Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1978 (20. évfolyam, 1-20. szám)
1978-02-06 / 1. szám
Nagy Péter: A színikritikus Ady Endre A kezdő újságíró színikriikus sem hangvételében, sem szemléletében nem válik el döntően a korabeli sajtókritikától. Annak idején, a századforduló táján a hangadó kritikusok a magyar színházi életben Alexander Bernet, Keszler József, Ambrus Zoltán voltak. A köztük feszülő jelentős stiláris és szemléleti különbségek ellenére abban egyek voltak, hogy a színkritikát elsősorban mint a színművek, a drámairodalomkritikáját fogták fel, megvalósítással csak másodrendben foglalkoztak, ha egyáltalán. Ezt a metódust Ady is átveszi, a,magáévá teszi. Igazi érdeklődése inkább a műre, mint megvalósítására irányul. Ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy az utóbbival ne foglalkozzék, összterjedelmileg talán még többet is foglalkozik a színészekkel, mint az írókkal, hiszen a régi és különösen a vidéki sajtó szokása szerint minden színházi estéről beszámol, az ismétlésekről, felújításokról is, s ezek során szinte kizárólag a főbb színészek alakításának jellemzése foglalja el a néhány sort, amit a lap a színházi estére szán. A meglepő és a zseniális ebben a húsz-huszonkét éves, kezdő újságíróban az, hogy milyen csalhatatlanul működik benne a minőségérzékű irodalommal, színésszel szemben egyaránt. Pedig maga a színházi atmoszféra, a közönség ízlése egyáltalán nem sietett a segítségére. Debreceni színikritikusi első szezonja két hónapjában a következő darabokról, előadásokról kell írnia: Piros bugyelláris, A baba, A kikapós patikárius, A kis herceg, Hunyadi László, Katonák, A makrancos hölgy, A zsidónő, Hadak útja, A parasztkisaszszony, Himfy dalai, A vereshajú, II. Rákóczi Ferenc fogsága, A Sárdi-ház, Bajazzók, Családi örömök, A bányamester, Tündérlak Magyarhonban — nem egyről közülük többször is. Ebben a sorban tiszteletre és bámulatra méltó, hogy a közönség ízlésével szöges ellentétben — hiszen Debrecenben a darab megbukott —, Ady elsősorban és fenntartás nélkül Thury Zoltán: Katonákéra szavaz. A bemutatóról szóló kritikája valóban kritika, mert elismerése mellett teljesen helytálló kifogásai is vannak. De hangütése egyértelmű, erős: „Thury Zoltán színműve határozottan érdekes és értékes darab. Amit mond, az mind gondolkodni kényszerít. De minden impressziónk között ott kísért, hiteget bennünket az a remény, hogy Thuryból olyan író lesz, ki hivatva van szociális bajaink feltárására és megvilágítására, s ki irányt adhat elsekélyesedett színműirodalmunknak. Erős, meditáló fő, éles szem, érző szív és valami pesszimizmussal árnyalt világnézet jellemzi Thuryt, a színműírót.” (Debreceni Hírlap, 1899. I. 7.) S hogy milyen mértékben érezte az új minőséget, az új irányultságot Thuryban, azt még ugyanabban a hónapban egy másik kritikájában találjuk meg: Bérezik Árpád: Himfy dalai c. történeti vígjátékáról írottban. A ..sosemvolt nyelven előadott bárgyúság” dühbe hozta Adyt, s véleményét a következőkben foglalta össze: „Bérezik dilettáns, ki magas társadalmi állásának súlyával elnyomja a protekció nélküli hivatásos írókat. Az ő írói kvalitását s darabjának értékét akkor ismerjük meg igazán, ha összehasonlítjuk egy más darabbal, melynek címe: Katonák szerzője pedig egy zseniális kezdő: Thury Zoltán.” (Debreceni Főiskolai Lapok, 1899. I. 25.) Ma már ez a vélemény közhelynek tetszhetik: ki emlékszik ma Bérezik Árpádra és vígjátékaira, népszínműveire? S ki ne tudná Thury Zoltánnak s a katonáknak az irodalomtörténeti, drámatörténeti helyét? De a maga idejében, a születés pillanatában ez korántsem volt ilyen magától értetődő; arról nem is beszélve, hogy liberális századvég ide vagy oda, kellett némi civilkurázsi ahhoz is, hogy egy kezdő újságíró a miniszterelnökségi sajtófőnökség teljhatalmú vezetőjével, az írói érdemeiért akadémikussal ilyen hangon „komázzék”. De az igazi tekintély is csak elnémította- nem véleményváltoztatásra kényszerítette. Mikor az általa is tisztelt és szeretett Jókai egy rossz darabját a Fekete vért mutatják be, ennyit ír róla: „Jókai legújabb darabját adták elő az este. Kritikát írni róla a köteles kegyelet és a nem köteles előítélet egyaránt tiltják” (Debreceni Hírlap, 1898. XII. 31.) — hogy utána feltűnően, sőt tüntetően csak a színészi alakításokkal foglalkozzék. S a siker, a mindent elsöprő siker sem homályosította el a szemét. Herczeg Ferenc Ocskay brigadérosáról, a kor egyik legnagyobb színpadi sikeréről állapítja meg már Nagyváradon: „Nem az úgynevezett iskolai „taglalni” való, sem az úgynevezett klasszikusok közül való a Herczeg darabja. De mesteri színpadi munka. A színpad raffinált, modern mestere írta.” (Szabadság, 1901. IV. 20.) S a példákat még szaporíthatnánk, pozitív és negatív irányban egyaránt, csak emlékeztetni szeretnék a jobban ismertekre, mint a Bródy Sándor A dadájáról írottra, mely tán máig a legmélyebb — s a maga idején prófétikus — felismerése a darab értékeinek, vagy a Gárdonyi Géza Zétájáról írottra, melyben egyforma élességgel leplezi le a népies elfogultságokat, melyek Gárdonyit írói ereje fölötti rangra emelték, s az író művészi önismeretének hiányát, mely olyan témákra és műfajokra kapatja, melyekhez sem ereje, sem koncepciója. S megint ellenpéldaként Géczy István: A Sárdi-ház c. darabjának lelkes fogadtatására. Ki emlékszik még a népszínmű író Géczyre? Legfeljebb első és legnagyobb sikerének, A gyimesi vadvirágnak a címe és a színházi köztudatban Ady, aki egyébként a népszínműnek nem nagy barátja volt, lelkesen figyelt fel A Sárdi-házban arra, hogy Géczy elfordulni próbál a népszínműtől a népdráma felé, s bíráló észrevételeivel is ennek az útnak a továbbfolytatására biztatja. Drámakritikusi tevékenysége alapjában egy célt szolgál: a hazugságok, hamisságok, álságok lelplezését, a romantika elutasítását, a modern drámairodalmi tendencia, a verizmus, a naturalizmus uralomra jutása érdekében. Az eddig ismertetettek is ebbe az irányba mutatnak, de egy korai kritikája — nem véletlenül egy francia romantikus színművel kapcsolatosan — ezt tételesen is megfogalmazza. Így ír az Erdő szépe bemutatója alkalmából: „Éljen a romantika a maga ostoba naívságával sokáig! Jó közönség duslakodj, tobzódj az Erdő szépe szépségében, okulj remek meséjéből, melyhez hasonló a világ fennállása óta nem történt. (...) Hidd el, mert nagyon szép és nagyon megható. Hidd el, mert hasonlókat olvasol kedvenc regényeidben, melyek nem kevésbé hülyék, mint az Erdő szépe, vagy a Vasgyáros-féle színdarabokban, de melyeket Te, óh jó közönség még mindig jobban szeretsz Ibsen, Hauptmann, Suderman, Pinero, Bracco és Thury Zoltán remekeinél, melyekben kevesebb a te fogalmaid szerint szép, de vanbennük élet, van bennük igazság.” (Debrecen, 1899. X. 28.) Ugyanez a tendencia, ugyanez a meggyőződés munkál a színészi munkát illető megjegyzéseiben is. Az Árion 10 kötete „Világirodalmi fórum a honi literatúra köré” Ha belelapozunk az Árion című nemzetközi költői almanach köteteibe, az első meglepetés kétségkívül a sokféle nyelv, amely mintegy összeköti a „magyart” Európával, a világgal. De ha a kétféle szempontból is évfordulót jelző legutóbbi tizedik kötetbe lapozunk bele, akkor a soknyelvű szövegek mellett a minden eddigit felülmúló sokrétűség, ezerarcú körkép nyűgöz le bennünket, amelynek egyetlen célja Adyt és korát, Adyt és a Nyugatot, Adyt és nagy kortársait életre hívni, horizontot nyitni a magyar irodalom egy fényes korszakának ege fölé. A kötet — hagyományaihoz híven — az elmúlt ősszel Budapesten megrendezett és Adyt ünneplő nemzetközi költőtalálkozó alkalmából látott napvilágot. De az egész országot megmozgató évforduló mellett csendesen önmagát is ünnepli, megjelenésének tizedik évfordulóját. Úgy hiszem, ilyenkor illik magát a szerkesztőt szóra bírni. Somlyó György stílushűen a Vörösmarty téri kultúrpalota szűkös szerkesztői szobácskájában vall elképzeléseiről : — Hadd legyek legelőször is nagyon prózai! Az Arionnak máig a legnagyobb problémája a terjesztés, ugyanis a soknyelvűség kiterjedt és olajozottan működő nemzetközi könyvterjesztői hálózatot igényelne ... vagy legalábbis azt, hogy a világ néhány olyan fővárosában ott legyem a könyvesboltok polcain, amely nyelveken elsősorban íródik, tehát pl. Párizsban, Londonban, Moszkvában, New Yorkban, Rómában, Madridban és valamelyik nagy latin-amerikai ország fővárosában. Igaz, az évkönyv hátulján megjelöljük, külföldön hol és kinél lehet megrendelni, de vajon ki rendel meg folyóiratot úgy, hogy az majd 3--4 hónap múltán érkezik meg. Ott helyben kell Beszélgetés Somlyón lenének a példányok, nem is beszélve némi propagandáról... Igaz, az utóbbit illetően sokat segít az, hogy a Corvina kiadó szükség szerint akár 200— 300 példányt is a rendelkezésemre bocsát. Mégpedig azért, hogy a legfontosabb sajtóorgánumok, intézmények, kutatók, a magyar irodalom külföldi barátai és propagálói kézbe vehessék és esetleg írhassanak róla... — Milyen a visszhangja külföldön ennek a kétségkívül egyedülálló vállalkozásnak? — Meglepő módon igen széleskörű és szinte egybehangzóan pozitív. Mind a nagy amerikai egyetemi folyóiratok, mind az európai világlapok, mint a Neue Zürichen Zeitünk, a Le Monde vagy a L’Humanité, mind a szocialista országok kulturális orgánumai számról számra regisztrálják vállalkozásainkat, s hogy miképpen, arról vallanak azok a kis idézetek, amelyek az Árion egyes számainak hátoldalán találhatók... S persze egyetlen alkalommal sem felejtik sajnálkozással megállapítani, hogy a foyóirathoz csak igen körülményesen lehet hozzájutni ... — A prózai nehézségektől most már valóban hadd ugorjunk a szerkesztői koncepció, az egyes számok megalkotásának kérdéséig... — Az Arien soknyelvűségét, amikor indult, abszurd lehetetlenségként könyvelték el és sikerének legfőbb gátját látták benne. Vannak, akik ma is azt mondogatják, hogy a 6—7, sőt olykor 10 nyelven megjelenő kötetek csak nagyon kevés emberhez szólnak. Kétségkívül világosan láttuk és látjuk, hogy az Árion azokhoz az értelmiségiekhez szól, akiket főképpen az irodalom érdekel, mitöbb annak belső ügyei, országok, kultúrák, nyelvek közötti áramlásának kérdései mélyebben foglalkoztatják. S van a világban ilyen, azt hiszem , több tízezer is. Számukra viszont éppen a folyóirat rendhagyó arculata, a többnyelvű összehasonlítás lehetősége jelent vonzerőt. Nem véletlen, hiszen napjainkban mindinkább előtérbe kerül a komparatisztika, az összehasonlító irodalomtudomány. Ilyen értelemben az Árion komparatista folyóirat... S még valami: a modern irodalmi életben a fordítás szinte autochton és lényeges irodalmi műfajjá nőtte ki magát. Nem akarok itt a kommunikációelmélet forrongó elvi kérdéseibe belemerülni, de úgy hiszem nagyon tanulságos arra felfogás, miszerint voltaképpen minden fordítás az eredeti mű előállítása és a befogadása is, s így a hagyományos fordítás (egyik nyelvről a másikra) az irodalmi alkotás lényeges mozzanata, foka, ha úgy tetszik, lényegbeli létrejöttének szimbóluma lesz... — Szánts szerepet az Áron saját szülőjének, a magyar kultúrának és irodalomnak? — Az almanach elsődleges funkciója, hogy a magyar irodalmat idegen nyelveken bemutassa, hozzáférhetővé tegye. S lényegében ezt a célt szolgálja az a szerkesztési elképzelés is, hogy irodalmunk köré világirodalmi fórumot teremtsen ... Úgy hiszem, ez az utóbbi szándékunk is „jól sült el”. Aki veszi a fáradságot, hogy átböngéssze a 10. számban megjelent összesítő mutatót, láthatja, hogy a világirodalom hány rangos képviselője szólalt meg „honi literatúra-ügyben”. Ami az Ady-számot illeti, legelőször is hadd térjek ki egy érdekes szerkesztési kérdésre. A világ folyóiratait vizsgálva szembetűnik, hogy mind gyakoribbak a tematikus számok. Még az olyan nagyhagyományú lapok is, mint a Nouvelle Revue Francaise, amely nemcsak őrzője, hanem teremtője is volt egykor a rovatszerű beosztással élő szerkesztési elvnek, mind több tematikus számot jelentet meg. Az Árion is ebbe az irányba halad... Magánál az Adyszámnál a fő célom az volt, hogy ne csupán Adyra, hanem Ady világára koncentráljak. Mintegy tükörként próbálom nagy költőnk életműve elé tartani a Nyugatot, felfedezésének első korszakát, Ignotusz, Fülep Lajos, Lukács György kritikáit, felidézni a Nyugat saját 25. évfordulójára kiadott számának néhány fontos dokumentumát, illetve a nagy kortársak kiemelkedő alkotásait, így pl. Móricz Barbárok c. novelláját oroszul vagy Babits Jónás könyvét olaszul... — Somlyó Györgyöt az Árion 10 megjelenésével egy időben, a Kulturális Minisztérium Nívódíjjal tüntette ki. Milyen tervek formálódnak jelenleg szerkesztői műhelyében? — A 11. szám már nyomdában van. Bár az Árion alcíme szerint költői almanach, a korszerű értelmezés szerint mi sem teszünk különbséget költészet és próza között. Ennek megfelelően ez a szám a mai magyar próza keresztmetszetét adja. S a „nagyok” mellett jónéhány fiatal novellistát, többek között Tandorit, Dobayt, Esterházyt is bemutatja. Irodalmi csemegének szánták viszont Illyés sok év után újrakiadott Magyarok című, valamint Füst Milán nemrégiben először napvilágot látott naplójának részleteit. A 12. szám viszont a világirodalmi fórum jegyében jelenik majd meg: 1979-ben és éppen ezért 79 jelentős költőről veretnénk — a világ minden tájáról — egy-egy olyan verset kérni, ami még sehol nem jelent meg nyomtatásban. Az eredetiben és legalább egy fordításban kiadandó költemények kiválasztásának legfőbb célja a sokféleség: elkötelezettségben, stílusban, hangvételben... Biernaczky Szilárd György szerkesztővel A hajnalok madara Orosz Gergely Ady-illusztrációja Ünneprontás Révész György: Ki látott engem? Van már Ady-filmünk — nem is akármilyen. Ebben a filmben ugyanis Ady személyesen nem jelenik meg. Ez önmagában nem hiba, ettől még lehetne jó és eredeti a film, mivel a szándék, hogy a Ki látott engem? el akarta kerülni az életrajzi filmek sablonjait, dicsérendő. A cselekmény egyetlen éjszaka alatt játszódik egy meg nem nevezett — de nyilvánvalóan Nagyváradra utaló — városkában, közvetlenül azután, hogy a költő elutazott innen Párizsba. Egyértelmű a film szándéka: megmértni a hatást, amelyet az óriási egyéniség környezetére tett, ezen keresztül Ady jellemét mintegy közvetett módon, áttételesen ábrázolni. Ez a megközelítési mód kétségtelenül sok buktató elkerülését teszi lehetővé, de egyúttal új csapdákat rejt, amelyekbe a film alkotóinak sikerült beleesni. A hibák forrása valószínűleg a forgatókönyvben keresendő, az alkotók (Hubay Miklós, Révész György) koncepciója alapvetően téves volt. A film szereplői minden helyzetben Ady-idézetek segítségével társalognak. Kínos pontossággal felvonulnak a barátok, ellenségek, szeretők, vetélytársak, tisztelők — egyesek szerepe csupán néhány Adysor elmondása. A sok idézgetésben elvész a szereplők saját jelleme, nem hús-vér karaktereket látunk a vásznon, hanem egyszerű szócsöveket. Ez a tévedés erősen kihat a színészek alakítására. Fogódzók nélkül nem tudják eljátszani a szerepeket (pedig sok jó színészt láthatunk). A következő probléma a film stílusbeli egyenetlensége. Realista és álomszerű jelenetek keverednek egymással, néhol egy-egy felszínes jelkép is feltűnik. Ezt a sokféleséget a film átgondolatlan, zavaros szerkezete képtelen egységbe foglalni, éppen úgy, ahogy Szécsényi Ferenc kamerája sérfi képes a homályba burkolt díszletváros szűkös utcáin, terein eligazodni. Felhangzik néhány Ady-vers Latinovits Zoltán előadásában, de ezek az önmagukban kitűnő produkciók nem válnak a film szerves részévé: a cselekményt akasztják meg több helyen, ahelyett, hogy a művészi hatást mélyítenék. A fentebb elmondottak miatt nemcsak a film szereplői jellegtelenek, egyes megrázónak szánt jelenetek komikusak (például Gobbi Hilda versmondása), hanem maga Ady is elvész a nagy kavarodásban. Így a film a közvetlen bemutatás helyett vállalt közvetett ábrázolást sem tudja elvégezni. Összegzésképpen elmondhatjuk: kár volt az Ady-évfordulóval kapcsolatos magas színvonalú megemlékezések közé ezt a nagyon is kétes értékű filmet beállítani. Jobb lett volna — mind az Ady-évforduló, mind a magyar filmművészet szempontjából —, ha nem a pillanatnyi aktualitás sürgető parancsa, hanem egy, az adott feladatra jól felkészült filmrendező önkifejtési szándéka hoz létre egy Adyfilmet. Nem feltétlenül egy évforduló alkalmából. Lampé Zoltán William Blake versei 1757-ben született William Blake, a költő, festő és rézmetsző, s egy évszázadon át az angol lexikonok is csak könyvillusztrációit tartották számon. Az évszázados csipkerózsikaálom után ráhulló fényben Blake arca titokzatosnak és prófétainak tűnt. Műveiből soha nemlátott világ tárult fel. Rövid, groteszk gyermekversikéiben angyalok csücsültek bárányfelhőn, koronás oroszlán őrködött szüleit vesztett kisfiú felett. Amikor pedig beborult az ég és változott a szín, eltűnt a gyermeksereg fehér gyapjas báránykáival, él a szelíd fenevadak, s az égről is a pufók agyalok. ijesztően furcsa, hosszú soros, rímtelen prózai költeményeiben Blake ismeretlen világot teremt. Minden nyelvtől idegen, sosem hallott nevű alakok népesítik be birodalmát: a fején éplt Orc panasza hallik. Urizen siralma. Los, a mindenható mennydörög és a „próféciák” sora végeláthatatlan, mígnem beteljesedik az ígéret, s az utolsó műben a romokra épülő Új-Jeruzsálem. Blake második arca már nem a Menny és a Pokol házasságának szerzőjéé, hanem A francia forradalom-é. Ez a Blake már a történelem legbonyolultabb korszakváltásának krónikása. A kötet anyagát Szenczi Miklós válogatta. (Európa)