Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1988 (30. évfolyam, 1-13. szám)
1988-02-08 / 1. szám
Tragikus életrajzok Felkavaró olvasmány. Az ÁJTK Állam és Politikatudományi Intézete által szerkesztett Politikatudományi Füzetek eddigi darabjai érdekes, tanulságos művek voltak, ez a mostani, a sorozat negyedik kötete, több annál megrázva kényszerít számvetésre. Életrajzok a bolsevizmus történetéből — mondja a cím: hatvankilenc („20 hosszabb és 49 rövidebb”) életrajzot tartalmaz. Az egyes életpályák különkülön is izgalmasak, de együtt, egymás után végigolvasva a legtanulságosabbak. Igaz, elolvasásuk ugyancsak próbára teszi idegzetünket. Pedig a szerzők — Béládi László és Krausz Tamás — őrizkednek a patetikus hangvételtől: tárgyszerűen a tényeket beszéltetik. A pályaképek befejezése már-már monotonnak hat, szinte mindegyik ugyanúgy végződik: kivégezték, agyonlőtték, lágerben elpusztították, öngyilkosságba kergették, meggyilkolták a sztálini rémuralom alatt. (Mihail Gorbacsov „Átalakítás és új gondolkodás" című értekezésében „önkénynek”, „a törvénytelenség tobzódásának” nevezi.) A legtöbb bolsevik vezetőnek ez lett a vége. (Tomszkij, Rikov, Zinovjev, Kamenyev, Buharin, Bubnov, Radek, Kirov, Preobrazsenszkij, Tuhacsevszkij, Antonov-Ovszejenko, Bauman, Beloborodov, Bljuher, Csuvar, Ejhe, Jakir, Jenikidze, Kosztor, Kresztyinszkij, Krilenko, Lozovszkij, Miljutyin, Ordzsonikidze, Oszinszkij, Pjatakov, Raszkolnyikov, Rudzutak, Sljapnyikov, Sziszov, Szkripnyik, Szmirnov, Szokolnyikov, Uglanov ...) Nem a cáristák, a fehérek küldték őket a halálba, hanem tulajdon „elvtársaik”. És nem csupán a politikai-ideológiai vezéreket. A 237. oldalon olvashatjuk: „1936 nyarán kezdődött az a folyamat, amelynek végeredményeként fizikailag megsemmisült a Vörös Hadsereg legfelső vezetése: az 5 marsallból 3, mind a 17 hadseregparancsnok, a 28 hadtestparancsokból 25, a 36 hadosztályparancsnokból 34 lett a terror áldozata. Az események árja Bluhert is magával ragadta. Először még ő ítélt: a Pravda 1937. június 12-i tudósítása szerint ő is tagja volt a Tuhacsevszkijéket halálba küldő bíróságnak. Ám már moszkvai tartózkodása idején letartóztatták ...” Íme, a terror mechanizmusa. A tegnapi politikai perek konstruálói lesznek a holnapi koholmányok áldozatai. Zinovjev és Kamenyev a „trojka” harmadik tagjával, Sztálinnal egyetemben zúzzák szét a trockizmust. Majd ők — Zinovjev és Kamenyev — állnak 1936-ban a vérbíróság elé. Radek a sajtóban követeli: „Tiporjátok el ezeket a férgeket!” Azonban rövidesen követi az elparentált „bandát”: „kiderítetlen körülmények között halt meg a munkatáborban”. Arthur Koestler, a neves író szerint Buharinnal hasonlóképp állt a helyzet. Híres regényének, a „Sötétség délben”nek főszereplője, a Buharinról mintázott Rubasov vallatása és kirakatpere folyamán viszszaemlékezik azokra az időkre, amikor önmaga lelkiismeretét mocskolta be hasonló törvénytelen leszámolásokkal. Ezért nem tud tiszta szívvel, mártírként hősi halált halni. (Egyébként Sinkó Ervin: Egy regény regénye című művében is hasonló gondolatokat olvashatunk erről az erkölcsi csapdáról!) Vagy vegyük a „végrehajtókat”, elsőként Jezsovot, a halállisták összeállítóját, tízezrek gyilkosát, köztük „a nép ellenségeinek feleségeiét”. „A mór megtette kötelességét, a mór mehet” — a halálba. Utódját — méltó örökösét — a tömeggyilkos Jagodát szintén főbelőtték. Azután Berija következett, akit még a visszafogott stílusú könyv is gyilkos, karrierista bürokratának, a sztálinizmus eleven megtestesítőjének minősít, áldozatai megszámlálhatatlanok, némelyiküket sajátkezűleg lőtte agyon. Nem kevésbé döbbenetes Visinszkij államügyész karrierje. A szélsőségesen machiavellista „állami vádló” Kamenyevnek bűnül rótta fel Machiavelli „Fejedelmének” lefordítását és publikálását. Az elméletben és gyakorlatban egyaránt az inkvizíció módszereit feltámasztó jogász (a kötet idézi Buharin elleni vádbeszédének gyomorháborító zárszavait) a külügyminiszterségig vitte, s a munkásmozgalom nagyjai között helyezték örök nyugalomra. Visinszkij „túlélte” ... Akik szórakozásból, kikapcsolódásból olvasgatnak történelmi műveket, azoknak nem fog tetszeni ez a megrázó könyv. De üdvös és hasznos olvasmány lesz mindazoknak, kik a tegnap bűneiből okulva, a nemes humánus felvilágosult hagyományokból erőt merítve akarnak építeni egy szebb jövőt. Madarász Imre Sztálin Buharin — Egy nyárvégi napon a karlsruhei egyetem, díszudvarán láttam meg őt először. Kedvesnek és barátságosnak látszott, de egyúttal valami tartózkodás, titokzatosság, sejtelmesség is volt viselkedésében. Ott állt az emelvényen, fején sisak, leengedett jobbjában kard, bal karján pajzs. Amazontermete uralta a teret, keskeny arcán örök elszántság, lazán lengeni látszó blúzán áttüntek zsemlényi keblei. Bronzba öntve ott fent a posztamensen ő Fridericiana, annak egy egyetemnek névadója, védőszentje, ahol ösztöndíjasiként két — intenzív munkával telt — hónapot tölthettem. (Abban, hogy az egyetem nevét Fridericiánáról kapta volna van egy kis csalafintaság, mert a névvel igazán I. Friedrich nagyherceget kívánták megtisztelni 1902-ben.) Lajos badeni nagyherceg alapította 1825-ben a „politechnikai iskolát” — az egyetem ősét , ami Németország első műszaki felsőoktatási intézménye volt. Falai között olyan neves tudósok működtek, mint pl. Fritz Haber, aki a nagynyomású ammóniaszintézis kidolgozásáért Nobel-díjat kapott, vagy Heinrich Hertz, aki itt fedezte fel az elektromágneses hullámokat, hogy a műszaki tudományok számunkra kevésbé ismert úttörőit ne is említsem. A karlsruhei Fridericiana egyetem ma a műszaki tudományokon kívül a társadalom- és természettudományoknak is korszerű otthona. Tizenkét karán 115 intézet van, ezeken belül 161 tanszék működik. Az egyetemen az idei tanévben 18 ezer hallgató tanul, akiket 3700 egyetemi dolgozó, közöttük 1860 oktató és kutató segít tanulmányaiban. (Az egy diplomás alkalmazottra jutó hallgatói létszám tehát csaknem tíz.) Miért puszta a Fiesta-erdő ? Az Európa-szerte észlelhető erdőpusztulás a Fekete-erdőt, Dunánk forrásvidékét sem kíméli. Az elsősorban a fokozott légszennyeződésnek tulajdonítható pusztulás helyenként siralmas látvánnyá tette az egyébként csodálatos hangulatú hatalmas fenyőerdőket. E pusztulás, „az erdőhalál” kivédésére, a leromlási folyamat megállítására erdészek, növényfiziológusok, mikrobiológusok, vegyészek, meteorológusok összefogásával nagyarányú program bontakozott ki az NSZK-ban. Ebben a munkában részt vesz a karlsruhei egyetemnek, vendéglátóm, H. K. Lichtenthaler professzor által vezetett növényélettani és növénybiokémiai tanszéke is. A Fekete-erdőben számos mintaterületet jelöltek ki, melyeken hosszú évekre szóló terv alapján összehangolt munka kezdődött, melyben immár a távérzékelést, repülőgépről készített speciális felvételeket, hamis színes képeket is alkalmaznak diagnosztikai célokra. Az eddigi eredményeik arra utalnak, hogy a légszennyező anyagokon, így a kéndioxidon, nitrogénoxidokon, az ózonon kívül a talaj tápanyagtartalmának csökkenése, gomba- és egyéb kártevők elszaporodása, csapadékhiány is közrejátszott a leromlás, a pusztulás kialakulásában. A kidőlt fák évgyűrűinek vizsgálata pedig azt mutatja, hogy a folyamat nem 10—15 éve, hanem kb. 25—30 éve kezdődött, amikor már jelentősen csökkenni kezdett az évenként képződő évgyűrűk vastagsága. Jelenleg a károsodások előrejelzésének, minél korábbi kimutatásának valamint a terápia módszereinek kidolgozása folyik. Az 1987 tavaszi és nyári bőséges esők azt bizonyították, hogy a csapadék mennyisége fontos tényező, mind a károsodások kialakulásának mértékében, mind pedig a terápiában. Minden egyéb tényező változása nélkül, csupán az esőzések miatt a Fekete-erdő az idén valamivel szebb képet mutat, mint tavaly De ezt az átmeneti javulást egy szárazabb év ismét megállapíthatja, semmivé teheti, mert a többi, negatívan ható tényezőt még nem sikerült a kívánt mértékben kiküszöbölni. Diáknak leírni, de meddig ? NSZK-szerte élénken foglalkoztatja a hallgatókat és az oktatókat a tanulmányi idő hossza, azaz az a kérdés, hogy hol, mennyi idő alatt lehet elvégezni az egyetemet. Az ideális tanulmányi időszakoktól függően — 8-10 szemeszterre tehető, amely alatt azonban csupán a hallgatók csekély hányada képes tanulmányait befejezni. Észak-rajna-vesztfáliai adatok erre vonatkozóan azt mutatják, hogy az 1980—85. évek átlagában pl. egy biológushallgató 12,5 szemeszter, azaz több mint 6 év, egy matematikus 14,2 szemeszter, vagyis 7 év alatt végezte el az egyetemet. Ezek a magas átlagértékek nagy szélsőségeket takarnak. A legnagyobb különbségek az átlagos tanulmányi időben a vegyész, a fizikus, a biológus és a matematika tanárszakokon vannak. Egy vegyészhallgató Bonnban hat félévvel tovább tanul, mint társa Paderbornban, vagy egy kölni fizikusnak négy félévvel tovább kell a padot koptatni, mint dortmundi társának. Az elmúlt években egy országos bizottság vizsgálta a tanulmányi idő hosszának lehetséges okait. A legáltalánosabb megállapítás az volt, hogy az okok — egy regionális sajátságokon kívül — elsősorban az adott felsőoktatási intézmény belső szervezetében rejlenek. (Semmiképpen sem abban amire mi gondolnánk: a hallgatók lustaságában, szellemi képességeik hiányában.) Melyek tehát akkor ezek az okok: a diákok nagy szabadsága tanulmányaik menetének alakításában, az oktatók csekély befolyása a tananyag súlyozására, egyeztetésére, a fokozódó specializálódási igény, az intézmények kis kapacitása. Ez a bizottság nem fogadta el az egyetemek által megfogalmazott okok közt a tananyag mennyiségének állandó növekedését, a magas tudományos színvonal biztosításának igényét, mivel más országok mindezeket a tanulmányi idő nyújtása nélkül is meg tudták oldani. Fridericiana kebelén Elhelyezkedési esélyek A hosszabb egyetemi tanulmányok után végző pályakezdő a gyakorlat számára is kevésbé értékes. A munkaerőpiac a minél fiatalabb kezdőket részesíti előnyben, így pl. a Henkelcég 29 évnél idősebb (!) kezdő vegyészeket — akik előfordulása nem is ritka —, nem alkalmaz. Az elhelyezkedés esélyeit nemcsak az elhúzódó tanulmányok, hanem a korai, túlzott specializálódás is rontja. A munkaadók szívesebben veszik, ha jó és széles alapismeretekkel rendelkező pályakezdő alkalmazottjuk speciális ismereteit munkája mellett posztgraduális képzésben, vagy egyéb tanfolyamokon szerzi meg. A felsőfokú végzettségűek elhelyezkedési lehetőségei egyébként a nyolcvanas évek első felében általában romlottak az NSZK-ban. Ennek pénzügyi, gazdasági és demográfiai okai vannak. Mindezek következtében a munkanélküli végzősök száma az 1975 évi harmincezerről 1986-ra száztizennégyezerre emelkedett, ennek megfelelően ez erre a rétegre vonatkozó munkanélküliségi ráta 1,8 százalékról 4,8 százalékra nőtt. Ez különösen a tanárokat, valamint a bölcsész és társadalomtudományi végzettségűeket érinti. A korábbi évek „tanáráradata” után az előrejelzések szerint a következő években jogász- és orvosáradat következik. Az NSZK jelenlegi fejlődése azonban inkább mérnököket és természettudományi szakembereket igényel, s ez az igény egyelőre nem esik egybe a végzősök közötti arányokkal. Egyes tartományokban egyes szakokon be kellett vezetni a felvételi keretszámot, ami korábban elképzelhetetlen volt. A Fridericiana keblén szerzett sok hasznos kutatási és oktatási tapasztalatból most ennyi fért a Lapok hasábjaira. Tolnai Katalin Szigeti Zoltán VIZSGATIPOLÓGIA (Folytatás az 1. oldalról) húzása után megemlíti, hogy ő most a büfébe megy, de siet, és 10 perc múlva itt lesz. 2. Az „én is unom, te sem szereted, zavarjuk le gyorsan!” típus, aki hanyagul a hallgató felé legyint: „Miről akar beszélni?” 3. Aki merev, rezdületlen arccal hallgat végig akár egy brilliáns feleletet is. 4. Precíz és szabatos, aki „by heart” kéri vissza előadásának anyagát. Ezek a típusok, — akár a diákoké, akár a tanároké — egy-egy póz megvalósulásai. A legegyszerűbb élethelyzetekben is szükségünk van, szükségünk lehet bizonyos pózokra. Ilyenkor az általunk ismert maszkok készletéből azt választjuk ki, amelyet a helyzetnek és egyéniségünkhöz legmegfelelőbbnek érzünk. Akkor tehát, ha általános, mindennapos helyzeteket is csak szerepek segítségével tudunk megoldani, akkor ez még inkább érvényes olyan helyzetekre;■mint pl. a vizsgaszituáció, amikor az a bizonyos maszk a belső idegállapot, spannoltság elfedését, leleplezését szolgálhatja. Ilyenkor másféle taktikák is léteznek, gondolok pl. az olyanokra, mint: — korán kell bemenni, mert akkor még jókedvű a vizsgáztató, elnézőbb. — Vagy inkább később érdemes bemenni, mert akkor már fáradt az öreg, akkor már csak lezavarja a feleleteket. — Lassan kell elmondani az anyagot, sok-sok redundáns elemmel, mert akkor kevés dologgal akár 10—20 percig is elhúzhatjuk bent az időt. — Vagy gyorsan elhadarni az anyagot, és akkor már a közepén leállít a vizsgáztató. — Nem szabad felvenni azt az öltönyt, amelyben múlt alkalommal kivágtak a vizsgáról, mert lehet, hogy az hozta ránk a bajt. — Vagy éppen ugyanazt az öltönyt kell felvenni, csak másik cipővel, mert így kiderülhet, hogy nem is az öltöny volt a hiba forrása, hanem a cipő. És így tovább ... A többiekkel beszélgetve időnként úgy tűnik, ez a 1 1/2 hónap a kis hazugságok időszaka is. A tapasztalatlan, semmiféle rutinnal nem rendelkező, s végletekig naiv elsőéves hallgató még elhiszi, hogy valaki „the night before yesterday” módszerrel készül minden vizsgájára, amelyeken mindig ötöst, legfeljebb négyest kap. A még beavatatlan kezdő ilyenkor megkérdőjelezi saját képességeit, zavarba jön, szégyenkezik. Aztán lassanként — 1-2 vizsgaidőszak elteltével — egy hét kemény munkájából már ő is csak négy napot „vall be”, vagy flegmán azt mondja: „Nos igen, átlapoztam az anyagot”. Honffy Judit Miért pont én...? A vizsgaidőszak hajrájában nem volt időm megállni egy velem történt eset mellett. A történet a napok múltával nem hullt a jótékony feledés süllyesztőjébe, hanem egyre izmosodva példa értékűvé vált számomra. Csupán a lap aljára és szerényen, de motoszkálása nem hagyja, hogy ne írjam meg. Másnapi vizsgámhoz kerestem egy fontos, csak olvasóteremben hozzáférhető könyvet egy könyvtárunkban. Az olvasótermi jelzet hiányában kétségbeesetten fordultam a mindentudó könyvtároshoz, segítségében reménykedve. Könyv helyett mást kaptam. — Felejtse el ezt a könyvet, én nem tudom magának jelzet nélkül előkeríteni! — hangzott a részvéttelen válasz. Átpörgött bennem, hogy a holnapi vizsgán ezt az érvet hogy „adom be’’ a tanáromnak. A hangszín és az elszántság, amit a válasz tükrözött, nyilvánvalóvá tette, hogy ezúttal gyakorlott „hárítóval” van dolgom. Az esetet nem akartam annyiban hagyni, és azt javasoltam — szomorú sorsu utódaimra gondolva —, hogy legalább emeljék ki a cédulát és próbáljanak utánanézni, hátha pótolható az a kis számocska. Szerény de ésszerűnek tűnő érvelésem a következő választ kapta: Először is ne gondoljam, hogy ő (t. i. az olvasószolgálatos) köteles más mulasztását pótolni, és különben is ez az egész ország olyan amilyen, mert pont itt kötöm az ebet a karóhoz... A válaszomra egy másodpercet sem várva otthagyott és ment a dolgára. A dolgára? Hát nem az a dolga, hogy az olvasók kezébe adja a kért könyvet, akár szükséges pluszmunka árán is? Személyével, magatartásával ott és akkor egész intézményét képviseli. Mit gondoljak róluk? Nem a hiba ténye háborít fel, hanem a kezelése. A kijavítás készségének teljes hiánya. Csak másnap jutott eszembe, hogy a vitába milyen magától értetődő természetességgel keverte bele az ország ügyeit. Szóval már mindenütt takarózhatunk a nehéz helyzetünkkel? — jutott eszembe. De hát mindenre magyarázat és ok az a helyzet, amiben élünk? Hol tapintható ki a határvonal, amin túl igenis az egyén a felelős a dolgokért, ahol hárítani, takarózni már nincs joga rajta kívül eső indokokkal. Mondjam azt, hogy ha ilyen magatartás nem létezne, talán nem tartanánk ennyire itt? Mondom!