Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1975 (17. évfolyam, 1-21. szám)
1975-01-20 / 1. szám
HÁROM ÉVTIZEDE • HÁROM ÉVTIZEDE • HÁROM ÉVTIZEDE „A TANÁR EGYENÉRTÉKŰ TÁRSA A DIÁKNAK” Tálasi István professzor, a BTK Tárgyi néprajzi tanszékének vezetője 1949. óta tanít egyetemünkön. Azok közé az oktatók közé tartozik, akik önmagukról nagyon nehezen nyilatkoznak, annál lelkesebben — bár mindig halkan, csendes szóval — segítenek kollégának, diáknak emberi vagy szakmai dolgokban. Pszichológusok, pedagógiai szakemberek sokat emlegetik, hogy a családban a szülők magatartása a meghatározó. Ugyanebből a jellegzetes helyzetből fakad, hogy Tálasi professzor előadásain, szemináriumain a magyar, európai és európán kívüli népek anyagi kultúrája iránti lelkesedés, a szakmai odaadás szinte önként átadódik lényéből hallgatóinak. Az elmúlt 3 évtized a magyar néprajztudomány szempontjából is jelentős eredményeket hozott. De valljon erről a legilletékesebb: — A háború után a Néptudományi Intézet tudományos kutatója voltam, majd 1949. novemberétől az ELTE bölcsészettudományi karára kerültem, mint a Néprajzi Intézet tanára. Következő év márciusától önálló kutató és megbízott lettem, majd 1951. szeptember 1-én tanszékvezető egyetemi tanárnak neveztek ki az akkor létesített Tárgyi néprajzi tanszékre, így rögtön az első években átéltem a háború utáni nagy tantervreformot, részt vehettem az önálló néprajzi szak tantervének kialakításában. Lényegében az 1949-es reform megindulásával vált önálló szakká a néprajz. Korábban ugyanis csak doktori tárgyként választható stúdium volt. Az első 2—3 évben a munka alapja a szakpárosítás volt (régészetnéprajz, művészettörténetnéprajz stb.), amelynek a lényege az volt, hogy a hallgató mindkét tárgyból alapképzést kapott, csak később specializálódott, és végzett bővebb tanulmányokat a hozzá közelebb álló témában. Ezért kerültek ki akkor az egyetemről egyszakos diplomások, mivel a kétszakos képzés kialakítása néhány évvel később következett be. Mindez talán látszatra száraz, adminisztratív jellegű dolognak tűnik, azonban ezekben az években nagy lelkesedéssel munkálkodtunk az önállóvá vált néprajzszak ötéves menetének megformálásában, az elméleti órák folyamatos rendszerének, illetve a gyakorlattípusoknak a kialakításában, az életre való felkészítés különböző lehetőségeinek feltérképezésében. A háborút követő évek, pontosabban a tantervi reform nagy vívmánya volt a muzeológusszak területén a gyakorlatok, a különféle terepmunkák megszervezése. Elképzeléseink helyességét igazolta később a nagy érdeklődés külföldről, hiszen tantervünket nemcsak különféle folyóiratok publikációiban láthattuk viszont, de néhány esetben külföldi egyetemek mintaként is felhasználták. Sok szó esik napjainkban is a tanár és a diák viszonyáról. Professzor úr hogyan látja az egyetemi élet e fontos motívumának alakulását? — A tanár egyenértékű embertársa a diáknak, legfeljebb kissé idősebb és felkészültebb. Fő feladata, hogy kiváltsa az érdeklődést tárgya iránt, amelynek alapján a hallgató képessége szerint részt vehet valamely tudományterület munkálataiban. A tudomány iránti vágyat a helyére kell tenni, hogy beépüljön abba a keretbe, amit a magyar szaktudomány már elvégzett. A néprajz területén a nyersanyagot illetően már 2000-ig felmérték, mi van, mire van szükség, sőt azt is, hogy mi legyen a kimunkálandó területek súlypontja. Nincs kényszer, de e hosszú távú terv keretein belül irányítani kell a vállalkozásokat. S így a kedv megsokszorozza a munka eredményét. Az elmúlt években gyakran megesett, hogy a szakdolgozat doktori értekezéssé, majd pedig kandidátusi disszertációvá fejlődött. Úgy hiszem, az a helyes út, ha az egyéni kiteljesedés összhangban van azzal, ami hasznos az országnak és így a népi kultúra hátralevő évtizedeit olyan módszerekkel, elméleti felkészültséggel rögzíthetjük, amelyek később lehetővé teszik a széles körű feldolgozást. — Mit jelentett az elmúlt három évtized tudományos módszertani vonatkozásban? — A szemléletmód jelentősen megváltozott. Az ideológiai felkészültség alapján számos olyan kérdés feldolgozásához is hozzákezdhettünk, amely a régi pozitivista típusú munkálatok során fel sem merült. Másrészt a művelődési kormányzat és az Akadémia a néprajzi kutatásokhoz rengeteg támogatást adott, hiszen érthető módon különösen szívügyének tartotta a népi kultúra kutatásának ügyét. Nemcsak a múzeumok kutatómunkája kapott anyagi, illetve elvi támogatást, de a harmad-, negyed- és ötödévesek terepmunkájához is jelentős segítség érkezett. E kötelező gyakorlatok legfontosabb szempontja, hogy szinte akadálytalanul, a gyakorlat során nyílik lehetőség a diákok számára a felnőttek tervmunkáiba való bekapcsolódásra. Egy év múlva, 1916-ban, a tanszék huszonöt éves fennállásának jubileumán szeretnénk felmérni mit is jelentett a néprajz területén ez a negyedszázad, mit hozott a szakirodalomban, a személyiségek megformálásában ... — Kiernaczky — „AZ AUTODIDAKTÁK NEHÉZ ÚTJÁT JÁRTAM” Második otthonában, a Természettudományi Kar általános és szervetlen kémiai tanszékén meghatottan emlékezett vissza az elmúlt harminc év sikereire, kudarcaira, az egyetemi élet nagy változásaira Boksay Zoltán professzor. Újabb és újabb témák felé gördült a beszélgetés, hiszen nemcsak nekünk adott számot az elmúlt időszakról, hanem — mint mondotta — magában is „le kell rendeznie a múltat, s ez megfelelő alkalom”. — Amikor 1946-ban beiratkoztam az egyetemre, az épületeken még sokfelé látszottak a háború nyomai, a vegyszerek, műszerek nagy része viszont sértetlen maradt. Így népes évfolyamunk — 130 fő — megkezdhette tanulmányait a vegyész szakon, mely a tudomány műveléséreszervezett első nem-tanári szak volt az akkori osztatlan bölcsészkaron. Sokan voltak közöttünk idősebbek, akik előtt korábban zárva voltak az egyetem kapui, ugyancsak sokan estek át a harctér és a hadifogság vagy deportálás megpróbáltatásain. Pénzünk nem volt (én 36 Ft ösztöndíjat kaptam), de bizakodóak voltunk. 1948—49 volt az egyetem életében a nagy fellendülés kezdete; új arculata lényegében akkor kezdett kialakulni. Természetesen hibás elképzelés is akadt bőven. Akkoriban pl. úgy vélték a vezetőink, hogy a kollektív élet a tanulásban is megvalósítható, és az ún. tanulókörökben mi lelkesen meg is próbáltunk csoportosan felkészülni a vizsgákra. Ennek az volt a gyakorlati haszna, hogy egymást segítettük, kiegészíthettük órai jegyzeteinket. (Intézményesített jegyzetellátás nem volt.) Később tanulópárokat szerveztünk. Persze egyik sem felelt meg a céljának, bár az embereket mind a két forma közelebb hozta egymáshoz (egyikmásik tanulópárból — vegyes párosból — házaspár lett). Ki kellett mondani tehát azt az elvet, hogy a tanulás egyéni feladat. Meg kell mondanom azonban, hogy a jól vezetett tanulókörökben rátaláltak a formának megfelelő tartalomra, példák megoldására és begyakorlására helyezték a hangsúlyt. Ilyen rendeltetésű tanulóköröket — a mai csoportok ősét — később az egyetemi vezetés szervezett. Ezeknek az állami tanulóköröknek a vezetése ugyanúgy, mint a laboratóriumi gyakorlatok vezetése, képzettebb oktatókat igényelt. Ezért a megnövekedett feladatok ellátására ki kellett bővíteni a tanszéki oktatói testületeket. Harmadéves koromban engem is felkértek, hogy vállaljak laboratóriumi csoportvezetést az Általános Kémiai Intézetben. 1949-ben —ugyanakkor, mikor a régebbieket is, kineveztek féldíjas demonstrátornak és azóta változatlanul itt dolgozom a tanszéken, amelynek csupán a neve módosult. Ma: Általános és Szervetlen Kémiai Tanszék. Kinevezésemmel egyidejűleg beléptem a Pedagógus Szakszervezetbe. Az Általános Kémiai Intézetnek korábban csupán egy professzora és egyetlen kinevezett tanársegéde volt. Az oktatási feladatok jelentős részét a disszertánsok és díjtalan gyakornokok látták el. A disszertánsok — saját költségükön — a doktori cím elnyerése végett dolgoztak az egyetemen. A tanszék vezetője bevonhatta az oktatási munkába, és a laboratóriumi díjak címén a hallgatóktóll efolyt összegből díjazhatta őket. A „díjtalan” gyakornokokkal, az egyetem évente kötött szerződést és némi pénzzel — ami nem ment komoly fizetésszámba — segítette őket. Azokban az években sűrűn követték egymást az események és változások az egyetem életében. Létrejött az önálló Természettudományi kar, káráit a Theológia és önálló egyetem lett az Orvostudományi kar. Egyetemünk szélesre tárta kapuit a munkás- és parasztfiatalok előtt, akik felvételüket megelőzően ún. szakérettségit tettek le. A hallgatói létszám ugrásszerűen megnőtt, a megnövekedett feladatoknak megfelelően. Megszervezték a tanulmányi osztályokat és kötöttebb lett a tanulmányi rend. Az egyetem korábbi jogi helyzete megváltozott, a régi szabályokat újak váltották fel Ha nem tévedek, egy régi szabály értelmében kellett pl. az egyetem legfőbb gazdasági vezetőjének, a questornak személyesen beszednie a tandíjat minden hallgatótól. Bevezették a felvételi vizsgák rendszerét. Régen legfeljebb a laboratóriumok befogadó képessége korlátozta a létszámot, egyébként bárki beiratkozhatott, akinek érettségi bizonyítványa volt. A fontos események között tartjuk számon a marxizmus—leninizmus oktatásának bevezetését, melyre éppen negyedszázada került sor. A nagy változások , kora 1951—52 körül lezárult, addigra a kar oktatói „törzsgárdája” is kialakult, mely kritikus helyzetekben is megállta a helyét (10-en sem voltak, akik 1956-ban eltávoztak az országból). Ma viszont már nagyon időszerű lenne hatásosabban és gyorsabban alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez és feladatokhoz. Úgy tűnik, hogy az egyetem élete, működése kissé megmerevedett. Bár nagyon szűkös körülmények között dolgozunk és oktatási munkánkat megnehezíti a tanterem- és laboratóriumhiány, a kutatásra pedig sok helyütt elavult berendezések állnak rendelkezésükre, mégsem maradtunk el a nemzetközi színvonaltól. Ezt kutatóink alapos felkészítsének és lelkesedésének köszönhetjük. Ott vagyunk a fontos nemzetközi konferenciákon és szerepünk nem jelentéktelen. Ugyanakkor meg kell itt jegyeznem, hogy ez a kar az eddigi munkája és a magyar tudományos életben betöltött és neki szánt szerepe alapján nagyon megérdemelné a jobb, korszerűbb elhelyezést, azt,hogy az új TTK felépítését ne halásszák, hanem hozzák előre. A mai fiatalokról sok jót tudok elmondani. Ebben a megítélésben annak is szerepe van, hogy inkább azokkal van kapcsolatom, akik az ifjúság javához tartoznak. Nagyon becsülöm azokat a fiatalokat — és úgy látom, hogy az ilyenek egyre többen vannak — akik elsősorban nem a jobb anyagiak miatt választanak pályát. Azt is meg kell azonban jegyeznem, hogy tudásukat és igyekezetüket nem mindig tudják teljes mértékben kamatoztatni a társadalom és az ország érdekében. Ezért nem őket hibáztatom elsősorban. A mai fiatalokban több van, mint amennyit kívánunk és kapunk tőlük. Magamról nem sokat mondhatok, az autodidakták nehéz útját jártam és járom. Még nem fejeztem be tanulmányaimat, mikor már elkezdtem tanítani, és — bár 26 éve tanítok — nincs szándékomban abbahagyni a rendszeres tanulást. Tulajdonképpen igen szerencsés vagyok, mert a munkám egyben az egyetlen szenvedélyem is. Szeretek hasznos és nehéz feladatokat megoldani. A szakmai körük elismerése és az a tudat, hogy valamit sikerült megvilágítanom, igaz örömmel tölt el. Hogy milyen stádiumokon keresztül és milyen feltételek teljesítésével lesz valaki a tudományok doktora és egyetemi tanár, azt mindenki tudja, nem érdemes róla beszélni. Sok évvel ezelőtt a kar dolgozóinak bizalmából a kari szakszervezeti bizottság elnöke lettem, ami látókörömet nagymértékben bővítette és szemléletemet erősen befolyásolta; többek között azért, mert a szakszervezeten keresztül sok értékes, becsületes és önzetlen embert ismertem meg. Sokakkal ellentétben a szakszervezet tevékenységét nagyon pozitívan értékelem. A helyes megítéléshez a látványosabb eredményeken kívül azt is figyelembe kell venni, hogy egyszerűen a létével is sok visszásságnak veszi elejét, ami éppen ezért nem kerül napvilágra. — Jánoky — „ALKOTÓ MARXIZMUSÉRT” — Több mint két évtizedes oktatói múlttal a háta mögött Földesi Tamás — mint a jogi kari Filozófia tanszék vezetője — bizonyára rendelkezik egy oktatói ars philosophicaval! — Oktatói törekvésünk fő célja, hogy egy valóban élő, korunk égető világnézeti kérdéseit elemző marxizmussal ismertessük meg a hallgatókat, értékelve a lehetséges alternatív válaszokat és bemutatva az alkotó viták azon folyamatait, melyekben a marxizmus válaszai kikovácsolódnak. — A többes szám nyilván nem fejedelmi, hanem egy oktatóközösségi többes ... — Sőt, én még az „oktatóközösségi” kifejezésen belül is a „közösségi”-re helyezném a hangsúlyt! Az 1965 óta folyó tudatos tanszéki munka ugyanis ezekben az években kezdi meghozni gyümölcseit. Az olyan több mint két évtizede itt dolgozó munkatársaimmal, mint Kovács Ferencné és Volczer Árpád docensek, valamint a három fiatal tanársegéddel — Karádi Évával, Fábián Imrével és egy ideig Rékai Gáborral — együtt sikerült egy személyi ellentétek nélküli, jó alkotói légkörben munkálkodó közösséget kialakítani. Véleményem szerint ennek fontos összetevője a tanszék lényegében egységes világnézeti szemlélete, így aztán nem volt nehéz az oktatói munkában is előre lépnünk. Amíg például a hatvanas évek közepén dialektikus és történelmi materializmust valamint filozófiatörténetet tanítottunk, addigra ma már etikát és logikát is oktatunk. Igen fontos, hogy gyakorlati foglalkozásokkal sikerült helyettesítenünk az etika előadást, s így emberközelbe hozva tudjuk megvitatni a jogászok számára fontos etikai problémákat. Ehhez etika-példatárat is szerkesztettünk. A logika-tárgyon belül mi a modern szimbolikus logikát oktatjuk. — Mindezek megvalósításáért bizonyára hosszú és küzdelmes volt Földesi Tamás útja! Honnan is indult? — Ha a közvetlen egyetemi előzményekre gondol, akkor az itteni pályám még 45-ben, a budapesti Kemény Zsigmond Gimnáziumban kezdődött. Lévén egy épületben a Pályaválasztási Tanácsadó Intézettel, mint sok más iskolatársam, én is „leteszteltettem” magam. A végeredmény: „Orvosi vagy jogászi pályára alkalmas.” Anyagi okokból az utóbbit választottam. Pályám további alakulásában meghatározónak érzem az egyetemi mozgalmi életbe való bekapcsolódásom, mert bár párttagként kerültem az egyetemre, emberformáló mozgalmi élményekben igazán itt volt részem. Alapító és vezetőségi tagja voltam a 49-ben létrehozott jogi kari pártszervezetnek. Olyan jelenlegi kollégákkal vágtunk akkor neki a kari pártmunkának, mint Berényi Sándor, Horváth Pál, Molnár József, Pintér Jenő, Samu Mihály, Schmidt Péter, Takács Imre, Valczer Árpád és mások. — Tehát egy jogvégzett emberrel állunk szemben, aki mégis a Filozófiai tanszék vezetője ...! — Az akkori sorsformáló időkben sokunkat igen korán beledobtak a „mélyvízbe”. A 48—49-es tanév volt az egyetemeken a fordulat éve. A történelmi-társadalmi változások új tárgyak oktatását, új, marxista szemléletű oktatónemzedék munkába lépését követelték, így például én is már harmadéves koromban — 1949-ben — az Állam és jogelmélet tanszék demonstrátoraként vezettem szemináriumokat marxizmus—leninizmusból. Közvetlenül végzésem előtt e tárgy tanszékvezetője magához hivatott, s két lehetőséget kínált föl: oktassak itt, a budapesti egyetemek központi marxizmus—leninizmus tanszékén párttörténetet, vagy filozófiát! Hályogkovács módjára az utóbbi mellett döntöttem, hiszen filozófiai műveltségem akkor még nem terjedt túl néhány klasszikus szerző ismeretén. Tanítani kezdtem tehát, s közben folyamatosan, megállás nélkül tanultam az itt oktató szovjet professzor irányítása mellett. Munkánk csak 1956-ban szakadt meg egy időre, addig, amíg az eseményekben szerteszóródott tanszék 1957-ben teljesen újjáalakulva, Fogarasi Béla vezetésével meg nem kezdte az oktatást. A jogi karon idővel kialakult az a mag, amely filozófia szakcsoportként a központi tanszék felügyelete mellett 60 tekintetben önállóan végezte munkáját. Ekkor nyílt lehetőség a tudományos alkotó munka gyakorlására, hiszen az ötvenes évek addigi szakasza nem kedvezett a fölmerült új kérdések alkotó marxista megválaszolásának. Engem például az ún. „hiánytémák” vonzottak, melyekre oktatói gyakorlatom közben bukkantam. — Ezt az utat járva védtem aztán meg 58-ban a szabad akaratról szóló kandidátusi disszertációmat, mely azóta is a jogászok és a filozófusok körében időről időre a viták középpontjába kerül. Az utóbbi évtizedben főleg ismeretelméleti kérdésekkel foglalkoztam. A filozófiai bizonyításelmélettel 66-ban védtem meg nagydoktori dolgozatom, amelyet ma már sok szempontból másként írnék meg — ha lehetőségem nyílna rá. Ezen kívül még két könyvet írtam: 71-ben a megismerhetőség modern problémáiról, s most 75-ben jelenik meg egy az igazságról. Az egyetemi teendők mellett két másik helyen is el vagyok kötelezve. Az akadémia Tudományos Minősítő Bizottságának mostmár harmadik periódusában (azaz nyolcadik éve) vagyok tagja, s ugyanekkor az Oktatási Minisztérium Marxista Főosztálya filozófia szakbizottságának vagyok az elnöke. Ezeket a tisztségeket azt hiszem, nem elsősorban tudásomnak, hanem talán annak köszönhetem, hogy az adott terület kérdéseinek megoldásánál igyekszem emberi és tudományos objektivitással álalást foglalni. — A professzor elvtársat a kollégák igen sokoldalú embernek ismerik. — Az biztos, hogy viszonylag sok szépirodalmi alkotást olvasok. E mellett a zene, a színház, s a film is igen érdekel ... no meg a sport. Ez utóbbival kapcsolatban az a véleményem, hogy jelenleg az értelmiségiek jelentős része korszerűtlenül, egyoldalúan él. Az életnek — s így az én életemnek is — elengedhetetlen része a sport, a testedzés. Meggyőződésem, hogy a közvélemény álláspontjával szemben, megfelelő józan életmód mellett az aktív sportolás határa évtizedekkel kitolható, így lehet aztán 45 évesen is a bajnoki labdarúgó-mérkőzéseket az első perctől az utolsóig végighajtani. Én például csak akkor hagyom abba, ha ez az „első perctől az utolsóig” már nem megy... — Ha lenne rá módja, kiknek mondana köszönetet — úgy is mint tanítvány — jó szándékú szakmai, emberi segítségükért? — Természetesen az idősebb kollégáknak, egykori tanáraimnak. Közülük is Beér Jánost, Hajdú Gyulát, Kádár Miklóst és Szabó Imrét illeti elsősorban a köszönet. — nyakas —