Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. október (1. évfolyam, 153-179. szám)

1875-10-23 / 172. szám

IX. évfolyam. Előfizetési dl]: Vidékre postán vagy hely­­ben bárhoz hordva Egy évre. . . . 20.— Félévre .... 10. — Negyedévre. . . 5. — Egy hóra . . . 1.80 Egy szám S krajczár. Hirdetési dl]: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többször 10 kr. Bélyegdij minden hirde­tésért külön 80 kr. Nyilttér: öt hasábos SÓT 30 krajczár. Felhívás: Azon t. ez. előfizetőinket, kiknek előfi­zetése e hó végével lejár, — tisztelettel felkérjük előfizetésük mielőbb megújítására hogy a lap szétküldésében fenakadás ne történjék. Előfizetési feltételek az „EGYETÉRTÉS és MAGYAR UJSÁG“-ra. Az előfizetési pénzek s utalványok az „Egyetértés és Magyar újság“ kiadóhivata­lának Vodiáner nyomda, megyeháztér 9. szám alatt küldendők. Évnegyedre...................................5 frt. — kr. Félévre........................................10 frt. — kr. Egy hóra...........................................I frt. 80 kr. 172. szám Szombat, 1875. október 23. Szerkesztői Iroda: Budapesten IT. megyeháztér 9. ez. hova a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemé­nyek csak bérmentesen fo­gadtatnak el. Kéziratok csak rend­kívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó­ Hivatal: Budapest, rv., Megyeház, tér 9. sz. Wodiáner F. nyomdájában Militaria. A honvédség tüzérséggel való ellátása ismételten­­ azon ürügy alatt ragadtatott meg, „miszerint a tüzértisztek kiképzése és a le­génység begyakorlása sokkal nagyobb időbe kerül, mint a többi fegyvernemeké, idő pedig arra nincs, s hogy továbbá az ország sanyarú pénzviszonyai a tüzérség felállításával járó költséget nem engedik. Különben belátván e fegyvernem nélkülözhetlenségét, intézkedés fog tétezni, hogy a honvédség mozgósítás után a csász. kir. hadsereg tüzérségi állományából ütegekkel láttassák el, és hogy külön honvéd­tüzérség már azért sem lehet, mivel az osztrák „Landwehrnek sincs.“ Ürügynek látszik ez azért, minthogy ta­gadhatatlan, hogy a honvédség szervezése óta lefolyt 67­ év alatt az újabb hadviselés köve­telményeinek minden tekintetben megfelelő olyan tüzérséget lehetett volna teremteni, mi­nővel a continens egyik hadserege sem bir. Hi­szen magában a csász. kir. műszaki tiszti aka­démiában csak 4 évig tart a tüzértanfolyam, melynek hallgatása után a tüzérnövendé­kek, mint tisztek lépnek a hadsereg tüzérsé­gébe. Hogy pedig háború esetén a csász. kir. osztrák hadsereg tüzérsége látná el a honvéd sereget önálló működéshez kellő számú ütegek­kel, arra vajmi kevés kilátás lehet azon egy­szerű oknál fogva, amennyiben a legújabb sta­­tistikai adatok nyomán, különösen pedig Sal­vator főherczeg a tüzérségről irt nevezetes mű­véből kitűnik, hogy a cs. k. tüzérség, az állí­tólag a magyar honvédség részére felállított 13. számú cs. k. tüzérezreddel*­ együtt sem képes háború esetén az állandó hadsereg üteg­szükségletét kielégíteni,­­kimutatván e röpirat egyúttal, hogy a cs. k. hadsereg tüzérsége úgy, amint jelenleg van, bár „az uj hadviselés kö­vetelményeinek megfelelő rendszerű ágyukkal bir”, számra nézve a nagyhatalmak közös leg­­gyérebben van ellátva. Tagadhatatlan továbbá, hogy egy új tüzér­ség szervezése tetemes költségtehert rótt volna az országra, és az ez iránti javaslat elvetésé­nek fő okául hangsúlyozott silány pénzviszo­nyainknak megkímélése közgazdászati érdem­ben kétségtelenül nagyon is indokolható volt; de hát akkor miért tévesztettek szem elől az utolsó delegátióban azon sanyarú pénzállapo­tok a cs. kir. osztrák hadsereg részére beszer­zendő Achatius ágyuk oly nagy készséggel tör­tént megszavazásánál ? Ugyanazon akadályok, melyek miatt a honvédtüzérség felállítása tervének dugába kel­lett dőlnie, ez alkalommal fokozott mérvben állottak fel, s a pénzkérdésnek itt annyival is inkább döntőnek kellett vala lennie, minthogy az Achatius-ágyúrendszer behozatala mintegy 6-szor annyiba kerül az országnak,mint került volna a széktében mulhatlan szükségnek beval­lott honvédtüzérség szervezése; előbbinek szük­sége pedig vajmi kisebb. A közös hadügyminiszter a delegátióhoz be­nyújtott előterjesztésében kinyilatkoztatá, hogy az Achatius-ágyuk rögtöni beszerzése a had­sereg harczképességének életfel­tétele, s állítását többi közt azzal igyekvők indokolni, miszerint „az utolsó franczia-német háború tanulságain okulva, Európa valamennyi hadserege eddigi tábori tüzéranyagának elég­telenségéről meggyőződve, ágyúrendszerének javítására, illetőleg új ágyúrendszer életbelép­tetésére törekszik.“ Ez érv magában véve is, főleg pedig szakavatatlan, laikus emberre, ki tüzérdolgokhoz körülbelül annyit ért, mint pél­dabeszéd szerint a hajdú a harangöntéshez, igen impozáns, meggyőző hatással bír. Ha azonban a hadügyér érvelésének lé­nyegét közelebbről megvizsgáljuk, mint tette azt a delegátió, a­felől győződünk meg, hogy a hadügyér előterjesztésének azon passusában, melyben a többi hatalmak tüzéranyagának meg­­­­változtatására való hivatkozással az ágyuk meg­­­­szavazásáért lándzsát tör, nevezetesen a többi­­ hatalmak tüzérségeinél mutatkozó átalános rendszerváltoztatási mozgalmak indokainak ma­gyarázatánál könnyen átlátható szándékból, lényegesen elviszkadt a valóságtól, noha érve­lései fellengző körvonalakban, és csaknem egész terjedelmükben légből kapottaknak nevezhetők. Az utolsó franczia-német háború után egyedül Fran­cziaország látá el a többi nagyhatalmak közül tüzérségét újdonnal új tüzéranyaggal; e beszerzés azonban csupán azon okból történt, miután vontcsövű ágyú-ütegeinek, úgyszintén a tüzér-tárházak­ban elhelyezett volt ágyúinak mintegy kéthar­mada a hóditó ellenség kezébe esett, minek következtében a franczia kormány kénytelen volt, az odaveszett ágyuk pótlására újakat beszerezni, mely alkalommal igen ter­mészetes vola, hogy az újból beszerzendő ágyuknak czélszerübb rendszert választott, minő amaz vala, melylyel 1870-ben a csatatérre ki­állott. Francziaország e tekintetben teh­át csak sophistikus értékű hivatkozásra adhat alkalmat és okot. Poroszország az 1866 és 70/71-iki háborúk óta jobbadán csak ostromágyuinak rend­szerét tökélesbi­é és változtatá­st lényegesen,a) tábor tüzérsége, annak kivételével, hogy ütegei­nél még az 1866-iki hadjáratban is kis szám­ban beosztott volt simacsövű ágyukat el­­mozditá, jóformán érintetlenül maradt. A többi európai hatalmak közül pedig csak azok szereztek be legutóbbi években uj szerkezetű tüzér anyagot, vagy j­avítgatnak ágyu­­rendszereik körül, melyek elkésve a vontcsövű ágyurendszerek behozatalával, csak ez idősze­rűn­ pótolják — „okulva az utolsó háborúk tanulságain“ — a haszonveh­etlenné vált, régi szerkezetű simacsövű ágyukat, az újabb had­viseléshez okvetetlen szükséges vontcsövű ágyurendszerrel. Csakis ily természetűek a je­lenleg mutatkozó nagyobbmérvű tüzérségi moz­galmak, melyekre a hadügyér érvként hivat­­kozik. Minthogy pedig a cs. k. hadsereg tüzér­sége már 14 év óta helyes szerkezetű vont­csövű ágyurendszerrel el van látva, mely az 1866-oi háborúban találat-biztonságra s a lö­vedékek hordtávolára nézve minden alkalom­nál tetemesen felülmúlta a poroszt, mely tény mellett nem csak Benedek táborszernagy a skallitzi ütközet után Bécsbe küldött hivata­los távirata bizonyít, hanem mi porosz eredetű hadirodalmi müvekben is, nevezetesen Rüstow „Az 1866. hadjárat“ czimü jeles müvében több helyen elismerőleg kiemeltetik, világos, hogy ez ágyurendszer nem oly rész lehet, miszerint az Achatius ágyuk óriási költséggel járó be­szerzése silány pénzviszonyaink méltó tekintetbe vétele mellett, igazolható lett volna. Az osztrák vezéreknek különben egy régi hagyományos szokásuk, hogy minden a csata­téren vallott kudarcz okát nem önmaguk­ban vagy eszközeik gyarlóságában keresik, ha­nem ellenben egy „bűnbakot“ szemelnek ki, melyet aztán a vereségért felelőssé tesznek, így van ez századok óta. Az osztrák öröklési háborúban 1741-ben vívott mollovitzi csata után például, mely az osztrák sereg teljes szétugrasztásával végző­dött, az osztrák vezér a Hofkriegsrathoz fel­terjesztett jelentésében a poroszok vastöltőve­­szőit, — melyekkel nagy Frigyes akkortájt se­regét ellátta vala, s a melyekkel a puskának töl­tése gyorsabban volt eszközölhető, mint a fá­ból készült töltővesszőkkel, — okozá a szenve­dett vereségért. Az I. franczia császárság ellen vesztett csatákért az akkori hadászatban átalánosan divó „fejlődött arczvonalú csatarendet“ tet­ték felelőssé az I. Napóleon által feltalált „tö­meg és oszlop“ rendszerrel szemben. Az 1859-diki franczia-olasz győzelmeket a franczia sereg voncsövű ágyúinak, s az ál­tala alkalmazásba hozott úgynevezett „Stoss­­taktik“-nak (az ellen egy gyengébb pontjára intézett tömeges szuronytámadási rendszer) tu­lajdonították. diki Köztudomású dolog végre, hogy az 1866- osztrák-porosz háború osztrák részről való teljes vesztét egyedül a burkus gyurüs - fegyverek, meg aztán a chlumi köd által oko­­zottnak mondják. Hogy pedig e vereséget nem kizárólag a gyufüs fegyver idézé elő, bebizonyitá Gablenz osztrák tábornok, ki a trautenaui csatában (1866. junius 27.) hol mintegy 70,000 ember birkózott meg egymással, a porosz gyufüs fegy­verek daczára annyira megverte Bonin tábor­nok hadtestét, hogy ennek egyes szétszórt rom­jai hátravonulásukban Glatzig meg sem álltak; szól amellett továbbá azon tény, hogy a szász királyi hadsereg a königgrätzi csatában egész a döntő perczig tartó elfoglalt állásait győzel­mesen, (mindamellett, hogy szintén csak elöl­töltő fegyverekkel volt ellátva) és csak a vég­veszély beálltával, magával ragadtatva a vad futásnak iramodott osztrákok által kényszerit­tetett visszavonulásra. Nem a gyurüs fegyverek s egyéb fegyverzeti előnyök voltak itt, és ké­sőbb a franczia-német háborúiban *) döntő té­nyezők, melyek a porosz zászlókhoz a győzel­met fűzték, hanem a ma már szerte ismert szellemi szervezeti és erkölcsi előnyök, melyek­nek tényleges birtokában lévén, győzniök kel­lett vala, akár kováspuskákkal csatáztak volna is, s a mely előnyök hiányát a világ legjobb és legújabb ágyúrendszere sem pótolhatja. Ez alkalommal azonban nem azon szándé­kunk lévén, hogy e dolgot bővebben fejtegessük, csak azon tényt akarjuk constatálni, hogy az osztrák hadsereg harczképessége élet­­feltételének impozáns, kábító színébe ölt­ve, már vajmi sok dolog, mely irányadó kö­rökben a hadsereg részére rendszeresilni szándékoltatott, tűzetett ki, a mi később, — miről tapasztalatilag meggyőződni bő alkal­munk valt, — csupán sallangos phrasisnak bi­zonyult. Kétséget nem szenvedő dolog, hogy a ma­gyar honvédseregnek tüzérséggel való ellátása jogosabban nevezhető e sereg „harczképessége életfeltételének“, mint ezt képezi egy uj ágyú­rendszer beszerzése egy oly hadseregnél, mely már amúgy is az újabb hadászat követelmé­nyeinek megfelelő, s a tűzpróbát jelesen kitar­tott tüzéranyag birtokában van, és hogy czél­szerűbb lett volna a már jó eleve minden szak­értő hazafi által haszontalan portékának nyil­vánított „mitraillensek“ beszerzése helyett, a tüzérkérdésben helyesebben intézkedni, mint­hogy előbbiek 3 évi tengődés és jelentékeny költségszaporitás után f. évi deczember 1-ével a honvédelem tavattyuházába kerülvén, nem egyébnek mint a nemzettel s adófilléreivel űzött méltatlan gunyjátéknak bizonyultak. Mind e mondottakból szembeötlőleg tűnik ki, hogy a honvédtüzérség megtagadásánál nem épen a költség volt a bökkenő, hanem hogy e határozott vonakodás inkább amaz ismert, ho­mály borította „Hauspolitik“ hagyományos bi­­zalmatlankodásának sanda szüleménye. Jóllehet a honvédség életbeléptetése óta 1. évi májú havában 6 év telt el, 2 éves pedig, hogy adott keretei közt való kifejlődése hatá­rozott körvonalakban tökéletesen befejezettnek tekinthető, a mozgósítás után részére tulajdon­képen feltartott szerepet a nemzet előtt titok­teljes homály fedi, s azt hisszük, néhány a „magasabb“ politikába avatott „gut gesinnt“ egyénen kívül nincs ember az országban, ki eziránt kellő felvilágosítást adhatna. Pedig elég idő lett volna, ezen a nemzettel annyi, s oly szoros kapcsokkal összefűzött kiválóan ma­gyar véderő létezésének végczéljai felett meg­nyugvást nyújtani a haza népének; ha más okból nem, már azon czélból is, hogy minden ez iránti bal vélemény elhárítása által az e te­kintetben szerte az országban felmerülő gyana­­kodásnak eleje vétessék. Ez idő szerint titokban tartatik, vájjon mozgósítás után egyetemlegesen, tüzérséggel s a többi szükséges műszaki csapatokkal ellátott hadosztályokat képezve fog-e a harczszinhelyre vonulni vagy tán abból álland majd hivatása, hogy jelenlegi önálló cselekvésre képtelen miniature dandárjaiba osztva, avagy egyes zászlóaljakra k­iolva, s a cs. k. hadosztályok rendelkezésére bocsátva, ezeknek tartalékcsapatjait vagy ágyú fedezetét képezze ? Miután a harcz színhelyén való önálló fel­lépés és hadműködésre feltétlenül szükséges tüzérség és a többi technikai csapatok a hon­védseregnél eddigelé nem rendszeresítvék, na­gyobb hadtestek (*) vezényletére hivatott ma­gyar honvédtábornokság nem létezik, és semmi sem mutat arra, hogy irányadó körökben e tá­tongó hiányok kiegyenlítése szándékoltatik. Ki tagadhatná, hogy utóbbi feltevés jogosultnak mutatkozik ? Félreértések kikerülése tekintetéből meg­említendő itt, hogy a m. k. honvédségnél je­lenleg alkalmazásban levő cs. k. tábornokság u. m.­ főparancsnok és adlatusa, továbbá a kerületi parancsnokságok állomásai csupán fe­gyelmi, illetve kezelési és a csapatok kiképzése érdeméből állnak fen. A „rendeletek tára“ jelen minőségében részekre az „ordre de bataille“-ban helyet nem szabván, e parancsnokságok tehát jobbadán békeállomásoknak tekintendők, mely felfogás helyes volta mellett azon tény is bizonyít, hogy eddigelé példa nem volt arra, hogy nevezett parancsnokságok vezetői közül egyet­len egy is a hadgyakorlatokban vezéri minő­ségben tényleg részt vett volna. Háború ese­tén tehát a honvédsereg csapatosztályainak felsőbb vezényletei — ha t. i. e hadsereg na­gyobb testekbe összpontositatni fogna — nyil­ván az osztrák hadsereg tábornokságára leen­­dőnek bízva. A honvédfőparancsnokot, s a többi a hon­védségnél alkalmazott tábornokokat helyesen nevezzük császári királyiaknak, amennyiben tudvalevőleg a m. k. honvédseregnek tulajdon tábornoksága nincs, s a nevezett urak csakis az osztrák tábornokság állományából ideiglenes vagy állandó szolgálattételre osztják be előbbi­­­hez. Ennek folytán az osztrák tiszti katonai schematismusban a többi császári tábornokok közt fordulnak elő, és hordják a cs. k. lovas­tábornoki egyenruhát. Mily nagy súly fektettetik pedig felsőbb helyen arra, hogy a m. honvédségnél beosztott cs. k. tábornok netán magyar honvédnek tekin­tessék, látszik azon nem régen előfordult eset­­­ből, hogy e sereg „tábornokságának“ egy igen magasrangu tagjától, ki a honvédség szerve­zése utáni időben rendesen honvédzsinórzatú zubbonyban jelent meg, e ruha hordása eltil­­­tatott. Az elmondottak felfoghatóvá teszik, misze­rint legkevésbé sem csodálatos, hogy a már egyszer a képviselőházban megpendített kér­dés, váljon a jelen valóságban fenálló honvé­delmi intézet megfelel e amaz áldozatoknak, melyekbe kerül, nem mindenütt egyforma bírá­latra talál; mert ha e nemzeti haderő csak­is arra való, hogy háború esetén a közös had­sereg által a közös monarchia érdekében megejtendő hadműködés czéljainak elérésé­nél tartalékul szolgáljon, kétségtelenül igaz­ságosabb, hogy e sereget a közös pénz­tár fizesse is. Marcziányi: *) Ez ígéretet 2 évvel ezelőtt téve a volt közös had­­ü­gyér félhivatalos a­­kban a magyar delegátió előtt a felál­lítandó tüzérezred fejében felszaporodott hadibudget megsza­­vazását előző vitában. A dolog azonban azóta feledésbe ju­tott, s a tényleg fel is állított, a csász. kir. hadsereg kötelé­kébe tartozó ezred, nem igen törődvén a magyar honvédség­gel, ha jól tudjuk, Temesvárit állomásozik. Amennyiben kü­lönben ezen ezred ütegei alig lettek volna képesek 4 dan­dárt tüzérséggel ellátni, elmaradásának emlitése nem is ér­demes, csakis „czizmadia-fogás“ értékével bírván. *) Mely reformra a Paris, Strassburg stb. várak ost­­romzárolásánál nyert tapasztalatok szolgáltattak indokot. *) A franczia Chassepot-fegyver, mel­lyel a franczia hadsereg az utolsó háborúban már ellátva volt, minden üt­közetben czélszerübbnek bizonyult mint a porosz gyurűs­­puska, mivel előbbi gyorsabb kezelést enged, lövése pedig mintegy 450 lépéssel messzebbre elhat, mint a gyutűspukáé, és mindamellett a porosz győzött. **) Hadosztálytól (Armeedivision) felfelé. A hivatalos lap mai száma a következő legfelsőbb kéziratokat hozza: I. Kedves báró Wenckheim! Ismételt kérel­mének engedve felmentem Önt magyar miniszter­elnöki állásától. Ezen, példás áldozatkészséggel elvállalt állás­ban Nekem s a hazának tett kiváló sikeres szolgá­latai elismeréseü­l Önnek, meleg köszönetem mel­lett, Szent-István-rendem nagy-keresztjét adomá­nyozom. Viselje azt egyszersmind jeléül különös ke­gyelmemnek s őszinte vonzalmamnak, melylyel Önhöz valamint eddig, úgy ezentúl is, mint szemé­lyem körüli miniszteremhez változatlanul hajlandó maradok. Kelt Gödöllőn, 1875. évi október hó 20-án. FERENCZ JÓZSEF, s. k. II. Kedves Tisza! Önt ezennel magyar minisz­terelnökömmé kinevezem. Kelt Gödöllőn, 1875. évi október hó 20-án. FERENCZ JÓZSEF, s. k. B. Wenckheim B­é­l­a, s. k. III. Kedves Tisza! Báró Wenckheim B.volt magyar miniszterelnökömnek ezen állásáról való lemondása folytán, magyar minisztériumom összes tagjai tárczáikat rendelkezésemre bocsátván, — Önnek e részbeni előterjesztésére báró Wenck­heim Béla, személyem körüli magyar miniszté­riumom teendőivel megbízott volt miniszterelnökö­met személyem körüli miniszteri minőségben, — továbbá T­r­e­f­o­r­t Ágoston vallás- és közoktatás­­ügyi, — gróf Pej­ács­evi­ch Péter horvát-szla­­von- és dalmátországi, — Szende Béla honvéde­­lemügyi, — P­e­r­c­z­e­l Béla igazságügyi, — Széll Kálmán pénzügyi,—báró Simonyi Lajos föld­­mivelés-, ipar- és kereskedelemügyi és P­é­c­h­y Tamás közmunka- és közlekedésügyi miniszterei­met jelen állásaikban ezennel megerősítem, s a bel­ügyminisztérium vezetésével Önt bízom meg. Kelt Budapesten, 1875. évi október hó 21-én. FERENCZ JÓZSEF, s. k. Tisza Kálmán, s. k. A közi. minisztériumban tegnap délelőtt érte­kezlet tartatott a tarifa-reform ügyében, melyre az osztrák államvasut, osztrák déli vasút, magyar kir. államvasutak, tiszavidéki, magyar-északkeleti és első erdélyi vasút képviselői hivatalosak voltak. Az értekezleten Ribáry miniszteri tanácsos elnökölt. Az egységes tarifa előnyei elismertetvén, a m­. kir. közmunka-minisztérium az osztrák vasutak által kidolgozott tarifában némely módosítást kívánt eszközöltetni, melyek részleteikben meg lenek vi­tatva és részben elfogadva. E szerint a kérdéses tarifa az összes osztrák és magyar pályák által,­­ nemkülönben a közlekedési minisztérium által elfo­gadottnak tekintendő.— Nem vitatható, jegyzi meg a „P. N.“,hogy a közös eljárás az ily kérdésekben nagy előn­nyel bír, és ezen szempontból mi is a létrejött egyezményt üdvözöljük. Egyúttal azon óhajnak kell kifejezést adnunk, hogy a részletes kivitelben az ország jogos igényei kellő tekintetbe vétessenek, nehogy a forgalom és kereskedelem kárt szenved­jen. Az államvasutainknál érvényben levő díjsza­bás a kocsiár elve alapján felállítva­­ lévén, a czél­­nak tökéletesen megfelelt. Ha tehát az egyöntetű­ség czéljából ezen elvtől eltértek, úgy legalább arra törekedjenek az illető vasutak, hogy az egyes vidékek speciális viszonyai az illető díjszabásban kellő kifejezést nyerjenek. Ezúttal arra kell utal­nunk, hogy a díjtételeket a szükségnek megfe­lelőn kell leszállítani, mivel tudvalevőleg, kivált nyersterményeink a más országok által történendő heves verseny folytán, csakis olcsó szállítási díjak mellett kerülhetnek nagyobb mennyiségekben a for­galomba és érhetik el a fogyasztási piaczokat. Utóhang a delegátió ülésezéséhez, mily kiemeltem minap Jókai beszédét idézve, lealázó volt a delegátusok szereplése, midőn szánakozásra méltó érvelésekkel szök­tek meg saját nyilvánított nézeteiknek con­­sequentiától. Legyen szabad, habár elkésve, Szlávy Józsefnek az erdélyi katonai kórházak tárgyában mondott s a fellebbi tekintetben igen tanuságos beszédére reflectálni. Erdélyben nincs elegendő katonakórház. i~ Beszállásolási modorban gondoskodik helyy­ségről az osztrák commando s a tehernek eg része kom­ificáltatik. Ez természetesen közös hadügyi kiadás, azonban eddig a magyar hon­védelmi budgetbe vétetett föl a loyalis és cou­­lant magyar minisztérium által, propter bonum pads, mert a közös hadügyi kormány nem akarta fizetni bizonyos ürügyek alatt. Most azonban fölvétetett utóvégre is a 82,000 frtra rugó kiadás Koller által a közös költségvetésbe, nagy valahára. Hanem most már a német dele­­gatió törlötte, viszonzásául a magyar előzé­kenységnek. — Ez oly infame Schmutzerei, mely ritkítja párját. S mit tett a magyar dele­gate ? Előbb nagy vitézül helybenhagyta a tételt, miután már a németek törölték, de hát a németek megtagadták újból kereken, mi volt mit tenni ? Ezúttal Magyarország volt miniszterelnöke Szlávy József vállalta magára a szerepet, hogy a magyar delegátiónak az önmagától való meg­szökésre kibúvó ajtót keressen. Elmondá,hogy „tulajdonképen“ most sem tehetnének egyebet mint a napfénynél világosabban jogos köve­telés mellett megmaradni, „mindamellett“ ő azt „látja vagy legalább akarja látni“ (ipsissima verba), hogy a németek jövőre meg fogják sza­vazni; nem akarja arra kényszeríteni őket, hogy egyszer tett nyilatkozatukkal „merev ellentétbe jöjjenek“ (e szerint kölcsönös egyez­kedésnek nincs helye a delegatióban; a néme­tekre nézve compromissio ha engednek vala­miben, de a magyarokra nézve nem az.) To­vábbá Szlávy, „még csak látszatát is ki akarja kerülni“ annak, hogy a magyar delegátió vala­mit „kierőszakolni“ akar. Isten bocsásd meg bűnét annak a szegény magyar delegátiónak, ő és kierőszakolni valamit! Ez nagyszerű gon­dolat volt Szlávytól; ő a további tárgyalásokat óhajtja maga is, hogy annál „fényesebben“ legyen előtüntetve Magyarország jogának tisz­tasága. Érvényesül-e Magyarország joga vagy nem, az mellékes dolog, csak ragyogjon minél fényesebben. Csakhogy azoknak a németeknek átkozottul erős szemük van, annak fényét nem veszi el Magyarország jogainak tündöklő tisz­tasága; voltak és vannak nekünk még más fényes tisztaságú jogaink is, de hiába ragyog­tak s ragyognak mai napig. Végre Szlávy azért is javasolta a meghátrálást, mert minél ritkáb­ban óhajtja gyakorolni a közös szavazást. Hát hiszen nem is kell egyéb a németeknek a maguk megbikacsolására mint az, hogy a magyarok minden áron kerüljék a közös szavazást. Mit nyerünk mi egyébiránt a közös szavazás ke­rülésével, ha meghagyjuk a sok közös ügyet ? Ily szereplésre vannak hivatva a dele­gatióban Magyarország consularis férfiai. Mocsáry Lajos. Mint annak idején közölve volt, dr. Wein­­mann Fülöp kir. közjegyző az igazságügyminiszter által „az értékpapírok megsemmisítését“ tárgyazó törvényjavaslat szerkesztésével lett megbízva. Dr. Weinmann e megbízásnak megfelelt, s a törvény­javaslatot részletes indokolással együtt már a leg­közelebbi napokban fogja az igazságügyminiszté­­riumnak átvizsgálás végett átadni. A lapok a miniszterelnök változása alkalmából, Budapest, okt. 22. Tisza Kálmán miniszterelnökké lett kinevez­­tetéséhez a mai napon csaknem minden lap hozzá­szól. Mindegyik úgy ír, a­mint rendeltetése meg­kívánja. Nagy megelégedésünkre szolgál különben, hogy túlságos örömre nem ragadtatja magát ez esemén­nyel még az „Ellenőr“ és a „Hon“ sem, hanem csak kerülgeti a forró kását kellő távolság­ból, nehogy megégesse magát. Egyik is, másik is Wenckheim-mal foglalkozik, főképen a „Hon“, abban keresve fontosságot, hogy Wenckheim vissza­lépett, nem pedig abban, hogy Tisza miniszter­­elnökké lett. Sőt a „Hon“ szeretetreméltó Ügyet­lenséggel annyira megy a távozó kitűnőségei iránti­­ rajongásában, hogy azt égig magasztalja, — minél­fogva utódjának dicséretére alig jut valami. „Báró Wenckheim Béla, — így zeng a „Hon“ — ki önfeláldozással hozta létre a szabadelvű kor­mányt hét és fél hó előtt: ki tapintattal, erél­lyel vezette ez idő alatt nemcsak a kormánypárt, de a pártalakulást és tette lehetővé annak sikeres mű­ködését, ennek a választások alatt és a parlament­ben, sőt többet mondunk, a köz és magánéletben egyaránt való megszilárdulását, — az elnökmi­niszterségről visszavonul. Nem összeütközés, nem czéljainak meghiúsulása, sőt ellenkezőleg, műkö­désének teljes sikere bírja a visszalépésre. Még csak azt sem lehetne mondani, hogy közel­jövőre való tekintet bírta volna erre. Nem. Ő áldozatot hozott akkor, midőn a kormányelnökséget elvál­lalta, nemcsak a kényelméből, mert ezt most is fel­áldozza, hogy hazája szolgálatában maradjon; de erejében, mert a kettős tárcza terhét korával össze­­férhetlennek tartó és ebben álló önfeláldozása, eb­ben áll visszavonulásának indoka. Mondjuk-e, hogy mivel tartozunk neki ? Ha ő nem vállalkozik a két párt konkrét egye­sítésére, ha nem áll ki a síkra akkor, midőn oly kétes volt a siker és oly bizonytalanok az eszközök, létre­jött volna ugyan a fúzió, mert kényszerű szük­ség, ellenállhatlan áramlat idézte azt elő; de, hogy már akkor létesül, hogy oly simán valósul, oly mo­rális viszhangra, talál-e a nemzet részéről és oly nagy hatással működik-e ? Ez az, miben kételkedni lehet­, stb. Azután elismervén, hogy Wenckheim voltaké­­pen nem is tett eddig semmi olyat, a­miért másfé

Next