Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1989 (31. évfolyam, 1-5. szám)

1989-02-13 / 1. szám

POKOL BÉLA: Az egyetemi-tudományos szféra I. Részlet a szerző „Kutatások a felsőoktatás köréből "című kiadvány 1988/llI-as számában megjelent tanulmányából KORLÁTOK A magyar egyetemi szféra — s vele a tudományos életünk — legelemibb korlátját rögtön az ország méretei jelentik. Illetve ezt pontosítva: az a kisméretű nyelvi-kulturális térség, amely­ben a magyar egyetemi-tudományos szféra meg tud szerve­ződni, eleve korlátokat szab a magas szintű teljesítmények elérésében. Olyan kis ország esetében, mint Ausztria vagy Svájc, az ország méretei nem jelentenek problémát, mert egy nagyobb kulturális térség részei, és az egyetemi diákság, az oktatók és a tudósok áramlása országhatárokat átlépve tör­ténik meg. A bécsi egyetem pl. nagy hírű német tudósokkal igyekszik megnyerni professzori státusaiba. De ugyanígy a nagy nemzetközi reputációt szerzett osztrák tudós előtt nyitva áll az összes német egyetem. Az évszázados szokás, hogy a jobb diákok tanulmányaikat több egyetem között vándorolva folytatják, az osztrák diákok egy részét ugyanúgy Tübingen, Frakfurt vagy Heidelberg híres egyetemei felé csábítják, mint bármely német diákot. Azokban a kis országokban, melyekben a nyelvi eltérések nem teszik lehetővé az átfogóbb kulturális térségbe való szer­ves betagozódást, az utóbbi évtizedekben a tudósok az idő­közben vitathatatlanul első helyre került angol nyelven igye­keznek a tudományos életben publikálni, és az egyetemi-tudo­mányos élet otthoni reputáció rangsorait is a nagy nemzetközi folyóiratokban és társaságokban elért sikerek szabják meg elsősorban. A diákáramlás és a vendégprofesszori meghívások kiterjedt gyakorlata tehát ezekben az országokban is elhal­ványítja a szűk országhatárok korlátait, és az egyetemi tudo­mányos élet szerveződése (mobilitásvonalak és értékelési mechanizmusok) átfogóbb térségekben történik meg ezekben az esetekben is. (Ben-David, 1977. 243. p.) A magyar egyetemi-tudományos szféra extrém módon be­záródott a II. világháború után a „vasfüggöny” mögött. Azt hisszük, nem történt meg eddig annak elemzése, milyen ká­rokat okozott a magyar tudományos élet számára, hogy a világháború után politikai rendezés következményeképpen el­vágódtak azok a szálak, amelyek a hazai egyetemi-tudmányos szférát hagyományosan a német és rajta keresztül a világ tudományos életéhez fűzték. A gazdaság esetében a Kelet- Európa felé időközben kiépített termékcsere részben pótolta az elvágott nyugati kapcsolatokat, de az egyetemi-tudomá­­nyos élet számára — talán néhány objektívebb természet­tudományos területet leszámítva — a Kelet-Európa felé ki­épített egyetemi-tudományos kapcsolatok jórészt ideológiai ta­núságtevésekre korlátozódtak. A 60-as évektől természetesen enyhült az ország izolált­sága a világ tudományos életétől. Elsősorban a matematika, jó műszaki és természettudományok szfér­ájáválrt­ indult­­meg a szervesebb betagozódás az átfogóbb angol és német nyelvű tudományos életbe. Az egyetemi diákság áramlása ugyan még csírájában sem jött létre e területeken sem, de az egyetemi oktatók és a tudományos kutatók számára ebben az átfogóbb térségben alakultak ki az utóbbi években az értékelési mechanizmusok, a szakmai minimális követelmények szintjé­nek kijelölése, és ösztöndíjak, vendégprofesszori meghívások alakjában a mobilitási útvonalak, no A tudományágak mai specializáltságának fokán egy-egy , tudományágban alig több tucat tudós, egyetemi oktató tevé­kenykedik az ország határain belül. A specializálódással pár­huzamosan azonban egyre inkább kitágult az elmúlt évszá­zad alatt az a térség, amelyben a specializálódott tudósok integrálódnak. A nemzetközi tudományos társaságok, a specia­lizálódott nemzetközi folyóiratok révén sűrű kommunikációs hálózatok létesültek, amelyek eresztékeit egy-egy specializá­lódott tudományág konferenciái és az azonos témákon dol­gozó kutatók konferenciák közötti magánlevelezései (külön­lenyomatok küldései etc.) töltik ki. Ebből a specializálódás­ból és ennek bázisán létrejött nemzetközi integrálódásból fa­kad, hogy főszabály szerint pl. egy frankfurti gráfelmélettel foglalkozó matematikus kevésbé tudja, mivel foglalkozik egy másik, ugyanabban a városban dolgozó matematikus, mintegy tokiói, hasonló témát kutató kollégája. Erről az integráltsági fokról szakadt le a magyar egye­temi-tudományos szféra a világháború után. És az azóta be­állt változások nyomán is csak részben reorganizálódtak ezek a kapcsolatok. Fontos azonban annak kiemelése, hogy a tudo­mányágak specializáltsága nálunk semmivel nem marad el a nagy nemzetközi térségben integrálódott tudományoktól. En­nek következtében jött létre, hogy egy sor esetben alig 8-10 képviselője van egy-egy tudományágunknak, élesen elkülö­nülve az átfogóbb tudományos terület többi részétől, ám ez a maroknyi tudományos kutató, egyetemi oktató elzártan él az ország határain belül, vagy legalábbis az adott tudományág nemzetközi szintű új ismereteit nem követik, az értékelési mechanizmusokat (tudományos minősítések, egyetemi előlép­tetések stb.) „egymás között” szervezik meg. (Lásd ennek kri­tikáját: Ágh Attila, 1980.) A specializálódott tudományágak és az ennek alapján ki­alakított egyetemi tantárgystruktúra és tanszéki felállások azt a további következményt hozzák létre, hogy az egyetem mint egész, de akár egy homogénebb egyetemi kar oktatógárdája sem képes úgy működni, mint egy tudományos közösség. (Ben- David, 1971. 185. p.) Hogy a jogtudományt hozzam fel példá­nak: egy kiváló polgári jogász, aki feszítetten igyekszik lé­pést tartani szakága fontosabb német, angol nyelvű irodal­mának új ismereteivel, csak mint laikus tudja megítélni egy alkotmányjogász tényleges tudományos teljesítményét. Ha a többi alkotmányjogász úgy ítéli meg, hogy az adott alkot­mányjogász „professzori szintűt” teljesít, akkor ő ebben leg­feljebb kételkedhet, de megalapozottan nem cáfolhatja ezt az értékítéletet. A probléma tehát abban áll, hogy az egyetemi vagy az egyetemi fakultás szintű értékelési mechanizmusok nem mű­ködnek, ám a szűkebb tudományág maroknyi képviselője sok esetben a nemzetközi értékeléstől elzárva egymás között mi­­nősíti-értékeli saját teljesítményét. A kis szám már önmagában megkérdőjelezi az ilyen ma­roknyi tudásra épülő, tudományon belüli értékelési mechaniz­musok lehetőségét. A tudománytörténet régi felismerése, hogy egy bizonyos küszöb alatt nem működik a tudósok közötti kapcsolat mint tudományos közösség, egy minimális létszám alatt nem működnek a tudományágon belüli értékelési mechanizmusok. (Ziman, 1984.) Tovább rontja ezt a helyzetet az azonos tudományágon belüli maroknyi oktató-kutató hierarchikus szerveződése. A múlt századi német egyetem hatására a magyar egyetemi szervezet eleve hierarchikusan alakult ki, az egyetemen belüli tanszékvezető-dékán-rektor vonal fölött tovább folytatódva az oktatásügyi kormányzat csú­csáig. Ezt a hierarchikus szerveződést végletekig fokozta a sztá­lini centralizált társadalomszervezés logikája: az egyes egyetemi oktató vagy a tudományos intézeti kutató tudományos mun­kájába (témaválasztásába, folyamatos kutatásába, akár publi­káláshoz engedélykérési kötelezettség-előírással publikálá­sába) beleszólhat tanszékvezetője, vagy intézetigazgatója; az egyetemi és a tudományos intézeti vezetést (tantárgystruk­túra vagy tudományos témaválasztás tekintetében) meghatá­rozza a felsőbb hierarchia. Csak kitekintésképp jelezzük, hogy Parsons négy lehet­séges szerveződést különböztet meg az egyetemi-tudományos szféra szerveződésében. A hierarchia szerinti szerveződést, ahol a rektor, a dékán, a tanszékvezető „főnöke” az egyetemi oktatónak, ugyanígy ő pedig a diákok fölött áll. Másik szer­veződési elv a piac szerinti kapcsolatok rendszere, amelyben a diák úgy tekint az oktatóra, mint előadóra, aki az ő pén­zéért (tandíjáért) ismeretek egy meghatározott összegét adja át. A harmadik lehetséges szerveződés, amikor az egyetem mint demokratikus egyesület működik. A diákság, az oktatói kar különböző rétegei, választott képviselői egyenlő szava­zati joggal döntenek az egyetemi ügyekben, mélyen beleszól­va a tantárgyak tematikai rendjébe, professzori kinevezésekbe etc. És végül a negyedik szerveződési elv, az „institutionali­zed individualism” (az intézményesített individualizmus), ami­kor az egyes egyetemi oktatók autonómok az egyetemi veze­téssel és a diáksággal szemben, előadásaik, tudományos ku­tatásaik súlypontjának szemszögéből azonban az adott tudo­mányág tudományos közösségének értékelési mechanizmusai egy absztraktabb szintű kontrollt biztosítanak felettük. A diákság és az egyetemi vezetés ebben az utolsó megoldásban nem közvetlenül ítéli meg (pozitívan vagy negatívan) az egyetemi professzort — hisz erre objektíve úgysem képes —, hanem az országos tudományos közösségek értékelésén ke­resztül. Parsons ezt a negyedik szerveződési elvet tekinti az amerikai egyetem sajátjának, jelezve, hogy sokszor tenden­ciák találhatók a diákság részéről az „eladó-vevő” pozíciójá­nak elfoglalására az előadóval szemben, illetve Nyugat-Euró­­pában az egyetem átpolitizálódásával eltolódott a súly a de­mokratikus egyesület jellemzői felé. (Parsons—Platt, 1973. 250—255. p.) A magyar egyetemi szférában tehát a tipológia szerint a hierarchikus hivatali szerveződés jellemzői vannak túlsúlyban, noha az utóbbi években törekvések mutatkoznak a demokratikus egyesület felé való eltolódásra a diákság és az oktatói kar közötti viszonyban. Fontos itt annak kiemelése, hogy a mai tudományos éle­tünkben egy specializálódott tudományág maroknyi képvise­lője e hierarchikus egyetemi-tudományos szerveződés miatt még kevésbé képes tudományos közösségként működni, mert két-három egyetemi tanszéken vagy tudományos intézeti szer­vezetben összefogva egy-egy tanszékvezetővel, csoportvezető­vel az élen e hierarchikus szervezeti egységeken belül az el­fogulatlan tudományos cáfolás, esetleg a tanszékvezetővel szembeni tudományos állítás mellé való felcsatlakozás az ese­tek többségében tarthatatlan. (Vagy legalábbis egzisztenciális feszültségeket eredményez különböző áttételeken keresztül.) Mindez természetesen nem zárja ki toleráns tanszékvezetők, intézetigazgatók létét. Állításunk csak arra vonatkozik, hogy strukturálisan nem kedvező a permanens tudományos cáfo­lásnak és tudományos paradigmákra való áttérésnek a mai egyetemi hierarchia. Azt lehet mondani, hogy a nemzetközi egyetemi-tudomá­nyos élettől való izoláltságot és az országhatárokon belüli tudományos értékelési mechanizmusok elégtelenségét véglete­kig fokozza egy-egy tudományág maroknyi tudósának két­­három hierarchikus szervezeti egységbe való összefogása. Nagyon kevéssé tudnak így a tudományágak valódi tudo­mányos közösségei értékelni, ám másrészt belépnek az egye­temi karrierek meghatározásába a tudományon túli teljesít­mények hatásai. Az ötvenes években az instabil politikai hely­zetben elsődleges szemponttá az egyetemi-tudományos karrie­rekben az ideológiai-politikai megbízhatóság vált. Ez a jel­lemvonás mára nagymértékben csökkent, de az egyetemek erős állami-politikai meghatározottsága miatt még ma is az egyik karriersegítő tényező az egyetemi oktatók, vagy akár intézeti kutatók számára, a fölöttes állami hatóságok értéke­lése. Ehhez hasonló nem tudományos értékelés az egyetemi közéletben nyújtott teljesítmények értékelése. Mai egyetemi struktúránkban egy sor oktatásigazgatási és tudományszerve­zési feladatot nem menedzser típusú szakemberek látnak el, hanem egyetemi professzorok, tudósok. Lehet valaki tudomá­nyos teljesítménye szempontjából végletesen gyengén értékelt, ha az egyetemi pozícióharcba nagy energiákat fektet, és szer­vezőképessége kiállja a próbát, akár az egyetemi vezetés csú­csáig emelkedhet fel. A problémát természetese­n nem is ez jelenti, hanem az, hogy az egyetemi pozíció határozza meg a tudományos értékelést is: rektor, dékán, tanszékvezető most már tehát élhet jogaival, és a tudományágon belüli maroknyi oktató-kutató fölött kiterjedt beleszólási lehetőséget kap. Ha ide eljutott, többé már nem lehet tudományosan gyengének minősíteni teljesítményét. Összegezve tehát ezt a problémát: a nemzetközi tudomá­nyos életbe strukturálisan nem integrálódott, és az ország­határokon belül két-három hierarchikus egyetemi-kutató­intézeti szervezeti egységben megszerveződött tudományág ér­tékelési mechanizmusai nem működnek; új tudományos pa­radigmák térhódítása ezeknél csak generációk változásával valószínű, és így az adott egyetemi tantárgy tematikus meg­újulása, nemzetközi szakirodalommal való lépéstartása való­színűtlenné válik. Mindezek az egyetemi élet oktatási-tudományos oldalainak problémáit jelentették. Az egyetemek teljesítményének további romlását hozta létre az egyetemi diákság közötti szelektálódás minimálisra csökkentése, és az egyetemek, sőt, ugyanazon egyetem eltérő karai közötti mobilitás nagymértékű adminiszt­ratív korlátozása. A centralizált tervgazdaság modellje szerint a várható diplomásszükséglet központi kalkulálásával, és ennek nyomán kialakított felvételi keretek hatósági meghatározásával, egyet­len aktussal — a felvételi vizsgával — kiszelektálódik az egyetemre jelentkezők kb. kétharmada, a megmaradtak dip­lomával ellátása azonban már népgazdasági szükséglet. Így alig 10-15%-os a lemorzsolódás. Mindez csökkenti a diákok teljesítményorientáltságát, és ez csak tovább fokozza az em­lített oktató-tudományos teljesítmények problémát. (Lásd eh­hez: Huszár Tibor, 1981. 161—164. p.) A tervgazdasági merev diplomásszükséglet-tervezés nem csak a lemorzsolódást, az időközbeni pályamódosítást sem tolerálja. Ez kialakította a karok közötti váltás, esetleges egyetemváltoztatás korlátozását, ami az elmúlt években lazult valamit, de a kialakult reflexek szűk keretben tartják az ilyen irányú kezdeményezéseket. Hogyan lehetne az egyetemek közötti versengést növelni, a nemzetközi egyetemi-tudományos szinthez közelíteni, az egyetemi-tudományos értékelési mechanizmusainkat struktu­rálisan feljavítani? Nézzük meg ennek egy lehetséges ver­zióját! (A következő számunkban folytatjuk!) Rukkoló hiéna Rovatunk munkatársai szinte mindenevő kultúrhiénák, akik­nek tekintete a zsákmány reményében pásztáz. Egyébként minden egyezés a valósággal a véletlen műve, mert hiénáink fenntartják a szubjektív szem­lélet jogát. LÉPNI VAGY NEM BELÉPNI Riporterek panaszától hangos az éter, újságírók malició­­zus megjegyzéseit szórják szerte a nyomdagépek. Azon sopán­kodnak, riportalanyuk bemutatása közben, hogy hát ezt már ember nem tudja követni, de itt ül, velem az újonnan alakult gittegylet ideiglenesen megbízott ügyvezető helyettes rágója, ez tényleg már a száz nemtudomhanyadik egyesülés, szóval mutassa be néhány szóval az egyletét, kérem. Körülbelül ez volt a helyzet, némi túlzással, persze, a TV2-ben­­emblémájukat mindenhol megtalálja akár a kezdő hiéna is, úgyhogy itt nem nyomtatjuk újra, bár tetszetős és karakteres), amikor január közepén a Társadalmi Érdek­védelmi Szövetség képviselője beszélt új szervezetéről. El­mondta, hogy egyeztető funkciót kívánnak betölteni, így külön­böző szervezetek céljait összehangolni, a szervezetek szerve­zete mintegy, nem kisebb egység, mint az egész társadalom érdekében. A riporter kérdése, hogy hol lehet belépni, megtudhat­tuk, egyének rendelkezésére a szövetség baráti társasága áll, a 181-290-es telefonszámon. Felhívtam, és komoly kétségeim el is oszlottak azon nyomban. Hiszen létezik már egy ilyen szövetség, hümmögtem magamban, amelyiknek az a feladata, hogy pártokon és egyleteken felüli politikai és társadalmi érdekeket egyeztessen, neve is van, ha jól emlékszem, Haza­fias Népfront. Dehát a fenti telefonszám is a népfronté. Csakhogy ez a mellékes körülmény csak annyiban hangzott el a riportban, hogy a szövetség képviselője a népfront tiszt­viselője. Kétségem már csak annyi, vajon meghatározható-e az össztársadalmi érdek? Manifesztálódik-e? Ha igen, hol, ho­gyan és mikor? A kérdés tehát az, hogy úgy lépjek be, hogy minél in­kább ossz legyen az érdekem képviselete. Lehet, hogy az Al­­tus kisszövetkezetbe lépek be. Hogy hogy képzelem, hogy pont egy kisszövetkezet lesz a leginkább ossz? Úgy, hogy pont ez a kisszövetkezet ingyen felújítja az Uzsoki utcai kór­ház egyik szárnyát. Márpedig egyre inkább úgy érzem, belépni kell. Minél egyre több, annál jobb. Úgy tűnik egyébként, hogy a szabad­ság, amit sokban számolnak, vagyis a szabadulás, szóval a szabadabbá válás együttjár a belépéssel. Legalábbis sokak szavaiból ezt veszem ki. Mindenesetre ez is a levegőben van, éppen a tv-ben (az 1-ben) köszönt el tőlem, a nézőtől, a Hármas csatorna műsorvezetője, Röhrig Géza így: „Légy sza­bad és sebezhetetlen!’ Körülbelül ezzel a január végi műsorral egy időben ke­rült a Felszabadulás téri aluljáró egyik telefonfülkéjének fa­lára az alábbi felhívás, amelynek kézzel írt betűit és helyes­írását a lehető leghívebben idézzük, kivételesen kommentár nélkül: „FIGYELEM Az országos nemhivatalos kommunista egylete 16 életévtől — 40 éves korig fiatalokat­ toboroz, céljaink titkosak, tevékeny­ségünk szintén, ezért megbízható, és értelmiségi embereket várunk AKI BE AKAR LÉPNI írja ide nevét vagy címét a telefonszámával együtt. NÉV: ................................................................. telefon: ...................... NÉV: ................................................................. telefon: ...................... stb." (zipko) Elmélkedések egy ír kávé fölött A zülléshez elsősorban pénz kell. Másodsorban han­gulat. Ha a pénzeddel együtt a kedved is elszáll, sosem lesz belőled vérbeli züllött alak. Egyszerűen szeren­csétlen flótás maradsz, akinek elúszik „minden vagyo­na”. Lóversenyen, kártyán, fogadáson. Vagy máson. Aztán jön az új pénz és vele az új hangulat. Veszíts a kártyán, hogy hülyének, a lóversenyen, hogy balek­nek, a fogadáson, hogy gentlemannek érezd magad. Veszíts egyszerre mind a hármon te hülye balek, akkor is gentleman maradsz. Feltéve persze, hogy fizetsz. Vagy felakasztod magad. Az utóbbi ma már nem di­vat, de vannak még élő fogadó- és fizetőképes törlesz­tésre kész gentlemanek. (Na, nem sokan.) Teljesítés helye, ideje, szolgáltatás tárgya adott. Fo­gadás nyertese a kellő időben és helyen megjelenik. De nem a kellő állaptban. Gyomra kész, nem befoga­dókész. Egyezséget ajánl fel a kötelezettnek a szolgál­tatás tárgyára nézve, ő az árban engedne, az adós a tárgyban. Tárgy továbbra is folyékony halmazállapotú, de alkoholmentes. Adós nem egyezkedik. Csak a kocs­­márossal. ő lesz a választott bíró, személyében a felek kölcsönösen megegyeznek. Tálcán kínálja fel a min­denki számára kedvező igazságot. Két kávét, mellyel koccintani lehet. Mégis gyógyír minden másnapos gyo­morra. Ír kávé ez bizony, amitől az ember skótnak érzi magát még akkor is, ha magyar. (Vagy főleg ak­kor). A számlán 382 Ft. Az árlapon semmi. Bíránk és kocsmárosunk magyaráz: PRESSZÓKÁVÉ + A WHISKY. Arát képes összevonni? VÉGÖSSZEG A SZÁMLÁN LÁTHATÓ, S AZ ARLAPON KONTROLLÁLHATÓ. Fellebbezés kizárva, az adós fizet. Nem akasztja fel magát. Akassza fel magát a kocsmáros­i másodállású bíró. Az ítéletet (nem hivatalosan és nem jogerősen) egy bírójelölt mondta ki. Olyan, akiből sohasem lehet má­sodállású kocsmáros. Akit pályaválasztása miatt nem­csak a kocsmárosok fognak baleknak tekinteni. S aki gentleman marad — amíg fel nem akasztja magát. Mihály Judit

Next