Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1975 (17. évfolyam, 1-21. szám)
1975-01-20 / 1. szám
PORTRÉ EGY TÁVOLI ORSZÁG FIÁRÓL Joseph Bol Chan távoli országból, Szudánból jött. Ennek ellenére a magas, 27 éves fiatalember otthonosan mozog már az egyetemen, sőt Budapesten is. — Hogyan jutott eszedbe, hogy Magyarországra gyere tanulni? — Otthon évekig egy khartoumi lap munkatársaként dolgoztam, s riportkészítés közben eljutottam a magyar követségre is. Itt tudtam meg, hogy ösztöndíjasként Magyarországra is lehet jönni tanulni. — Mi kellett ahhoz, hogy megkapjad az ösztöndíjat? — Többszörös volt a túljelentkezés, így felvételi vizsgát kellett tenni. Történelemből, irodalomból, politikai és általános intelligencia kérdésekből vizsgáztunk. Mint kiderült, Joseph számára a választás nagyon is céltudatos volt, ugyanis már járt Magyarországon! — Hogy is volt ez? — 1971-ben fél évig Magyarországon voltam, s az Újságíró Stúdióban tanultam. Ekkor kezdtem el magyarul tanulni. Akkor szerettem meg ezt az országot, a magyar népet és így szívesen jöttem vissza. Joseph 1969-ben járt először Európában. Akkor mint a haladó szudáni ifjúsági mozgalom egyik tevékeny résztvevője, az NDK szudáni nagykövetségének meghívása alapján vett részt az FDJ politikai továbbképzésén. A Berlinben töltött néhány hónap alatt németül is megtanult. Joseph rendkívül szeret utazni. Magától értetődő természetességgel mondja, hogy már háromszor járt Egyiptomban, megfordult Etiópiában, Nigériában is, sőt idén nyáron Nyugat-Berlinben volt! — Milyenek voltak a benyomásaid Nyugat-Berlinben? — Nyugtalanság, anarchia van mindenütt. Ott a fiatalok marihuánát, hasist szívnak, nem érdeklik őket a komoly problémák, nem foglalkoznak politikával. Tudod, mindenük megvan, ezért nem tudnak semmiért sem küzdeni. — És a magyar fiatalság milyen? — A magyar fiatalok jobbak, inkább hasonlítanak a mieinkre. — Nálatok nincsen huliganizmus? — Van, de nagyon ritka. — Milyen Szudánban az egyetemi oktatás színvonala? — Nem a színvonallal van baj, mert pl. a műszaki egyetemeken igen magas színvonalú oktatás folyik. Hanem az a nagy probléma, hogy igen kevés férőhely van, s így még nagyon jó eredménnyel is sokan kimaradnak az egyetemekről. Az egyetemek technikai felszereltsége nálatok sokkal jobb, mint nálunk. Kevés nehézipari szakembert képeznek, pedig Szudánnak fejlett iparra lenne szüksége. A déli rész igen elmaradott, ipar csak északon van, s a mezőgazdaság is ott fejlettebb. — Magyarországi élményeidről írsz-e cikkeket a khartoumi lap részére? — Havonta 2—3 cikket küldök haza, amelyekben főleg Budapestről, az itteni fiatalokról és szociálpolitikai kérdésekről írok. Beszámoltam néhány színházi élményemről is, de még nehéz megértenem az előadások szövegét. — Kapsz támogatást a laptól? — Rendszeres fizetést nem, mert nem lehetek egyszerre diák és újságíró, de időnként kapok kisebb összegeket, s a cikkeimért honoráriumot. — S most egy fontos kérdés: hogyan birkózol meg a tananyaggal? — Egyelőre még csak ízlelgetem a tananyagot. Bizony sokszor nem értem az előadásokat, így inkább angol nyelvű szakkönyvekből fogok tanulni. Nagy segítséget jelent majd, hogy Hahn professzornál arabul vizsgázhatok. Jó tanulást, szép élményeket és sikeres újságírói tevékenységet kívánunk. Németh Beáta FIATAL KARIKATURISTÁK KLUBJA A Közgazdasági és Jogi Kiadó gondozásában 1974. második felében jelent meg Békés Imrének, a büntetőjogi tanszék docensének a címben idézett munkája. — Hogyan keletkezett a könyv? Régóta foglalkoztatott ez a téma. A büntetőjognak számos intézménye és szabálya van, amely csak a szándékosan elkövetett bűncselekményekre vonatkozik, s amelyeket a gondatlan elkövetőkkel szemben alkalmazni lehet. Az irodalom a bűncselekményeket strukturálisan nem bontotta ketté, hanem homogén „bűncselekmény” fogalommal operál, s ezen belül a szándékosság és a gondatlanság között csak mint bűnösségi alakzatok között tett különbséget. Ha a „bűncselekmény” fogalom homogén, lényegében minden bűncselekménytani szabálynak a gondatlan bűncselekményekre is érvényesnek kellene lennie. Mégis azt tapasztaljuk, hogy a gondatlan bűncselekményeknél nincsenek megvalósulási szakaszok (előkészület, kísérlet), hiányoznak a részességi alakzatok (bűnsegéd, felbujtó), nincs meg a tettesi alakzatok körében a társtettesség sem. Továbbá, hogy a büntetőjog nem fordít figyelmet a visszaesés körében sem a gondatlan bűncselekmények ismételt elkövetőire. Ezek a megfigyelések azt a benyomást keltették bennem, hogy a bűncselekménytan egyoldalúan a szándékos bűncselekmény modellje szerint fejlődött, az ott felfedezett jelenségeket és kialakított intézményeket egyoldalúan tárgyalták. Nem láttak ellentmondást, abban, hogy ha ugyanazt a törvényi tényállást gondatlanul meríti ki valaki, akkor bizonyos szabályok alkalmazására nem kerül és nem kerülhet sor. Felfogásom szerint nem a szándékosság és a gondatlanság, mint bűnösségi formák, hanem a szándékos bűncselekmények és a gondatlan bűncselekmények között kell különbséget tenni. A gondatlan bűncselekmény törvényi tényállása és a gondatlan bűncselekményekre vonatkozó szabályok a szándékoshoz képest szegényebbek, más oldalról viszont gazdagabbak, mert e tényállásokba benne foglaltatik az „objektív gondossági kötelesség megsértése”, mint hallgatólagos tényállási ismérv. A szoros értelemben vett dogmatikán túl a kriminológiai megfontolás is igazolja a szándékos és gondatlan bűncselekmények közötti különbségtétel szükségességét. A gondatlan bűncselekmények elkövetőinél ugyanis hiányzik a társadalmi együttélési szabályokkal való tudatos szembehelyezkedés, az antiszocialitás. E bűncselekmények elkövetői magánéletükben és munkájukban kifogástalan személyek Olyanok, akik reflexeik pontatlan működése, felejtés, helytelen asszociáció vagy fáradtság következtében, de nem „gonoszul” okoznak valamely jogilag nem kívánatos eredményt. Ez viszont azt jelenti, hogy velük szemben a társadalomnak nem kell azt a bizalmatlanságot tanúsítania a büntetés kiállása után sem, mint amilyen bizalmatlanság a szándékos bűncselekmények elkövetőivel szemben indokolt. De ez a kérdés azonban már a rehabilitáció körébe vezetne át minket. A dogmatikai és kriminológiai megfontolásokon túl érdeklődésemet az a statisztikailag igazolható tény keltette fel, hogy a civilizált államokban a technikai fejlődés ütemének arányában emelkedik a gondatlan bűnözés társadalmi jelentősége. Ma világszerte több ember hal meg gondatlan bűncselekmény áldozataként, mint gyilkosságok sértettjeként és gazdaságilag is nagyobb károkat okoznak a gondatlan elkövetők, mint a szándékos bűntettek. — Mennyiben segíti elő a hallgatók megalapozottabb büntetőjogi felkészülését a kötet? Abból az aspektusból kiindulva, hogy nem homogén a bűncselekmény fogalom, hanem a szándékos és a gondatlan bűncselekmény külön-külön kategóriák — végig vezetem a bűncselekmény tan történeti fejlődését a múlt század közepétől napjainkig. Ez az ismertetés lényegében summázza a büntetőjog-tudomány főbb törekvéseit, iskoláit és irányzatait, bemutatja a napjainkban élő és vitatkozó iskolák nézeteit Aki kíváncsi arra, hogy mi volt és mi van a világ büntetőjogi irodalmában, megismerheti a jogellenesség, a bűnösség, az okozat, összefüggés, a tényállásszerűség és mindenekelőtt a gondatlanság problémakörét mintegy összehasonlító alapokon. Nem magyaráztatok félre szerzőket, nem törekedtem senki lejáratására, hanem tudományos korrektséggel úgy értelmeztem gondolataikat, ahogyan azt az egyes szerzők kifejezésre juttatták. Módszeremben a történetiség szempontja irányított, mert abból indultam ki, hogy a jogi fogalmak jelentéstartalma, ill. funkciója a társadalmi és technikai fejlődés következtében változott Így valamely ötven évvel ezelőtti megállapítás a kor akkori tényeinek és igényeinek szempontjából helyes lehetett, akkor is, ha ez a megállapítás ma esetleg már nevetségesnek hat. Befejezésül azt azonban meg kell jegyeznem, hogy e könyvet nem oktatási céllal írtam, s az olvasóközönséget feltehetően nem az egyetemisták fogják alkotni. A könyv egy-egy része azonban a joghallgatók számára is érthető, s gondolom, hogy a figyelmes olvasónak támpontokat tud adni egy-egy részletkérdés mélyebb megismeréséhez. — Jánoky — GONDATLANSÁG A BÜNTETŐJOGBAN Minden művészetnek megvannak a maga látványos misztériumai és misztériumgyárosai. A művészeti ág vonzásában élő, de azt előképzettség vagy képesség hiányában a kívülálló közönség vágyait és álmait felborzolandó, időnként felröppennek a fenegyerekek, akik minden képzettség vagy „tetű”-szorgalom nélkül, na és persze anélkül, hogy a téma megszállottai lennének, zsebrevágott kézzel verik kenterbe a szakma veteránjait. Ők a mai mesék legkisebb testvérei, ővelük a legjobb azonosulni, ők adják az illető művészeti ág igazi vonzását és misztériumát, ők azok, akik mindenki számára elérhető körelbe hozzák a művésszé válás lehetőségét. A filmművészetre — mint az egyik legpopulárisabb művészeti ágra — mindez talán még fokozottabban érvényes. Nemeskürty István a Gondolat Kiadó „Szemtől szemben” sorozatában Felliniről megjelent könyvében ugyanennek a misztériumnak állít szobrot. Fellinit, napjaink egyik leguniverzálisabb alkotóját, a nyitott szemű álmodozóit, igazából soha nem érdekelte a film, nem volt annak megszállottja és nem is akart vele különösebben foglalkozni. Igazán mindig újságíró akart lenni meg rajzoló, karikaturista, meg minden, ami csak lehet az ember. Jópofa életművész, semmi több. És talán ez a jópofaság meg a véletlen (megint csak egy tipikus fordulat: a véletlen; a misztérium születésének egyik alapvető eleme, a véletlen, mely végül is mindannyiunkkal előfordulhat), vezették lépteit először gag-man-ként egy forgatócsoporthoz. Meg egy másikhoz. És így tovább, közel egy tucat filmben. Egyébként mindez különösebben nem érdekli, ez csak egy véletlenszerű epizód, jószerivel még kitérőnek sem nevezte. Időnként hangjátékot ír, karikaturista, rajzfilm-forgatókönyveket gyárt. Aztán — véletlenül — megint csak gagman-ként bekerül Rossellini „Róma nyílt város”-át forgató stábjába. Utána a „Passa” következik, és ekkkorra már Fellini egyre kevésbé próbál szabadulni a filmvilág vonzásától. Lezsersége is egyre kevésbé látványos és szinte észrevétlenül ő maga is egyre inkább kezd olyan lenni, mint a többi, a kívülálló számára idegen planétát jelentő rendezők. Már nemcsak ír, hanem játszik is és „társrendez” is. Megszenved, kínlódik. Rendez, megbukik. Forgatókönyvekkel kilincsel producereknél, kidobják az ajtón, visszajön az ablakon. Elkészíti a „Bikaborjak”-at és végre elismerik, sikeres rendezőként tartják számon. És innen buktatókkal és többszörös bukásokkal vezet az útja az „Országúton”-hoz, a ma már fogalom „Édes élet”-hez, a „8 és Vi”- hez és „Júlia és a szellemek”-hez, a „Szatirikon”-hoz vagy a „Rómá”-hoz és így tovább. Nemeskürty István fordulatos, olvasmányos, jól megírt könyvébenegyébként nincsenek véletlenek: Nemeskürty István a maga műfajában — ha ez rá nézve nem sértő — ugyanolyan „fenegyerek”, mint jelen könyvének főhőse: tanár, filmesztéta, történész, filmstúdió-igazgató, műfordító, író ...) egyszerre ad további táptalajt a misztériumnak, az életművész, „jópofa” Fellininek, de ugyanakkor a rendező életét és filmjeit végigkísérve egyre világosabb lesz az olvasó előtt, hogy Fellini ugyanolyan, vagy ha lehet, még inkább tépelődő, gyötrődő egyéniség, mint akárki más, csakhogy — és ebben van az igazi zsenialitása és misztériuma, most már a szó nemes értelmében véve — még a látszólag legválságosabb alkotói periódusban is tud újat és időt állót mondani. Még pontosabban, Fellini számára személyiségének legsúlyosabb belső válságai voltak legnagyobb filmjeinek inspirálói. Tudatos rendező, a témák némelyike sokszor évtizedeken át érik benne, fel-felbukkan, eltűnik (pl. a bohócmotívum), hogy majd évekkel később egy tézisfilmben jelentkezzen újra. És Nemeskürty munkájának érdeme nem utolsósorban abban rejlik, hogy ezeket az évtizedeken át ható összefüggéseket néhol már tisztán „pop” stílusban, könnyen érthetően, s mindenki számára egyformán szimpatikus módon adja elő, annyit és olyan mélyen markolva, amennyi feltétlenül szükséges. Kellemes és tanulságos olvasmány. Kovácsi János .. ......—-------------SZEMTŐL SZEMBEN FELLINIVEL ÉS NEMESKÜRTYVEL egy egyetem, avagy három? Egyre inkább kezdek kételkedni benne, hogy a BTK, a TTK és a JTK egy egyetemhez tartozik. Sajnos, úgy tűnik, az egyetem három karát csak a közös elnevezés tartja össze. Sajnos, a három épület közti óriási (?) térbeli távolság szinte áthidalhatatlan (újabb?) szakadékot képez. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, megdöbbentő, mennyire nem tudunk egymásról semmit. Mivel fogalmunk sincs egymás munkájáról, sikereiről, problémáiról, nincs meg bennünk az egészséges lokálpatriotizmus, ami a vidéki egyetemeken a különböző karokon tanulókat összeköti. No persze, könnyű nekik, sem a JATE, sem a KLTE épületei nincsenek úgy szétszórva, mint az ELTE három kara, s ráadásul Debrecenben csak két kar van. Ennek ellenére — úgy érzem —, nemcsak az objektív lehetőségekben, hanem bennünk is hiba van. Nem teszünk lépéseket ennek a lehetetlen állapotnak a leküzdésére, pedig néhány szerencsés ötlettel sokat lendíthetnénk az ügyön. Hirtelenében nekem is eszembe jutott néhány. Jó lenne, ha egy érdekesnek ígérkező, s a „szomszédvárakban” is közérdeklődésre számot tartó műsorra, a TDK- ülésre meghívhatnánk egymást. Így küzdhetnénk az „egyoldalúság” ellen is. Jó lenne, ha mindegyik karon lenne egy felelős, aki gondoskodna arról, hogy a másik kart is értesítsék az egyes rendezvényekről. Esetleg közös programokat is szervezhetnénk. Ebben elsősorban a „kétlakiak”, a földrajz és pszichológia szakosok járnának az élen. Igen jó kezdeményezésnek tartom a biopszichológus TDK-t, ehhez hasonlóan nagyobb tömegeket mozgósító akciókban is kooperálhatnánk. Ebben nagy segítséget nyújthatnának a kari KISZ-vezetőségek. A közös programok kidolgozásában jelentős szerepet tölthetnének be a vezetőképző, illetve építőtáborok. Így elejét vehetnénk azoknak a komolytalan és gyerekes megjegyzéseknek, amelyeket az egyes karok hallgatói időnként egymásra tesznek. Meggyőződésem, hogy ezek felszínességből, s egymás nem ismeréséből adódnak. A felsőbbévesek mellett mi elsősök is, akiket még talán nem hatott át a csüggedés, a helyenként tapasztalható közönyösség, s nincsenek még bennünk előítéletek (leg, alábbis remélhetőleg), tehetnénk valamit az ügy érdekében. S majdnem elfelejtettem, van egy „klassz” Eötvös Klubunk, ami kitűnő bázis lenne az egyes karokat egymáshoz közelebb hozó rendezvények lebonyolításához. Emellett a különböző karok közt testvéralapszervezetek alakulhatnának, s akár közös klubdélutánok, előadások, KISZ-gyűlések, kulturális programok, kirándulások, akár más programok segítségével megpróbálhatnánk közelebb kerülni egymáshoz. — németh b. —