parkban. Olyan volt, már máskor. Vagy mégsem? Megpróbálta visszaidézni a találkozást. — Sikerült — újságolta Klári minden lel­kesedés nélkül, mintha csak azt mondta vol­na : este van vagy azt, hogy meleg az idő. Először meglepődött, de nyomban mente­gette is magában: fáradt, kimerült. Nem gye­rekjáték az egyetemi felvételi. Mennyi izga­lom, tanulás előzte meg! A séták is megrö­vidültek az utolsó héten Hiába duzzogott esténként Kláriék kapuja előtt és kért, köve­telt még egy fél órát, a lány hajthatatlan ma­radt. Ha felvettek... — magyarázkodott s egy futó csókával kiadta az útját. Hazafelé menet egy ideig dühöngött, kétszer azt is el­határozta, hogy nem megy el a másnapi talál­kozóra, de mire hazaért, már büszke volt Klárira és önmagára is, hogy ilyen lányra lelt. S a napokat számlálva várta a felvételit, mint­ha nem is Klári, de ő vizsgázott volna. — Tudtam! Biztos voltam benne! — csó­kol­ta meg a lányt, aztán karjába fűzve a karját nekivágtak az esti városnak. — Ezt megünnepeljük! — mondta jó hangosan, hadd hallja mindenki, hogy Klári ma nem minden­­napi tettet hajtott végre. — Jó — bólintott a lány, de nem nézett rá. — Hova menjünk? — Mindegy ... Ma este rád bízom magam. — Akkor jó! — lelkendezett. — Irány a Gyöngyvér! — Megszorította­­a lány kezét. — Táncolunk! — Sokba kerül — intette a­z árny. — Nincs mindennap felvételi! A csillogó teremben lassan oldódott a lány. Tánc közben mintha egy mosoly is átsuhant volna az arcán. Nem akarta elrontani kedvét, de azért megkérdezte: — Otthon nem szólnak, ha későig maradsz? — Nincs minden nap felvételi — vont vál­lat a lány, aztán­­ kérdezett: — S anyád? — Ezen a héten éjszakás. — Szegény ... Rossz lehet neki. — Emberek közt van. Azt mondja, akkor jó. Akikor könnyebb apa nélkül. — Nagyon nehéz lehetett... — Nehéz... s felsajgott benne a régi seb. — Anyát elbocsátották a hivatalból. Mond­ták, akinek a férje... — elhallgatott s­­átné­zett a lány válla felett. — Bocsáss meg... ha eszembe jut... — Gyere — intett Klári. — Leülünk. — Bocsáss meg — ismételte s hogy leplezze hirtelen támadt idegességét, cigarettára gyúj­tott — Beszélj — kérte a lány, inkább csak sze­mével, mint szóval. — Éppen ma? — nézett a zöldeskék sze­mekbe. — Igen , tV noa Mindent tudni akarok rólad! — valami furcsa fény villódzott a szemei mélyén. — Jó — bólintott sokára, mereven bámulva az asztal elvékonyodó lábát. — A házban, ahol laktunk, nem álltak velünk szóba az em­berek. Azt hiszem féltek . . . — Tovább ... — sürgette a lány. — Anya rokonaihoz utaztunk, ők is féltek tőlünk. Anya minden éjszaka sírt. Lefogyott, árnyéka lett Omm­igának... — feldúlt arccal emlékezett. — Nem vettek fel a gimnáziumba. Elmentünk. Új városba, az építkezésen végre nem kérdezte senki, hogy kik vagyunk, mi a múltunk. Azt hiszem. . . ott lettünk újra em­berek. — Jó veled! — Klári megszorította a kezét Hálásan mosolygott rá. — Gyere, sétáljunk egyet — mondta később a lány. Öszesimulva bandukoltak a gyéren világított utcán. És csókolóztak hosszan, szenvedélyesen, mintha egyetlen este akarnák pótolni az el­múlt hetek elmulasztott csókjait. Fáradt vagyok — Klári hangja erőtlen volt. Hazakísérlek. — Még nem akarok hazamenni. Tanácstalanul lépkedett mellette. — Menjünk fel hozzád! — mondta hirtelen Klári. Nem akart hinni a fülének. Hír soha nem került szóba öthónapos ismerettségük alatt. Sokat ivott talán? Az nem lehet! Két fél­deci, konyak ... Vagy megsajnálta? Miért is mondta el neki? De hiszen eddig is tudott dolgokat. Megállt, megfogta a vállát, szembe­fordította. — Komolyan mondtad, vagy csak ugratsz? Mire a lány: — Te­lm­ondtad, ma ünnepelünk! — Persze — helyeselt, de hangjából hiány­zott a meggyőződés. Magában meg azt talál­gatta: mi történt Klárival? Tévedett volna? Ő is csak olyan, mint a többi? Kereste a zöl­deskék szemekben a választ, de az most csu­kott könyv maradt. — Talán nem is látsz szívesen? T­évődött a lány olyan őszinteséggel, hogy nem lehetett többé kételkedni benne. Megindultak. Klári egész úton fecsegett, nyh­gha kicserélték volna. Amikor beléptek a szobába, tréfásan megjegyezte: — Ha most anyád betoppanna! Csak­­akkor csöndesült, amikor a leme­zek között válogatott. Melyiket szeresse? Mo­zart? Most túl könnyed. Wagner? Komor és sötét. Valami másra vágyott. Legyen nyugodt és ünnepélyes. Beethoven. Igen, ez jó ... — Allegro con brio — olvasta az első tétel címét. A dallam szélesen áradt a hegedűk karán. Megfigyelte, hogy Klári nagy óvatosan, nehogy­ zajt üssön, kibújt a tűsarkú cipőből, odakuporodott a heverő sarkába, maga alá húzta a lábait és lehunyta szemét. Pillanatnyi csönd. Második tétel. Adagio assai. A zene szárnyalása hozzá so­dorta. Odabújt, átölelte. A kis szobát betöl­tötte a muzsika. Csak a szívük dobbant bele olykor, akár a vonósok karába a nagydob. Allegro molto. Klári feje ott pihent már a vállán. Arcán madonnás szépség, modern Mo­na Lisa. A szeme lehúnyva, úgy tűnt, elaludt. De nem. Feje lassan feléje fordult, az áttet­sző szemhéjak kinyíltak. — Mondd, nehéz meghalni? Úgy meredt rá, mintha most látná először. A zöldeskék szemekben valami megfoghatat­lan, szomorú döbbenet bujkált. A kép! — villant át agyán. A kép a folyosó falán! Milyen kecses az a táncoló lány, akár­csak Klári. Milyen finom színek! Kár, hogy a figura elmosódott. De a mozdulat él. S él az a két szomorú, zöldeskék szem is. Már akkor készült a halálra? De miért? Tréfával ütötte el a dolgot. Nem is beszéltek róla többet. Úgy váltak el, hogy ma este ta­lálkoznak. A parkban, a megszokott helyek. Ha tudta, hogy nem jön, miért hazudott? Egyáltalán miért tette? Ki bántotta meg? Ott­hon talán? Az nem lehet. Az apja jogász a gyárban. Klári is mondta: a szülei megértik egymást. Az egyetemre is felvették. Miért hát? — Ön kicsoda?. Olyan hirtelen fordult vissza, hogy megbot­lott. Fehér köpenyes, szobor arcú, szikár férfi kapta el kezét. Mögötte szürke utcai ruhában zömök, sápadt férfi állt. — Kérem ... egy lányt hoztak be... — da­dogta zavartan.­­ ■ — Mérgezés? — kérdezte a szikár. — Igen... . — önt Zoltánnak hívják? — lépett mellé az utcai ruhás. Átható tekintete az arcát für­készte. — Láng Zoltán vagyok — mutatkozott be. — Láng Zoltánt mondott? — az utcai ru­hás hangja fakó volt. És nézte, egyre­ csak nézte. Már éppen válaszolni akart, amikor a fehér köpenyes közbekérdezett: — Hajlandó vért adni? Az apáé nem egye­zik. Egy pillanat alatt felfogta a helyzetet. — Mehetünk .. . Az utcai ruhás úgy meredt utánuk, mint aki kísért­etet lát. A kórházban minden egyszerűbb. Az igazság is. Csak a kép ne lenne ott, a falon! Az a két zöldeskék, néma­ságában is rádló szíem. A lánya sze­mé. ő nézett rá így tegnap délután, amikor megkérdezte: — Mondd, apa, igaz, hogy amikor te bíró voltál, elitéltél egy . .. egy Láng József nevű kommunistát? Érezte, hogy arcából kifut a vér. Mit akar tőle ez a lány? Honnan veszi ezt a nevet? Ki mondta el neki a tízéves történetet, amely azóta is súlyos teherként nehezedik rá? Gondolatban megelevenedett előtte a tár­gyalóterem. Ujjal egész idő alatt idegesen do­boltak a bírói pulpituson. Néhány lépésnyire tőle ott állt a vádlott. Csak egy villanásnyi időre találkozott a tekintetük, de az is elég volt ahhoz, hogy ő, a bíró, zavartan lehajtsa fejét. Hogy mentse a látszatot, beleolvasott az előtte fekvő vádiratba. Úgy ismerte, mint a diák a bebiflázzott leckét, éjszakákon át ta­nulta odahaza. Ez soha nem történt meg vele. Máskor első olvasásra akár mondatról-mon­­datra visszamondott mindent. Most nehezen maradt meg fejében. Pedig hitte mindazt, ami a papíron állt. Az esze értette is, csak az érzései tiltakoztak: nem lehet bűnös az az em­ber, aki egyszer, még spanyol földön, a vérét hullatta azért, aminek a nevében most ítéle­tet kell mondani­ felette. Lopva felpillantott az aktákból. Láng Jó­zsef még mindig, emelt fejjel állt a pulpitus előtt. Vékony termete szinte eltűnt a bő ruhában. Határozottan megfogyott az elmúlt hónapok alatt. Amikor először találkoztak, hosszúkás arca még telt volt s a bőre napégett. Olyan csodálkozó szemekkel nézett rá, mint egy nagy gyerek, áld nem érti, hogy miért szidják, amikor ő csak jót akart. Akkor cini­kusnak hitte, de mert egyre makacsabbul ta­gadott, a szemébe vágta: modern­ farizeus! A papírok alapján mást nem is érdemelt. De ahogy múltak a hetek, úgy támadt fel benne a kétség: igazat mondanak-e a papírok? A ta­núk azonban megint megnyugtatták: ennyi ember nem hazudhat! Mégis nyugtalan éjsza­kái voltak. Az idegeire gyanakodott. Most mondanák fel a szolgálatot, esztendőkkel az illegalitás évei után? Orvoshoz ment, kivizs­gáltatta magát, de az orvos semmi kóros el­változást nem talált. Nem hitt neki, elment egy másikhoz, aztán egy harmadikhoz is. Semmi. Lassan belenyugodott, fáradt csupán. S végezte tovább a dolgát. Most itt áll előtte az ember, aki fölött­e mond ítéletet. Tizenöt év. Gyors számolás: most negyven éves. Tizenöt év múlva megtört, erőtlen öregember lesz. Felállt, hogy kihir­desse az ítéletet, így állt tegnap a lány előtt is. Csak éppen a szerepek cserélődtek meg. Ahogy akkor Láng József mondta ki a kérdésre: igen, most ő ismételte a lány előtt. — Igen — tompán hullott a szó a szoba csöndjébe. Nem látott mást, csak a lánya zöldeskék szemét, s a szemekben azt a furcsa, szomorú döbbenetet. — Miért kérdezed? Klári sarkon fordult és ki­viharzott a szobá­ból. Mire ocsúdott és utána ment, már nem volt a lakásban. Idegesen rohant fel s alá, nem találta a helyét, de nem tudta, hol ke­resse a lányt. Legalább az asszony otthon lett volna, hogy szólhatna valakihez, tanácsot kérhetne valakitől, de ez is éppen most ment el a varrónőjéhez. Szerencsére Klári néhány perc múlva tele­fonon jelentkezett. Bocsánatot kért és meg­nyugtatta: csak sétálni ment, de az is lehet, hogy beül valamelyik moziba. Legyen nyu­godt, nincs semmi baj — ez volt minden válassza. A pokolba kívánta a gyár külföldi vendé­geit, akikkel ma este vacsoráznia kell. Le­mondani már késő volt. Átöltözött, elment. S mert jó­ volt a hangulat, megbízott a lányában is, hamar feledte a délután történteket. Csak akkor jutott újra az eszébe, amikor hajnali kettőkor hazament, de már aludt a lány, így önmagának tette fel a kérdést: kitől tudhatta meg? Hiába titkolta előtte félve-rettegve esz­tendőkön át? Az asszony nem fecseghetett: megfogadok egymásnak, hogy soha nem be­szélnék róla. Mentséget keresett. Ma már tudja, hogy ak­kor igazságtalanul ítélkezett. De arról nem tehet, hogy Láng József meghalt már a máso­dik évben! Ezerszer megbánta, hogy akkor gyáva volt. Gyáva? Nem. Hitt abban, amit csinált. Az ügy érdekében tette. Hitt? Vagy csak az állását féltette? A nyugodt, gondtalan életet? Az ember önző, ha családja van. Már nemcsak róla volt szó — mint amikor az ille­galitás évei alatt bújkált a rendőrkopók elől — az asszonyról, a gyerekről is. Joga lett vol­na megfosztani őket a nyugodt élettől? És Láng József? Asszonya, gyereke volt... Azzal aludt el, másnap őszintén elmond mindent Klárinak. De reggel még nem volt hozzá elég bátorsága. Majd délután — fogadta magában. Elkésett. K­órházban minden egyszerűbb. A vér nem kelt iszonyatot. A vér — élet is. A műtőlámpa kerek reflektorai va­kító fényt sugároztak rá. Csak ne lenne olyan bántó a sötét! Szürkévé fakult a világ Eddig csak egyszer látta így. A­kkor este, amikor Zoltán az apjá­ról beszélt. Rég elszállt szavak, mondatok kí­sértették a sötétben.. „Elítélték... tizenöt év...” Aztán a táncteremben: „Nem álltak velünk szóba az emberek. Azt hiszem, féltek ...” De miért? ..Anya minden éjszaka sírt...” És látta őket megtörve, elcsigázva. Ki ítélte el? A szavak elröppentek, a sötét maradt. S a különös zúgás. Fázott. Újra dermesztő hideg. Majd forróság. És hangok. „A bíró lánya” — jegyzi meg valaki, amikor belép. Fekete a tábla, a fal, az asztal és az elnöklő docens arca is. Tüntetően nézi. Ki a bíró lánya? És milyen bíróé? Apa jo­gász! Ketten összehajolnak. A szakállas professzor rajta felejti a szemét. „Elemezze Shakespearet!” Idéz: „Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?” Tovább! „Tagadd meg atyád és dobd el neved!” Míg mondja, a rámeredő sötét szerpek össze­szűkülnek. Mindenre megfelel, hiába támadják újabb kérdésekkel Felvételt nyert! Megfordul. Indulna ujjongva. Mögötte ösz­­szesúgnak: „Emlékszel? A Láng-per ...” Miért mondják? Láng ... Zoltán is ... Mi köze apjának a perhez? „Apa, te bíró voltél?” Csönd. Gyáva az én apám? Zoltán hangja: Emberek közt van. Azt mondja, akkor jó... Ha Zoltán megtudja, örökre elveszítem! Már elveszett. „S ha nem teszed, csak esküdj kedvesemmé , majd én nem leszek Caputet tovább!” Legalább azt az egyet. Hogy mindig tudja, szerettem őt! „Menjünk fel hozzád!” Allegro vivace. „Mondd, nehéz meghalni?” Apró szürke doboz. Dorlotin. Fehér pirulák. Bocsáss meg, Zoltán! Három ,négy ... Apa, ne haragudj! Zúgás. Egyre erősebb. Vagy mégsem? Mint­ha derengene. A zúgás csöndesül. Oszlik a sötét. Árnyak imbolyognak. Az egyik olyan, mint Zoltán a sötét utcán. Hajnalodik? Vagy már reggel van? Hol van anya? Hol vagyok? Kik ezek a sziluett-emberek? Elmosódott ar­cok. Aki föléhajol... a kezét simogatja ... Az ő keze simogatott ilyen lágyan. Látok! Ujjongani szeretne, de az ujjongás­­hoz erő is kell. Idegen arcok. Zoltán moso­lyog. Megkönnyebbül. — Bocsáss meg... apának ... — lassan fo­rog a nyelve. — Apádnak? — távolról érkezik a kérdés s olyan valószínűtlennek tűnik, mint minden, ami tegnap óta történt. — Ő volt... a bíró ... — megkönnyebbül, hogy kimondja, de belefárad. Lehányja sze­mét. Aki fáradt, az él. A kórházban minden egyszerű és ter­mészetes. Az is, hogy itt állt vele szemben a fiú. Szakasztott az apja, mint amikor először találkozott vele. Akkor hosszúkás arca még telt volt és napégett. Hát ezért... Hát találkozott Klárival? Miért kellett ta­­lál­kozniok? S ha már így történt, miért be­szélt? Most jobb? Vagy nem is tudta, kinek beszél az apjáról? Amihez ő gyáva volt, a lánya megtette. Hogy is mondta az orvosnak? Nem fáklyatűz, csak csöndes lobogás. De mi a fáklyatűz? Nekd is ezt kellett volna tennie? De mit ol­dott volna meg az ő halála? Egyáltalán mit old meg a halál? Már semmit nem tehet jóvá az, aki nem él. De mit tehet jóvá egy halott lány? Állt a kép alatt, de nem látta. A széket sem, a virágot sem. Csak a két zöldeskék szem sü­(Folytatása az 5. oldalon.) «•­­

Next