Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1988 (30. évfolyam, 1-13. szám)

1988-02-08 / 1. szám

Bulgakov : bűn, bűntudat, bűnhődés BESZÉLGETÉS ORBÁN NAGY ROZÁLIÁVAL A Kritika novemberi számában jelent meg Bulgakov Sztálinhoz intézett híres, kétségbeesett levele, s ennek apropó­ján kerestem meg önt, az Összehasonlító és Világirodalmi tanszék tudományos főmunkatársát, akinek Bulgakov világa című könyve megjelenésre vár az Európa Kiadónál. Amikor felhívtam, hogy interjút kérjek öntől, sokáig vonakodott, szíve szerint máshoz tanácsolt volna. Jó ideig tartott mire megér­tettem, azért ódzkodik ettől a beszélgetéstől, mert nem sze­retné, ha Bulgakov pusztán ürügyül szolgálna a sztálinizmus bűneinek leleplezésére, nem szeretné, ha az író halála után majd ötven évvel, ismét napi politikai manipulációk áldoza­tául esne... — A félelmemet pontosan érezte, annyiban azonban ki kell igazítanom, hogy Bulgakov nem úgy tekinthető a sztá­linizmus áldozatának mint sokan mások. És nem csak azért nem, mert ő a saját ágyában halhatott meg, hanem azért sem, mert személyében egy olyan példás következetességű, etikus embert tisztelhetünk, akit a kor összes szörnyűsége sem tu­dott megalkuvásra kényszeríteni, aki a rettenetes megpróbál­tatások közepette, állástalanul és nélkülözve is képes volt a saját életét végigélni, a saját életművét létrehozni. — Bulgakov hajthatatlansága valóban lenyűgöző, hiszen első drámája, a Turbin család napjai­nak bemutatója után a habzó szájjal acsarkodó kritikusok, zsurnaliszták ítéleteit olvasva tudnia kellett, hogy örök időkre ellenséggé nyilvání­tották, mégsem volt hajlandó feladni színpadi álmait. — Bármilyen szarkasztikusan ír is Bulgakov a szovjet teátrumok világáról a Színházi regényben, lételeme volt a színház, illetve az a fajta közösségi cselekvés, amely ott jobb időkben létrejöhet. Sztanyiszlavszkijjal, Nyemir­ovics-Dan­­csenkóval, Mejerholddal és másokkal hihetetlen erőfeszítése­ket tettek, hogy bemutathassák a Megfutamodást — én így fordítom a Menekülést­­, a Képmutatók cselszövését vagy a Puskin utolsó napjait, de Bulgakov személye és művészete oly mértékben volt nem kívánatos a szovjet kultúrpolitika számára, hogy minden igyekezetük és ügyeskedésük hiábava­lónak bizonyult. Bulgakov nem­ volt alkalmas arra, hogy el­játssza a magasból mozgatott bábu szerepét, hiszen az írást sem azért művelte, hogy meglegyen a fél kiló cukra, vagy huszonötös villanykörtéje. Akit belső kényszer késztet megszólalásra, az nem képes latolgatni vagy csonkolni a kor követelményeinek megfelelően. Ellentétben leghíresebb regé­nyének főhősével, a Mesterrel, aki levonva a konzekvenciá­kat elmegyógyintézetbe vonul, és mindentől meg akar sza­badulni. Bulgakov életének utolsó pillanatáig megfeszítetten dolgozik, még akkor sem adja fel a munkát amikor meg­vakul: felesége olvassa fel a Mester és Margarétát, s így ja­vítja művét haláláig. — Különös, hogy míg a hivatalos kritika — politikai, ideológiai okokból — kígyót-békát kiabált Bulgakov első re­gényére a Fehér gárdára és a belőle készült színműre, a Turbin család napjaira, addig Sztálin — számomra érthetetlen okokból — nagyon is kedvelte a darabot. — Sztálin kaján örömmel azt állapította meg, hogy a Turbin család — az író eredeti szándékával ellentétben — nem az elpusztult fehér­orosz világnak állít emléket, hanem a proletárforradalom dicsőségét hirdeti. A Megfutamodást persze már elutasította, mert nem találta benne a kifordítha­­tóságnak ilyesféle lehetőségét: megkívánta volna, hogy az író egy kilencedik álmot írjon hozzá, ezt azonban Bulgakov megtagadta. — Bulgakov életének talán legtitokzatosabb mozzanata az, ahogyan írni kezd, hiszen egy sikeres, gyakorló orvos hu­szonnyolc éves korában egyszer csak felhagy a gyógyítással: elhatározza, hogy íróvá lesz. — Ez engem régóta foglalkoztat. Az irodalomtörténetnek egyáltalán nem ismeretlen jelensége, hogy egy orvosból író legyen, Bulgakov esetében azonban sokkal súlyosabb motí­vumokat sejtek e lépés mögött, mint mondjuk Csehovnál. Mindaz amit erről gondolok, legalább annyira irracionális, mint Bulgakov álomjelenetei, és hangsúlyoznom kell — noha én úgy vélem elképzelésem közel jár az igazsághoz — pusz­tán egy olyan hipotézisről van szó, amely soha nem lesz alá­támasztható megdönthetetlen filológiai bizonyítékokkal. Bul­gakov egész életműve a bűn — bűntudat — bűnhődés fo­galmi háromszögében mozog. A korai művekben olyan erő­teljesen, olyan zaklatottan, mindig az „ich Erzählung” (én­elbeszélés) módszerével ábrázolja a gyilkosságot, hogy azt hi­szem, ő maga volt az, aki a polgárháború embertelen körül­ményei között szintén ölni kényszerült. Tudjuk, hogy 1917— 18-ban tizennyolc hatalomváltás volt Ki­ievben, s­őt mindig, mindkét hatalom mozgósította, mint orvost, míg aztán a vis­z­­szavonuló fehérek magukkal vitték délre. A Megfutamodás Hludov tábornokában láthatjuk azt a polgárháború borzalmai­nak hatására közömbössé vált embert, aki el­­akasztat, s akit környezetéből szinte mindenki, még a meglehetősen puha, burokban élő Kazuhina is elpusztítana. Vagy ott van még korábban a Vörös korona elmebomlott elbeszélője és gyilkos tábornoka, legerőteljesebben pedig az Én öltem című elbeszé­lés Jasvin doktora, aki elmondja, hogy egy orvos, aki gyó­gyításra rendeltetett, ölni kényszerül, kioltja egy magas rangú fehér tiszt életét, hisz az már szinte öncélúan gyilkol. Az elbeszélésben Bulgakov elfogadtatja velünk Jasvin doktor tettét, ahogy felmenti későbbi műveinek oly sok emberien esendő hősét is, a maga számára azonban valószínűleg soha­sem talált f­eloldozást, és 1919-ben vélhetőleg az elviselhetet­len bűntudat kényszerítette írásra. Tagadhatatlan, hogy Bulga­kov esetében egy nagyon erősen önábrázoló íróval van dol­gunk, s bár nyilvánvaló, hogy a hőst sohasem azonosíthatjuk mechanikusan a szerzővel, mégis bizonyosra vehetjük: az ő személyes szenvedése és történelmi tudata bujkál alakjai mö­gött. Ha pedig mindezt összekapcsoljuk életrajzának általunk ismert tényeivel, akkor talán már nem tűnik tébolyult fantaz­magóriának az elképzelés, hogy Bulgakovot a bűntudat kény­szeríti arra, hogy újra meg újra visszatérjen a múltjához, felidézze a bűnét, tehát újra élje azt, s ekkér elfogadva a bűnhődést, az írásban a gyónás és a vezeklés gesztusával eljusson a katarzisig. Lőrinczy Attila★ Urban Nagy Rozália rendelkezésünkre bocsátotta saját fordítását, Bulgakov 1931-ben írt színművének, az Ádám és Évának egy részletet. A darab korábban csak egy párizsi emigráns kiadás révén volt ismert, a Szovjetunióban is csak az idén jelent meg először. A dolog érdekessége, hogy a két kiadás szövege meglehetősen eltér egymástól. Jövőbeli filoló­giai kutatásoknak kell eldönteni, melyik az autentikus bulga­­kovi változat. Az Ádám és Éva — ha még csak részletében is — elő­ször jelenik meg a magyar sajtóban. 1. FELVONÁS (Május van a Városiján. Földszinti szoba, ablaka nyitva az ud­varra. A berendezés legfontosabb része egy lámpa az asztal fölött, gazdag lámpaernyővel. Alatta jól esik pasziánszozni, de minden pasziánszot idéző gondolat ki van zárva, a lámpa alatt csak Jefro­­szimov arca látható. Ugyancsak felhívja magára a figyelmet a han­­gosbeszélő, amelyből hangosan és lágyan árad a „Faust” közvetí­tése az operaházból. Az udvaron néha harmónikaszó. A szoba mel­lett az előszoba a telefonnal.) Adám­: (Évát csókolva) Csodás opera ez a Faust. És te, szeretsz te engem? Éva: Szeretlek. Ádám: Ma a Faust, holnap este pedig már utazunk a Zöld Hegyre! Boldog vagyok! Amikor sorban álltam a jegyekért, forró izzadtság öntött el és megértettem, hogy az élet csodálatos!... Anja:­­hirtelen bejön' Ah... Ádám: Anja! Legalább... no, hogy ifi... kopogott volna!... Anja: Ádám Nyikolájevics, azt hittem, hogy ön a konyhában van. Adám: A konyhában? A konyhában? Miért ülnék a konyhában, amikor a Faustot közvetítik? ’ Anja: (edényeket rak szét az asztalon) Adám: Másfél hónapra a Zöld Hegyre! (Bűvészkedik és össze­tör egy poharat.) Éva: Ügy! Anja: Ügy. A pohár másé. A pohár Daragáné. Ádám: Megveszem a poharat. Veszek Daragánnak 5 poharat. . . Igaza van. Anna Tyimofejevna: A konyhában kellene lennem, hi­szen ki akartam tisztítani a sárga cipőmet. (Eltűnik) Anja: Ah, irigylem, ahogy magára nézek Éva Artyemnyevna: Szép is, mérnök is, kommunista is. (Int a fejével Ádám után.) Éva: Tudja, Anyutocska, én, hogy is mondjam, valóban boldog vagyok. Bár ... mellesleg ... az ördög tudja!... De, miért nem megy férjhez, ha már egyszer úgy szeretne? Anja: Csupa gazemberrel találkozom, Éva Artyemnyevna. Min­denki másnak a jók jutnak, nekem meg valami játékszer, mint a lottó! És iszik is a kural­! Éva: Iszik? Anja: Ül, kék monoklival a szemén, gatyában és olvassa a gróf Monte­ Krisztót, és iszik Kubikkal. Éva: Egy kicsit nuligán a fiú, de nagyon eredeti. Anja: Az, az eredeti! Harmonikus bandita. Nem, nem iratkozom össze vele. A múlt héten megütött a tizedik lakásból egy bürokra­tát és kizárták a szakszervezetből. És Baranovát is becsapta, köte­lezték, hogy tartasdí­jat fizessen neki. Hiszen ez nem élet! Éva: Nem, én felü­lvizsgálom magamat, igazán, én, azt hiszem, hogy boldog vagyok. Ánja: Viszont Daragán boldogtalan. Éva: Már tudja? Anja: Mondtam neki. Éva: De hát ez disznóság. Ánja! Anja: Ugyan már! Nem tudja meg talán? Ma azt kérdezte: „Nos, jön Éva este Ádámhoz?” Én meg mondom: „Jön és marad.” „Ho­gyan?” „Csak úgy — mondom —, hogy ma feliratkoztak!” „Hogyan?” Aha, elpirult!... Az egész lakást elcsábította! Éva: Mit ki nem talál? Kit csábítottam én el? Ánja: Na, megkapja ma a magáét! És még Fencsik is jön. Ő is szerelmes ! Éva: A Zöld Hegyre! Egyetlen percet sem késlekedve, holnap este, első osztályon, és semmilyen Poncsikok! Anja: (felsöpri az üvegcserepet és kimegy) Ádám: (beröppen) A szobám tetszik neked? Éva: Azt hiszem t­etszik. Igen, tetszik ... Ádám: (megcsókolja) Éva: Mindjárt visszajön Ánja... várj! Adám: Senki, senki nem jön. (csókolja) (Az ablak mögött hirtelen hangok. Markizov hangja: Burzsuj!. Jef­­roszimov hangja: Ez huliganizmus! Markizov: Micsoda? Mi az a hu­ligán, ki a huligán? — az ablakpárkányon megjelenik az udvarból Jefroszimov: Izgatott. Rángatózik.­ Jefroszimov sovány, borotvált, szemében köd, a ködben gyer­tyák. Remek öltönyben, azonnal látszik, hogy külföldi kiküldetés­ben volt, tökéletes fehérneműjén látszik, hogy agglegény és soha nem maga öltözködik, valamilyen öregasszony az, aki meg van győ­ződve arról, hogy Jefrorezimov — félisten és nem ember, ő vasal, mos, emlékeztet és reggel a kezébe ad mindent. Jefroszimov vállán keresztülvetett szíján egy kis szerkezet­e na­gyon hasonlít a fényképezőgépre. A környezetét Jefroszimov furcsa intonációjával és gesztikulá­­ciójával ejti csodálatba. Jefroszimov: Bocsássanak meg, kérem!... Ádám: Mi történt? Jefroszimov: Részeg huligánok vannak a nyomomban! (beugrik a szobába) Az ablakban megjelenik Markizov. Ahogy Anja leírta, kék monokli van a szemén, és a forróség ellenére szőrmegalléros kabátot hord. Markizov: Ki a huligán? (az ablakba) Polgártársak! Hallották, hogy huligán vagyok? (Jefroszimovhoz) Na majd mindjárt a füled közé vágok, akkor majd meglátod, hogy Id itt a huligán! Adám: Markizov! Azonnal takarodjon a szobámból! Markizov: Ez kalapot vett fel! Mi? Jefroszimov: Isten szerelmére! összetöri a készülékemet! Éva: Ki a szobából! (Ádámhoz) Telefonálj azonnal a rendőr­ségre! Anja: (szaladva) Ismét Záhár? Markizov: Bocsánatot kérek, Anna Tyimofejevna ! Engem sértet­tek meg, és semmilyen Záhár! (Évához) A rendőrséget akarják este nyugtalanítani? A szakszervezet tagjai? Anja: Menj el Záhár! Markizov: Megyek, (az ablak felé) Vászenyka, barátom! És te, Kubik! Hű két segédem! Álljatok, barátaim a főbejárathoz, itt ki­megy a lakásból egy parazita orgonaszín zakóban. Alkoholista­fényképész. Párbajozom vele (Jefroszimovnak) De én, magának külföldi grófom nem tanácsolom a lakás elhagyását! Állítsd be az agyadat ebbe a lakásba és írasd be magad nálunk. Pá, pá. (Eltűnik.) " Anja: (kiszalad) Jefroszimov: Csak azt sajnálom, hogy ennél a jelenetnél nem volt jelen a szovjet kormány . . . hogy megmutathattam volna neki, mi­lyen anyagból óhajtja felépíteni az osztálynélküli társadalmat. (téglát dobnak be az ablakon) Ádám: Markizov! Leülsz még a huliganizmusodért! Éva: Ah, mire oda söpredék ! Jefroszimov: Én vagyok az alkoholista? Én alkoholista vagyok? a számba nem veszek semmilyen szeszesitalt, biztosíthatom magu­kat! ... Igaz, cigarettázom, nagyon erős dohányos vagyok!... Éva: Nyugodjon meg, nyugodjon meg ... ez egyszerűen egy ret­tenetes alak! Jefroszimov (rángatózva): Nem, én nyugodt vagyok! Csak az zavar, hogy felzaklattam magukat. De vajon meddig kell nekem ostrom alatt ülnöm itt, végül is ... ? Ádám: Semmi baj, semmi baj. Ezek a párbajsegédek gyorsan felszívódnak. Végső esetben én majdm intézkedem. Jefroszimov: Nincs maguknál ... Ahogy is mondjam csak ... hogy is hívják ... izé ... nincs vizük? Éva: Tessék, tessék. Jefroszimov: (szondát oltva): Engedjék meg, hogy bemutatkoz­zam. A nevem... hm... Alekszandr Ippolitovics... hm... a családnevemet elfelejtettem .­­ Adám: Elfelejtette a családnevét? Jefroszimov:T Ó Istenem! Ez borzasztó! . . . Az ördögbe is, m­i is a nevem? .. . Ismert név: El. Er­ rel kezdődik .. . Bocsánat: Cián­­bróm ... fertildikloropszin... Jefroszimov! Igen. Ez a nevem. Jefro­szimov. MIHAIL BULGAKOV: Ádám és Éva Színmű négy felvonásban (1931) (RÉSZLET) Ádám: Úgy, úgy, úgy . .. Bocsásson meg, ön? . . . Jefroszimov: Igen, igen, pontosan. (issza a vizet) Én, röviden, én vagyok a kémiai tudományok professzora, Jefroszimov akadémikus. Nincs ellenvetésük? Éva: Nagyon ürülünk. Jefroszimov: És maga? Kihez estem be az ablakon át? Adám: Adám Kraszovszkij. Jefroszimov: Maga a kommunista? Adám: Igen. Jefroszimov: Nagyszerű. (Évához) És maga? Éva: Én Éva Bojkevics vagyok. Jefroszimov: Kommunista? Éva: Nem. Én pártonkívüli vagyok. Jefroszimov: Nagyon, nagyon helyes. Engedje meg, hogyan nevezte magát? Éva: Éva Bojkevics. Jefroszimov: Lehetetlen! Éva: Miért? Jefroszimov: És maga... Éva: Ő az én férjem. Ma házasodtunk össze. Igen, Igen, igen, Ádám és Éva! . . . Jefroszimov: Aha! Azonnal észrevettem. És még azt mondják, hogy őrült vagyok. Éva: Ezt senki nem mondta! Jefroszimov: Látom, hogy azt gondolják. De nem, nem! Ne nyugtalankodjanak. Normális vagyok. A kinézetem, beismerem ... Mikor az utcán mentem, a városban, ezek, na tessék, ismét elfe­lejtettem ... ezek a, na kicsinyek ... akik iskolába járnak? . .. Éva: Gyerekek? Jefroszimov: Fiúcskák! igen, ők. Fütyültek... És ezek... ezek a no. harapnak .. . vörösek . .. Ádám: Kutyák? Jefroszimov: Igen. A sarkokon megtámadtak... ezek Ádám és Éva egyszerre: Rendőrök! Jefroszimov: Gyanúsan méregettek. Lehet, hogy cikcakkban ha­ladtam. Azért kerültem a házukba, mert Ruszlov professzort akar­tam látni, de ő nincs otthon. Elment a Faust előadására. Engedjék meg, hogy kicsinyég megpihenjek. Elfáradtam. Éva: Kérem, kérem. Várja meg nálunk Rusztovot. Jefroszimov: Hálásan köszönöm! Maga egyszerűen elbűvölt en­gem! Adám: Ez egy fényképezőgép magánál? Jefroszimov: Nem. Ah! Persze. Természetesen, fényképezőgép. És tudják, ha egyszer már a sors idehozott, engedjék meg, hogy le­fotózzam magukat! Éva: Én nem is . . . Adám: Nem is tudom . .. Jefroszimov: Üljenek le, üljenek le. .. Igen, de bocsánat. . (Adámhoz) A feleségének jó a természete. Adám: Szerintem csodás. Jefroszimov: Nagyszerű. Lefotózni, lefotózni! Hadd éljen. Adám: (csöndesen) A lápba vele... én nem akarom, hogy le­m­­i képezzen . .. Jefroszimov: Mondja Éva, maga szereti az életet? Éva: Én szeretem az életet. Nagyon. Jefroszimov: Nagyszerű! Nagyszerű! Csodálatos! Üljenek le. Ádám: (halkan) Az ördögbe, az ördögbe, én nem akarom, ez őrült! Éva: (halkan) Egyszerűen eredeti, mint minden vegyész. Ugyan már r­arangosan) Nos, Ádám! Nagyon kérlek! (Ádám borúsan ül le Éva mellé. Kopognak az ajtón, de Jefroszi­mov a gépével, a fiatalok a megfelelő pózzal vannak elfoglalva. Az ajtóban megjelenik Poncsik-Nyepobjéda, az ablakban óvatosan meg­kapaszkodik Markizov.) Jefroszimov: Figyelem! (A gépből vakító fény tör elő) Poncsik: Ah. (Elvakultan távozik) Markizov: Ah, hogy azt a jó... (Eltűnik az ablak alatt. A fény kialszik.) Éva: Hát ez a magnézium! Poncsik: (másodszor kopogtatva) Ádám, szabad? Ádám: Szabad, szabad. Gyere be Pável! (Poncsik bejön. Ez egy csillogó szemű kis ember, szarukeretes szem­üvegben, nadrágja térdig ér, zoknija kockás.) Poncsik: Üdvözöllek öreg! Ah, és Éva is itt? Lefényképeztettétek magatokat. Kettesben! He-he-he! Szóval így! Én azonnal. Csak rend­be hozom magamat. (Eltűnik) Éva: Megkapjuk a képet? Jefroszimov: Ó, természetesen, természetesen. Csak nem most, egy kicsit később. Ádám: Milyen furcsa gép ez. Külföldi? Először látok ilyet. (A távolban­ felhangzik a kutya bánatos vonyitása-­ Jefrosmfov: (rtadtart) Mi az, egy kutya vonít?’..­. Hm­ ... Maga, Éva, mivel foglalkozik? Éva: ...Artyemnyevna: Az idegen nyelvek főiskoláján tanulok. Jefroszimov: És maga Ádám? . . . Ádám: ... Nyikolájevics: Én mérnök vagyok. Jefroszimov: Mondjon egy egyszerű képletet, mondjuk a kloroform képletét. Ádám: A kloroformét? A kloroformét. Éva, te nem emlékszel a kloroform képletére? Éva: Én soha nem is tudtam. Adám: Tudja én hídépítő mérnök vagyok. Jefroszimov: A, akkor ez butaság . . . Ostobaság — hidak manap­ság. Hagyja őket! Ugyan kinek jut eszébe mostanság, hogy hidak­ról álmodjon! Igazán, nevetséges . . . Nos, maga rááldoz két évet egy híd felépítésére én meg három perc alatt felrobbantom. No, hát mi értelme van az anyag- és időpocsékolásnak? Fáj, de fullasztó a hő­ség! És vajon miért vonyítanak a kutyák? Tudják, én két hónapig a laboratóriumomban üldögéltem és ma először jöttem ki a levegőre. Azért vagyok ilyen furcsa és azért felejtettem el az egyszerű sza­vakat is . . . (nevet): De elképzelem az arcokat Európában! . .. Adám Nyikolájevics: Ön gondol arra, hogy háború lesz? Adám: Természetesen gondolok. A háború lehetséges, mert a ka­pitalista világ el van telve gyűlölettel irántunk. Jefroszimov: A kapitalista világ el van telve gyűlölettel a szo­cialista világ iránt, a szocialista a kapitalista iránt, drága hídépítő, a kloroform képlete pedig CHC1:)! Azért lesz háború, mert fojtogató a hőség ma! Azért lesz, mert a villamosban mindennap azt mondják nekem: „Nézzék, kalapot vett fel!” Azért lesz, mert az újság olvasá­sa közben (zsebéből 2 újságot vesz ki) a hajam égnek áll és rémál­mok üldöznek, (rámutat az újságra). Mit írnak: „A kapitalizmust meg­ kell semmisíteni.” Igen? És ott — (valahova messze mutat) — és ott mi van? Ott azt írják: „A kommunizmust meg kell semmi­síteni.” Rémálom! A négert megölték a villamosszékben. Egy másik helyen, az ördög tudja hol, Bombay környékén valaki elvágta a te­lefondrótot, Dél-Amerikában kivégeztek valakit, lövöldöznek Spa­nyolországban, lövöldöztek Berlinben. Holnap Pennsylvániában fog­nak lövöldözni. Ez rémálom! És a lányok puskákkal — a lányok! — járnak az utcákon az ablakom alatt és énekelnek: „Lőjél, lőjél pus­­kácska, ne sajnáld a burzsujt!” Nap mint nap! Az üst alatt láng, a vízen buborékok, milyen, ugyan milyen vak képzelheti, hogy nem forr fel? Adám: És maga ellenzi ezt a dalt? Jefroszimov: Nem, én az utcai éneklést ellenzem. Adám: He-he-he. . . Mégis! ön elfelejti Jefroszimov professzor, hogy a Szovjetunió oldalán nagy horderejű eszme áll. Jefroszimov: Lehetséges, hogy ez egy nagy horderejű eszme, de a lényeg az, hogy a világon élnek emberek egy másik eszme szel­lemében, és az ő eszméjük az, hogy önt az ön eszméjével elpusz­títsák. Ádám: No, ezt majd megnézzük! Jefroszimov: Nagyon félő, hogy sokaknak már semmit sem si­kerül meglátniuk. A dolgok lényege az öregekben van ... Éva: Miféle öregekben? Jefroszimov: (titokzatosan) Tiszta kis öregek, cilinderben jár­nak ... Végeredményben az öregeknek mindegy, számukra minden eszme közömbös, egyetlen kivétellel, hogy a házvezetőnő idejében szolgálja fel a kávét. Ők nem válogatósak!... Egyikük, tudják — ült a laboratóriumában és semmi okos dologgal, csupán kisfiús érdek­lődéssel — ostobaságokkal foglalkozott — a lombikban mindenféle vacakságot összekevert, mint például ezt a kloroformot. Ádám Nyi­­kolajevics, meg kénsavat, meg ilyesmit és elkezdte melegíteni, hogy megnézze, vajon mi jön ki belőle. És még meg sem itta a kávéját és már az került ki a lombikból, amitől ezrek hullottak egymás mellé a mezőkön, aztán megkékültek mint a szilva, aztán mindenkit elvit­tek teherautókon a gödrökbe. De a legérdekesebb, hogy ezek fia­talemberek voltak Ádám, és határozottan ártatlanok mindenfajta eszmében. Félek az eszméktől! Minden eszme önmagában szép, de csupán addig, amíg az agg professzor műszakilag fel nem vértezi. Az isten — az eszmét, a tudós meg ráadásul az arzént! .. . Éva, szomorúan a lámpa alatt: Félek. Téged megmérgeznek Ádám. Ádám: Ne félj Éva, ne félj! Gázmaszkot veszek fel és majd elé­bük megyünk! Jefroszimov: Ugyanazzal az erővel a kalapját is az arcára húz­hatja. Ó, kedves mérnököm! Egyetlen egy rettenetes szó van csak és ez a szó — a „leg”. El tudok képzelni egy embert, egy hőst is, egy idiótát is a szobában. De a „Legidiótább”? Hogy néz az ki? Hogyan issza a teáját? Miket visz végbe? A leghősibb? Nem értem! Sápad a fantázia! Az egész kérdés az , hogyan fog, milyen szagot fog kiadni. Bárhogy erőlködött a kisöreg, mindig volt valamilyen szaga, vagy mustárszaga, vagy keserűmandula, vagy rothadt káposzta, és végül muskátliszaga lett. Ez volt a leggonoszabb szag, barátaim. Ez nem volt még „leg”, nem volt a felső fok. Felső fok akkor lesz, amikor a laboratóriumban nem lesz semmilyen szag, nem robban semmi és gyorsan hat. Akkor az öregecske fekete keresztet rajzol a kémcsőre, hogy össze ne tévessze és azt mondja­ .megtettem, amit tudtam. A többi — az önök d*-»wn. Eszmék — ütközzetek meg!” (suttogva) Hát így, Ádám Nyikolájevics, már nincs szaga, nem robban és gyorsan hat.

Next