Egyetértés és Magyar Ujság, 1875. október (1. évfolyam, 153-179. szám)
1875-10-23 / 172. szám
IX. évfolyam. Előfizetési dl]: Vidékre postán vagy helyben bárhoz hordva Egy évre. . . . 20.— Félévre .... 10. — Negyedévre. . . 5. — Egy hóra . . . 1.80 Egy szám S krajczár. Hirdetési dl]: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr. többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyilttér: öt hasábos SÓT 30 krajczár. Felhívás: Azon t. ez. előfizetőinket, kiknek előfizetése e hó végével lejár, — tisztelettel felkérjük előfizetésük mielőbb megújítására hogy a lap szétküldésében fenakadás ne történjék. Előfizetési feltételek az „EGYETÉRTÉS és MAGYAR UJSÁG“-ra. Az előfizetési pénzek s utalványok az „Egyetértés és Magyar újság“ kiadóhivatalának Vodiáner nyomda, megyeháztér 9. szám alatt küldendők. Évnegyedre...................................5 frt. — kr. Félévre........................................10 frt. — kr. Egy hóra...........................................I frt. 80 kr. 172. szám Szombat, 1875. október 23. Szerkesztői Iroda: Budapesten IT. megyeháztér 9. ez. hova a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó Hivatal: Budapest, rv., Megyeház, tér 9. sz. Wodiáner F. nyomdájában Militaria. A honvédség tüzérséggel való ellátása ismételten azon ürügy alatt ragadtatott meg, „miszerint a tüzértisztek kiképzése és a legénység begyakorlása sokkal nagyobb időbe kerül, mint a többi fegyvernemeké, idő pedig arra nincs, s hogy továbbá az ország sanyarú pénzviszonyai a tüzérség felállításával járó költséget nem engedik. Különben belátván e fegyvernem nélkülözhetlenségét, intézkedés fog tétezni, hogy a honvédség mozgósítás után a csász. kir. hadsereg tüzérségi állományából ütegekkel láttassák el, és hogy külön honvédtüzérség már azért sem lehet, mivel az osztrák „Landwehrnek sincs.“ Ürügynek látszik ez azért, minthogy tagadhatatlan, hogy a honvédség szervezése óta lefolyt 67 év alatt az újabb hadviselés követelményeinek minden tekintetben megfelelő olyan tüzérséget lehetett volna teremteni, minővel a continens egyik hadserege sem bir. Hiszen magában a csász. kir. műszaki tiszti akadémiában csak 4 évig tart a tüzértanfolyam, melynek hallgatása után a tüzérnövendékek, mint tisztek lépnek a hadsereg tüzérségébe. Hogy pedig háború esetén a csász. kir. osztrák hadsereg tüzérsége látná el a honvéd sereget önálló működéshez kellő számú ütegekkel, arra vajmi kevés kilátás lehet azon egyszerű oknál fogva, amennyiben a legújabb statistikai adatok nyomán, különösen pedig Salvator főherczeg a tüzérségről irt nevezetes művéből kitűnik, hogy a cs. k. tüzérség, az állítólag a magyar honvédség részére felállított 13. számú cs. k. tüzérezreddel* együtt sem képes háború esetén az állandó hadsereg ütegszükségletét kielégíteni,kimutatván e röpirat egyúttal, hogy a cs. k. hadsereg tüzérsége úgy, amint jelenleg van, bár „az uj hadviselés követelményeinek megfelelő rendszerű ágyukkal bir”, számra nézve a nagyhatalmak közös leggyérebben van ellátva. Tagadhatatlan továbbá, hogy egy új tüzérség szervezése tetemes költségtehert rótt volna az országra, és az ez iránti javaslat elvetésének fő okául hangsúlyozott silány pénzviszonyainknak megkímélése közgazdászati érdemben kétségtelenül nagyon is indokolható volt; de hát akkor miért tévesztettek szem elől az utolsó delegátióban azon sanyarú pénzállapotok a cs. kir. osztrák hadsereg részére beszerzendő Achatius ágyuk oly nagy készséggel történt megszavazásánál ? Ugyanazon akadályok, melyek miatt a honvédtüzérség felállítása tervének dugába kellett dőlnie, ez alkalommal fokozott mérvben állottak fel, s a pénzkérdésnek itt annyival is inkább döntőnek kellett vala lennie, minthogy az Achatius-ágyúrendszer behozatala mintegy 6-szor annyiba kerül az országnak,mint került volna a széktében mulhatlan szükségnek bevallott honvédtüzérség szervezése; előbbinek szüksége pedig vajmi kisebb. A közös hadügyminiszter a delegátióhoz benyújtott előterjesztésében kinyilatkoztatá, hogy az Achatius-ágyuk rögtöni beszerzése a hadsereg harczképességének életfeltétele, s állítását többi közt azzal igyekvők indokolni, miszerint „az utolsó franczia-német háború tanulságain okulva, Európa valamennyi hadserege eddigi tábori tüzéranyagának elégtelenségéről meggyőződve, ágyúrendszerének javítására, illetőleg új ágyúrendszer életbeléptetésére törekszik.“ Ez érv magában véve is, főleg pedig szakavatatlan, laikus emberre, ki tüzérdolgokhoz körülbelül annyit ért, mint példabeszéd szerint a hajdú a harangöntéshez, igen impozáns, meggyőző hatással bír. Ha azonban a hadügyér érvelésének lényegét közelebbről megvizsgáljuk, mint tette azt a delegátió, afelől győződünk meg, hogy a hadügyér előterjesztésének azon passusában, melyben a többi hatalmak tüzéranyagának megváltoztatására való hivatkozással az ágyuk megszavazásáért lándzsát tör, nevezetesen a többi hatalmak tüzérségeinél mutatkozó átalános rendszerváltoztatási mozgalmak indokainak magyarázatánál könnyen átlátható szándékból, lényegesen elviszkadt a valóságtól, noha érvelései fellengző körvonalakban, és csaknem egész terjedelmükben légből kapottaknak nevezhetők. Az utolsó franczia-német háború után egyedül Francziaország látá el a többi nagyhatalmak közül tüzérségét újdonnal új tüzéranyaggal; e beszerzés azonban csupán azon okból történt, miután vontcsövű ágyú-ütegeinek, úgyszintén a tüzér-tárházakban elhelyezett volt ágyúinak mintegy kétharmada a hóditó ellenség kezébe esett, minek következtében a franczia kormány kénytelen volt, az odaveszett ágyuk pótlására újakat beszerezni, mely alkalommal igen természetes vola, hogy az újból beszerzendő ágyuknak czélszerübb rendszert választott, minő amaz vala, melylyel 1870-ben a csatatérre kiállott. Francziaország e tekintetben tehát csak sophistikus értékű hivatkozásra adhat alkalmat és okot. Poroszország az 1866 és 70/71-iki háborúk óta jobbadán csak ostromágyuinak rendszerét tökélesbié és változtatást lényegesen,a) tábor tüzérsége, annak kivételével, hogy ütegeinél még az 1866-iki hadjáratban is kis számban beosztott volt simacsövű ágyukat elmozditá, jóformán érintetlenül maradt. A többi európai hatalmak közül pedig csak azok szereztek be legutóbbi években uj szerkezetű tüzér anyagot, vagy javítgatnak ágyurendszereik körül, melyek elkésve a vontcsövű ágyurendszerek behozatalával, csak ez időszerűn pótolják — „okulva az utolsó háborúk tanulságain“ — a haszonvehetlenné vált, régi szerkezetű simacsövű ágyukat, az újabb hadviseléshez okvetetlen szükséges vontcsövű ágyurendszerrel. Csakis ily természetűek a jelenleg mutatkozó nagyobbmérvű tüzérségi mozgalmak, melyekre a hadügyér érvként hivatkozik. Minthogy pedig a cs. k. hadsereg tüzérsége már 14 év óta helyes szerkezetű vontcsövű ágyurendszerrel el van látva, mely az 1866-oi háborúban találat-biztonságra s a lövedékek hordtávolára nézve minden alkalomnál tetemesen felülmúlta a poroszt, mely tény mellett nem csak Benedek táborszernagy a skallitzi ütközet után Bécsbe küldött hivatalos távirata bizonyít, hanem mi porosz eredetű hadirodalmi müvekben is, nevezetesen Rüstow „Az 1866. hadjárat“ czimü jeles müvében több helyen elismerőleg kiemeltetik, világos, hogy ez ágyurendszer nem oly rész lehet, miszerint az Achatius ágyuk óriási költséggel járó beszerzése silány pénzviszonyaink méltó tekintetbe vétele mellett, igazolható lett volna. Az osztrák vezéreknek különben egy régi hagyományos szokásuk, hogy minden a csatatéren vallott kudarcz okát nem önmagukban vagy eszközeik gyarlóságában keresik, hanem ellenben egy „bűnbakot“ szemelnek ki, melyet aztán a vereségért felelőssé tesznek, így van ez századok óta. Az osztrák öröklési háborúban 1741-ben vívott mollovitzi csata után például, mely az osztrák sereg teljes szétugrasztásával végződött, az osztrák vezér a Hofkriegsrathoz felterjesztett jelentésében a poroszok vastöltőveszőit, — melyekkel nagy Frigyes akkortájt seregét ellátta vala, s a melyekkel a puskának töltése gyorsabban volt eszközölhető, mint a fából készült töltővesszőkkel, — okozá a szenvedett vereségért. Az I. franczia császárság ellen vesztett csatákért az akkori hadászatban átalánosan divó „fejlődött arczvonalú csatarendet“ tették felelőssé az I. Napóleon által feltalált „tömeg és oszlop“ rendszerrel szemben. Az 1859-diki franczia-olasz győzelmeket a franczia sereg voncsövű ágyúinak, s az általa alkalmazásba hozott úgynevezett „Stosstaktik“-nak (az ellen egy gyengébb pontjára intézett tömeges szuronytámadási rendszer) tulajdonították. diki Köztudomású dolog végre, hogy az 1866- osztrák-porosz háború osztrák részről való teljes vesztét egyedül a burkus gyurüs - fegyverek, meg aztán a chlumi köd által okozottnak mondják. Hogy pedig e vereséget nem kizárólag a gyufüs fegyver idézé elő, bebizonyitá Gablenz osztrák tábornok, ki a trautenaui csatában (1866. junius 27.) hol mintegy 70,000 ember birkózott meg egymással, a porosz gyufüs fegyverek daczára annyira megverte Bonin tábornok hadtestét, hogy ennek egyes szétszórt romjai hátravonulásukban Glatzig meg sem álltak; szól amellett továbbá azon tény, hogy a szász királyi hadsereg a königgrätzi csatában egész a döntő perczig tartó elfoglalt állásait győzelmesen, (mindamellett, hogy szintén csak elöltöltő fegyverekkel volt ellátva) és csak a végveszély beálltával, magával ragadtatva a vad futásnak iramodott osztrákok által kényszerittetett visszavonulásra. Nem a gyurüs fegyverek s egyéb fegyverzeti előnyök voltak itt, és később a franczia-német háborúiban *) döntő tényezők, melyek a porosz zászlókhoz a győzelmet fűzték, hanem a ma már szerte ismert szellemi szervezeti és erkölcsi előnyök, melyeknek tényleges birtokában lévén, győzniök kellett vala, akár kováspuskákkal csatáztak volna is, s a mely előnyök hiányát a világ legjobb és legújabb ágyúrendszere sem pótolhatja. Ez alkalommal azonban nem azon szándékunk lévén, hogy e dolgot bővebben fejtegessük, csak azon tényt akarjuk constatálni, hogy az osztrák hadsereg harczképessége életfeltételének impozáns, kábító színébe öltve, már vajmi sok dolog, mely irányadó körökben a hadsereg részére rendszeresilni szándékoltatott, tűzetett ki, a mi később, — miről tapasztalatilag meggyőződni bő alkalmunk valt, — csupán sallangos phrasisnak bizonyult. Kétséget nem szenvedő dolog, hogy a magyar honvédseregnek tüzérséggel való ellátása jogosabban nevezhető e sereg „harczképessége életfeltételének“, mint ezt képezi egy uj ágyúrendszer beszerzése egy oly hadseregnél, mely már amúgy is az újabb hadászat követelményeinek megfelelő, s a tűzpróbát jelesen kitartott tüzéranyag birtokában van, és hogy czélszerűbb lett volna a már jó eleve minden szakértő hazafi által haszontalan portékának nyilvánított „mitraillensek“ beszerzése helyett, a tüzérkérdésben helyesebben intézkedni, minthogy előbbiek 3 évi tengődés és jelentékeny költségszaporitás után f. évi deczember 1-ével a honvédelem tavattyuházába kerülvén, nem egyébnek mint a nemzettel s adófilléreivel űzött méltatlan gunyjátéknak bizonyultak. Mind e mondottakból szembeötlőleg tűnik ki, hogy a honvédtüzérség megtagadásánál nem épen a költség volt a bökkenő, hanem hogy e határozott vonakodás inkább amaz ismert, homály borította „Hauspolitik“ hagyományos bizalmatlankodásának sanda szüleménye. Jóllehet a honvédség életbeléptetése óta 1. évi májú havában 6 év telt el, 2 éves pedig, hogy adott keretei közt való kifejlődése határozott körvonalakban tökéletesen befejezettnek tekinthető, a mozgósítás után részére tulajdonképen feltartott szerepet a nemzet előtt titokteljes homály fedi, s azt hisszük, néhány a „magasabb“ politikába avatott „gut gesinnt“ egyénen kívül nincs ember az országban, ki eziránt kellő felvilágosítást adhatna. Pedig elég idő lett volna, ezen a nemzettel annyi, s oly szoros kapcsokkal összefűzött kiválóan magyar véderő létezésének végczéljai felett megnyugvást nyújtani a haza népének; ha más okból nem, már azon czélból is, hogy minden ez iránti bal vélemény elhárítása által az e tekintetben szerte az országban felmerülő gyanakodásnak eleje vétessék. Ez idő szerint titokban tartatik, vájjon mozgósítás után egyetemlegesen, tüzérséggel s a többi szükséges műszaki csapatokkal ellátott hadosztályokat képezve fog-e a harczszinhelyre vonulni vagy tán abból álland majd hivatása, hogy jelenlegi önálló cselekvésre képtelen miniature dandárjaiba osztva, avagy egyes zászlóaljakra kiolva, s a cs. k. hadosztályok rendelkezésére bocsátva, ezeknek tartalékcsapatjait vagy ágyú fedezetét képezze ? Miután a harcz színhelyén való önálló fellépés és hadműködésre feltétlenül szükséges tüzérség és a többi technikai csapatok a honvédseregnél eddigelé nem rendszeresítvék, nagyobb hadtestek (*) vezényletére hivatott magyar honvédtábornokság nem létezik, és semmi sem mutat arra, hogy irányadó körökben e tátongó hiányok kiegyenlítése szándékoltatik. Ki tagadhatná, hogy utóbbi feltevés jogosultnak mutatkozik ? Félreértések kikerülése tekintetéből megemlítendő itt, hogy a m. k. honvédségnél jelenleg alkalmazásban levő cs. k. tábornokság u. m. főparancsnok és adlatusa, továbbá a kerületi parancsnokságok állomásai csupán fegyelmi, illetve kezelési és a csapatok kiképzése érdeméből állnak fen. A „rendeletek tára“ jelen minőségében részekre az „ordre de bataille“-ban helyet nem szabván, e parancsnokságok tehát jobbadán békeállomásoknak tekintendők, mely felfogás helyes volta mellett azon tény is bizonyít, hogy eddigelé példa nem volt arra, hogy nevezett parancsnokságok vezetői közül egyetlen egy is a hadgyakorlatokban vezéri minőségben tényleg részt vett volna. Háború esetén tehát a honvédsereg csapatosztályainak felsőbb vezényletei — ha t. i. e hadsereg nagyobb testekbe összpontositatni fogna — nyilván az osztrák hadsereg tábornokságára leendőnek bízva. A honvédfőparancsnokot, s a többi a honvédségnél alkalmazott tábornokokat helyesen nevezzük császári királyiaknak, amennyiben tudvalevőleg a m. k. honvédseregnek tulajdon tábornoksága nincs, s a nevezett urak csakis az osztrák tábornokság állományából ideiglenes vagy állandó szolgálattételre osztják be előbbihez. Ennek folytán az osztrák tiszti katonai schematismusban a többi császári tábornokok közt fordulnak elő, és hordják a cs. k. lovastábornoki egyenruhát. Mily nagy súly fektettetik pedig felsőbb helyen arra, hogy a m. honvédségnél beosztott cs. k. tábornok netán magyar honvédnek tekintessék, látszik azon nem régen előfordult esetből, hogy e sereg „tábornokságának“ egy igen magasrangu tagjától, ki a honvédség szervezése utáni időben rendesen honvédzsinórzatú zubbonyban jelent meg, e ruha hordása eltiltatott. Az elmondottak felfoghatóvá teszik, miszerint legkevésbé sem csodálatos, hogy a már egyszer a képviselőházban megpendített kérdés, váljon a jelen valóságban fenálló honvédelmi intézet megfelel e amaz áldozatoknak, melyekbe kerül, nem mindenütt egyforma bírálatra talál; mert ha e nemzeti haderő csakis arra való, hogy háború esetén a közös hadsereg által a közös monarchia érdekében megejtendő hadműködés czéljainak elérésénél tartalékul szolgáljon, kétségtelenül igazságosabb, hogy e sereget a közös pénztár fizesse is. Marcziányi: *) Ez ígéretet 2 évvel ezelőtt téve a volt közös hadügyér félhivatalos akban a magyar delegátió előtt a felállítandó tüzérezred fejében felszaporodott hadibudget megszavazását előző vitában. A dolog azonban azóta feledésbe jutott, s a tényleg fel is állított, a csász. kir. hadsereg kötelékébe tartozó ezred, nem igen törődvén a magyar honvédséggel, ha jól tudjuk, Temesvárit állomásozik. Amennyiben különben ezen ezred ütegei alig lettek volna képesek 4 dandárt tüzérséggel ellátni, elmaradásának emlitése nem is érdemes, csakis „czizmadia-fogás“ értékével bírván. *) Mely reformra a Paris, Strassburg stb. várak ostromzárolásánál nyert tapasztalatok szolgáltattak indokot. *) A franczia Chassepot-fegyver, mellyel a franczia hadsereg az utolsó háborúban már ellátva volt, minden ütközetben czélszerübbnek bizonyult mint a porosz gyurűspuska, mivel előbbi gyorsabb kezelést enged, lövése pedig mintegy 450 lépéssel messzebbre elhat, mint a gyutűspukáé, és mindamellett a porosz győzött. **) Hadosztálytól (Armeedivision) felfelé. A hivatalos lap mai száma a következő legfelsőbb kéziratokat hozza: I. Kedves báró Wenckheim! Ismételt kérelmének engedve felmentem Önt magyar miniszterelnöki állásától. Ezen, példás áldozatkészséggel elvállalt állásban Nekem s a hazának tett kiváló sikeres szolgálatai elismeréseül Önnek, meleg köszönetem mellett, Szent-István-rendem nagy-keresztjét adományozom. Viselje azt egyszersmind jeléül különös kegyelmemnek s őszinte vonzalmamnak, melylyel Önhöz valamint eddig, úgy ezentúl is, mint személyem körüli miniszteremhez változatlanul hajlandó maradok. Kelt Gödöllőn, 1875. évi október hó 20-án. FERENCZ JÓZSEF, s. k. II. Kedves Tisza! Önt ezennel magyar miniszterelnökömmé kinevezem. Kelt Gödöllőn, 1875. évi október hó 20-án. FERENCZ JÓZSEF, s. k. B. Wenckheim Béla, s. k. III. Kedves Tisza! Báró Wenckheim B.volt magyar miniszterelnökömnek ezen állásáról való lemondása folytán, magyar minisztériumom összes tagjai tárczáikat rendelkezésemre bocsátván, — Önnek e részbeni előterjesztésére báró Wenckheim Béla, személyem körüli magyar minisztériumom teendőivel megbízott volt miniszterelnökömet személyem körüli miniszteri minőségben, — továbbá Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi, — gróf Pejácsevich Péter horvát-szlavon- és dalmátországi, — Szende Béla honvédelemügyi, — Perczel Béla igazságügyi, — Széll Kálmán pénzügyi,—báró Simonyi Lajos földmivelés-, ipar- és kereskedelemügyi és Péchy Tamás közmunka- és közlekedésügyi minisztereimet jelen állásaikban ezennel megerősítem, s a belügyminisztérium vezetésével Önt bízom meg. Kelt Budapesten, 1875. évi október hó 21-én. FERENCZ JÓZSEF, s. k. Tisza Kálmán, s. k. A közi. minisztériumban tegnap délelőtt értekezlet tartatott a tarifa-reform ügyében, melyre az osztrák államvasut, osztrák déli vasút, magyar kir. államvasutak, tiszavidéki, magyar-északkeleti és első erdélyi vasút képviselői hivatalosak voltak. Az értekezleten Ribáry miniszteri tanácsos elnökölt. Az egységes tarifa előnyei elismertetvén, a m. kir. közmunka-minisztérium az osztrák vasutak által kidolgozott tarifában némely módosítást kívánt eszközöltetni, melyek részleteikben meg lenek vitatva és részben elfogadva. E szerint a kérdéses tarifa az összes osztrák és magyar pályák által, nemkülönben a közlekedési minisztérium által elfogadottnak tekintendő.— Nem vitatható, jegyzi meg a „P. N.“,hogy a közös eljárás az ily kérdésekben nagy előnnyel bír, és ezen szempontból mi is a létrejött egyezményt üdvözöljük. Egyúttal azon óhajnak kell kifejezést adnunk, hogy a részletes kivitelben az ország jogos igényei kellő tekintetbe vétessenek, nehogy a forgalom és kereskedelem kárt szenvedjen. Az államvasutainknál érvényben levő díjszabás a kocsiár elve alapján felállítva lévén, a czélnak tökéletesen megfelelt. Ha tehát az egyöntetűség czéljából ezen elvtől eltértek, úgy legalább arra törekedjenek az illető vasutak, hogy az egyes vidékek speciális viszonyai az illető díjszabásban kellő kifejezést nyerjenek. Ezúttal arra kell utalnunk, hogy a díjtételeket a szükségnek megfelelőn kell leszállítani, mivel tudvalevőleg, kivált nyersterményeink a más országok által történendő heves verseny folytán, csakis olcsó szállítási díjak mellett kerülhetnek nagyobb mennyiségekben a forgalomba és érhetik el a fogyasztási piaczokat. Utóhang a delegátió ülésezéséhez, mily kiemeltem minap Jókai beszédét idézve, lealázó volt a delegátusok szereplése, midőn szánakozásra méltó érvelésekkel szöktek meg saját nyilvánított nézeteiknek consequentiától. Legyen szabad, habár elkésve, Szlávy Józsefnek az erdélyi katonai kórházak tárgyában mondott s a fellebbi tekintetben igen tanuságos beszédére reflectálni. Erdélyben nincs elegendő katonakórház. i~ Beszállásolási modorban gondoskodik helyységről az osztrák commando s a tehernek eg része komificáltatik. Ez természetesen közös hadügyi kiadás, azonban eddig a magyar honvédelmi budgetbe vétetett föl a loyalis és coulant magyar minisztérium által, propter bonum pads, mert a közös hadügyi kormány nem akarta fizetni bizonyos ürügyek alatt. Most azonban fölvétetett utóvégre is a 82,000 frtra rugó kiadás Koller által a közös költségvetésbe, nagy valahára. Hanem most már a német delegatió törlötte, viszonzásául a magyar előzékenységnek. — Ez oly infame Schmutzerei, mely ritkítja párját. S mit tett a magyar delegate ? Előbb nagy vitézül helybenhagyta a tételt, miután már a németek törölték, de hát a németek megtagadták újból kereken, mi volt mit tenni ? Ezúttal Magyarország volt miniszterelnöke Szlávy József vállalta magára a szerepet, hogy a magyar delegátiónak az önmagától való megszökésre kibúvó ajtót keressen. Elmondá,hogy „tulajdonképen“ most sem tehetnének egyebet mint a napfénynél világosabban jogos követelés mellett megmaradni, „mindamellett“ ő azt „látja vagy legalább akarja látni“ (ipsissima verba), hogy a németek jövőre meg fogják szavazni; nem akarja arra kényszeríteni őket, hogy egyszer tett nyilatkozatukkal „merev ellentétbe jöjjenek“ (e szerint kölcsönös egyezkedésnek nincs helye a delegatióban; a németekre nézve compromissio ha engednek valamiben, de a magyarokra nézve nem az.) Továbbá Szlávy, „még csak látszatát is ki akarja kerülni“ annak, hogy a magyar delegátió valamit „kierőszakolni“ akar. Isten bocsásd meg bűnét annak a szegény magyar delegátiónak, ő és kierőszakolni valamit! Ez nagyszerű gondolat volt Szlávytól; ő a további tárgyalásokat óhajtja maga is, hogy annál „fényesebben“ legyen előtüntetve Magyarország jogának tisztasága. Érvényesül-e Magyarország joga vagy nem, az mellékes dolog, csak ragyogjon minél fényesebben. Csakhogy azoknak a németeknek átkozottul erős szemük van, annak fényét nem veszi el Magyarország jogainak tündöklő tisztasága; voltak és vannak nekünk még más fényes tisztaságú jogaink is, de hiába ragyogtak s ragyognak mai napig. Végre Szlávy azért is javasolta a meghátrálást, mert minél ritkábban óhajtja gyakorolni a közös szavazást. Hát hiszen nem is kell egyéb a németeknek a maguk megbikacsolására mint az, hogy a magyarok minden áron kerüljék a közös szavazást. Mit nyerünk mi egyébiránt a közös szavazás kerülésével, ha meghagyjuk a sok közös ügyet ? Ily szereplésre vannak hivatva a delegatióban Magyarország consularis férfiai. Mocsáry Lajos. Mint annak idején közölve volt, dr. Weinmann Fülöp kir. közjegyző az igazságügyminiszter által „az értékpapírok megsemmisítését“ tárgyazó törvényjavaslat szerkesztésével lett megbízva. Dr. Weinmann e megbízásnak megfelelt, s a törvényjavaslatot részletes indokolással együtt már a legközelebbi napokban fogja az igazságügyminisztériumnak átvizsgálás végett átadni. A lapok a miniszterelnök változása alkalmából, Budapest, okt. 22. Tisza Kálmán miniszterelnökké lett kineveztetéséhez a mai napon csaknem minden lap hozzászól. Mindegyik úgy ír, amint rendeltetése megkívánja. Nagy megelégedésünkre szolgál különben, hogy túlságos örömre nem ragadtatja magát ez eseménnyel még az „Ellenőr“ és a „Hon“ sem, hanem csak kerülgeti a forró kását kellő távolságból, nehogy megégesse magát. Egyik is, másik is Wenckheim-mal foglalkozik, főképen a „Hon“, abban keresve fontosságot, hogy Wenckheim visszalépett, nem pedig abban, hogy Tisza miniszterelnökké lett. Sőt a „Hon“ szeretetreméltó Ügyetlenséggel annyira megy a távozó kitűnőségei iránti rajongásában, hogy azt égig magasztalja, — minélfogva utódjának dicséretére alig jut valami. „Báró Wenckheim Béla, — így zeng a „Hon“ — ki önfeláldozással hozta létre a szabadelvű kormányt hét és fél hó előtt: ki tapintattal, eréllyel vezette ez idő alatt nemcsak a kormánypárt, de a pártalakulást és tette lehetővé annak sikeres működését, ennek a választások alatt és a parlamentben, sőt többet mondunk, a köz és magánéletben egyaránt való megszilárdulását, — az elnökminiszterségről visszavonul. Nem összeütközés, nem czéljainak meghiúsulása, sőt ellenkezőleg, működésének teljes sikere bírja a visszalépésre. Még csak azt sem lehetne mondani, hogy közeljövőre való tekintet bírta volna erre. Nem. Ő áldozatot hozott akkor, midőn a kormányelnökséget elvállalta, nemcsak a kényelméből, mert ezt most is feláldozza, hogy hazája szolgálatában maradjon; de erejében, mert a kettős tárcza terhét korával összeférhetlennek tartó és ebben álló önfeláldozása, ebben áll visszavonulásának indoka. Mondjuk-e, hogy mivel tartozunk neki ? Ha ő nem vállalkozik a két párt konkrét egyesítésére, ha nem áll ki a síkra akkor, midőn oly kétes volt a siker és oly bizonytalanok az eszközök, létrejött volna ugyan a fúzió, mert kényszerű szükség, ellenállhatlan áramlat idézte azt elő; de, hogy már akkor létesül, hogy oly simán valósul, oly morális viszhangra, talál-e a nemzet részéről és oly nagy hatással működik-e ? Ez az, miben kételkedni lehet, stb. Azután elismervén, hogy Wenckheim voltaképen nem is tett eddig semmi olyat, amiért másfé