Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1988 (30. évfolyam, 1-13. szám)

1988-02-08 / 1. szám

Tragikus életrajzok Felkavaró olvasmány. Az ÁJTK Állam és Politikatudomá­nyi Intézete által szerkesztett Politikatudományi Füzetek ed­digi darabjai érdekes, tanulságos művek voltak, ez a mostani, a sorozat negyedik kötete, több annál­ megrázva kényszerít számvetésre. Életrajzok a bolsevizmus történetéből — mondja a cím: hatvankilenc („20 hosszabb és 49 rövidebb”) életrajzot tartalmaz. Az egyes életpályák külön­­külön is izgalmasak, de együtt, egymás után végigolvasva a legtanulságosabbak. Igaz, el­olvasásuk ugyancsak próbára teszi idegzetünket. Pedig a szerzők — Béládi László és Krausz Tamás — őrizkednek a patetikus hangvételtől: tárgyszerűen a tényeket be­széltetik. A pályaképek befe­jezése már-már monotonnak hat, szinte mindegyik ugyan­úgy végződik: kivégezték, agyonlőtték, lágerben elpusztí­tották, öngyilkosságba kerget­ték, meggyilkolták a sztálini rémuralom alatt. (Mihail Gor­bacsov „Átalakítás és új gon­dolkodás" című értekezésében „önkénynek”, „a törvénytelen­ség tobzódásának” nevezi.) A legtöbb bolsevik vezetőnek ez lett a vége. (Tomszkij, Rikov, Zinovjev, Kamenyev, Buha­rin, Bubnov, Radek, Kirov, Preobrazsenszkij, Tuhacsev­­szkij, Antonov-Ovszejenko, Bauman, Beloborodov, Blju­­her, Csuvar, Ejhe, Jakir, Jeni­­kidze, Kosztor, Kresztyinszkij, Krilenko, Lozovszkij, Milju­­tyin, Ordzsonikidze, Oszin­­szkij, Pjatakov, Raszkolnyi­­kov, Rudzutak, Sljapnyikov, Sziszov, Szkripnyik, Szmirnov, Szokolnyikov, Uglanov ...) Nem a cáristák, a fehérek küldték őket a halálba, hanem tulajdon „elvtársaik”. És nem csupán a politikai-ideológiai vezéreket. A 237. oldalon ol­vashatjuk: „1936 nyarán kez­dődött az a folyamat, amely­nek végeredményeként fizikai­lag megsemmisült a Vörös Hadsereg legfelső vezetése: az 5 marsallból 3, mind a 17 had­seregparancsnok, a 28 had­testparancsokból 25, a 36 had­osztályparancsnokból 34 lett a terror áldozata. Az események árja Bl­uhert is magával ra­gadta. Először még ő ítélt: a Pravda 1937. június 12-i tudó­sítása szerint ő is tagja volt a Tuhacsevszkijéket halálba küldő bíróságnak. Ám már moszkvai tartózkodása idején letartóztatták ...” Íme, a ter­ror mechanizmusa. A tegnapi politikai perek konstruálói lesznek a holnapi koholmányok áldozatai. Zinov­jev és Kamenyev a „trojka” harmadik tagjával, Sztálinnal egyetemben zúzzák szét a trockizmust. Majd ők — Zi­novjev és Kamenyev — állnak 1936-ban a vérbíróság elé. Ra­dek a sajtóban követeli: „Ti­porjátok el ezeket a férgeket!” Azonban rövidesen követi az elparentált „bandát”: „kiderí­tetlen körülmények között halt meg a munkatáborban”. Arthur Koestler, a neves író szerint Buharinnal hasonló­képp állt a helyzet. Híres regé­nyének, a „Sötétség délben”­­nek főszereplője, a Buharinról mintázott Rubasov vallatása és kirakatpere folyamán visz­­szaemlékezik azokra az idők­re, amikor önmaga lelkiisme­retét mocskolta be hasonló törvénytelen leszámolásokkal. Ezért nem tud tiszta szívvel, mártírként hősi halált halni. (Egyébként Sinkó Ervin: Egy regény regénye című művében is hasonló gondolatokat olvas­hatunk erről az erkölcsi csap­dáról!) Vagy vegyük a „végrehajtó­kat”, elsőként Jezsovot, a ha­lállisták összeállítóját, tízez­rek gyilkosát, köztük „a nép ellenségeinek feleségeiét”. „A mór megtette kötelességét, a mór mehet” — a halálba. Utódját — méltó örökösét — a tömeggyilkos Jagodát szin­tén főbelőtték. Azután Berija következett, akit még a vissza­fogott stílusú könyv is gyilkos, karrierista bürokratának, a sztálinizmus eleven megteste­sítőjének minősít, áldozatai megszámlálhatatlanok, néme­lyiküket sajátkezűleg lőtte agyon. Nem kevésbé döbbenetes Vi­sinszkij államügyész karrier­je. A szélsőségesen machiavel­lista „állami vádló” Kame­­nyevnek bűnül rótta fel Ma­chiavelli „Fejedelmének” le­fordítását és publikálását. Az elméletben és gyakorlatban egyaránt az inkvizíció módsze­reit feltámasztó jogász (a kö­tet idézi Buharin elleni vád­beszédének gyomorháborító zárszavait) a külügyminiszter­­ségig vitte, s a munkásmozga­lom nagyjai között helyezték örök nyugalomra. Visinszkij „túlélte” ... Akik szórakozásból, kikap­csolódásból olvasgatnak törté­nelmi műveket, azoknak nem fog tetszeni ez a megrázó könyv. De üdvös és hasznos olvasmány lesz mindazoknak, kik a tegnap bűneiből okulva, a nemes humánus felvilágosult hagyományokból erőt merítve akarnak építeni egy szebb jö­vőt. Madarász Imre Sztálin Buharin — Egy nyárvégi napon a karlsruhei egyetem, díszudvarán láttam meg őt először. Kedvesnek és barátságosnak látszott, de egyúttal valami tartózkodás, titokzatosság, sejtelmesség is volt viselkedésében. Ott állt az emelvényen, fején sisak, leen­gedett jobbjában kard, bal karján pajzs. Amazonter­mete uralta a teret, keskeny arcán örök elszántság, lazán lengeni látszó blúzán áttüntek zsemlényi keblei. Bronzba öntve ott fent a posztamensen ő Fridericiana, annak egy egyetemnek névadója, védőszentje, ahol ösztöndíjasiként két — intenzív munkával telt — hónapot tölthettem. (Abban, hogy az egye­tem nevét Fridericiánáról kapta volna van egy kis csalafinta­ság, mert a névvel igazán I. Friedrich nagyherceget kívánták megtisztelni 1902-ben.) Lajos badeni nagyherceg alapította 1825-ben a „politech­nikai iskolát” — az egyetem ősét , ami Németország első műszaki felsőoktatási intézménye volt. Falai között olyan ne­ves tudósok működtek, mint pl. Fritz Haber, aki a nagynyo­mású ammóniaszintézis kidolgozásáért Nobel-díjat kapott, vagy Heinrich Hertz, aki itt fedezte fel az elektromágneses hullámokat, hogy a műszaki tudományok számunkra kevésbé ismert úttörőit ne is említsem. A karlsruhei Fridericiana egye­tem ma a műszaki tudományokon kívül a társadalom- és ter­mészettudományoknak is korszerű otthona. Tizenkét karán 115 intézet van, ezeken belül 161 tanszék működik. Az egye­temen az idei tanévben 18 ezer hallgató tanul, akiket 3700 egyetemi dolgozó, közöttük 1860 oktató és kutató segít tanul­mányaiban. (Az egy diplomás alkalmazottra jutó hallgatói létszám tehát csaknem tíz.) Miért puszta­ a Fiesta-erdő ? Az Európa-szerte észlelhető erdőpusztulás a Fekete-erdőt, Dunánk forrásvidékét sem kíméli. Az elsősorban a fokozott légszennyeződésnek tulajdonítható pusztulás helyenként si­ralmas látvánnyá tette az egyébként csodálatos hangulatú ha­talmas fenyőerdőket. E pusztulás, „az erdőhalál” kivédésére, a leromlási folyamat megállítására erdészek, növényfiziológu­­sok, mikrobiológusok, vegyészek, meteorológusok összefogásá­val nagyarányú program bontakozott ki az NSZK-ban. Ebben a munkában részt vesz a karlsruhei egyetemnek, vendéglátóm, H. K. Lichtenthaler professzor által vezetett növényélettani és növénybiokémiai tanszéke is. A Fekete-erdőben számos mintaterületet jelöltek ki, me­lyeken hosszú évekre szóló terv alapján összehangolt munka kezdődött, melyben immár a távérzékelést, repülőgépről ké­szített speciális felvételeket, hamis színes képeket is alkal­maznak diagnosztikai célokra. Az eddigi eredményeik arra utalnak, hogy a légszennyező anyagokon, így a kéndioxidon, nitrogénoxidokon, az ózonon kívül a talaj tápanyagtartalmá­nak csökkenése, gomba- és egyéb kártevők elszaporodása, csapadékhiány is közrejátszott a leromlás, a pusztulás kiala­kulásában. A kidőlt fák évgyűrűinek vizsgálata pedig azt mu­tatja, hogy a folyamat nem 10—15 éve, hanem kb. 25—30 éve kezdődött, amikor már jelentősen csökkenni kezdett az éven­ként képződő évgyűrűk vastagsága. Jelenleg a károsodások előrejelzésének, minél korábbi ki­mutatásának valamint a terápia módszereinek kidolgozása folyik. Az 1987 tavaszi és nyári bőséges esők azt bizonyították, hogy a csapadék mennyisége fontos tényező, mind a káro­sodások kialakulásának mértékében, mind pedig a terápiá­ban. Minden egyéb tényező változása nélkül, csupán az eső­zések miatt a Fekete-erdő az idén valamivel szebb képet mu­tat, mint tavaly De ezt az átmeneti javulást egy szárazabb év ismét megállapíthatja, semmivé teheti, mert a többi, negatí­van ható tényezőt még nem sikerült a kívánt mértékben ki­küszöbölni. Diáknak leírni, de meddig ? NSZK-szerte élénken foglalkoztatja a hallgatókat és az oktatókat a tanulmányi­ idő hossza, azaz az a kérdés, hogy hol, mennyi idő alatt lehet elvégezni az egyetemet. Az ideá­lis tanulmányi idő­­­szakoktól függően — 8-10 szemeszter­re tehető, amely alatt azonban csupán a hallgatók csekély hányada képes tanulmányait befejezni. Észak-rajna-vesztfáliai adatok erre vonatkozóan azt mutatják, hogy az 1980—85. évek átlagában pl. egy biológushallgató 12,5 szemeszter, azaz több mint 6 év, egy matematikus 14,2 szemeszter, vagyis 7 év alatt végezte el az egyetemet. Ezek a magas átlagértékek nagy szél­sőségeket takarnak. A legnagyobb különbségek az átlagos ta­nulmányi időben a vegyész, a fizikus, a biológus és a mate­matika tanárszakokon vannak. Egy vegyészhallgató Bonn­ban hat félévvel tovább tanul, mint társa Paderbornban, vagy egy kölni fizikusnak négy félévvel tovább kell a padot kop­tatni, mint dortmundi társának. Az elmúlt években egy országos bizottság vizsgálta a ta­nulmányi idő hosszának lehetséges okait. A legáltalánosabb megállapítás az volt, hogy az okok — egy regionális sajátsá­gokon kívül — elsősorban az adott felsőoktatási intézmény belső szervezetében rejlenek. (Semmiképpen sem abban ami­re mi gondolnánk: a hallgatók lustaságában, szellemi képessé­geik hiányában.) Melyek tehát akkor ezek az okok: a diákok nagy szabadsága tanulmányaik menetének alakításában, az oktatók csekély befolyása a tananyag súlyozására, egyezte­tésére, a fokozódó specializálódási igény, az intézmények kis kapacitása. Ez a bizottság nem fogadta el az egyetemek ál­tal megfogalmazott okok közt a tananyag mennyiségének ál­landó növekedését, a magas tudományos színvonal biztosítá­sának igényét, mivel más országok mindezeket a tanulmányi idő nyújtása nélkül is meg tudták oldani. Fridericiana kebelén Elhelyezkedési esélyek A hosszabb egyetemi tanulmányok után végző pályakezdő a gyakorlat számára is kevésbé értékes. A munkaerőpiac a minél fiatalabb kezdőket részesíti előnyben, így pl. a Henkel­­cég 29 évnél idősebb (!) kezdő vegyészeket — akik előfordu­lása nem is ritka —, nem alkalmaz. Az elhelyezkedés esélyeit nemcsak az elhúzódó tanulmányok, hanem a korai, túlzott specializálódás is rontja. A munkaadók szívesebben veszik, ha jó és széles alapismeretekkel rendelkező pályakezdő al­kalmazottjuk speciális ismereteit munkája mellett posztgra­duális képzésben, vagy egyéb tanfolyamokon szerzi meg. A felsőfokú végzettségűek elhelyezkedési lehetőségei egyébként a nyolcvanas évek első felében általában romlot­tak az NSZK-ban. Ennek pénzügyi, gazdasági és demográfiai okai vannak. Mindezek következtében a munkanélküli végző­sök száma az 1975 évi harmincezerről 1986-ra száztizennégy­­ezerre emelkedett, ennek megfelelően ez erre a rétegre vo­natkozó munkanélküliségi ráta 1,8 százalékról 4,8 százalékra nőtt. Ez különösen a tanárokat, valamint a bölcsész és tár­sadalomtudományi végzettségűeket érinti. A korábbi évek „tanáráradata” után az előrejelzések szerint a következő években jogász- és orvosáradat következik. Az NSZK jelen­legi fejlődése azonban inkább mérnököket és természettudo­mányi szakembereket igényel, s ez az igény egyelőre nem esik egybe a végzősök közötti arányokkal. Egyes tartomá­nyokban egyes szakokon be kellett vezetni a felvételi keret­számot, ami korábban elképzelhetetlen volt. A Fridericiana keblén szerzett sok hasznos kutatási és ok­tatási tapasztalatból most ennyi fért a Lapok hasábjaira. Tolnai Katalin Szigeti Zoltán VIZSGATIPOLÓGIA (Folytatás az 1. oldalról) húzása után megemlíti, hogy ő most a büfébe megy, de siet, és 10 perc múlva itt lesz. 2. Az „én is unom, te sem szereted, zavarjuk le gyor­san!” típus, aki hanyagul a hallgató felé legyint: „Miről akar beszélni?” 3. Aki merev, rezdületlen arccal hallgat végig akár egy brilliáns feleletet is. 4. Precíz és szabatos, aki „by heart” kéri vissza elő­adásának anyagát. Ezek a típusok, — akár a diákoké, akár a tanároké — egy-egy póz megvalósulásai. A legegyszerűbb élethelyzetek­ben is szükségünk van, szük­ségünk lehet bizonyos pózok­ra. Ilyenkor az általunk is­mert maszkok készletéből azt választjuk ki, amelyet a hely­zetnek és egyéniségünkhöz leg­megfelelőbbnek érzünk. Akkor tehát, ha általános, minden­napos­ helyzeteket is csak sze­repek segítségével tudunk megoldani, akkor ez még in­kább érvényes olyan helyze­tekre;­­■mint pl. a vizsgaszi­tuáció, amikor az a bizonyos maszk a belső idegállapot, spannoltság elfedését, leleple­zését szolgálhatja. Ilyenkor másféle taktikák is léteznek, gondolok pl. az olya­nokra, mint: — korán kell bemenni, mert akkor még jókedvű a vizsgáz­tató, elnézőbb. — Vagy inkább később ér­demes bemenni, mert akkor már fáradt az öreg, akkor már csak lezavarja a fele­leteket. — Lassan kell elmondani az anyagot, sok-sok redundáns elemmel, mert akkor kevés do­loggal akár 10—20 percig is elhúzhatjuk bent az időt. — Vagy gyorsan elhadarni az anyagot, és akkor már a közepén leállít a vizsgáztató. — Nem szabad felvenni azt az öltönyt, amelyben múlt al­kalommal kivágtak a vizsgáról, mert lehet, hogy az hozta ránk a bajt. — Vagy éppen ugyanazt az öltönyt kell felvenni, csak má­sik cipővel, mert így kiderül­het, hogy nem is az öltöny volt a hiba forrása, hanem a cipő. És így tovább ... A többiekkel beszélgetve időnként úgy tűnik, ez a 1 1/2 hónap a kis hazugságok idő­szaka is. A tapasztalatlan, semmiféle rutinnal nem ren­delkező, s végletekig naiv el­sőéves hallgató még elhiszi, hogy valaki „the night before yesterday”­ módszerrel készül minden vizsgájára, amelyeken mindig ötöst, legfeljebb né­gyest kap. A még beavatatlan kezdő ilyenkor megkérdőjele­zi saját képességeit, zavarba jön, szégyenkezik. Aztán las­sanként — 1-2 vizsgaidőszak elteltével — egy hét kemény munkájából már ő is csak négy napot „vall be”, vagy fleg­mán azt mondja: „Nos igen, átlapoztam az anyagot”. Honffy Judit Miért pont én...? A vizsgaidőszak hajrájában nem volt időm megállni egy velem történt eset mellett. A történet a napok múl­tával nem hullt a jótékony feledés süllyesztőjébe, ha­nem egyre izmosodva példa értékűvé vált számomra. Csupán a lap aljára és szerényen, de motoszkálása nem hagyja, hogy ne írjam meg. Másnapi vizsgámhoz kerestem egy fontos, csak olvasó­teremben hozzáférhető könyvet egy könyvtárunkban. Az olvasótermi jelzet hiányában kétségbeesetten fordul­tam a mindentudó könyvtároshoz, segítségében remény­kedve. Könyv helyett mást kaptam. — Felejtse el ezt a könyvet, én nem tudom magának jelzet nélkül előkeríteni! — hangzott a részvéttelen vá­lasz. Átpörgött bennem, hogy a holnapi vizsgán ezt az érvet hogy „adom be’’ a tanáromnak. A hangszín és az elszántság, amit a válasz tükrözött, nyilvánvaló­vá tette, hogy ezúttal gyakorlott „hárítóval” van dol­gom. Az esetet nem akartam annyiban hagyni, és azt ja­vasoltam — szomorú sorsu­ utódaimra gondolva —, hogy legalább emeljék ki a cédulát és próbáljanak utánanézni, hátha pótolható az a kis számocska. Sze­rény de ésszerűnek tűnő érvelésem a következő választ kapta: Először is ne gondoljam, hogy ő (t. i. az olvasószolgá­latos) köteles más mulasztását pótolni, és különben is ez az egész ország olyan amilyen, mert pont itt kötöm az ebet a karóhoz... A válaszomra egy másodpercet sem várva otthagyott és ment a dolgára. A dolgára? Hát nem az a dolga, hogy az olvasók ke­zébe adja a kért könyvet, akár szükséges pluszmun­ka árán is? Személyével, magatartásával ott és akkor egész intézményét képviseli. Mit gondoljak róluk? Nem a hiba ténye háborít fel, hanem a kezelése. A ki­javítás készségének teljes hiánya. Csak másnap jutott eszembe, hogy a vitába milyen magától értetődő termé­szetességgel keverte bele az ország ügyeit. Szóval már mindenütt takarózhatunk a nehéz helyzetünkkel? — jutott eszembe. De hát mindenre magyarázat és ok az a helyzet, ami­ben élünk? Hol tapintható ki a határvonal, amin túl igenis az egyén a felelős a dolgokért, ahol hárítani, ta­karózni már nincs joga rajta kívül eső indokokkal. Mondjam azt, hogy ha ilyen magatartás nem létez­ne, talán nem tartanánk ennyire itt? Mondom!

Next