Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1978 (20. évfolyam, 1-20. szám)

1978-11-13 / 17. szám

­ Eger története Százezrek keresik fel évente ősi városunkat, Egert. Államalapító királyunk, I. István tette meg egyházi székhellyé, s püspökei gazda­sági és kulturális központtá építették ki évszázadok alatt. Dobó István vezetésével siker­rel verték vissza 1552-ben vé­dői a török sereget. A XVIII. században pedig egyik leg­szebb barokk városunk lett. Szőlő és bortermelése évszá­zadok óta világhírű, gyógyvi­zei pedig betegek ezreit gyó­gyították meg. Iskoláin nagy­­tudósok nevelték tanítványai­kat, s a régi város csendje ihletadó környezetet biztosított Gárdonyi Gézának. E város történetét foglalja össze Nagy József, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola tanára, elmélyült kutatások alapján. Eger polgárainak dol­gos hétköznapjai, a múlt nagy hagyományai és a szocialista fejlődés egyre jobban kibonta­­kozó eredményei szervesen ötvöződnek össze előadásában. A könyv gazdag képanyaga a város történetének minden szakaszáról jól egészíti ki az író megállapításait. (Gondolat) Olyan, mint otthon Mészáros Márta szenvedé­lyesen és kitartóan keresi-ku­­tatj­a az önmagunkat, s máso­kat egyszerre felszabadító és megvalósító, értelmes, emberi élet lehetőségeit a korunkra szinte már felismerhetetlensé­­gig összekuszálódott emberi kapcsolatok sűrűjében. Vala­mennyi filmjében, olyan embe­reket mutatott be, akik ezért harcolnak ösztönösen vagy tu­datosan, vívódva-kínlódva vagy éppen szilárd-magabiz­­tosan. Mostani hősét, Andrást a film első részében furcsa figurának ismerjük meg. An­nának mesélt beszámolója, ter­vei meggyőződéstelenül, üre­sen lebegnek ég és föld között — ezt főleg későbbi csendes vagy vad kitörései mutatják meg egyértelműen. Érezzük, könyvéből nagy keservesen, ha lesz valami, amerikai álom­­kóstolása pedig pontosan arra döbbentette rá, hogy képtelen itthagyni hazáját, s képtelen abban a negyven­negyedik emeleti apartman-országban élni. Mészáros már András szín­relépésekor felvázoltatja vele, miként is áll hozzá eddigi, s ezutáni életéhez. Azután a film egészével fokról fokra cá­folja meg ezt a cinikusnak, hazáttagadónak, nekem-min­­den-mindegy-elvet vallónak tűnő véleményt, s bebizonyít­ja: nem tud elszakadni attól az otthontól, ami után gyerek­kora óta vágyott (s amit ugyan még nem talált még, de még­is csak itt lelheti meg), s min­den óhaja, hogy felszámolja magányát, árvaságát. Az ön­­magára találástól a lehető leg­távolabbi, hánykolódó, az ér­telmetlenségből és egyedüllét­ből kitörni nem tudó állapot­ban talál rá Zsuzsira, egy kis pumi-puli korcs bájos tízéves gazdájára, aki hat testvére kö­zött ugyanolyan árván, s igazi társra (az ő esetében egy iga­zi apára) vágyva él, mint And­rás. Előbb egymás ellen , ké­sőbb egymásért harcolnak. A kutyája után Pestre felszökő kislány makacsságával nem­csak azt éri el, hogy András hazaviszi kocsival, hanem végérvényesen meg is szeret­teti magát vele. Mégpedig olyan alaposan, hogy egyre jobban megszelídíti ezt a kia­báló-vicsorgó, helyét nem lelő, magányos, keserű farkast András amerikai önmaga­­bört­önében elszenvedett fog­ságélménye után boldogan veti bele magát az új érzés mámo­rába, s újdonsült apaként ér­zi, ez a kapcsolat hozta meg számára a megnyugvást, az értelmet életében. Zsuzsi meg­találta a mindig áhított igazi apát, cserébe Andrásnak meg­hozta régóta várt önmagát. (A film talán legnagyobb ér­téke, hogy egy első látásra mesébe illő, szentimentálisnak tűnhető, vagy éppen elfogad­hatatlanul irreálisnak látszó történetből mind írója, Kórody Ildikó, mind rendezője, Mészá­ros Márta tanmesének még vé­letlenül sem csúfolható, ellen­ben teljesen élethű alakokat felsorakoztató, őket fájdalma­san mai helyzetekbe helyező, szépen, stílusosan fényképe­zett, s zenével érzelmeket erő­sítve aláfestett — Koltai Lajos illetve Somló Tamás remek munkája — filmet készített. A mindig kitűnő Mészáros-sztár Nowicki, s Czinkóczi Zsuzsa önmagukat természetesen ala­kítva tették még hitelesebbé a művet.) A kislány adta meg András élete célját, s hozta meg szá­mára az otthon melegét. An­nak az otthonnak a hangula­tát, légkörét, amely a gyer­mekkor ködös szeretet lázán át­sugárzott végig, élete során, amely mindent elsöprő erővel tört rá a negyvennegyedik emelet ablaka előtt, amelyhez — mint mondta — nem lehet útlevelet váltani, s nappal el­utazni, csak éjszaka, az em­ber álmában ragyog fel szívet melengetve-átjárva; annak az otthonnak, amelynek tájait kerékpárral vagy gyalog ro­hanja be, vagy kaszával a ke­zében habzsolja magába; s amelynek melegségét Zsuzsi rajongó-csillogó szeméből ára­dó szeretetben találja meg, s mondja ki a hazatérő-meg­­nyugvó-magára találó vándor sóhaját, most olyan mint ott­hon. Rékási Szabó András Neuberger István: A hiúság vására A józan föld­vodrózsái Bori Imre, az Újvidéki Egye­tem magyar tanszékének pro­fesszora, a folklór tanszék meg­hívásának eleget téve, október huszonnegyedikén előadást tar­tott a jugoszláviai magyar nép­rajzi kutatásokról.­­ Előadásában idézte Szen­­teleky Kornél félig-meddig korholó, szkeptikus gondolatát, aki szerint a bácskai és bánáti ember nem szokta meg az ön­magáról való gondolkodást, így aztán nem is volt mihez nyúl­nia önnön sajátosságainak ki­jelölése idején. Valóban igaz volna, hogy a „józan földön” nem teremnek balladák, nép­dalok, mesék?" Valóban csak „kultúrafogyasztók’’ a jugo­szláviai magyarok? — Annak idején, amikor Szenteleky ezt írta, aggodalmá­nak volt reális alapja. Azóta a folklórkutatások során bebizo­nyosodott, hogy balhiedelem azt feltételezni, hogy Jugoszlá­viában nincs magyar népi kul­túra. Sajnos ez a balhit azóta is szívósan tartja magát. Tény, hogy a történeti anyag áttekin­tésére eddig nem került sor, így csak sejthetjük, hogy mi van. A tizenkilencedik század­ban Hopplik Márton, Erdélyi János, Kálmány Lajos ugyan foglalkoztak az itt élő magyar­ság folklórjával, de ezek elszi­getelt kutatási vállalkozások voltak. A kutatások fellendü­lésének időszakát a hatvanas évek elején eszmei vajúdás előzte meg, tisztázni kellett helyzetünket, szerepünket. Ter­mészetesen ennek a vajúdás­nak is megvoltak az okai, sa­játos következménye volt ez a regionális tudat hiányának. Bácska és Bánát lakosságának zöme az egykori betelepítettek vagy betelepültek leszárma­zottja. Ide vándorló elődeik nem őrizték meg egykori folk­lóremlékeiket, és új helyükön nem találtak regionális tudatot őrzőket. Így a szellemi tevé­kenységet meghatározó öntu­dat is nehezebben bontakozott ki. Ez persze nem jelenti azt, hogy az itt élő nép inproduk­­tív. Épp az ellenkezőjét igazol­ják a közelmúltban megjelen­tetett folklórkiadványok: Pe­nsum Olga Jugoszláviai ma­gyar népmesék című munkája, a Katona Imrétől 1972-ben ki­adott Sárkányölő ikertestvé­rek, vagy az 1973-ban megje­lent Szlavóniai hétköznapok — hogy csak néhányat soroljak. — Említette, hogy a hatva­nas években kezdődött az a szellemi pezsgés, amely nap­jainkban érezteti jótékony ha­tását — de hadd kérdezzem meg, miért csak a hatvanas években? — Jugoszlávia alkotmányos fejlődése során a hatvanas évekre ért meg a helyzet arra, hogy a kisebbségek nemzetisé­gekké váljanak. Volt még egy ok, mégpedig az, hogy a hábo­rú után alig voltak képesített tanáraink, fel kellett nőnie egy új értelmiségnek. Az értel­miség első nemzedéke ekkor, a hatvanas években került ki az egyetemről, ekkorra ért be. — A professzor urat első­sorban irodalmárként ismertük eddig. Most mint egy ugyan rokon, de mégis más tudo­mányterület jó ismerője tar­tott előadást. Miért látta szük­ségesnek azt, hogy folklór­ral is foglalkozzon? — Érdeklődésem sohasem irányult kizárólag az írott iro­dalomra. Úgy érzem, van át­menet a folklór és az irodalom között, mivel a folklór a szel­lemi tudat hordozója, így az irodalom körébe tartozik. Volt persze egyéb oka is annak, hogy folklórral foglalkozom, például az, hogy a kis létszá­mú tanszékek nem tűrik meg a túlzott specializálódást, nem lehet csak egy szűk szakterü­lettel foglalkozni, így az iro­dalomtörténet tanítása során népköltészetet is tanítottam. Ekkor láttam, hogy mennyire szükséges volna, hogy a gyere­kek lehetőleg minél korábban megismerkedjenek a népkölté­szeti alkotásokkal. Ez a felis­merés adta az ötletet az Idő, idő, tavaszidő című népköltési gyűjtemény összeállításához. — Szinte minden évben pub­likál egy-egy tanulmányt más­más témakörben — gondolok itt a Krleza, a József Attila, a Kassák, aztán az avantgare-ról írott tanulmányaira. De említ­hetném az olyan gyűjteményes, tanulmánnyal is kiegészített munkáit, mint a Dér Zoltán­­vagy a Csáth Géza-kötetek. Mivel foglalkozik mostanában? — Még mindig a századfor­duló irodalmával, úgy látom, hogy egyik legfontosabb kor­szaka volt a magyar iroda­lomnak, ez az 1880-as­ években kezdődő korszak, melynek a Nyugat volt a betetőzése. Fel kell deríteni a kor mo­dern törekvéseit, azokat, ame­lyek a Nyugat megjelenését elősegítették. A századelő vizsgálatakor nem azt figyelem, hogy él to­vább a népnemzeti iskola, ha­nem hogy az új jelenségek ho­gyan gyarapodnak a közgon­dolkodásban. Tehát nem a népnemzeti iskola törekvéseit vizsgálom függetlenül attól, hogy a Nyugat írói építettek az előttük húsz-harminc évvel ke­letkezett irodalomra. Ezzel a kutatással egy idő­ben végzem Justh Zsigmond életművének feltárását. Miközben a professzor úr szavait jegyzetelem, magam­ban elámulok, hogy mi min­denre futja energiájából. Csöndes egyetértéssel hall­gatja a jól ismert terve­ket szerény mosolyú fele­sége is, csak annyit tesz hozzá: „Mindig ebből állt az életünk, hogy kezdte, csinálta, egyik munkát a másik után, mikor mit kellett, s én estén­ként így bizony mindig egye­dül néztem meg a filmeket.” Nagy Emőke Állókép Kiss Irén, volt hallgatónk nevével nem is olyan régen, mint elsőkötetes költőnővel is­merkedhetett meg az olvasó. Ezúttal epikusként mutatko­zik be. Regénye útkereső és útté­vesztő fiatalokról szól. Frissen diplomázott értelmiségiekről, akiket pályakezdő gondjaik, társadalmi „helykeresésük” nyugtalansága értékfogalmak híján, nem egy esetben mel­­lékutakra, sőt zsákutcába so­dor. A regény főhőse faluról ke­rült a fővárosi egyetemre, majd bölcsészkari diplomával a zsebében, lelkében meg iro­dalmi becsvágyakkal külkeres­kedelmi levelezőként helyez­kedik el — ugyancsak a fővá­rosban. A nagyvárosi élet von­zása, mérhetetlen tudásszomja, még mértéktelenebb szeretet­­éhsége újabb és újabb szellemi és szerelmi kalandra csábítja: divathóbortok, túlméretezett becsvágyak, formátlan vágyál­mok vagy életidegen energia­­válságok ködében fulladozó fiatalok gyülekezeteibe vonz­za. E kalandok rajzán át a pesti avantgarde-csoportok életébe pillanthatunk be, s is­merkedhetünk meg e talmian csillogó, üres és tartalmatlan világ számos jellegzetes figu­rájával. A fiatal írónő regényének ironikus, önironikus hangvé­tele egy tőről sarjadt játéko­san groteszk hangütésű lírájá­val. (Magvető) Valami történt Valami történt Bob Slo­­cummal, a negyvenes évei de­rekán járó, jómódú, családos, középszintű vezető­ hivatalnok­kal. Valami történt vele, ami az életét is félresiklatta. Slo­cum a rögeszmés emberek megszállottságával kutatja múltjában és jelenében ezt a fordulópontot. Ilyen forduló­pont persze nincs, az oknyo­mozó és egyre ziláltabb mo­nológ is csak tünete a mélyebb gyökerű bajnak, a személyi­ség széthullásának. Bob Slocum tehát neuroti­kus, de az egyébként „normá­lis” emberek módjára. Csupa zavar a családi, a szexuális élete, csupa kellemetlen él­mény éri a munkahelyén. Ez a zavar végül olyannyira elha­talmasodik rajta, hogy félig véletlenül, félig szándékosan kisfia halálának lesz okozója. S ez az esemény mintegy „fel­szabadítja” : végképp meg­szűnik ember lenni, végképp csavarrá válik a gépezetben. Joseph Heller Valami történt című könyve regénytechnikai szempontból is bravúros tel­jesítmény. Szorongató, ke­gyetlenül pontos analízise egy­szerre készteti az olvasót gyöt­­relmes azonosulásra és ironi­kus kívülállásra, amint a fő­szereplő maga is szinte ilyen, kétfelé hasadt tudattal vizs­gálja önmagát. A nagy sikerű, A 22-es csap­dája írójának csaknem egy évtizeden át érlelt új regé­nyét Szilágyi Tibor fordította magyarra. (Európa) A langyos siker tanulságai Az Egyetemi Színpad október huszonkettedikén bemutatott új műsora, a Hontalanok útján tartalom és az előadás minősé­ge szempontjából egyaránt fé­lig kész, összefércelt munka volt. Elsősorban az a gondolati vonulat hiányzott, amely egy­be foghatta volna a versek, no­vellák és prózarészletek sorát. Pusztán egy apropója volt an­nak, hogy Veres Pétert, Radnó­tit, Sinka Istvánt, Tamásit, Né­meth Lászlót és társaikat egy műsorban összekapcsolták, az, hogy kortársak voltak az em­bert próbáló két világháború közötti időben — ez azonban mint szerkesztési elv kevésnek bizonyult. A szerkesztés fogyatkozásait nem feledtette az előadás, sőt. A mesterkélt túlcsigázottság és az unott tárgyilagosság egy­aránt távolságtartásra ösztön­zött. Szabályosan riasztott, hogy ennyire nem értve vagy a verset félreértve is el lehet és szabad verset mondani (pél­dául a Halottházasítót). Az in­dokolatlan, extatikus kitörések taszítottak és elkedvetlenítet­tek.. A viszonylag szűk érzelmi skála másik végpontja a lát­szólag tárgyilagos, valójában az átélést nélkülöző előadás volt József Attila verses vád­iratai vértelen szavakká mere­vülten­ hulltak elibénk, mintha csak egy könyökvédős hivatal­nok olvasta volna fel a leltár tételeit: éhség, betegség, nyo­mor stb.... Nem volt hitele a szavaknak, így folyton kizökkentem a verses­ világából, és ami ritkán történik meg velem, ott előadás közben azon kezdtem töpren­geni, hogy az unalmat és a bosszúságot elűzzem, hogy va­jon mi a­z oka annak, hogy ilyen gyengén szavalnak: az élményszegénység, a szeré­nyebb tehetség vagy az, hogy csak nagyjából és felületesen ismerkedtek meg az anyaggal, azokkal a gondolatokkal, me­lyeknek a továbbadását, tol­mácsolását rájuk bízták. Egyedül Marosi Júlia dalai ívelték át biztonsággal és iga­zul az emberi érzések mélysé­geit és magaslatát. Megrendí­­tőn énekelt. Nem azért írom meg vélemé­nyemet erről a műsorról, mert történetesen gyengén sikerült és ettől kritizáló kedvem fel­lobbant, hanem azért, mert úgy látom, hogy ez az előadás is arra az egyetemi színpadi je­lenségre hívja fel a figyelmet, amelyről szólni kell — hadd kezdjem az elején. Annak idején, amikor job­bára még csak beszéltek arról, hogy hagyományainkat ápolni kell, s a nemzetiségi magyar irodalmat is, lévén a magyar irodalom része, meg kell is­mertetni a fiatalokkal — di­cséretére legyen mondva —, a Színpad elsőként vállalta fel ezt a sokrétű feladatot, és mél­tán aratott műsoraival sikert. Aztán itt is bekövetkezett az, aminek a bekövetkezte szinte törvényszerű: a sikereket igye­keztek konzerválni, úgy, hogy egyre több hasonló jellegű ösz­­szeállítást készítettek. Nem bántásnak szánom, de az volt az érzésem, hogy a most bemutatott új műsor is többé-kevésbé változat csupán. Több,' lírai' műsorokban hallott részlet is: „visszaköszönt”. A félreértések elkerülése vé­gett még egyszer elmondom, hogy nem az ellen van kifogá­som, hogy hagyományaink, népi kultúránk bemutatására, a hazai és a nemzetiségi ma­gyar irodalom értékeinek meg­őrzésére és továbbadására vál­lalkoztak. Hogy erre szükség volt, hogy az ilyen jellegű mű­sorokat igénylik az egyetemis­ták és a fővárosban élő fiata­lok, azt egyszerűen a nézőszám alapján is igazolni lehet. Pusztán arra szeretném fel­hívni a figyelmet, hogy a fej­lődés megtorpant és az ismét­lések taposómalmába jutottak, ideje lenne újból igazi rizikót vállalva új utakat keresni, kí­sérletezni, a repertoárt bővíte­ni. Tulajdonképpen törvény­­szerű következménye ennek a műsorszerkezetnek az, hogy az előadók is belefáradtak az egyformaságba. A Színpad műsortervének összeállításakor számolni kell azzal is, hogy az azonos típusú műsorok egy idő után egyre csökkenő hatást gyakorolnak a­ nézőre. Talán a mostaninál keve­sebb, de színvonalasabb mű­sorral jobb szolgálatot tenne a Színpad. Tulajdonképpen minden színház életéhez természetesen hozzátartozó jelenség az időle­ges megfáradás és a válságpe­riódus. A fontos az, hogy idő­ben ismerjék fel azt, hogy stag­nálnak és akarjanak új utakat találni, továbblépni. Reméljük, hogy a most be­mutatottnál frissebb, színvona­lasabb előadásokkal fogják igazolni, bizonyítani, hogy ké­pesek katartikus élményt adó, szép előadásokkal gazdagítani hallgatóságukat, hűséges kö­zönségüket N. E. A bölcsesség kora Charles Percy Snow, a ki­tűnő angol tudós-ító regénye nagyszerű irodalmi kordoku­mentum a hetvenes évek ele­jének Angliájáról, az avítt, te­hetetlen Lordok Házáról, Ang­lia politikai közérzetéről, me­lyet Lord Snow — lévén maga is a felsőház tagja — közel­ről, első kézből ismer. A regény központi cselek­ménye egy nagy értékű vég­rendelet körül folyó per, ami jó három évig járja az igaz­ságszolgáltatás fórumait, és komoly érdekeket mozgat meg. Egy dúsgazdag öregúr utolsó, betegeskedő éveiben mind féktelenebbül szeszélyes, önfejű és kiszámíthatatlan lesz, végül különös végrende­letet hagyva hal meg. Kizárja az örökségből nemcsak egy­kori egyetemét és az anglikán egyházat, hanem egyetlen leá­nyát is, akire férjválasztása miatt haragudott meg, s már életében is megszüntetett vele minden kapcsolatot. Több százezer fontot érő vagyonát szinte teljes egészében egy asszonyra hagyja, aki utolsó éveiben egyetlen gyám­olítója, háztartásának és minden ügyének kizárólagos irányító­jává ügyeskedi be magát. És hogy teljesen az asszony ked­vére tegyen, a vagyont érő örökséget nem is személy sze­rint rá, hanem dédelgetett, mihaszna fiára íratja. A re­gény minden szála a perből ágazik ki, nagyszerűen mu­tatva az egyes szereplők vi­szonyát pénzhez, igazsághoz , a realitásokhoz. A felejthetetlen figurák, a remekül eltalált karakterek önmagukban is nagyszerű ol­vasmánnyá teszik Snow regé­nyét, melyet Prekop Gabriella fordított magyarra. (Európa)

Next