Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1964 (6. évfolyam, 1-35. szám
1964-01-11 / 1. szám
kórházban minden egyszerűbb. A tárgyak és az emberek is. A formák természetesebbek, az ember lélek tárulkozóbb. Talán az teszi, hogy minden kórháznak két kijárata van. Az egyik az életbe, a másik a halálba vezet. Itt minden őszintébb és mindennek célja van. A vastag szőnyeg ciráda nélküli és azért került a folyosóra, hogy elnyelje a lépések zaját, mielőtt az a kórtermeikbe érne. A cipőtalpak koppanása könnyen felriasztaná az éppen elalvó beteget, az alvás pedig gyógyító orvosság. A folyosóra helyezett székt egy percnyi pihenés a kórterem és a mosdó között. A sarokban a két cserépvirág az éter émelyítő szagát enyhíti. A kép a falon megnyugvást, feloldódást fdmál. Nem véletlen, hogy absztrakt képet még soha, egyetlen kórházban sem látott. Hogyan jutott mindez az eszébe? Amikor fél órával ezelőtt berohant, még más gondolatok foglalkoztatták. Miért tette? Hogyan történhetett? Választ egyik kérdésre sem kapott. A főorvossal mindössze egy percig beszélhetett. Magas, szikár ember, az arcát mintha kőből faragták volna, egyetlen áruló rezdülése sem volt. Az izgatott kérdésözönre széttárta a karját s csak annyit mondott: „Legyen nyugodt, mindent megteszünk!” Azzal faképnél hagyta, mint aki nem a beteg apjával, hanem idegennel beszél. Nem mondta: várjon, azt sem: jobb, ha hazamegy. Bámult utána bambán, gondolatok nélkül. Csak a tekintete élt, a szőnyegről a székre, a virágról a képre rebbent. Aztán, kezdte élőbről: szőnyeg, szék, virág, kép. Másodszorra hosszabban elidőzött a képen. Táncoló lány, halvány pasztell színek. A figura elmosódott a forgás lendületében, csupán a két nagy, tágra nyílt szem ütközött 3d harsányan a kontúr nélküli kompozícióból. Két szomorú, zöldeskék szem. Valahol már látta. Az ég kékje és a rétek zöldje olvadt össze benne. Különös kontraszt. A tánc csupa derű, csupa lendület. De miért szomorú a két szem? Miből fakad a szemekből áradó csöndes megdöbbenés? Hol találkozott már ezzel a tekintettel? Összerezzent. Valaki megérintette a vállát. Zavartan fordult hátra. A szobor arcú, szitkár főorvossal találta szemközt magát. Mikor jött? A karja után kapott. —* Ugye meggyógyul? — kérdezte sürgetően. — Injekcióikat kapott ... — mondta az orvos színtelen hangon. Erélyesen tiltakozott: — Nem adhatják fel a reményt! — A reményt nem — nézett a távolba, az orvos. A hangja ingerült volt, parancsoláshoz szokott: — Az nem lehet, hogy... — elhallgatott, a mellére ejtette a fejét. — Bocsásson meg kérem. Elfelejtettem hol vagyok. — Ön mindig ilyen magabiztos és parancsoló? Meghökkent a szóra. Miért mondja ezt? Nem emlékezett, hogy találkoztak volna valaha is. És ha igen? Mi köze hozzá? Az orvosnak az a dolga, hogy gyógyítson! Már-már a szemébe vágta. Azért, jött, hogy ezt közölje velem? — de mielőtt kimondta volna, meggondolta. A főorvos hangosan gondolkozott: — Ha a vért lecserélnénk .. . erősítené a gyógyszerek hatását — közelebb hajolt .— Hajlandó lenne? — Hova menjek? — a lába már mozdult. — Jöjjön — kajolt bele az orvos. — Csak azt tudnám, miért tette? — ismételte hangosan a ki tudja már hányadszor feltett kérdését. — Soha nem volt rá panasz ... — A meggondolatlanság édestestvére az ifjúságnak — filozofált az orvos minden meggyőződés nélkül. A fejét rázta: — Mind józan volt és megfontolt. Mondtam is neki: lányom, te fáklyatesz soha nem leszel, csak csöndes lehozás .. Az anyja természete ilyen. Tőle örökölte... Én más vagyok. Befordultak a folyosón. — Talán szerelmes volt — tűnődött az orvos. — A nővér szerint, amikor egy pillanatra negához tért, valami Zoltánt emlegetett. — Nem vettünkészre semmit. — ön mondta —;crr)”‘61+1' -5 doktor—, nem fáklyatűz, csak csöndes lobogás. Vád elvont. — Lehet.. . Valahol becsuktak egy ajtót. — Ha jól tudom, ön nagyon elfoglalt ember. A hivatal, a társadalmi élet... — Jogász vagyok . — kapaszkodott a szóba. — Sokat dolgozom — mentegette magát. — Azelőtt biró volt. — A főorvos nem kérdezett, inkább csak megállapított. Úgy tett, mint aki nem hallotta. — Ha szerelmes lett volna... ragaszkodott az előbbi gondolathoz. — Mindig tudta mit tesz, mit akar... A főorvos kinyitott előtte egy ajtót — Itt vagyunk. • Aó házban minden egyszerűbb. Csak éppen bejutni — látogatóként — nehéz. Alig sikerült túljárnia az öreg portás eszén. Mert mit mondhatott a kérdésre: kije a lány? Nem rokona, nem a felesége, még csak nem is a menyasszonya. Akkor miért olyan sürgős? Ma nincs látogatás ... Mindegy. Az a fontos, hogy itt van. De most raeve tovább? Kitől kérdezze meg, hol találja Klárit? A folyosó üres, hiába mereszti a szemét. Milyen különös kép az, ott a falon? Rajta felejtette a tekintetét. Talán nem is a kép furcsa? — állapította meg kis idő múlva. Akkor miért vonzza mégis? Bosszúsan elfordult. Ki tudja, mi van Klárival, ő meg ezt a képet bámulja, mintha ezért jött volna ide. Vajon, melyik szobában fekszik? Tétován megindult. Bekopogjon az első ajtón? A portás is mondhatta volna. Jöhetne egy ápolónő vagy legalább egy beteg. Visszafordult. Tekintete újra találkozott a képpel. Most átsiklott rajta. Miért tette Klári? Tegnap este még várta a parkban. Olyan volt, már máskor. Vagy mégsem? Megpróbálta visszaidézni a találkozást. — Sikerült — újságolta Klári minden lelkesedés nélkül, mintha csak azt mondta volna : este van vagy azt, hogy meleg az idő. Először meglepődött, de nyomban mentegette is magában: fáradt, kimerült. Nem gyerekjáték az egyetemi felvételi. Mennyi izgalom, tanulás előzte meg! A séták is megrövidültek az utolsó héten Hiába duzzogott esténként Kláriék kapuja előtt és kért, követelt még egy fél órát, a lány hajthatatlan maradt. Ha felvettek... — magyarázkodott s egy futó csókával kiadta az útját. Hazafelé menet egy ideig dühöngött, kétszer azt is elhatározta, hogy nem megy el a másnapi találkozóra, de mire hazaért, már büszke volt Klárira és önmagára is, hogy ilyen lányra lelt. S a napokat számlálva várta a felvételit, mintha nem is Klári, de ő vizsgázott volna. — Tudtam! Biztos voltam benne! — csókolta meg a lányt, aztán karjába fűzve a karját nekivágtak az esti városnak. — Ezt megünnepeljük! — mondta jó hangosan, hadd hallja mindenki, hogy Klári ma nem mindennapi tettet hajtott végre. — Jó — bólintott a lány, de nem nézett rá. — Hova menjünk? — Mindegy ... Ma este rád bízom magam. — Akkor jó! — lelkendezett. — Irány a Gyöngyvér! — Megszorítottaa lány kezét. — Táncolunk! — Sokba kerül — intette az árny. — Nincs mindennap felvételi! A csillogó teremben lassan oldódott a lány. Tánc közben mintha egy mosoly is átsuhant volna az arcán. Nem akarta elrontani kedvét, de azért megkérdezte: — Otthon nem szólnak, ha későig maradsz? — Nincs minden nap felvételi — vont vállat a lány, aztán kérdezett: — S anyád? — Ezen a héten éjszakás. — Szegény ... Rossz lehet neki. — Emberek közt van. Azt mondja, akkor jó. Akikor könnyebb apa nélkül. — Nagyon nehéz lehetett... — Nehéz... s felsajgott benne a régi seb. — Anyát elbocsátották a hivatalból. Mondták, akinek a férje... — elhallgatott sátnézett a lány válla felett. — Bocsáss meg... ha eszembe jut... — Gyere — intett Klári. — Leülünk. — Bocsáss meg — ismételte s hogy leplezze hirtelen támadt idegességét, cigarettára gyújtott — Beszélj — kérte a lány, inkább csak szemével, mint szóval. — Éppen ma? — nézett a zöldeskék szemekbe. — Igen , tV noa Mindent tudni akarok rólad! — valami furcsa fény villódzott a szemei mélyén. — Jó — bólintott sokára, mereven bámulva az asztal elvékonyodó lábát. — A házban, ahol laktunk, nem álltak velünk szóba az emberek. Azt hiszem féltek . . . — Tovább ... — sürgette a lány. — Anya rokonaihoz utaztunk, ők is féltek tőlünk. Anya minden éjszaka sírt. Lefogyott, árnyéka lett Ommigának... — feldúlt arccal emlékezett. — Nem vettek fel a gimnáziumba. Elmentünk. Új városba, az építkezésen végre nem kérdezte senki, hogy kik vagyunk, mi a múltunk. Azt hiszem. . . ott lettünk újra emberek. — Jó veled! — Klári megszorította a kezét Hálásan mosolygott rá. — Gyere, sétáljunk egyet — mondta később a lány. Öszesimulva bandukoltak a gyéren világított utcán. És csókolóztak hosszan, szenvedélyesen, mintha egyetlen este akarnák pótolni az elmúlt hetek elmulasztott csókjait. Fáradt vagyok — Klári hangja erőtlen volt. Hazakísérlek. — Még nem akarok hazamenni. Tanácstalanul lépkedett mellette. — Menjünk fel hozzád! — mondta hirtelen Klári. Nem akart hinni a fülének. Hír soha nem került szóba öthónapos ismerettségük alatt. Sokat ivott talán? Az nem lehet! Két féldeci, konyak ... Vagy megsajnálta? Miért is mondta el neki? De hiszen eddig is tudott dolgokat. Megállt, megfogta a vállát, szembefordította. — Komolyan mondtad, vagy csak ugratsz? Mire a lány: — Telmondtad, ma ünnepelünk! — Persze — helyeselt, de hangjából hiányzott a meggyőződés. Magában meg azt találgatta: mi történt Klárival? Tévedett volna? Ő is csak olyan, mint a többi? Kereste a zöldeskék szemekben a választ, de az most csukott könyv maradt. — Talán nem is látsz szívesen? Tévődött a lány olyan őszinteséggel, hogy nem lehetett többé kételkedni benne. Megindultak. Klári egész úton fecsegett, nyhgha kicserélték volna. Amikor beléptek a szobába, tréfásan megjegyezte: — Ha most anyád betoppanna! Csakakkor csöndesült, amikor a lemezek között válogatott. Melyiket szeresse? Mozart? Most túl könnyed. Wagner? Komor és sötét. Valami másra vágyott. Legyen nyugodt és ünnepélyes. Beethoven. Igen, ez jó ... — Allegro con brio — olvasta az első tétel címét. A dallam szélesen áradt a hegedűk karán. Megfigyelte, hogy Klári nagy óvatosan, nehogy zajt üssön, kibújt a tűsarkú cipőből, odakuporodott a heverő sarkába, maga alá húzta a lábait és lehunyta szemét. Pillanatnyi csönd. Második tétel. Adagio assai. A zene szárnyalása hozzá sodorta. Odabújt, átölelte. A kis szobát betöltötte a muzsika. Csak a szívük dobbant bele olykor, akár a vonósok karába a nagydob. Allegro molto. Klári feje ott pihent már a vállán. Arcán madonnás szépség, modern Mona Lisa. A szeme lehúnyva, úgy tűnt, elaludt. De nem. Feje lassan feléje fordult, az áttetsző szemhéjak kinyíltak. — Mondd, nehéz meghalni? Úgy meredt rá, mintha most látná először. A zöldeskék szemekben valami megfoghatatlan, szomorú döbbenet bujkált. A kép! — villant át agyán. A kép a folyosó falán! Milyen kecses az a táncoló lány, akárcsak Klári. Milyen finom színek! Kár, hogy a figura elmosódott. De a mozdulat él. S él az a két szomorú, zöldeskék szem is. Már akkor készült a halálra? De miért? Tréfával ütötte el a dolgot. Nem is beszéltek róla többet. Úgy váltak el, hogy ma este találkoznak. A parkban, a megszokott helyek. Ha tudta, hogy nem jön, miért hazudott? Egyáltalán miért tette? Ki bántotta meg? Otthon talán? Az nem lehet. Az apja jogász a gyárban. Klári is mondta: a szülei megértik egymást. Az egyetemre is felvették. Miért hát? — Ön kicsoda?. Olyan hirtelen fordult vissza, hogy megbotlott. Fehér köpenyes, szobor arcú, szikár férfi kapta el kezét. Mögötte szürke utcai ruhában zömök, sápadt férfi állt. — Kérem ... egy lányt hoztak be... — dadogta zavartan. ■ — Mérgezés? — kérdezte a szikár. — Igen... . — önt Zoltánnak hívják? — lépett mellé az utcai ruhás. Átható tekintete az arcát fürkészte. — Láng Zoltán vagyok — mutatkozott be. — Láng Zoltánt mondott? — az utcai ruhás hangja fakó volt. És nézte, egyre csak nézte. Már éppen válaszolni akart, amikor a fehér köpenyes közbekérdezett: — Hajlandó vért adni? Az apáé nem egyezik. Egy pillanat alatt felfogta a helyzetet. — Mehetünk .. . Az utcai ruhás úgy meredt utánuk, mint aki kísértetet lát. A kórházban minden egyszerűbb. Az igazság is. Csak a kép ne lenne ott, a falon! Az a két zöldeskék, némaságában is rádló szíem. A lánya szemé. ő nézett rá így tegnap délután, amikor megkérdezte: — Mondd, apa, igaz, hogy amikor te bíró voltál, elitéltél egy . .. egy Láng József nevű kommunistát? Érezte, hogy arcából kifut a vér. Mit akar tőle ez a lány? Honnan veszi ezt a nevet? Ki mondta el neki a tízéves történetet, amely azóta is súlyos teherként nehezedik rá? Gondolatban megelevenedett előtte a tárgyalóterem. Ujjal egész idő alatt idegesen doboltak a bírói pulpituson. Néhány lépésnyire tőle ott állt a vádlott. Csak egy villanásnyi időre találkozott a tekintetük, de az is elég volt ahhoz, hogy ő, a bíró, zavartan lehajtsa fejét. Hogy mentse a látszatot, beleolvasott az előtte fekvő vádiratba. Úgy ismerte, mint a diák a bebiflázzott leckét, éjszakákon át tanulta odahaza. Ez soha nem történt meg vele. Máskor első olvasásra akár mondatról-mondatra visszamondott mindent. Most nehezen maradt meg fejében. Pedig hitte mindazt, ami a papíron állt. Az esze értette is, csak az érzései tiltakoztak: nem lehet bűnös az az ember, aki egyszer, még spanyol földön, a vérét hullatta azért, aminek a nevében most ítéletet kell mondani felette. Lopva felpillantott az aktákból. Láng József még mindig, emelt fejjel állt a pulpitus előtt. Vékony termete szinte eltűnt a bő ruhában. Határozottan megfogyott az elmúlt hónapok alatt. Amikor először találkoztak, hosszúkás arca még telt volt s a bőre napégett. Olyan csodálkozó szemekkel nézett rá, mint egy nagy gyerek, áld nem érti, hogy miért szidják, amikor ő csak jót akart. Akkor cinikusnak hitte, de mert egyre makacsabbul tagadott, a szemébe vágta: modern farizeus! A papírok alapján mást nem is érdemelt. De ahogy múltak a hetek, úgy támadt fel benne a kétség: igazat mondanak-e a papírok? A tanúk azonban megint megnyugtatták: ennyi ember nem hazudhat! Mégis nyugtalan éjszakái voltak. Az idegeire gyanakodott. Most mondanák fel a szolgálatot, esztendőkkel az illegalitás évei után? Orvoshoz ment, kivizsgáltatta magát, de az orvos semmi kóros elváltozást nem talált. Nem hitt neki, elment egy másikhoz, aztán egy harmadikhoz is. Semmi. Lassan belenyugodott, fáradt csupán. S végezte tovább a dolgát. Most itt áll előtte az ember, aki fölötte mond ítéletet. Tizenöt év. Gyors számolás: most negyven éves. Tizenöt év múlva megtört, erőtlen öregember lesz. Felállt, hogy kihirdesse az ítéletet, így állt tegnap a lány előtt is. Csak éppen a szerepek cserélődtek meg. Ahogy akkor Láng József mondta ki a kérdésre: igen, most ő ismételte a lány előtt. — Igen — tompán hullott a szó a szoba csöndjébe. Nem látott mást, csak a lánya zöldeskék szemét, s a szemekben azt a furcsa, szomorú döbbenetet. — Miért kérdezed? Klári sarkon fordult és kiviharzott a szobából. Mire ocsúdott és utána ment, már nem volt a lakásban. Idegesen rohant fel s alá, nem találta a helyét, de nem tudta, hol keresse a lányt. Legalább az asszony otthon lett volna, hogy szólhatna valakihez, tanácsot kérhetne valakitől, de ez is éppen most ment el a varrónőjéhez. Szerencsére Klári néhány perc múlva telefonon jelentkezett. Bocsánatot kért és megnyugtatta: csak sétálni ment, de az is lehet, hogy beül valamelyik moziba. Legyen nyugodt, nincs semmi baj — ez volt minden válassza. A pokolba kívánta a gyár külföldi vendégeit, akikkel ma este vacsoráznia kell. Lemondani már késő volt. Átöltözött, elment. S mert jó volt a hangulat, megbízott a lányában is, hamar feledte a délután történteket. Csak akkor jutott újra az eszébe, amikor hajnali kettőkor hazament, de már aludt a lány, így önmagának tette fel a kérdést: kitől tudhatta meg? Hiába titkolta előtte félve-rettegve esztendőkön át? Az asszony nem fecseghetett: megfogadok egymásnak, hogy soha nem beszélnék róla. Mentséget keresett. Ma már tudja, hogy akkor igazságtalanul ítélkezett. De arról nem tehet, hogy Láng József meghalt már a második évben! Ezerszer megbánta, hogy akkor gyáva volt. Gyáva? Nem. Hitt abban, amit csinált. Az ügy érdekében tette. Hitt? Vagy csak az állását féltette? A nyugodt, gondtalan életet? Az ember önző, ha családja van. Már nemcsak róla volt szó — mint amikor az illegalitás évei alatt bújkált a rendőrkopók elől — az asszonyról, a gyerekről is. Joga lett volna megfosztani őket a nyugodt élettől? És Láng József? Asszonya, gyereke volt... Azzal aludt el, másnap őszintén elmond mindent Klárinak. De reggel még nem volt hozzá elég bátorsága. Majd délután — fogadta magában. Elkésett. Kórházban minden egyszerűbb. A vér nem kelt iszonyatot. A vér — élet is. A műtőlámpa kerek reflektorai vakító fényt sugároztak rá. Csak ne lenne olyan bántó a sötét! Szürkévé fakult a világ Eddig csak egyszer látta így. Akkor este, amikor Zoltán az apjáról beszélt. Rég elszállt szavak, mondatok kísértették a sötétben.. „Elítélték... tizenöt év...” Aztán a táncteremben: „Nem álltak velünk szóba az emberek. Azt hiszem, féltek ...” De miért? ..Anya minden éjszaka sírt...” És látta őket megtörve, elcsigázva. Ki ítélte el? A szavak elröppentek, a sötét maradt. S a különös zúgás. Fázott. Újra dermesztő hideg. Majd forróság. És hangok. „A bíró lánya” — jegyzi meg valaki, amikor belép. Fekete a tábla, a fal, az asztal és az elnöklő docens arca is. Tüntetően nézi. Ki a bíró lánya? És milyen bíróé? Apa jogász! Ketten összehajolnak. A szakállas professzor rajta felejti a szemét. „Elemezze Shakespearet!” Idéz: „Ó, Rómeó, mért vagy te Rómeó?” Tovább! „Tagadd meg atyád és dobd el neved!” Míg mondja, a rámeredő sötét szerpek összeszűkülnek. Mindenre megfelel, hiába támadják újabb kérdésekkel Felvételt nyert! Megfordul. Indulna ujjongva. Mögötte öszszesúgnak: „Emlékszel? A Láng-per ...” Miért mondják? Láng ... Zoltán is ... Mi köze apjának a perhez? „Apa, te bíró voltél?” Csönd. Gyáva az én apám? Zoltán hangja: Emberek közt van. Azt mondja, akkor jó... Ha Zoltán megtudja, örökre elveszítem! Már elveszett. „S ha nem teszed, csak esküdj kedvesemmé , majd én nem leszek Caputet tovább!” Legalább azt az egyet. Hogy mindig tudja, szerettem őt! „Menjünk fel hozzád!” Allegro vivace. „Mondd, nehéz meghalni?” Apró szürke doboz. Dorlotin. Fehér pirulák. Bocsáss meg, Zoltán! Három ,négy ... Apa, ne haragudj! Zúgás. Egyre erősebb. Vagy mégsem? Mintha derengene. A zúgás csöndesül. Oszlik a sötét. Árnyak imbolyognak. Az egyik olyan, mint Zoltán a sötét utcán. Hajnalodik? Vagy már reggel van? Hol van anya? Hol vagyok? Kik ezek a sziluett-emberek? Elmosódott arcok. Aki föléhajol... a kezét simogatja ... Az ő keze simogatott ilyen lágyan. Látok! Ujjongani szeretne, de az ujjongáshoz erő is kell. Idegen arcok. Zoltán mosolyog. Megkönnyebbül. — Bocsáss meg... apának ... — lassan forog a nyelve. — Apádnak? — távolról érkezik a kérdés s olyan valószínűtlennek tűnik, mint minden, ami tegnap óta történt. — Ő volt... a bíró ... — megkönnyebbül, hogy kimondja, de belefárad. Lehányja szemét. Aki fáradt, az él. A kórházban minden egyszerű és természetes. Az is, hogy itt állt vele szemben a fiú. Szakasztott az apja, mint amikor először találkozott vele. Akkor hosszúkás arca még telt volt és napégett. Hát ezért... Hát találkozott Klárival? Miért kellett találkozniok? S ha már így történt, miért beszélt? Most jobb? Vagy nem is tudta, kinek beszél az apjáról? Amihez ő gyáva volt, a lánya megtette. Hogy is mondta az orvosnak? Nem fáklyatűz, csak csöndes lobogás. De mi a fáklyatűz? Nekd is ezt kellett volna tennie? De mit oldott volna meg az ő halála? Egyáltalán mit old meg a halál? Már semmit nem tehet jóvá az, aki nem él. De mit tehet jóvá egy halott lány? Állt a kép alatt, de nem látta. A széket sem, a virágot sem. Csak a két zöldeskék szem sü(Folytatása az 5. oldalon.) «•