Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1983 (25. évfolyam, 1-18. szám)

1983-01-31 / 1. szám

MARTON JÓZSEF A MAGYAR NYELVÉRT Új sorozatot indított útjára az ELTE BTK Idegen Nyelvi Rektorátusa, Mikó Pálné, Hor­­­­váth Iván és Antal Lajos szer­kesztésében A nyelvtudomány­oj és nyelvoktatás műhelyéből (­címmel. Hasznos és úttörő Vállalkozás bemutatni a nagy magyar nyelvészek és nyelv­tanárok életét, működésüket, módszereiket. A sorozat első kötete Mikó Pálné Márton József a ma­gyar nyelvért című munkája. A kötet öt fejezetben ismerte­ti meg az olvasót Márton Jó­­z­seffel. Az első fejezetben az életrajzi adatokat olvashat­juk, valamint Márton mű­veinek teljes bibliográfiáját. A másodikban nyelvfilozófiá­járól szóló írásait, a nemzeti nyelvről valló állásfoglalásait találhatjuk. A harmadik feje­zet a magyar nyelv leírását, valamint Mártonnak a nyelv­újításról, nyelvhelyességéről szóló nézeteit tartalmazza. A negyedik fejezet a Márton ál­tal használt nyelvkönyvek tananyagát, az ötödik pedig nyelvtanítási módszereit vizs­gálja. Márton József életéről, mű­ködéséről összefoglaló mun­ka még nem jelent meg. Nyu­godtan állíthatjuk, hogy hiányt íród­ó kötetet tart kezében az olvasó. Márton életében Debrecen is Bécs játszott kiemelkedő szerepet, e két pólus jelképe­zi tevékenységét. A felvilágo­sodás eszmerendszerét a cívis­városban szívta magába, Cso­konai, Fazekas kortársaként. A felvilágosodás kora a nem­zeti nyelvek eszmélésének kor­szaka Közép-Kelet-Európá­­ban. Márton a bécsi egyete­men a magyar nyelv oktatá­sára vállalkozott, a nemzeti nyelvre akarta megtanítani honfitársait. Azt akarta elér­ni, hogy a magyar nyelvet jól tanulják meg, és alapos nyelv­tudásukat „a haza szolgálatá­ra és saját ügyködéseik kö­zepette egyaránt használhas­sák”. Egész életét e nemes cél szolgálatába állította, mint szótáríró, szerkesztő-újság­író, nyelvtanok és nyelvköny­vek szerzője egyaránt. A nyelvtanítással foglalko­zók számára a negyedik és ötödik fejezet a legfigyelem­reméltóbb, hiszen Márton módszere — történeti érdekes­sége mellett — ma is figye­lemre méltó gondolatokat tar­talmaz. Márton úgy gondolja, hogy a nyelvoktatás fő célja az adott nyelv értése, beszélése, írása. Ez persze még nem for­radalmi gondolat, de Márton hozzáteszi, olyan módon kell tanulni-tanítani, hogy „a Nyelvtanulás ezen három czéljai, ha csak lehet mindjárt együtt munkába vevődjenek.” Lényegesnek tartja a nyelv­könyvekben található olvas­mányok hasznos, érdekes, ta­nító, erkölcsnemesítő voltát (a felvilágosodás korában va­gyunk!). Ajánlja az állatme­­sék megtanulását, tekintettel van a beszélt nyelvre, az ol­vasmányokat a tanulók igé­nyeinek megfelelően állítja össze. Márton módszerének tanul­mányozása során még egy ér­dekes tényre bukkanunk: ő alkalmazza először az önellen­őrző programozott tananya­got. Ez a tanuló tudásszintjé­nek ellenőrzésére szolgál, nem új anyag közlésére. A mai kor nyelvkönyvírói is megfogadhatják Márton fent említett nézeteit, elveit, a jó tankönyvről, hiszen még a mai forgalomban lévő tan­könyveink mindegyike sem felel meg a mártoni elvárások­nak, követelményeknek. Megszívlelendők Márton szavai az idegen nyelv — ne­vezetesen a német — tanulá­sáról is. Szerinte magyar anya­nyelvű honfitársainak tudniuk kellene németül. Részint az Ausztriával való szoros kap­csolat miatt, másrészt a kor tudományos és művelődési eszményeinek eredetiben való tanulmányozása érdekében. Mennyire helytállók Márton szavai az idegen nyelv hasz­nosságával kapcsolatban is! Márton mind a magyar, mind a német nyelvet teljes mélységben ismerte, így ter­mészetes, hogy foglalkozott a „németes magyarság” (a ger­­manizmusok) példáival is. Szinte mindegyik nyelvtaná­ban közöl is példákat. Helyes magyarság: Az Úr igen jó színben van. Németes magyar­ság: Igen jól néz ki az Űr. (Azt hiszem, Márton nap­jainkban is találhatna példá­kat a németes magyarságra!) A két nyelv mély, alapos ismerete lehetővé teszi Már­ton számára, hogy nyelvtanai­ban a kontrasztív módszert alkalmazza. Tudatosan hang­súlyozza a két nyelv különbö­zőségeit, hasonlóságait, össze­veti szerkezetüket, szabályai­kat. Ügyel arra is, hogy a tanuló — mind nyelvtani, mind szó­anyagát tekintve — csak he­lyes mondatokkal ismerked­jék meg, csak azokat sajátítsa el. Nem tűz ki a tanuló elé olyan feladatot, amelyben hi­bás szöveget kell kijavítani. Vajon napjaink választói tesztjeihez mit szólna Márton József? Mikó Pálné kötete részlete­sen tájékoztat a mártoni mód­szertan fenti legfőbb jellem­zőiről, ugyanakkor Márton nyelvészeti, nyelvleírási elveit és tankönyveinek a kor világ­képét tükröző tartalmát is be­hatóan elemzi. Mikó Pálné munkáját olvas­va egy érdekes, színes, sok te­kintetben modern elveket val­ló és alkalmazó egyéniség éle­te bontakozik ki, példát állít­va a mai kor nyelvtanárai elé is. Sajnálatosnak tartom a monográfia alacsony példány­számát, és úgy gondolom, hasznos lett volna illusztráló facsimile oldalak alkalmazása is a kiadáshoz. Papp Andrea egyetemi hallgató Párhuzamok és kereszte­ződések Az európai műveltség fő for­rásának tekintett itáliai fél­sziget és a Kárpát-medence földrajzi közelsége kezdettől fogva szükségszerűen m­agával hozta a népeik közt szövődő sokrétű kapcsolatokat. Dinasz­tikus érdekek és egyházpoli­tika, kereskedelmi célkitűzé­sek és tudásvágy, hatalmi tö­rekvések és műpártolás egy­aránt alapul szolgáltak az ál­lamközi és egyéni összekötte­tésekhez. Ezek az összekötte­tések nem voltak mindig za­vartalanok: a honfoglaláskori kalandozó magyarság első itá­liai látogatásai az olaszokban rémült kétségbeesést keltettek, ahogy a magyar vezető réte­gek is ellenségesen fordultak szembe az Itáliából jött idegen trónigénylőikkel. Az életmód, a felfogás és vérmérséklet kü­lönbözősége gyakran megnem­­értést és bírálatot váltott ki a másik nép fiaiból , de a nagy szellemi áramlatok, a kö­zös eszmények és azonos érde­kek hidat teremtettek a köl­csönös rokonszenv és megbe­csülés felé, és hazájuk törté­nelmének válságos korszakai­ban szövetségessé tették a ha­sonló célokért harcoló olaszo­kat és magyarokat. Jászay Magda könyve tíz év­századon át követi nyomon a két nép találkozásainak ki­emelkedő mozzanatait, a sze­replők személyes tanúságtéte­leivel illusztrálva az elbeszé­lést: a régi krónikásoktól és utazó kereskedőktől kezdve a humanista írókig és diplomá­ciai küldetésben járó követe­kig a török kori olasz történet­írók elemzésein és az egykorú alkalmi irodalom visszhangján át a múlt századi nemzeti mozgalmak szolidaritásának megnyilvánulásáig. A szöveget gazdag olaszországi és hazai képanyag és a magyar—olasz kapcsolatok bő bibliográfiája egészíti ki. (Gondolat) A szovjet államszövetség megalakulása NEMZETKÖZI TÖRTÉNÉSZTANÁCSKOZÁS A MOSZKVAI EGYETEMEN Azon a tájon, ahol Moszkva történetének krónikái az első fejedelmi udvar színhelyét jelzik, a mai Lenin-hegyen fekvő Lomonoszov Egyetemen gyűltek össze a szocialista or­szágok Szovjetunió történeté­vel foglalkozó tanszékeinek munkatársai, hogy a 60. éves jubileumon tudományos esz­mecserét folytassanak a Szov­jetunió megalakulásának tör­téneti folyamatáról, annak ok­tatásáról. V. I. Tropin rektorhelyettes üdvözlő beszédében megállapí­totta, hogy ez alkalommal még több országból érkeztek szak­emberek. E VI. szemináriumon ugyanis már Mongólia és Ro­mánia képviselői is megjelen­tek. A TYIHOMIRO V-TEREMBEN Tanácskozásunk mégsem foglalt helyet a humán fakul­tások modern épülettömbjé­nek valamelyik nagy „a­kvá­­riumtermében”, ahol a hall­gatók padjainak amfiteátrum­­szerűen elhelyezkedő sokasá­gát csak üvegfal választja el a külvilágtól, s ahol az oktatás képe az utcáról is jól követ­hető, mivel ezek tágasak let­tek volna számunkra. Közvet­len vendéglátónk, Jurij Ku­­kuskin dékán — nem is olyan régen jelent meg könyve a szovjet alkotmány történeté­ről —, inkább kisebb fórumot választott­­ki számunkra, a Tyihomirov-termet. Az orosz várostörténet nagy hírű kutató­jának bronz dombormű­ve alatt, rá-rápillantva Tyihomi­­rov tanárosan szigorú, szemü­veges arcára, mindjárt jelen volt a szükséges, ünnepélye­sen meghitt szakmai hangulat. Itt említem, hogy az elhunyt nagy alkotó­pedagógusoknak kijáró kisebb emlékművek a Történeti Kar közelmúltban épült szobáit, folyosóit már hasonlóképpen patinássá tet­ték, amint egykor a régi Tör­téneti Kart módunk volt meg­pillantani Moszkva közepén. Ennek a megbecsülésnek egyik példája a Lazarjov-emléktábla a művészettörténeti tanszék bejárata mellett, az egykori Lazarjov Intézet falán, méltó emlékezés gyanánt a világhí­rű, sok nyelvre fordított, meg­kapó nyelvezetű kutatóra. Találkozónk ezúttal a ko­rábbi, brnói határozatoknak megfelelően nagyobb gondot fordítanak az oktatásmódszer­tani kérdésekre. Szelinszkaja, Drobizsev és Leonova profesz­­szorok feszült figyelem köze­pette ismertették saját oktatói módszereiket. Főleg arról szól­tak, hol helyezik el a tan­anyagban és miképpen fejtik ki a Szovjetunió létrejöttének történeti tényeit. A témakör tudományos ku­tatásának kérdéseivel az ülés­szak második része foglalko­zott. Az oroszországi népek összefogásának távolabbi tör­téneti előzményeit az orosz­kaukázusi kapcsolatok neves ismerője, Novoszeljszkij pro­fesszor foglalta össze. Az ő szakértelemről tanúskodó be­számolójához csatlakozott a bolgár Mihajlov a keleti szlá­vok történeti-rokoni kapcso­latait, a szláv etnogenezis kér­­déseit fejtegetve, továbbá a cseh Hejl professzor az ukrá­nok oroszbarát, a lengyel pá­­nokkal szembeforduló mozgal­mát ismertetve, valamint a prágai egyetemes történeti tanszék vezetője, Zavadova a múlt századi ukrán mozgal­mak moszkvai kapcsolatait és cseh összeköttetéseit megvilá­gítva. A Szovjetunió létrehozásá­nak közvetlenebb történeti előzményeit Krijapina és Sze­­makov professzorok közös re­ferátuma foglalta össze. Ábrá­zolásunk különösen az 1913. évi poronyinói bolsevik kon­ferenciát követő időszakban szélesedett ki. A bolgár Vecsev és Strignitz, az NDK képvise­lőnője ehhez a problémakör­höz csatlakoztak referátuma­ikkal. Az 1922. december 30-án megalakuló nagy szövetség közvetlen folyamatának érté­­kei,és problémáit a moszkvai egyetem historiográfiai kézi­könyveiről ismert előadója, Naumov fejtette ki a résztve­vők előtt, a mai polgári tör­téneti irodalom bírálatával összekapcsoltam Bajbakov és Tyerescsenko inkább a további szovjet fej­lődés tényeit elemezve mutat-­­ ta be a szovjet államszövet­ség konszolidálódását és fej­lődését. Főleg arra utaltak, hogy e folyamatot nem lehet csupán helyi ismeretek között megközelíteni. May professzor, a greifswal­­di egyetem tanára (NDK) az 1922—1923. évi németországi visszhang tényeiből azt emel­te ki, hogy a jobboldali szoci­áldemokratáknak a Szovjet­unióról alkotott véleménye a polgári tévítéletekkel azono­sult. Herdegen professzornő, a hallei egyetemről oktatási ta­pasztalataikról számolt be. A SZOVJETUNIÓ MEGALA­KULÁSÁNAK NEMZETKÖZI HATÁSA Jelen sorok írója a Szovjet­unió megalakulásának tükrö­ződését vizsgálta előadásában, amint az egykorúak Magyar­­országon látták. A magyaror­szági fogadtatásból is kitűnt, hogy a szovjet Távol-Kelet. •Vlagyivosztok visszavívása volt a szövetségalkotás időzí­tésének kulcsa. A konzerva­tív-liberálissá vált egykori magyar polgári radikálisok, Jászi Oszkár és követőinek rövidlátó, valamint a jobbol­dali szociáldemokraták hason­lóképpen nacionalista koncep­cióinak bírálatát végezte el a KMP dokumentumainak fel­­használásával. A nemzetközi diplomáciai élet reagálását, elsősorban pe­dig a német és a pápai diplo­mácia reflexiókat Rosenfeld berlini professzor fejtette ki. A magyar internacionalistáknak, a magyar „zsemljacsesztvók”­­nak a Szovjetunió építésében való részvételéről Kun Miklós, egyetemünk oktatója tartott referátumot. Janyikova, a szó­fiai egyetem oktatója a szov­jet—bolgár kulturális kapcso­latok, Schützler, a Szovjetunió történetének berlini tanszék, vezetője pedig a felszabadulás utáni szovjet—német kulturá­lis érintkezés történetének adataival rajzolta meg a Szovjetunió művelődésének növekvő nemzetközi befolyá­sát. TÁJÉKOZTATJÁK A TA­NÁCSKOZÁST A konferencia által meg­hallgatott tájékoztatók közül kiemelkedtek a Szovjetunió történetének új egyetemi programjára és kézikönyveire vonatkozó közlések. Anderle hallei professzor az NDK nagyszámú, e tárgyba vágó kiadványát referálta. A szov­jet történészek bizottságának elnöke, Csubarjan akadémikus a szovjet történettudomány nemzetközi tevékenységét fog­lalta össze, kidomborítva az orosz várostörténetre vonatko­zó vizsgálatokat, nemzetközi terveket (ezek jórészt az 1972 óta működő orosz várostörté­neti „laboratórium” működé­sének eredményei.) A Voproszi isztorii és az Isztorija SzSzSzR című történészfolyóiratok szer­kesztősége, valamint K. G. Livikin, a moszkvai Történeti Múzeum tevékeny igazgatója szintén tájékoztató előadáso­kat tartottak munkájukról és kikérték a tanácskozók véle­ményét. Az értekezésen elfogadott határozatok kimondják a tan­­könyveken, tansegédleteken és a közös kiadványokon fo­lyó munkálatok további akti­vizálásának szükségességét Kívánatosnak jelölik meg az oktatócsere bővítését. MI LÁTSZIK KOLOMENSZ­­KOJÉBEN? Munkánk befejeztével Kolo­m­menszkojéba, az orosz feje­delmek és cárok több évszá­zadon át fontos szerepet játszó városon kívüli biztonsági pa­lotájába és rezidenciájába lá­togattunk el közösen. A Moszkva folyó egyik nehezen megközelíthető hajlatában, stratégiailag központi jelentő­ségű helyen, a festői tölgyes­­fenyveses magaslaton áll ez a várpalota. Az orosz építőmű­vészet fantáziája a meredek domb oldalára, szinte rakéta­ként a levegőbe tolta ki a vi­lághírű kolomenszkojei temp­lomtornyot, amelyet nemcsak retteget Iván, Erzsébet cárnő és II. Katalin személyes emlék­­kei lengenek körül, de amely előtt Napóleon katonáinak vagy a francia zeneszerzőnek, Berlioznak lábai is álmélko­­dással vertek gyökeret. De ma már­­mást is megcso­dálhatunk Kolomenszkojéból. Idelátszik, eddig él Moszkva egyik külső kerületének hiper­modern építésű és telepítésű, könnyed, a huszonegyedik szá­­zadba illő magasházerdeje: Moszkva szovjet várostörté­netének legújabb fejezete. Dolmányos István A SANS-CULOTTES-OK TÖRTÉNETÍRÓJA Albert Soboulról, a Paris I-Sorbonne Francia Forrada­lom története tanszékének ve­zető professzoráról, az Anna­les historiques de la Révolu­­tion francaise főszerkesztőjé­ről és több tudományos intéz­mény társelnökéről most első­sorban nem mint tudósról, ha­nem mint tanárról szeretnék szólni. Soboul Georges Lefebvre tanítványaként a második vi­lágháború utáni, a nagy fran­cia forradalom megítélése kö­rüli vitában a marxista-le­ninista vonalat képviselte. Legfontosabb művei a ma már klasszikusnak számító „Précis d’histoire de la révolution française” (Paris, 1962; magya­rul „A francia forradalom története”; Budapest, 1963 és 1974), valamint a sans-culot­­tes-okról írt értekezése (Les sans-culottes parisiens en l’anti”; Paris, 1957 és 1968. Tézise főként a forradalom szociális szempontjából jelen­tős. Mestere, Georges Le­febvre hatására — aki a for­radalomban a parasztság sze­repét vizsgálta — Soboul fi­gyelme a sans-culottes-ok fe­lé fordult. A forradalmi bi­zottságok és a párizsi szek­ciók levéltári anyagának fel­tárása lehetővé tette számára e réteg szociológiai elemzését. Ez a városi tömeg, mely a független kistermelőik és bér­munkások heterogén, eltérő ér­dekeltségű és ezáltal minden osztály öntudatot nélkülöző együttese, de amely minden­nek ellenére forrón demokra­tikus és antikapitalista érzel­mű, Soboul megállapítása sze­rint egyszerre alkot politikai előőrsöt és gazdasági utóha­dat. Műve igen éles politikai aspektusokat is tartalmaz: a sans-culottes-ok iránti rokon­­szenve és a Robespierre-i rendszerrel való ellenérzése kihegyezett célzás legújabb­­kori történelmünk vitás kér­déseire. Soboul azonban mind­végig az FKP tagjaként állt ki — nem kevés ellenséget és sok nehézséget szerezve ezzel magának — a marxizmusért. Tudományos munkássága mellett jelentős szerepet ka­pott életében tanári hivatása. Oktatói pályáját Montpellier­­ben kezdte, majd a Clermont- Ferrand-i egyetem tanára lett, ahol a legújabb módszerekkel kísérletezve igyekezett tanít­ványaiból széles látókörű, ön­magukkal szemben mindig igényes történészeket nevelni. 1967-től a Sorbonne Francia forradalom történeti tanszéké­nek vezetője, melyet előtte Aulard, Mathieu és Lefebvre irányított. Késői tanítványa­ként, sajnos csak igen rövid ideig volt lehetőségem óráit látogatni. Örök emléket és egy életre szóló hivatástuda­tot kaptam párizsi, szombat délutánonkénti szeminá­riumain, melyek a már vég­zett, ifjabb és kevésbé fiatal történészek őszinte, a legvég­sőkig elmenő, de minden el­lenségeskedés és pártharc nél­küli vitafórumai voltak. Eze­ken a délutánokon a XVIII. század és a francia forrada­lom megközelítési lehetőségei­nek sokféleségéből kaphattak leckét a jelenlevő francia és külföldi tanítványok, pálya­társak.­­Hogy csak néhányat említsek: falusi közösségek és a Code Civile Thiers tarto­mányban; a francia forrada­lom politikai nyelvezete sze­mantikai szempontból; írás­beliség, iskolázás és oktatási színvonal a XVIII. századi Franciaországban; vallásos­ság, vallás- és egyházellenes­­ség Compiegne-ben 1794—95- ben.) Soboul tanári szelleme, su­gárzó embersége, mely elsöp­rő indulatokra mindig, de gyűlölködésre soha nem volt képes, túlszárnyalta Fran­ciaország határait. A nemzet­közi kapcsolatok patrónusa­­ként a magyar diákok is min­dig számíthattak önzetlen tá­mogatására, magánkönyvtá­rának — mely a francia XVIII. század és a forradalom témájában az egyik legjelen­tősebb gyűjteménynek számít — használatára, levelezés ál­tali biztatására. Egyetemünkön többször adott elő, a Francia Tanszéken és a Középkori­ és Újkori Egyetemes Történeti Tanszéken egyaránt. Albert Soboult 1982. szep­tember 10-én Nimes városá­ban érte a halál. Hamvait a Pere-Lachaise temetőben he­lyezték örök nyugalomra, a Kommünárok falánál való bú­csúztatás után. Mikes Tünde tudományos továbbképzési ösztöndíjas, EL­TE BTK Egyetemes Történeti Tanszék Tűz, tűz... Közelít az igazsághoz, aki kazántűzre gondol. A fűtéshez mint olyanhoz egyáltalán nem értek, az energiagazdálkodás­hoz is csak annyira, mint a közügyek iránti érdeklődő (azokban közvetlenül is érde­kelt) állampolgárok. Lehetsé­ges tehát, hogy tévedek meg­jegyzéseimben; ha így van, ké­rem az illetékeseket, cáfolják meg. Egyszóval, nyitott ablakok­nál búcsúztatták az őszi fél­évet. Nemcsak a beszámolóktól volt melegük a hallgatóknak (és persze a tanároknak is), hanem a pokoli forróságtól is: zárt ablakoknál megfőttünk vagy meggyulladtunk volna. Hála a rendkívüli időjárás­nak és tekintettel energiagaz­dálkodási gondjainkra, kutya­kötelességünk a szénnel vagy koksszal való takarékoskodás. A zsebünkbe megy minden fö­löslegesen elégetett mázsa , s ebben nyilván nem egy-két má­zsáról, hanem tonnákról van szó. És ugyan mi lesz a téli szünetben? 25-30 fokra fogják (fogjuk) fűttetni az üres tan­termeket is? Mindenki tudja, milyen ne­héz pénzügyi-gazdálkodási időket élünk. Sokszor olyan tételeket is le kell faragnunk, amelyekből eddig is csak szű­ken tudtuk fedezni a szellemi létfenntartásunkhoz elsőren­dűen fontos kiadásokat. S mi­közben — jó nemzeti szoká­sunk szerint — másokat szi­dunk a pazarlás és a nemtörő­dömség miatt, a szó szoros ér­telmében hajigáljuk ki pén­zünket az ablakon. Fűtünk mint a bolondok — csak rá ne fázzunk! Falus Róbert (BTK, Görög Tanszék) A fenti spontán megnyilvá­nulásként még decemberben szerkesztőségünkbe érkezett cikket különösebb megjegyzés nélkül adjuk közre megfonto­lás tárgyául. A szerk.

Next