Egyetértés és Magyar Ujság, 1876. január (2. évfolyam, 1-24. szám)
1876-01-14 / 10. szám
X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre ......... 20.— Félévre . . ................................ 10.— Negyedévre............................................5.— Egy hóra............................................1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér : Öt hasábos sor 30 krajczár. Előfizetési föltételek az EQ TETÉETÉS politikai és közgazdászati napilapra. Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre..............................20 frt. — kr. Fél évre ..............................10 frt. — kr. Negyed évre ...... 5 frt. — kr. Egy hóra ....... 1 frt. 80 kr. Itt és ott. 1 A javas asszonyoknál nagyon divatos, hogy kuruzsló szereiket, gyógyfüveiket és babonás készülékeiket, de még varázsigéiket is titkos, természet fölötti erők gyanánt bizonyos titokzatossággal övezik körül a fürkésző „jó falusiak“ tekintete elől. Ez az ő bűvkörük, mely az együgyüeknél kiváló fairbe hozza „csodatevő“ képességeiket. Természetes, hogy a gondolkozók hasonló mysteriumokra nem fektetnek több súlyt, mint közönséges szemfényvesztésre szokás, mely hébekorba bizony a csalás bűnét is felölti, ha a „megrontás“ műveletéig hat ezermesterségének boszorkányokkal üzérkedő gyakorlata közben. Ilyen javas asszonyféle szerepben látjuk mi a bank- és vámügyben ezermesterkedni tisztelt kormányférfiainkat. Nagy titokká fújták fel honmentési hólyaguk ürességét, s egész boszorkányságot csinálnak ismeretlen terveikkel, mintha készakarva a mysticismusban keresnék kuruzslásuknak azt a nagy gyógyerőt, melynek a természetben hiányával vannak. Midőn az osztrák miniszterek itt voltak Budapesten, a sürgés-forgás nagyságából, a hírmondás forgószelének sokféleségéből, a nagyképűség grassálásából eget verdeső eredményeket jósoltak a kormány lapirodalmának mindenkor kész alázatos szolgái. Azt hitte a babonás rendkívüliségek iránt az ideges kíváncsiságig nevelt „szabadelvű“ közönség, hogy a budavári Gellért körül úgy éjféltájban nagyszerű meglepetésre készülnek. Hanem bizony ütött az éjfél, elmúlt a kakasszónak ideje, feljött a nap, kedves vendégeink összepodgyászoltak és itt hagyták az országot egy titokkal gazdagabban a faképnél. Már t. i. a mi tisztelt kormányférfiaink semmitmondó faképénél. Joggal gondolhatta volna alkotmányos érzékű ember, hogy a kormány e búcsú után a nemzetből és törvényhozásából erőt fog meríteni a később folytatandó tárgyalásokra; még nagyobb joggal várta volna a közvélemény, hogy a többség kebelében akad majd önérzetes képviselő, aki a kormánytól tájékozást szerez azon hírekkel szemközt, melyek a budai tárgyalások folyamáról a nyilvánosságra jutottak és nyugtalanító behatást gyakoroltak a közönségre. Nem puszta engedményekről volt e hírekben szó, hanem érdekeink egyenes feladásáról. Annál inkább hárult tehát kötelességképen a kabinet fejére, hogy szilárd állást foglalva, erélyes nyilatkozatban törjön lándzsát Magyarország jogai és érdekei mellett, az osztrák részről túlhajtott jogtalan követelések és zsákmányoló törekvésekkel szemközt. Szükséges lett volna e nyilatkozat nemcsak a nemzet megnyugtatása czéljából, hanem még inkább arra, hogy maga a kormány erőt merítsen belőlük úgy felfelé, mint Bécs irányában. Szükséges lett volna ez főkép azért, mert Tisza Kálmán úrnak vén asszonyias ravaszsága, hogy már épen ne mondjuk, anyukás ügyetlensége, nem az ország elvitázhatlan jogait és érdekeit hangsúlyozta eddigi beszédeiben, hanem a legparányibb diplomátiai fogásról sem tanúskodó nyilatkozataival az engedmények lejtőjén a legsikamlósabb és biztos bukással kecsegtető pontjáról szórta nagy puhulásról tanúskodó prasisait. El is érte velük, hogy az osztrák alkudozók vakmerő merevséggel védik továbbra is körömszakadtig rabló rendszerek minden erődítményét, és semmi kedvük még a Magyarországra nézve legmegalázóbb feltételeket is elfogadni. Elérték továbbá azt, hogy a javas asszonyi titkolózás helyébe osztrák részről a parlament és kormánya között bizonyos solidaritás létesült, mely jótékonyan fog hatni okvetlenül az Auersperg minisztérium működésére és erősíteni fogja azt,míg a magyar kormány tehetetlenül és a mi legkeservesebb, irány nélkül tekint az alkudozások megújulása elé. Mily könnyű feladata lett volna a Tiszakabinetnek lefőzni e paczkázó és szemtelenkedő hadat, ha az önálló vámterületet fogadja el alapul, csak akkor éreznék ezt istenigazában a hetvenkedő sógorok, midőn nyakukra nőne a veszély, mely iparukra ebből származnék. De hát Tisza úr a tárczavállaláskor kirívó könnyelműséggel mondott le a hatásos fegyverről. „Sajnálkozva“ utasítá vissza a külön vámterület eszközét, s most a közös vámterület alapján fegyvertelenül áll azokkal szemben, kik útonálló módra vannak fölfegyverkezve, s annyit csikarnak ki, mennyit kedvök tartja, midőn a „közösség“ bilincs, melynek vaskapcsai között az engedél — „muszáj.“ Tessék elolvasni csütörtöki számunk bécsi táviratát a haladó klubban lefolyt jelenetről. Benne van e táviratban a vád a magyar kormány és többsége ellen, mely szeret az alkotmányosságból bombasticus szójátékot űzni, tud nevetséges pöffeszkedéssel az erélyről szónokolni, csak tenni nem. Benne van e táviratban az érdekeknek, még ha igazságtalanok is, oly öntudatos és erélyes védelme, minőt itt hazánkban a mamelukság kenyérhéján rágódó óriás párt és erélyes kormány részéről egyetlen egy eset alkalmából sem tapasztaltunk. Míg nálunk a csibe gondatlan szeretetreméltóságával bújik nagy titkon össze a fejbólintgató öntudatlanság a kotkodácsolásában párját nem lelő, de ép ezzel örökös félénkséget és habozást eláruló kormánykodó körül, addig Bécsben a támadó harczra edzi magát, az osztrák - magyar monarchia tyúkóljában az egyedurság szerepét kakas tekintéllyel és kakas erővel vivő osztrák kormány és reichsrathi törzskara. Nálunk még sipogni is csak félve mernek és mintha kánya kavarogna a légben, börzeszagú klub ketreczökben a csodától vagy babonától várják Magyarország érdekeinek szilárd felkarolását; nálunk ellenben a kormány és képviselők egész tűzzel és a biztonság érzetével készülnek leverni a szájjal oly verekedő, de a tényekben mindig megretiráló híres politikus scytha fajt. Magyarországon ma az országos közvélemény követeli a külön vámterületet, a kormány e közvélemény ellenére készíti számára a közös vámterület elfogadásában és az ennek révén nyújtandó engedményekben a kényszerhelyzetet ; nem úgy Ausztriában, hol a kormány bír elég alkotmányos érzékkel kereken kimondani, hogy nem fogja kényszerhelyzetnek kitenni pártját. A magyar országgyűlésen egy Kautz álokoskodásainak ritka könnyelműségével ajánlják fel a kormánynak, hogy mameluk rendületlenségek kész őt követni a hova parancsolni méltóztatják; a reichsrath képviselői ellenben bátorítják a kormányt, hogy mennél határozottabban védi meg Ausztria bátor jogait, annál erősebb támogatásra számíthat a párt részéről. Íme egymással szembe állítva a Tiszakormány és az Auersperg-kabinet magatartása, ítéljék meg hidegen, melyik részen van az erély valóban, s hol hangoztatják azt oly eszeveszett hűhóval? íme egymással szembe állítva magyar és osztrák parlamenti buzgalom és felfogás. Ki a bírálattal, hadd lássuk, akad-e ember, ki undor nélkül képes jellemezni Nubia párduczának e nyálban is korcs megfutamodását. Szembe állítottuk, olvassa le az összehasonlításokból, mily pálya a magyar érdekpolitikának csúfolt gyalázatos megalkuvás idővel móddal, emberekkel és méregkeveréssel. Arczába szökik az embernek a vér, minő nyomora szerepre kárhoztatják e nemzetet, daczára, hogy részén az igazság, s ő az, kinek nyers erejét saját hatalmuk gyarapítására zsákmányolják ki odaát. „Engedni és engedni“,ez a jelszó és midőn áruba bocsátották utolsó ingét is, még a piaczra állanak verni melleket, hogy az „erélyes“ disszót kaphassák tisztelettelül elváruló érdemeikért. Hahaha! Vy. Értekezlet volt ma gróf Andrássy Gyula külügyminiszternél, melyen Mühlinen gróf és Teschenberg udvari tanácsos vettek részt. A nevezett urak már két hete tartózkodnak a fővárosban s a jövő héten utaznak vissza Bécsbe. 10. szám Péntek, 1876. január 14. Szerkesztői irodai Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-hivatal: ‘Budapest IV. megyeházai' 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Napló-töredék*. (=) A mai ülés már csaknem az ásítozók szentjének volt felajánlva, annyira unalmas arczokat, vagy csevegő ábrázatot vágtak, akiknek hallgatni kellett volna a szónokokat. Vége felé aztán sietett Helfy egy kis fővárosi olajjal föleleveníteni a hamvadó félben levő tüzet. Igaz, hogy az olaj nem volt kellemes a miniszterelnök ur szekerének, de legalább mozgásba hozta kereplőit és alkalmat adott egy pikáns intermezzora, mely paniqueot idézett elő a kormánypárti tagság papírjai között. A ház börzéje a gyorsírók által hivatalosan is megállapított „élénk mozgás “-ban fejezte ki ijedelmét az óriás többség papírjainak rohamos leszállása felett. Mert hát nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy sejtelmeinek bús kedélyhullámzatában meg nem állhatta Tisza Kálmán úr, hogy ki nej kottyantsa, mennyire gyöngévé lett állása, s „mentől előbb“ üt az óra, midőn a parlamenti változandóság törvénye lehetővé teszi neki újra az ellenzéki szereplést. Vájjon a bécsi távirat drastkus szere költötte-e fel benne a mulandóság czélzatos sejtelmeit, avagy csak rá akart egy kissé ijeszteni békétlenkedő birkáira, annak a vesék és szivek vizsgálóján kívül, az a nagy titok lehet a megmondhatója, mely alá Tisza Kálmán a pártvezér elvéig programmját, ravaszságát, machiavellismusát és erélyét rejtő, midőn a kormányba lépett. Keresték e tulajdonokat azóta minden szómagocskában, de máig sem bírtak ráakadni, eltemető a nagy semmiség, no meg a deficit. Bármi volt egyébiránt indoka, hogy az országgyűlés elején még hajhatatlanságról álmodozó miniszter, egyszerre a farsang közepén böjti zsolozsmákat kezd a Tiszavirág „mentői előbb“ való múlandóságáról, annyi e közbevető nyilatkozat nélkül is bizonyos volt. Az t. i. hogy ő excellentiája már elveinek feladásakor víva magával a halál lassan, de biztosan ölő mérgét a kormányra. Jó lesz tehát előre figyelmeztetnünk, hogy ha netalán komoly szándékot táplálna magában visszajönni, midőn már amott nem kell, vezekelje le egy kissé bűneit, s ha megtisztult, keresztelje meg Csernátonyt is, aki elég pogány volt „bolond és csaló“ hírébe jönni kedvéért, noha van annyi érdeme mégis, hogy megjósolta a fusio nem teljes voltát. Patvarba, hogy is lett volna teljes, mikor még balfelé kell fusionálniok. Nagy kérdés azonban, elfogadjuk-e őket. Esküvel talán még lehetne ? Az ám, mintha nem esküdtek volna eleget, hogy legyen mit megszegni.* A ház ez intermezzojáról, miután magában foglalja a városi conflictus tárgyában keletkezett érdekes párbeszédet is Helfy és Tisza között, országgyűlési rovatunkból kikebelezve, „napló-töredék“ alakjában ide tettük át. A tudósítás e részében Helfy Ignácz kezdi a szót következőképen: Nem hagyhatom megjegyzés nélkül a t. miniszterelnök úr két mondatát, mely még tegnapelőtti beszédében foglaltatik. Első perczre megvallom, nem értettem, mert nem tudtam, kihez volt intézve tulajdonkép ezen intés. Hozzánk és a t. jobboldali ellenzék felé fordulva, sőt azt meg is nevezve, azt méltóztatott mondani: tartózkodjunk jelesen attól, hogy minden különbség nélkül egész passióval, izgatással és szenvedéllyel megtámadjuk azt, aki a hol kell szigorúan lép fel a közigazgatási hibák ellen. Mondom a t, miniszterelnök úr ezt szintén passióval, szenvedéllyel mondotta, úgyhogy láttam, hogy valahonnan meg lett sértve, de nem érhettem. Gondolkozván és beszélvén erről másokkal, beláttam, hogy czérzott azon confliktusra, mely felmerült közte és a főváros közt. Megvallom, hogy ez megint egyik ok, amiért a törvényjavaslatot el nem fogadhatom. Mert ha a t. kormány ekként él a neki jelenleg adott jogával, miként fog élni és mi lesz akkor, ha hatalma bár indirecte, kiterjed a központtól a legutolsó faluig. Ha egy miniszter ily hangon szól egy nagy királyság fővárosának képviselő testületéhez, mint szólt a t. miniszter úr legutolsó rescriptumában, melyben oly hangot használt, mint más civilizált országban egy önérzetes dijnok sem tűnne. (Mozgás a középen) hogyan lesz, mondom, és kérdem, miként fog elbánni akkor, ha szava el fog hatni az utolsó faluig ? (Mozgás a középen.) Én nem tudom egyébiránt, hogy azzal az izgatással tulajdonképen kire czélzett, ámbár felénk is fordult, mert sem én, sem elvbarátaim, pedig tudom, hogy mi történik a párt kebelében, sem szóval, sem mással nem izgatunk. De feltéve, hogy lett volna izgatás e téren, kérdem egész őszinteséggel a kormánytól, hogy melyik roszabb izgatás: az-e mikor egy párt, egy osztály, vagy bármi, izgatja a megsértett municipiumot, hogy önérzetének adjon kifejezést a miniszterrel szemben ; vagy az a másik izgatás, mely felizgatja a polgárokat, hogy a saját maguk által választott képviselőtestület ellen demonstráljanak? Mind a két izgatás közt az utóbbi hibásabb, ezt pedig bizonyára sem mi, sem a t. jobboldali ellenzék nem követte el. (Helyeslés a baloldalon.) Tisza Kálmán miniszterelnök. A t. képv. ur szives volt azt mondani, hogy én Magyarország egy hatósága irányában oly kifejezésekkel, vagyis oly hangon szóltam, a minőt önérzetes országban egy dijnok sem tűnne el. (Halljuk!) Sajnálom, ha a képv . ur ezen nézetben van, hogy interpellate nem intézett hozzám e tekintetben, amidőn magát a rendeletet is felmutathatnám, amire így előttem nem nyílik tér. Hanem azt kénytelen vagyok megvallani, hogy én átalában nem teszek különbséget nagy vagy kis municipium között. (Helyeslés a középen.) Hogy én részemről azon meggyőződésben vagyok, hogy a kormánynak feladata egyetlen municipium irányában sem az, hogy kérje hogy teljesítse törvényes kötelességét, hanem, hogy azt rendelje. (Élénk helyeslés a középen.) Ha kimutatja nekem valaki, hogy oly körbe nyúltam bele, amelybe a kormánynak belenyúlnia nem szabad, igazságot adok, de ha azon körben intézkedtem, mely a kormánynak jogos köre, akkor nem tartom helyesnek, nem tartom megengedhetőnek, hogy hibául rovassék föl, hogy a kormány nem kérte a kötelesség teljesítését, hanem rendelte. (Élénk helyeslés.) Én részemről az ellenkező eljárást fognám bármely más kormányban megróni és nem csak fognám, de ha ilyen eljárás előfordul fogom is, mert a parlamenti élet változandósága ezt bizonnyal lehetővé fogja nekem tenni mentül előbb. (Élénk mozgás.) Simonyi Ernő : Reméljük! Tisza Kálmán miniszterelnök: Tudom, hogy reményük. (Derültség) S minthogy a t. képv. ur azt, mit én átalánosságban s nem egy esetre applicálva — határozottan állítom, hogy nem egy esetre applicálva — hanem mégis már körülbelül tíz hónapos belügyminiszterségem egész idejének tapasztalásaiból abstrahálva mondottam, minthogy mondom a t. képv.ár jónak látta ezt, egy mostan fennforgó esetre, de melyet én legalább még eddig conflictusnak nem tartok alkalmazni, szabad legyen nekem pár szóval megmondanom, miben áll az eset. (Halljuk!) A dolog abban áll, hogy azon municipium, melyet a képviselő úrnak említeni méltóztatott, a múlt évben úgy elkésett budgetével, hogy bár én márcziusban lettem belügyminiszter, nekem kellett 1875-ben márcziusban az 1875. év első januáriusán életbe lépett budgetjével foglalkoznom. Én figyelmeztettem, hogy ez ne történjék többé. Akkor ígéret tétetett, hogy nem fog történni. Látva, hogy mindemellett 1875-ben nem halad a budget tárgyalása azon hatóságban, figyelmeztető leiratot küldöttem hozzá annak idejében, ha jól emlékszem szeptember elején, vagy még előbb, melyben fölhívtam figyelmét arra, hogy megint el fog késni s kértem, fogjon hozzá. Mindennek daczára a törvényben kitűzött határidő helyett a budgetet, melynek már január elején életbe kellett lépni, fölterjesztették deczember 27-én azt mondván ismét, mondhatom ugyanazon szavakkal, mint előbb, hogy ez többé nem fog történni , azonban egyúttal indemnityt szavaznak meg, mint valami országgyűlés. Igen természetesen, egyszerűen megírtam, hogy a municipium eljárása megrovandó. (Helyeslés a középen) hogy én ezt miniszteri állásomnál fogva helyben nem hagyhatom. (Helyeslés a Középen) s megírtam, hogy igéretekre, melyet tavaly majdnem ugyanazon szavakkal tettek, én nagy súlyt nem fektetett. (Élénk helyeslés és fölkiáltások a középen : Természetes!) Ez te hát a dolog tényálladéka. Minthogy szóbajött, én kötelességemnek tartottam azt elmondani azon őszinteséggel, mellyel kötelességem mindig a házban nyilatkozni, nyilvánítom azt is, hogy én kötelességemnek tartottam és tartom szigorúan óvakodni attól, hogy a municipiumok oly teendőihez nyúljak, melyek tisztán és kizárólag a municipiumokat illetik. És ez az, amiben látom én a kormány abbeli kötelességét, hogy respectálja a municipiumok jogait. De viszont, míg a leglelkiismeretesebben igyekszem és fogom a municipiumok jogkörét minden kormányi túlkapás ellen megóvni, ugyanakkor — méltóztassanak megengedni — ám addig, mig ezen a helyen leszek,azon municipium irányában, mely törvényszerű kötelességét nem teljesiti, a kormánynak adott nem jognál, de kötelességnél fogva rendelkezni fogok, hogy teljesítse kötelességét. (Élénk helyeslés a középen.) A főrendiház egyesült hármas bizottsága ma d. e. 11 órakor tartott ülésében tárgyalás alá vette a Romániával kötött kereskedelmi szerződést s azt változtatás nélkül elfogadta. Az egyes megjegyzések inkább csak a szövegnek fordítására s egyes csekélyebb styláris módosításokra vonatkoztak. A jelentés a szombaton tartandó ülésen fog beadatni. Az igazság és pénzügyi bizottságok mára hirdetett ülései elhalasztottak, miután ma délután nagy minisztertanács fog tartatni, melyen az összes minisztérium részt veene. Idegen emberek független ítélete, a mi jelenlegi politikai nagyságaink felől. Az 1873-ik év egyik júliusi napján, az osztrák szövő-fonó-gyárosok, a prateri Konstantin halomra épült Schaker vendéglőben lakomát rendeztek, a világ legkülönbözőbb részeiből összesereglett orsó-és szövőszékfejedelmek tiszteletére. Megesett, hogy hazám fonó-szövő -iparát nagy szerényen egyedül képviseltem. Szerettem volna helyemen egy nagyobb kapacitást látni, de hát e tekintetben én adhattam hű képet a szegény magyar szövő-fonó iparnak: „Akarna lenni, de nincs!“ Mind amellett, hogy nagyon gyakorlati emberek között ültem, akik különben is százmilliókat képviseltek, annyiból kénytelenek voltak velem, nemzetemmel foglalkozni, mert már akkor több hetekre menő időt töltöttem a kiállításban, hely és tárgyismereteimet annyira felhasználták, miszerint a bírálatokat is Magyarország kiállításában kezdték meg, ide vonszoltam őket, nehogy kifogyva a jutalmakból, nekünk kevés maradjon. Az érintett lakoma, a jól befejezett bírálati munkálatok végén volt. Kezdetben a lakoma egy formális tárgyalással kezdődött az átalános nemzetközi közgazdasági viszonyok fölött. Midőn minden orsó és szövőszék letárgyaltatott, előkerültek a különböző kereskedelmi és iparviszonyok, a vámpolitika és a pénzügy, a krach és okai, a korlátlan szabad kereskedés és a védvám ellentétei , az arany középút, az észszerű vámtarifák, melyek védik a gyengét, ösztönzik az erőset. Oroszországot egy védvámos férfiú képviselte Illynur személyében, a francziákat egy szint olyan Cassaur személyében, a bécsiek is már ekkor a védvámos irány felé hajoltak. A porosz, angol és belga képviselők könnyedén dúdolták a szabad kereskedelmi vámpolitikát. Meglátszott, hogy mindenkinek nagy bölcsen maga felé hajlik a keze. Még a szabad kereskedés hívei is hahotában törtek ki, midőn én a védvámok ellen nyilatkoztam. Az orosz épen jó humorban volt. Fogadni akart, hogy én világpolgár és republicanus vagyok, épen mint Andrássy 4- ben, aki ma mégis eljátszaná Zrínyit, holott egykor elveiért halálra ítéltetett. Szó szót követett. Az osztrákok mint Oberleitner, Küffele stb. osztrák nemzeti bankemberek, markukba nevettek. A többiek pedig ütöttek nagyjaink mesés elvszilárdságáért, amit én még akkor Tiszában, Ghyczyben halálra védelmeztem. A vita vége az volt, hogy az ítélet kimondatott , miszerint a magyarok politikai nagyságainak hitvallásáért, és elvszilárdságáért, egy rész orsót, még inkább egy-egy sánta szövőszéket nem adnak. Érdekes volt hallgatni, midőn a világ minden jelen volt független nemzetgazdái elítélték botor nemzetgazdászati politikánkat, s bennünket mint száraz meddő politikus népet, sallangos aristokratákat, nagy pipáju táblabirákat ítéltek meg, akik a megnyert hivatalban elfeledik nemzetük vitális közgazdasági érdekeit ! Igaz, hogy igen udvarias volt a jótársaság, személyt nem sértett, de annyi keserű igazságot mondott, hogy mikor kiállítási osztályunkat, ágyatlan honvédeinket, töltetlen fegyvereinket kezdték emlegetni, már akkor oda vágtam az orosznak , hogy ő bizonyosan nihilista. Azonban a vihar elmúlt,nem hívtuk ki egymást sem orsóra, sem szövőszékre. Úgy vagyunk bizott mi magyarok, hogy amit erővel el nem tudnak tőlünk venni, mind azt, sőt többet is elvesznek szép szóval. Hazánk politikai nagyságainak egész evangéliumát megírta a közmondás „szép szóért az üngét is odadja!“ Az 1867-ben kötött kiegyezés, lázas mohósággal megalkotott pontozatainak ezer hiányait azóta számtalan politikus belátta, de keleti büszkeséggel inkább oda hagyja székét, de tévedését be nem vallja. Némely rész megszedte magát, s a markába nevet, a másik rész mond annyit, hogy akkor másképen nem lehetett, mert szövetségesünknek külföldi lejáratlan szerződéses viszonyai voltak, ezeket respectálni kellett, most ezek lejártak, jobb szerződést köthetünk. Maga Tisza is közelebb azt mondta a romániai szerződés tárgyalásakor, hogy az önálló vámterületen jobban lehetne ezen szerződést hasznosítani, de azért másnap vagy azonnal az önálló vámterület ellen beszélt. Midőn a rész után járók bekezdték ismerni, hogy jobb utat is lehetett volna választani, akkor uj meg uj paripák lépnek a közösügyes szekér elé, s ugyanazon az uton húzzák a szekeret. Maga a már jobb meggyőződésre térni akaró kifáradt fél is nézi: tán ezeknek sikerül a sárból kijutni , s mélyebben viszik bele hazájok közügyeit. S mi ennek az oka? mert az én p. u. felvett szövő-fonó-gyárosaimnak igazuk volt, legalább a most szereplő magyar államférfiakban nincs következetes elvszilárdság. Ilyen emberekre bizony keveset építhet a világ. Egész nemzetgazdászati politikánk az isten kegyelmére, a jó termő évekre van építve, amelyeknek, hogy nem mindig lehet hinni, az már be van bizonyítva. De eljön a tavasz és a kakuk újra kiált, zöldül a kikinics, nyílik a magyarok reménybimbója. A lapok újra megtelnek hivatalos időjárási értesítésekkel, zöldelő vetéssel, biztos adóalappal. Az adót újra fogják emelni. Új kölcsönt vesznek föl. Az egész világ belátja, csak ők nem akarják látni, akiket illet: hogy a nemzet közgazdászata előttük részben ismeretlen, részben értéktelen valami; s hogy a mig nemesi dölyffel történt alapneveltetési hiányaiknál fogva saját nemzetüket s annak egyszerű férfiait tüntetve fitymálják, addig idegen hatalom szolga rabjaivá lesznek. Sok százados baj! Régi oligarcha bűn! Az alku előttünk volt, békésen meg lehetett volna oldani, a vám és bankkérdést. Ausztria államférfiait és nemzetgazdáit szidják némely lapjaink. Azok híven teljesítik saját népük érdeke iránti kötelességüket, amidőn érdekeik védelmét az önzés határáig viszik, habár ez azokra nézve is megboszulja magát. A vád egyedül a magyar államférfiakat érheti, ha az egyesség oly erőszakos közgazdasági megbénításoknak fog továbbra is tért engedni, amelyekből a nemzet kedélyvilágára sokkal károsabb következmények várhatók. Az alkalom megvolt; az okszerű békés javítás a magyar nemzet ez idő szerinti politikai nagyságainak elvszilárdságán szenvedhet csak hiányt és hajótörést. De azért az alkotmányos népnek még mindig törvényes joga van a be nem fejezett hittagadás ellen tiltakozni. Azután késő ! Bakay Nándor: A fővárosi bizottság rendes közgyűlése. Ráth K. főpolgármester megnyitván a mai közgyűlést, A lkér tanácsnok felolvassa az 1875. decz. 29-én leérkezett belügyminiszteri leiratot, melyet a közönség a lapokból már eléggé ismer s melyben a tanács a legélesebben meg van róva azon késedelem miatt, hogy a költségvetést későn terjesztette be. Ezután felolvastatik a tanács felirata, melyben a tanács részletesen elősorolja az okokat, melyek a felirat, illetve a költségvetés felterjesztését hátráltatták. Végül kijelenti a tanács felirata, hogy a belügyér rászalását meg nem érdemelte s hiszi, hogy a kifejtett indokok után tul szigoru vtételét a miniszter enyhíteni fogja. — A feliratot csak gyönge tetszésben részesítette a közgyűlés. A vitát Bus hach Péter nyitotta meg. Mindenekelőtt kijelenti, hogy nagy önuralomra van szükségünk, hogy oly határozatot hozzunk, mely a törvényhatóság méltóságához méltó legyen. Aggódva szólal tehát fel, de nyilatkozni kötelessége. Sajnálattal kell kimondania, hogy mióta parlamentáris életet élünk, ily hangot nem hallottunk; ezen hang meghalad minden mértéket, melyet valaha egy parlamentáris kormánynak tagja a törvényhatósághoz intézett. — De ez nem is az első ilynemű leirat — úgymond szóló — s egész sorát