Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1966 (8. évfolyam, 1-18. szám)

1966-01-13 / 1. szám

4 KttfflMÖEK PARDI ANNA Egy húszéves lány verseit mindig valamiféle óhatatlan gyanakvással kezdem olvasni. Nem véletlen, hogy csöpögően érzelgős lírát várok, hiszen ebben a korban ez a fajta sziru­posság eléggé megszokott. S noha a mostani ifjúság sokkalta racionálisabb, oknyomozóbb, mint akár a tíz évvel ezelőtti is még, az e korban természetszerűen és kivédhetetlenül túláradó — és ifjonti hévvel magát gyakran komikusra többszöröző — kitárulkozás még a tárgyilagos hangokba is mosolyogniva­­lóan komolykodó felhangokat csempész a még meg nem szen­vedett komolyság helyébe. Pardi Anna a kellemes csalódások közé tartozik. A lányo­san nyafogó hang örvendetesen hiányzik nála, versei megle­pően józan — de korántsem szenvedélymentes! — világ­mér­legelésről árulkodnak. Nem véletlenül írtam a mérlegelést. A hozzá hasonló fiatalok még inkább rácsodálkoznak a világra — ő már mérlegel, költői módon térképezvén fel és ítélvén meg a jelenségeket. S ez már maga olyan tőke, amelyből további pályafutása során bőven kamatoztathat. A másik dolog: ilyen korban szinte óhatatlan különféle divatos irányzatok utánzása, még inkább majmol­ása, de még a huszas években rég lejárt nyugati — főleg francia — izmu­sok restaurálása is. Pardi Anna versei a magyar költészet legelevenebb hagyományaihoz kötődnek. Paraszti világából igen gazdag képanyagot hozott magával — de provincializ­must nem: e képekkel korszerű, bonyolult mondanivalót je­lenít meg. Verseiben még a szürrealista elemek felhasználásá­tól sem riad vissza, de sosem válik egészében szürrealistává. Csak elemekben az, mint a népköltészet. József Attilától ren­geteg szál ágazik el, s mintha a József Attilától Juhász Fe­renchez vezető szál felé tapogatózna. A jövőben fegyelmezettebb tömörítést és szélesebb pub­licitást kívánunk neki. Baranyi Ferenc A LÁTOGATÓ Hogy elment innen, két évtizede telt... Szétfolytak az utak, megnyíltak előtte .Ráng, belsőszerveivel, dolgozó izmokként hivogatta a város.­­A házak nyílt szemgödrű, csupasz faláig futkározott fel a ’lárma S az elfeledettség eszmélő, gyűrűs kígyói sziszegtek utána. De nem fogott már rajta sem emlék, sem varázslat. Kővárak épültek szívében benn, az évek s gondok görgette szigorú tömeg Odafutottak a csillogó autósztrádák, száguldó technika-csodák, Rohanó nyugtalanság, növekvő idegenség, zárt arcrengetegek,’ S a zsúfoltságban mind messzebb került emberek A vázak, épület óriások ketreccé nehezült lélekzetében. Kocsiján szálloda-címkék, sárga egek, BB haja, Vigyorgó sztárfotók, lila levélszél miszter felirattal, S a jólét megannyi kényelmes karosszériája egyszercsak fékezett... S a közöny kilátóján, szürke szemén ott köröztek a hazai tájak A felnövekvők, a megleltek, akik e földbe adták ifjúságuk, erejüket, S építettek gyárhatalmakat, városokat, új törvényeket, S hogy az új híd drága teste felcsillant előtte, Fehér pillérein táncoló fény-énekekkel, S hullámzó, nagy keblével a Duna is felé remegett, Megtorpant némán, s úgy maradt sokáig csendben, áhítatban, Lehajtott fejjel, arccal a Nap felé. ZSOLTÁR Nem kérdezem honnan jöttél, miféle átkokat cipelsz,­­Mely égtájakon hordoztad át sorsod, ez édes igát: jA szavak megölnék a torkomig kalapáló feszülést­­ Mit lényed fáradt alázata bogoz kötelékké lassanként S kíváncsian űz szemed kék vadonába tekinteni föl: Tükrében sokszor elzavart ebek odaadása csillog S a tested is meleg, kérő és adó, támasztéknak elég Hogy gyötrött fejemnek vánkosa s társa légy. Úgy akarlak szeretni, egyszerűen: Ahogy a Nap fordul folyton nyugat felé, S nagy árvizek kelnek esőzésektől időnként, Ahogy didergésen, reményes kivirágzáson át a fák Zengő értelmüket kinyilatkoztatva Földnek kiáltják érett-sok gyümölcsüket, Ahogy a madarak ujjongnak egymásnak tavasz felé. Ahogy törvényeit követi pontosan a lét. Nem akarom, hogy másnak nézz, ami vagyok. Se többnek, se kevesebbnek, es így fogadj, így akarj: Belőlem üdvözülj, a forrásod leszek, puha szőnyeged, S ne faggass, miért... mindent adok meglehet semmiért. Tőlem se kérd, kik voltak, hogyan szerettem azelőtt (elúsztatta őket hálós uszonyain az idők vize, S ólálkodó rettenetben teljesedett, súlyosodott a szívem) Fontos most csak az: neked vagyok én és te énnekem vagy. Gyere hát, a testembe jöjj, arcomba, hajamba, szemembe keveredj. A birtoklás ős­ izgalmával s volt­ csalódások dadogó fohászával hívlak. S hadd forogjon együtt mozaik-kis életünk a hatalmas egész gépezetén. ANYÁM A síneknél állsz, Anyám, árny-feketeségbe-vesző Zengő-értelem-sugározta-életfa-Te Egyetlen-biztosság, mindig-menedék-hű-szived Gond-karók s féltés-dáliák-bíbor-gyümölcse S nárcisz-homlokod mögül világlik át. Én, kit ébredő suhanón nagyváros temet­é­s a taposó bizonytalanság lánc kígyói sziszegik körbe akaratom paradicsomi fáját — Fáros­-szemed látom mind­ zaj-részeg-bonyolultságban, Szimfóniák üzennek tenger távol dübörgésével. Hisz Te adtad örökül vinni világunk tovább, A végső csodáig, mit im, bízok és akarok, S köszönök dadogó meghatottságban. A síneknél állsz, folyvást-eresztőn, bilincsnél tartóbb. S adod a példát, hogy ne csüggedjek, ha elfáradok. Ha már akarni se vagyok..., de daloljak, daloljak immár a halálig. EGYETEMI LAPOK ÖTEN NÉGY ELLEN Moldoványi Ákos angliai úti jegyzeteiből A tánczene világának régi istenei négyen voltak: John, Paul, George és Ringó. Az új istenek eggyel töb­ben vannak. A hajuk húsz­centis, és magukat ezzel a dallamos névvel illetik: Gör­dülő Kövek. Arról híresek, hogy a fel­tétlen népszerűség magas nyer­géből kiütötték a félelmetes Beatles-eket. Mert hogy kiütötték, azt biz­tos. Anglia és a világ teen­­agereinek első számú ked­vence többé már nem a Beatles-együttes, hanem a fantasztikus Rolling Stones. Annak ellenére, hogy az aláb­bi történeteik egyike nem er­ről tanúskodik. Mindkét féllel volt szeren­csém találkozni, sőt Ringóék­kal kétszer is, igaz, nem­­ sze­mélyesen.. Harmadik napja voltam Londonban, s még jó­formán semmit se láttam a városból. Felkerekedtünk hát, azzal a céllal, hogy körülné­zünk egy kicsit a fények vá­rosában. Utunkat a belváros felé vettük, végigsuhantunk a Regent Street bámulatos és méregdrága kirakatai előtt, az­tán bekanyarodtunk a Picca­­dillyre. Kicsit meg voltam il­­letődve a tértől, mint akinek valamilyen gyerekkori vágya teljesült. Valami azonban nem volt tökéletes: a tér közepén hiába kerestem a híres, ércbe öntött Eros-szobrot, amelyről pedig elutazásom előtt olvas­tam egy képeslapban. A szo­bor helyén valami gúla alakú építmény díszlett. És feltűnően sok rendőr volt a téren. Amint behajtottunk a kör­forgalomba, egy csapásra meg­értettünk mindent. A járdá­kat, a kocsiutat, a szobor ta­lapzatát ellepte a fekete em­bertömeg. Nem, ez nem. a. piccttchey volt. Hosszú hajú, szakállas, pipás fiatalemberek. Cleopátra-frizurás, farmernad­­rágos lányok adtak találkozót egymásnak a téren. Lehettek vagy tízezren. A mellékutcák­ban rendőri riadóautók, egy nőt , éppen most tesznek a mentőautóba, a járda szélén, a kocsiúton londoni rendőrök, magas, sisakos hobbyk százai állnak, erőlködve, hogy vala­hogy biztosítsák a Piccadilly még ilyenkor, este is szédüle­tes forgalmát, ők voltak azok, akik az esetleges vandalizmus ■megelőzésére deszkákkal vet­ték körül a törékeny Brost. Úgy látszik, ismerik az embe­reiket. (Valóban, amint hal­lom, többször előfordult, hogy megvadult huligánok felmász­tak a szoborra, és megrongál­ták a kis bronzfigurát) Pillanatok alatt kiderül, mit jelent ez a nagy készültség. Aznap este mutatták be a Piccadilly előkelő mozijában az új Beatles-filmet, a He!p!-et. (Magyarul: Segítség!) A fiúk megjelentek a díszbemutatón, s az ő távozásukat várta fe­szült, nyomasztó csendben a tömeg, utat nyitva a mozi előtt várakozó fekete Rolls- Royce-kocsihoz. A négy hosszú hajú muzsi­kus egyébként most másod­ízben állt a felvevőgép elé. S bár első filmjük, a Nehéz nap éjszakája nem aratott ki­mondott sikert, a Help! iránt mégis óriási volt az érdeklő­dés, amit, persze, az illetéke­sek igyekeztek mesterségesen megnövelni. A várt bombasi­ker azonban ezúttal is elma­radt. S itt élünk vissza ki­indulópontunkhoz: ha van is még Beatles-őrület, ha még mindig rengeteg is a rajongó­juk, ha négy hétig ők uralták is a lemezpiacot a Help! fel­vételével, az abszolút elsőség­ről — alighanem véglegesen — le kell mondaniuk. Ezt valószínűleg ők is belátják, ezért akarják minden lehető fogással visszaszerezni régi népszerűségüket. Jómagam is láttam a Help­­­et. Káprázatos színes technika, remek fényképezés, csodálatos térhatású hang, egy-s­ét jó szám — ám mindez nem fe­ledteti a történet és a szituá­ciók bárgyúságát, és aligha nyitja meg ismét az utat a teenagerek szívéhez. A Rolling Stones tagjaihoz személyes élményem is fűző­dik. A televízió hallatlan nép­szerű Ready Steady Co-jában találkoztam velük. Londoni tv-rendező ismerősöm jóvoltá­ból sikerült „megfigyelőiként’’ részt vennem az egyik pénteki műsor kamerapróbáján és adá­sán. Bent a stúdióban semmi díszlet. Az egyik sarokban, magas hangfal előtt álltak a Stone-oik, pulóverbe, farmer­­nadrágba öltözötten. Közna­piak voltak, barátságosan, minden különösebb sztár­­allűr nélkül beszélgettek min­denkivel hangszereik próbál­gatása közben. Olyannyira nem voltak feltűnőek, hogy fogalmam s­em volt kilétük­ről, egész addig, míg rokon­szenves házigazdánk, Cathy McGowan fel nem hívta fi­gyelmünket. — Most pedig a fantaszti­kus, híres, mesés Rolling Stones következik! Akkor készült új számukat játszották, az I can get no satisfaction címűt. Végül már a zaj, a hang és a ritmus tel­jes extázisát van, ugrálással, hörgéssel, témamutatványok­­kal egybekötve. A szünetben megszomjaztak a kövek, kimennek hát a bü­fébe egy coke-ra vagy egy citromszörpre. Biztos, hogy nem veszik észre a kívülről vágyakozva az ablaküveghez nyomott buksi kislányfejeket. Pedig azok sóvárgó pillantá­sokkal követik bálványaik minden lépését. A „tizen­éve­­sek” új csillagot választottak. Szívükbe zárták — de ő tud­ja, mennyi időre — a Rolling Stonest. Herczeg Ferenc fametszetei Shakespeare közönyös utóda Félúton London és Oxford között fekszik High Wycombe kisváros. Itt él szerény házá­ban William Shakespeare utolsó leszármazottja, Harold George Shakespeare 66 éves kereskedő, akinek kis közve­títő irodáját még a nagyap­ja alapította száz évvel ez­előtt. Egyetlen leánya, a 24 éves Pamela Jean, Donald Croxford munkás felesége. A Croxford házaspár a Themze partján lakik két éves kisfiá­val, aki a nagy költő 13. le­származottja. Harold George Shakespeare, a 11. utód, bevallotta, egy új­ságírónak, hogy Shakespeare műveit tanulta ugyan az isko­lában, de inkább a sport, fő­leg a futball érdekli. Arra a kérdésre, járt-e valaha Strat­­for­den-A­von-ban, nagy előd­je szülővárosában, azt felelte, hogy egyszer járt itt, 1940-ben: „Ez volt az egyetlen utazás, amit életemben tettem. Fele­ségemmel és lányommal meg­tekintettük a Machbet elő­adását, de nem nagyon tet­szett. Sokkal jobban tetszett a Szentivánéji álom. Strat­ford szép kis város, de sok benne a turista” — szögezte le a késői közönyös leszármazott. EGYETEMI LAPOK Az Eötvös Loránd Tudomány­­egyetem Lapja Szerkeszti: a Szerkesztő Bizottság Terjeszti: az ELTE, KISZ és SZB Negyedévi előfizetési díj: 8 forint Megjelenik minden szombaton Szerkesztőség: Bp., V., Egyetem tér 1—3 Telefon: 185—207 Felelős kiadó: Csollány Ferenc Kiadja: Hírlapkiadó Vállalat Bp., Blaha Lujza tér 3.­­zikra Lapnyomda Tudom meguntad... Tudom meguntad kis hónapos szobám nyomorgó tisztaságát. Festő barátom meztelen „Szűz lány" aquarelljét a falon Részegen düledező könyveimet a polcokon, a négyszer négyméteres padló örökös nyöszörgését egy szőnyeg után... Untad a vízzel kevert kocsmai borok ízét, a törökösen főzött zaccos feketéket, öleléseink szabadfogású birkózóversenyét páros napokon hat és nyolc között, utána a jólét izgalmas szellemidézését cigarettánk hamvadó parazsába merült álmodó szemekkel... Elkaptad bánatom ragályos betegségét, s most gyógyulni félrevonultál. Dagadt erszényű életspecialisták sex-klinikájára jársz fel naponta. Én púpos gondjaimtól szégyenkezve távolról, titokban, remegve kísérlek. Zoltay András

Next