Egyetemi Lapok - Az Eötvös Loránd Tudományegyetem lapja, 1989 (31. évfolyam, 1-5. szám)
1989-02-13 / 1. szám
POKOL BÉLA: Az egyetemi-tudományos szféra I. Részlet a szerző „Kutatások a felsőoktatás köréből "című kiadvány 1988/llI-as számában megjelent tanulmányából KORLÁTOK A magyar egyetemi szféra — s vele a tudományos életünk — legelemibb korlátját rögtön az ország méretei jelentik. Illetve ezt pontosítva: az a kisméretű nyelvi-kulturális térség, amelyben a magyar egyetemi-tudományos szféra meg tud szerveződni, eleve korlátokat szab a magas szintű teljesítmények elérésében. Olyan kis ország esetében, mint Ausztria vagy Svájc, az ország méretei nem jelentenek problémát, mert egy nagyobb kulturális térség részei, és az egyetemi diákság, az oktatók és a tudósok áramlása országhatárokat átlépve történik meg. A bécsi egyetem pl. nagy hírű német tudósokkal igyekszik megnyerni professzori státusaiba. De ugyanígy a nagy nemzetközi reputációt szerzett osztrák tudós előtt nyitva áll az összes német egyetem. Az évszázados szokás, hogy a jobb diákok tanulmányaikat több egyetem között vándorolva folytatják, az osztrák diákok egy részét ugyanúgy Tübingen, Frakfurt vagy Heidelberg híres egyetemei felé csábítják, mint bármely német diákot. Azokban a kis országokban, melyekben a nyelvi eltérések nem teszik lehetővé az átfogóbb kulturális térségbe való szerves betagozódást, az utóbbi évtizedekben a tudósok az időközben vitathatatlanul első helyre került angol nyelven igyekeznek a tudományos életben publikálni, és az egyetemi-tudományos élet otthoni reputáció rangsorait is a nagy nemzetközi folyóiratokban és társaságokban elért sikerek szabják meg elsősorban. A diákáramlás és a vendégprofesszori meghívások kiterjedt gyakorlata tehát ezekben az országokban is elhalványítja a szűk országhatárok korlátait, és az egyetemi tudományos élet szerveződése (mobilitásvonalak és értékelési mechanizmusok) átfogóbb térségekben történik meg ezekben az esetekben is. (Ben-David, 1977. 243. p.) A magyar egyetemi-tudományos szféra extrém módon bezáródott a II. világháború után a „vasfüggöny” mögött. Azt hisszük, nem történt meg eddig annak elemzése, milyen károkat okozott a magyar tudományos élet számára, hogy a világháború után politikai rendezés következményeképpen elvágódtak azok a szálak, amelyek a hazai egyetemi-tudmányos szférát hagyományosan a német és rajta keresztül a világ tudományos életéhez fűzték. A gazdaság esetében a Kelet- Európa felé időközben kiépített termékcsere részben pótolta az elvágott nyugati kapcsolatokat, de az egyetemi-tudományos élet számára — talán néhány objektívebb természettudományos területet leszámítva — a Kelet-Európa felé kiépített egyetemi-tudományos kapcsolatok jórészt ideológiai tanúságtevésekre korlátozódtak. A 60-as évektől természetesen enyhült az ország izoláltsága a világ tudományos életétől. Elsősorban a matematika, jó műszaki és természettudományok szférájáválrt indultmeg a szervesebb betagozódás az átfogóbb angol és német nyelvű tudományos életbe. Az egyetemi diákság áramlása ugyan még csírájában sem jött létre e területeken sem, de az egyetemi oktatók és a tudományos kutatók számára ebben az átfogóbb térségben alakultak ki az utóbbi években az értékelési mechanizmusok, a szakmai minimális követelmények szintjének kijelölése, és ösztöndíjak, vendégprofesszori meghívások alakjában a mobilitási útvonalak, no A tudományágak mai specializáltságának fokán egy-egy , tudományágban alig több tucat tudós, egyetemi oktató tevékenykedik az ország határain belül. A specializálódással párhuzamosan azonban egyre inkább kitágult az elmúlt évszázad alatt az a térség, amelyben a specializálódott tudósok integrálódnak. A nemzetközi tudományos társaságok, a specializálódott nemzetközi folyóiratok révén sűrű kommunikációs hálózatok létesültek, amelyek eresztékeit egy-egy specializálódott tudományág konferenciái és az azonos témákon dolgozó kutatók konferenciák közötti magánlevelezései (különlenyomatok küldései etc.) töltik ki. Ebből a specializálódásból és ennek bázisán létrejött nemzetközi integrálódásból fakad, hogy főszabály szerint pl. egy frankfurti gráfelmélettel foglalkozó matematikus kevésbé tudja, mivel foglalkozik egy másik, ugyanabban a városban dolgozó matematikus, mintegy tokiói, hasonló témát kutató kollégája. Erről az integráltsági fokról szakadt le a magyar egyetemi-tudományos szféra a világháború után. És az azóta beállt változások nyomán is csak részben reorganizálódtak ezek a kapcsolatok. Fontos azonban annak kiemelése, hogy a tudományágak specializáltsága nálunk semmivel nem marad el a nagy nemzetközi térségben integrálódott tudományoktól. Ennek következtében jött létre, hogy egy sor esetben alig 8-10 képviselője van egy-egy tudományágunknak, élesen elkülönülve az átfogóbb tudományos terület többi részétől, ám ez a maroknyi tudományos kutató, egyetemi oktató elzártan él az ország határain belül, vagy legalábbis az adott tudományág nemzetközi szintű új ismereteit nem követik, az értékelési mechanizmusokat (tudományos minősítések, egyetemi előléptetések stb.) „egymás között” szervezik meg. (Lásd ennek kritikáját: Ágh Attila, 1980.) A specializálódott tudományágak és az ennek alapján kialakított egyetemi tantárgystruktúra és tanszéki felállások azt a további következményt hozzák létre, hogy az egyetem mint egész, de akár egy homogénebb egyetemi kar oktatógárdája sem képes úgy működni, mint egy tudományos közösség. (Ben- David, 1971. 185. p.) Hogy a jogtudományt hozzam fel példának: egy kiváló polgári jogász, aki feszítetten igyekszik lépést tartani szakága fontosabb német, angol nyelvű irodalmának új ismereteivel, csak mint laikus tudja megítélni egy alkotmányjogász tényleges tudományos teljesítményét. Ha a többi alkotmányjogász úgy ítéli meg, hogy az adott alkotmányjogász „professzori szintűt” teljesít, akkor ő ebben legfeljebb kételkedhet, de megalapozottan nem cáfolhatja ezt az értékítéletet. A probléma tehát abban áll, hogy az egyetemi vagy az egyetemi fakultás szintű értékelési mechanizmusok nem működnek, ám a szűkebb tudományág maroknyi képviselője sok esetben a nemzetközi értékeléstől elzárva egymás között minősíti-értékeli saját teljesítményét. A kis szám már önmagában megkérdőjelezi az ilyen maroknyi tudásra épülő, tudományon belüli értékelési mechanizmusok lehetőségét. A tudománytörténet régi felismerése, hogy egy bizonyos küszöb alatt nem működik a tudósok közötti kapcsolat mint tudományos közösség, egy minimális létszám alatt nem működnek a tudományágon belüli értékelési mechanizmusok. (Ziman, 1984.) Tovább rontja ezt a helyzetet az azonos tudományágon belüli maroknyi oktató-kutató hierarchikus szerveződése. A múlt századi német egyetem hatására a magyar egyetemi szervezet eleve hierarchikusan alakult ki, az egyetemen belüli tanszékvezető-dékán-rektor vonal fölött tovább folytatódva az oktatásügyi kormányzat csúcsáig. Ezt a hierarchikus szerveződést végletekig fokozta a sztálini centralizált társadalomszervezés logikája: az egyes egyetemi oktató vagy a tudományos intézeti kutató tudományos munkájába (témaválasztásába, folyamatos kutatásába, akár publikáláshoz engedélykérési kötelezettség-előírással publikálásába) beleszólhat tanszékvezetője, vagy intézetigazgatója; az egyetemi és a tudományos intézeti vezetést (tantárgystruktúra vagy tudományos témaválasztás tekintetében) meghatározza a felsőbb hierarchia. Csak kitekintésképp jelezzük, hogy Parsons négy lehetséges szerveződést különböztet meg az egyetemi-tudományos szféra szerveződésében. A hierarchia szerinti szerveződést, ahol a rektor, a dékán, a tanszékvezető „főnöke” az egyetemi oktatónak, ugyanígy ő pedig a diákok fölött áll. Másik szerveződési elv a piac szerinti kapcsolatok rendszere, amelyben a diák úgy tekint az oktatóra, mint előadóra, aki az ő pénzéért (tandíjáért) ismeretek egy meghatározott összegét adja át. A harmadik lehetséges szerveződés, amikor az egyetem mint demokratikus egyesület működik. A diákság, az oktatói kar különböző rétegei, választott képviselői egyenlő szavazati joggal döntenek az egyetemi ügyekben, mélyen beleszólva a tantárgyak tematikai rendjébe, professzori kinevezésekbe etc. És végül a negyedik szerveződési elv, az „institutionalized individualism” (az intézményesített individualizmus), amikor az egyes egyetemi oktatók autonómok az egyetemi vezetéssel és a diáksággal szemben, előadásaik, tudományos kutatásaik súlypontjának szemszögéből azonban az adott tudományág tudományos közösségének értékelési mechanizmusai egy absztraktabb szintű kontrollt biztosítanak felettük. A diákság és az egyetemi vezetés ebben az utolsó megoldásban nem közvetlenül ítéli meg (pozitívan vagy negatívan) az egyetemi professzort — hisz erre objektíve úgysem képes —, hanem az országos tudományos közösségek értékelésén keresztül. Parsons ezt a negyedik szerveződési elvet tekinti az amerikai egyetem sajátjának, jelezve, hogy sokszor tendenciák találhatók a diákság részéről az „eladó-vevő” pozíciójának elfoglalására az előadóval szemben, illetve Nyugat-Európában az egyetem átpolitizálódásával eltolódott a súly a demokratikus egyesület jellemzői felé. (Parsons—Platt, 1973. 250—255. p.) A magyar egyetemi szférában tehát a tipológia szerint a hierarchikus hivatali szerveződés jellemzői vannak túlsúlyban, noha az utóbbi években törekvések mutatkoznak a demokratikus egyesület felé való eltolódásra a diákság és az oktatói kar közötti viszonyban. Fontos itt annak kiemelése, hogy a mai tudományos életünkben egy specializálódott tudományág maroknyi képviselője e hierarchikus egyetemi-tudományos szerveződés miatt még kevésbé képes tudományos közösségként működni, mert két-három egyetemi tanszéken vagy tudományos intézeti szervezetben összefogva egy-egy tanszékvezetővel, csoportvezetővel az élen e hierarchikus szervezeti egységeken belül az elfogulatlan tudományos cáfolás, esetleg a tanszékvezetővel szembeni tudományos állítás mellé való felcsatlakozás az esetek többségében tarthatatlan. (Vagy legalábbis egzisztenciális feszültségeket eredményez különböző áttételeken keresztül.) Mindez természetesen nem zárja ki toleráns tanszékvezetők, intézetigazgatók létét. Állításunk csak arra vonatkozik, hogy strukturálisan nem kedvező a permanens tudományos cáfolásnak és tudományos paradigmákra való áttérésnek a mai egyetemi hierarchia. Azt lehet mondani, hogy a nemzetközi egyetemi-tudományos élettől való izoláltságot és az országhatárokon belüli tudományos értékelési mechanizmusok elégtelenségét végletekig fokozza egy-egy tudományág maroknyi tudósának kéthárom hierarchikus szervezeti egységbe való összefogása. Nagyon kevéssé tudnak így a tudományágak valódi tudományos közösségei értékelni, ám másrészt belépnek az egyetemi karrierek meghatározásába a tudományon túli teljesítmények hatásai. Az ötvenes években az instabil politikai helyzetben elsődleges szemponttá az egyetemi-tudományos karrierekben az ideológiai-politikai megbízhatóság vált. Ez a jellemvonás mára nagymértékben csökkent, de az egyetemek erős állami-politikai meghatározottsága miatt még ma is az egyik karriersegítő tényező az egyetemi oktatók, vagy akár intézeti kutatók számára, a fölöttes állami hatóságok értékelése. Ehhez hasonló nem tudományos értékelés az egyetemi közéletben nyújtott teljesítmények értékelése. Mai egyetemi struktúránkban egy sor oktatásigazgatási és tudományszervezési feladatot nem menedzser típusú szakemberek látnak el, hanem egyetemi professzorok, tudósok. Lehet valaki tudományos teljesítménye szempontjából végletesen gyengén értékelt, ha az egyetemi pozícióharcba nagy energiákat fektet, és szervezőképessége kiállja a próbát, akár az egyetemi vezetés csúcsáig emelkedhet fel. A problémát természetesen nem is ez jelenti, hanem az, hogy az egyetemi pozíció határozza meg a tudományos értékelést is: rektor, dékán, tanszékvezető most már tehát élhet jogaival, és a tudományágon belüli maroknyi oktató-kutató fölött kiterjedt beleszólási lehetőséget kap. Ha ide eljutott, többé már nem lehet tudományosan gyengének minősíteni teljesítményét. Összegezve tehát ezt a problémát: a nemzetközi tudományos életbe strukturálisan nem integrálódott, és az országhatárokon belül két-három hierarchikus egyetemi-kutatóintézeti szervezeti egységben megszerveződött tudományág értékelési mechanizmusai nem működnek; új tudományos paradigmák térhódítása ezeknél csak generációk változásával valószínű, és így az adott egyetemi tantárgy tematikus megújulása, nemzetközi szakirodalommal való lépéstartása valószínűtlenné válik. Mindezek az egyetemi élet oktatási-tudományos oldalainak problémáit jelentették. Az egyetemek teljesítményének további romlását hozta létre az egyetemi diákság közötti szelektálódás minimálisra csökkentése, és az egyetemek, sőt, ugyanazon egyetem eltérő karai közötti mobilitás nagymértékű adminisztratív korlátozása. A centralizált tervgazdaság modellje szerint a várható diplomásszükséglet központi kalkulálásával, és ennek nyomán kialakított felvételi keretek hatósági meghatározásával, egyetlen aktussal — a felvételi vizsgával — kiszelektálódik az egyetemre jelentkezők kb. kétharmada, a megmaradtak diplomával ellátása azonban már népgazdasági szükséglet. Így alig 10-15%-os a lemorzsolódás. Mindez csökkenti a diákok teljesítményorientáltságát, és ez csak tovább fokozza az említett oktató-tudományos teljesítmények problémát. (Lásd ehhez: Huszár Tibor, 1981. 161—164. p.) A tervgazdasági merev diplomásszükséglet-tervezés nem csak a lemorzsolódást, az időközbeni pályamódosítást sem tolerálja. Ez kialakította a karok közötti váltás, esetleges egyetemváltoztatás korlátozását, ami az elmúlt években lazult valamit, de a kialakult reflexek szűk keretben tartják az ilyen irányú kezdeményezéseket. Hogyan lehetne az egyetemek közötti versengést növelni, a nemzetközi egyetemi-tudományos szinthez közelíteni, az egyetemi-tudományos értékelési mechanizmusainkat strukturálisan feljavítani? Nézzük meg ennek egy lehetséges verzióját! (A következő számunkban folytatjuk!) Rukkoló hiéna Rovatunk munkatársai szinte mindenevő kultúrhiénák, akiknek tekintete a zsákmány reményében pásztáz. Egyébként minden egyezés a valósággal a véletlen műve, mert hiénáink fenntartják a szubjektív szemlélet jogát. LÉPNI VAGY NEM BELÉPNI Riporterek panaszától hangos az éter, újságírók maliciózus megjegyzéseit szórják szerte a nyomdagépek. Azon sopánkodnak, riportalanyuk bemutatása közben, hogy hát ezt már ember nem tudja követni, de itt ül, velem az újonnan alakult gittegylet ideiglenesen megbízott ügyvezető helyettes rágója, ez tényleg már a száz nemtudomhanyadik egyesülés, szóval mutassa be néhány szóval az egyletét, kérem. Körülbelül ez volt a helyzet, némi túlzással, persze, a TV2-benemblémájukat mindenhol megtalálja akár a kezdő hiéna is, úgyhogy itt nem nyomtatjuk újra, bár tetszetős és karakteres), amikor január közepén a Társadalmi Érdekvédelmi Szövetség képviselője beszélt új szervezetéről. Elmondta, hogy egyeztető funkciót kívánnak betölteni, így különböző szervezetek céljait összehangolni, a szervezetek szervezete mintegy, nem kisebb egység, mint az egész társadalom érdekében. A riporter kérdése, hogy hol lehet belépni, megtudhattuk, egyének rendelkezésére a szövetség baráti társasága áll, a 181-290-es telefonszámon. Felhívtam, és komoly kétségeim el is oszlottak azon nyomban. Hiszen létezik már egy ilyen szövetség, hümmögtem magamban, amelyiknek az a feladata, hogy pártokon és egyleteken felüli politikai és társadalmi érdekeket egyeztessen, neve is van, ha jól emlékszem, Hazafias Népfront. Dehát a fenti telefonszám is a népfronté. Csakhogy ez a mellékes körülmény csak annyiban hangzott el a riportban, hogy a szövetség képviselője a népfront tisztviselője. Kétségem már csak annyi, vajon meghatározható-e az össztársadalmi érdek? Manifesztálódik-e? Ha igen, hol, hogyan és mikor? A kérdés tehát az, hogy úgy lépjek be, hogy minél inkább ossz legyen az érdekem képviselete. Lehet, hogy az Altus kisszövetkezetbe lépek be. Hogy hogy képzelem, hogy pont egy kisszövetkezet lesz a leginkább ossz? Úgy, hogy pont ez a kisszövetkezet ingyen felújítja az Uzsoki utcai kórház egyik szárnyát. Márpedig egyre inkább úgy érzem, belépni kell. Minél egyre több, annál jobb. Úgy tűnik egyébként, hogy a szabadság, amit sokban számolnak, vagyis a szabadulás, szóval a szabadabbá válás együttjár a belépéssel. Legalábbis sokak szavaiból ezt veszem ki. Mindenesetre ez is a levegőben van, éppen a tv-ben (az 1-ben) köszönt el tőlem, a nézőtől, a Hármas csatorna műsorvezetője, Röhrig Géza így: „Légy szabad és sebezhetetlen!’ Körülbelül ezzel a január végi műsorral egy időben került a Felszabadulás téri aluljáró egyik telefonfülkéjének falára az alábbi felhívás, amelynek kézzel írt betűit és helyesírását a lehető leghívebben idézzük, kivételesen kommentár nélkül: „FIGYELEM Az országos nemhivatalos kommunista egylete 16 életévtől — 40 éves korig fiatalokat toboroz, céljaink titkosak, tevékenységünk szintén, ezért megbízható, és értelmiségi embereket várunk AKI BE AKAR LÉPNI írja ide nevét vagy címét a telefonszámával együtt. NÉV: ................................................................. telefon: ...................... NÉV: ................................................................. telefon: ...................... stb." (zipko) Elmélkedések egy ír kávé fölött A zülléshez elsősorban pénz kell. Másodsorban hangulat. Ha a pénzeddel együtt a kedved is elszáll, sosem lesz belőled vérbeli züllött alak. Egyszerűen szerencsétlen flótás maradsz, akinek elúszik „minden vagyona”. Lóversenyen, kártyán, fogadáson. Vagy máson. Aztán jön az új pénz és vele az új hangulat. Veszíts a kártyán, hogy hülyének, a lóversenyen, hogy baleknek, a fogadáson, hogy gentlemannek érezd magad. Veszíts egyszerre mind a hármon te hülye balek, akkor is gentleman maradsz. Feltéve persze, hogy fizetsz. Vagy felakasztod magad. Az utóbbi ma már nem divat, de vannak még élő fogadó- és fizetőképes törlesztésre kész gentlemanek. (Na, nem sokan.) Teljesítés helye, ideje, szolgáltatás tárgya adott. Fogadás nyertese a kellő időben és helyen megjelenik. De nem a kellő állaptban. Gyomra kész, nem befogadókész. Egyezséget ajánl fel a kötelezettnek a szolgáltatás tárgyára nézve, ő az árban engedne, az adós a tárgyban. Tárgy továbbra is folyékony halmazállapotú, de alkoholmentes. Adós nem egyezkedik. Csak a kocsmárossal. ő lesz a választott bíró, személyében a felek kölcsönösen megegyeznek. Tálcán kínálja fel a mindenki számára kedvező igazságot. Két kávét, mellyel koccintani lehet. Mégis gyógyír minden másnapos gyomorra. Ír kávé ez bizony, amitől az ember skótnak érzi magát még akkor is, ha magyar. (Vagy főleg akkor). A számlán 382 Ft. Az árlapon semmi. Bíránk és kocsmárosunk magyaráz: PRESSZÓKÁVÉ + A WHISKY. Arát képes összevonni? VÉGÖSSZEG A SZÁMLÁN LÁTHATÓ, S AZ ARLAPON KONTROLLÁLHATÓ. Fellebbezés kizárva, az adós fizet. Nem akasztja fel magát. Akassza fel magát a kocsmárosi másodállású bíró. Az ítéletet (nem hivatalosan és nem jogerősen) egy bírójelölt mondta ki. Olyan, akiből sohasem lehet másodállású kocsmáros. Akit pályaválasztása miatt nemcsak a kocsmárosok fognak baleknak tekinteni. S aki gentleman marad — amíg fel nem akasztja magát. Mihály Judit