Egyetértés és Magyar Ujság, 1876. január (2. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-14 / 10. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre ......... 20.— Félévre . . ................................ 10.— Negyedévre............................................5.— Egy hóra............................................1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : Öt hasábos sor 30 krajczár. Előfizetési föltételek az EQ­ TETÉETÉS politikai és közgazdászati napilapra. Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre..............................20 frt. — kr. Fél évre ..............................10 frt. — kr. Negyed évre ...... 5 frt. — kr. Egy hóra ....... 1 frt. 80 kr. Itt és ott. 1 A javas asszonyoknál nagyon divatos, hogy kuruzsló szereiket, gyógyfü­veiket és babo­nás készülékeiket, de még varázsigéiket is tit­kos, természet fölötti erők gyanánt bizonyos ti­tokzatossággal övezik körül a fürkésző „jó fa­lusiak“ tekintete elől. Ez az ő bűvkörük, mely az együgyüeknél kiváló fairbe hozza „csodatevő“ képességeiket. Természetes, hogy a gondolkozók hasonló mys­­teriumokra nem fektetnek több súlyt, mint kö­zönséges szemfényvesztésre szokás, mely hébe­­korba bizony a csalás bűnét is felölti, ha a „megrontás“ műveletéig hat ezermesterségé­nek boszorkányokkal üzérkedő gyakorlata közben. Ilyen javas asszonyféle szerepben látjuk mi a bank- és vámügyben ezermesterkedni tisz­telt kormányférfiainkat. Nagy titokká fújták fel honmentési hólyaguk ürességét, s egész bo­szorkányságot csinálnak ismeretlen terveikkel, mintha készakarva a mysticismusban keresnék kuruzslásuknak azt a nagy gyógyerőt, mely­nek a természetben hiányával vannak. Midőn az osztrák miniszterek itt voltak Budapesten, a sürgés-forgás nagyságából, a hírmondás forgószelének sokféleségéből, a nagyképűség grassálásából eget verdeső ered­ményeket jósoltak a kormány lapirodalmának mindenkor kész alázatos szolgái. Azt hitte a babonás rendkívüliségek iránt az ideges kíván­csiságig nevelt „szabadelvű“ közönség, hogy a budavári Gellért körül úgy éjféltájban nagy­szerű meglepetésre készülnek. Hanem bizony ütött az éjfél, elmúlt a kakasszónak ideje, fel­jött a nap, kedves vendégeink összepodgyá­­szoltak és itt hagyták az országot egy titok­kal gazdagabban a faképnél. Már t. i. a mi tisztelt kormányférfiaink semmitmondó faké­pénél. Joggal gondolhatta volna alkotmányos ér­zékű ember, hogy a kormány e búcsú után a nemzetből és törvényhozásából erőt fog merí­teni a később folytatandó tárgyalásokra; még nagyobb joggal várta volna a közvélemény, hogy a többség kebelében akad majd önérze­tes képviselő, a­ki a kormánytól tájékozást szerez azon hírekkel szemközt, melyek a budai tárgyalások folyamáról a nyilvánosságra ju­tottak és nyugtalanító behatást gyakoroltak a közönségre. Nem puszta engedményekről volt e hírek­ben szó, hanem érdekeink egyenes feladásáról. Annál inkább hárult tehát kötelességképen a kabinet fejére, hogy szilárd állást foglalva, eré­lyes nyilatkozatban törjön lándzsát Magyaror­szág jogai és érdekei mellett, az osztrák rész­ről túlhajtott jogtalan követelések és zsákmá­nyoló törekvésekkel szemközt. Szükséges lett volna e nyilatkozat nemcsak a nemzet meg­nyugtatása czéljából, hanem még inkább arra, hogy maga a kormány erőt merítsen belőlük úgy felfelé, mint Bécs irányában. Szükséges lett volna ez főkép azért, mert Tisza Kálmán úrnak vén asszonyias ravaszsága, hogy már épen ne mondjuk, any­ukás ügyetlensége, nem az ország elvitázhatlan jogait és érdekeit hang­súlyozta eddigi beszédeiben, hanem a legpará­nyibb diplomátiai fogásról sem tanúskodó nyi­latkozataival az engedmények lejtőjén a legsi­­kamlósabb és biztos bukással kecsegtető pont­járól szórta nagy puhulásról tanúskodó p­ra­­sisait. El is érte velük, hogy az osztrák alkudo­­zók vakmerő merevséggel védik továbbra is körömszakadtig rabló rendszerek minden erő­­dítményét, és semmi kedvük még a Magyaror­szágra nézve legmegalázóbb feltételeket is el­fogadni. Elérték továbbá azt, hogy a javas asszonyi titkolózás helyébe osztrák részről a parlament és kormánya között bizonyos soli­­daritás létesült, mely jótékonyan fog hatni okvetlenül az Auersperg minisztérium műkö­désére és erősíteni fogja azt,míg a magyar kor­mány tehetetlenül és a mi legkeservesebb, irány nélkül tekint az alkudozások megújulása elé. Mily könnyű feladata lett volna a Tisza­­kabinetnek lefőzni e paczkázó és szemtelen­­kedő hadat, ha az önálló vámterületet fogadja el alapul, csak akkor éreznék ezt isten­iga­zában a hetvenkedő sógorok, midőn nyakukra nőne a veszély, mely iparukra ebből származ­nék. De hát Tisza úr a tárczavállaláskor kirívó könnyelműséggel mondott le a hatásos fegy­verről. „Sajnálkozva“ utasítá vissza a külön vámterület eszközét, s most a közös vámte­rület alapján fegyvertelenül áll azokkal szem­ben, kik útonálló módra vannak fölfegyverkezve, s annyit csikarnak ki, mennyit kedvök tartja, midőn a „közösség“ bilincs, melynek vas­kap­csai között az engedél — „muszáj.“ Tessék elolvasni csütörtöki számunk bécsi táviratát a haladó klubban lefolyt jelenetről. Benne van e táviratban a vád a magyar kor­mány és többsége ellen, mely szeret az alkot­mányosságból bombasticus szójátékot űzni, tud nevetséges pöffeszkedéssel az erélyről szó­nokolni, csak tenni nem. Benne van e távirat­ban­ az érdekeknek, még ha igazságtalanok is, oly öntudatos és erélyes védelme, minőt itt ha­zánkban a mamelukság kenyérhéján rágódó óriás párt és erélyes kormány részéről egyet­len egy eset alkalmából sem tapasztaltunk. Míg nálunk a csibe gondatlan szeretetre­­méltóságával bújik nagy titkon össze a fejbó­­lintg­ató öntudatlanság a kotkodácsolásában párját nem lelő, de ép ezzel örökös félénkséget és habozást eláruló kormány­kod­ó körül, addig Bécsben a támadó harczra edzi magát, az osztrák - magyar monarchia tyúkóljában az egyedurság szerepét kakas tekintél­lyel és ka­kas erővel vivő osztrák kormány és reichsrathi törzskara. Nálunk még sipogni is csak félve mer­nek és mintha kánya kavarogna a légben, börzeszagú klub­ ketreczökben a csodától vagy babonától várják Magyarország érdekeinek szilárd felkarolását; nálunk ellenben a kormány és képviselők egész tűzzel és a biztonság érze­tével készülnek leverni a szájjal oly vere­kedő, de a tényekben mindig megretiráló híres politikus scytha fajt. Magyarországon ma az országos közvé­lemény követeli a külön vámterületet, a kor­mány e közvélemény ellenére készíti számára a közös vámterület elfogadásában és az en­nek révén nyújtandó engedményekben a kény­szerhelyzetet ; nem úgy Ausztriában, hol a kor­mány bír elég alkotmányos érzékkel kereken kimondani, hogy nem fogja kényszer­­helyzetnek kitenni pártját. A magyar országgyűlésen egy Kautz ál­okoskodásainak ritka könnyelműségével ajánl­ják fel a kormánynak, hogy mameluk rendü­­­letlenségek kész őt követni a hova paran­csolni méltóztatják; a reichsrath képviselői el­lenben bátorítják a kormányt, hogy mennél határozottabban­ védi meg Ausztria bátor jo­gait, annál erősebb támogatásra szá­míthat a párt részéről. Íme egymással szembe állítva a Tisza­­kormány és az Auersperg-kabinet magatartása, ítéljék meg hidegen, melyik részen van az erély valóban, s hol hangoztatják azt oly esze­veszett hűhóval? íme egymással szembe állítva magyar és osztrák parlamenti buzgalom és felfogás. Ki a bírálattal, hadd lássuk, akad-e ember, ki undor nélkül képes jellemezni Nubia párduczának e nyálban is korcs megfutamodását. Szembe állítottuk, olvassa le az összeha­sonlításokból, mily pálya a magyar érdekpoli­tikának csúfolt gyalázatos megalkuvás idővel móddal, emberekkel és méregkeveréssel. Ar­­czába szökik az embernek a vér, minő nyo­mora szerepre kárhoztatják e nemzetet, da­czára, hogy részén az igazság, s ő az, kinek nyers erejét saját hatalmuk gyarapítására zsák­mányolják ki oda­át. „Engedni és engedni“,ez a jelszó és midőn áruba bocsátották utolsó ingét is, még a piaczra állanak verni melleket, hogy az „erélyes“ dis­szót kaphassák tisztelet­telül elváruló érdemeikért. Hahaha! V­y. Értekezlet volt ma gróf Andrássy Gyula külügyminiszternél, melyen Mühlinen gróf és Tesch­enberg udvari tanácsos vettek részt. A neve­zett urak már két hete tartózkodnak a fővárosban s a jövő héten utaznak vissza Bécsbe. 10. szám Péntek, 1876. január 14. Szerkesztői irodai Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó-hivatal: ‘Budapest IV. megyeházai' 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Napló-töredék*. (=) A mai ülés már csaknem az ásítozók szentjének volt felajánlva, annyira unalmas arczo­­kat, vagy csevegő ábrázatot vágtak, a­kiknek hall­gatni kellett volna a szónokokat. Vége felé aztán sietett Helfy egy kis fővárosi olajjal föleleveníteni a hamvadó félben levő tüzet. Igaz, hogy az olaj nem volt kellemes a miniszterelnök ur szekerének, de legalább mozgásba hozta kereplőit és alkalmat adott egy pikáns intermezzora, mely paniqueot idé­zett elő a kormánypárti tagság papírjai között. A ház börzéje a gyorsírók által hivatalosan is megállapított „élénk mozgás “-ban fejezte ki ije­delmét az óriás többség papírjainak rohamos le­szállása felett. Mert hát nem kevesebbről volt szó, mint arról, hogy sejtelmeinek bús kedélyhullámza­­tában meg nem állhatta Tisza Kálmán úr, hogy ki nej kottyantsa, mennyire gyöngévé lett állása, s „mentől e­l­ő­b­b“ üt az óra, midőn a parlamenti változandóság törvénye lehetővé teszi neki újra az ellenzéki szereplést. Vájjon a bécsi távirat drastk­us szere köl­­tötte-e fel benne a mulandóság czélzatos sejtel­meit, avagy csak rá akart egy kissé ijeszteni bé­­kétlenkedő birkáira, annak a vesék és szivek vizs­gálóján kívül, az a nagy titok lehet a megmondha­tója, mely alá Tisza Kálmán a pártvezér elvéig programmját, ravaszságát, mach­iavellismusát és erélyét rejtő, midőn a kormányba lépett. Keresték e tulajdonokat azóta minden szómagocskában, de máig sem bírtak ráakadni, eltemető a nagy semmi­ség, no meg a deficit. Bármi volt egyébiránt indoka, hogy az­ ország­­gyűlés elején még ha­­jhatatlanságról álmo­dozó miniszter, egyszerre a farsang közepén böjti zsolozsmákat kezd a Tiszavirág „mentői előbb“ való múlandóságáról, annyi e közbevető nyilatkozat nélkül is bizonyos volt. Az t. i. hogy ő excellentiája már elveinek feladásakor víva magá­val a halál lassan, de biztosan ölő mérgét a kor­mányra. Jó lesz tehát előre figyelmeztetnünk, hogy ha netalán komoly szándékot táplálna magában vis­­­szajönni, midőn már amott nem kell, vezekelje le egy kissé bűneit, s ha megtisztult, keresztelje meg Csernátonyt is, a­ki elég pogány volt „bolond és csaló“ hírébe jönni kedvéért, noha van annyi ér­deme mégis, hogy megjósolta a fusio nem teljes voltát. Patvarba, hogy is lett volna teljes, mikor még b­a­l­f­e­l­é kell fusionálniok. Nagy kérdés azonban, elfogadjuk-e őket. Esküvel talán még lehetne ? Az ám, mintha nem esküdtek volna eleget, hogy legyen mit­­ megszegni.* A ház ez intermezzojáról, miután magában foglalja a­ városi conflictus tárgyában keletkezett ér­dekes párbeszédet is Helfy és Tisza között, ország­­gyűlési rovatunkból kikebelezve, „napló-töredék“ alakjában ide tettük át. A tudósítás e részében Helfy Ignácz kezdi a szót következőképen: Nem hagyhatom megjegyzés nélkül a t. mi­niszterelnök úr két mondatát, mely még tegnap­előtti beszédében foglaltatik. Első perczre megval­lom, nem értettem, mert nem tudtam, kihez volt intézve tulajdonkép ezen intés. Hozzánk és a t. jobboldali ellenzék felé fordulva, sőt azt meg is ne­vezve, azt méltóztatott mondani: tartózkodjunk je­lesen attól, hogy minden különbség nélkül egész passióval, izgatással és szenvedél­lyel megtámadjuk azt, a­ki a hol kell szigorúan lép fel a közigazgatási hibák ellen. Mondom a t, miniszterelnök úr ezt szin­tén passióval, szenvedél­lyel mondotta, úgy­hogy láttam, hogy valahonnan meg lett sértve, de nem érhettem. Gondolkozván és beszélvén erről mások­kal, beláttam, hogy czérzott azon confliktusra, mely felmerült közte és a főváros közt. Megvallom, hogy ez megint egyik ok, a­miért a törvényjavaslatot el nem fogadhatom. Mert ha a t. kormány ekként él a neki jelenleg adott jogával, miként fog élni és mi lesz akkor, ha hatalma bár indirecte, kiterjed a központtól a legutolsó faluig. Ha egy miniszter ily hangon szól egy nagy királyság fővárosának képvi­selő testületéhez, mint szólt a t. miniszter úr leg­utolsó rescriptumában, melyben oly hangot hasz­nált, min­t más civilizált országban egy önérzetes dijnok sem tűnne. (Mozgás a középen) hogyan lesz, mondom, és kérdem, miként fog elbánni akkor, ha szava el fog hatni az utolsó faluig ? (Mozgás a középen.) Én nem tudom egyébiránt, hogy azzal az izga­tással tulajdonképen kire czélzett, ámbár felénk is fordult, mert sem én, sem elvbarátaim, pedig tu­dom, hogy mi történik a párt kebelében, sem szó­val, sem mással nem izgatunk. De feltéve, hogy lett volna izgatás e téren, kérdem egész őszinteséggel a kormánytól, hogy melyik roszabb izgatás: az-e mikor egy párt, egy osztály, vagy bármi, izgatja a megsértett municipiumot, hogy önérzetének adjon kifejezést a miniszterrel szemben ; vagy az a másik izgatás, mely felizgatja a polgárokat, hogy a saját maguk által választott képviselőtestület ellen de­monstráljanak? Mind a két izgatás közt az utóbbi hibásabb, ezt pedig bizonyára sem mi, sem a t. jobb­oldali ellenzék nem követte el. (Helyeslés a balol­dalon.) Tisza Kálmán miniszterelnök. A t. képv. ur szives volt azt mondani, hogy én Ma­gyarország egy hatósága irányában oly kifejezések­kel, vagy­is oly hangon szóltam, a minőt önérzetes országban egy dijnok sem tűnne el. (Halljuk!) Sajnálom, ha a képv . ur ezen nézetben van, hogy interpellate nem intézett hozzám e tekintet­ben, a­midőn magát a rendeletet is felmutathatnám, a­mire így előttem nem nyílik tér. Hanem azt kény­telen vagyok megvallani, hogy én átalában nem te­szek különbséget nagy vagy kis municipium között. (Helyeslés a középen.) Hogy én részemről azon meggyőződésben vagyok, hogy a kormánynak fela­data egyetlen municipium irányában sem az, hogy kérje hogy teljesítse törvényes kötelességét, hanem, hogy azt rendelje. (Élénk helyeslés a középen.) Ha kimutatja nekem valaki, hogy oly körbe nyúltam bele, a­melybe a kormánynak belenyúlnia nem szabad, igazságot adok, de ha azon körben in­tézkedtem, mely a kormánynak jogos köre, akkor nem tartom helyesnek, nem tartom megengedhető­nek, hogy hibául rovassék föl, hogy a kormány nem kérte a kötelesség teljesítését, hanem rendelte. (Élénk helyeslés.) Én részemről az ellenkező eljárást fognám bármely más kormányban megróni és nem csak fognám, de ha ilyen eljárás előfordul fogom is, mert a parlamenti éle­t vált­o­z­an­dó­s­ága ezt bizonnyal lehetővé fogja nekem tenni mentül előbb. (Élénk mozgás.) S­i­m­o­n­y­i Ernő : Reméljük! Tisza Kálmán miniszterelnök: Tudom, hogy reményük. (Derültség) S minthogy a t. képv. ur azt, mit én átalánosságban s nem egy esetre ap­­plicálva — határozottan állítom, hogy nem egy esetre applicálva — hanem mégis már körülbelül tíz hónapos belügyminiszterségem egész idejének tapasztalásaiból abstrahálva mondottam, minthogy mondom a t. képv.­ár jónak látta ezt, egy mostan fennforgó esetre, de melyet én legalább még eddig conflictusnak nem tartok alkalmazni, szabad legyen nekem pár szóval megmondanom, miben áll az eset. (Halljuk!) A dolog abban áll, hogy azon municipium, melyet a képviselő úrnak említeni méltóztatott, a múlt évben úgy elkésett budgetével, hogy bár én márcziusban lettem belügyminiszter, nekem kellett 1875-ben márcziusban az 1875. év első januáriusán életbe lépett budgetjével foglalkoznom. Én figyel­meztettem, hogy ez ne történjék többé. Akkor ígé­ret tétetett, hogy nem fog történni. Látva, hogy mindemellett 1875-ben nem halad a budget tárgya­lása azon hatóságban, figyelmeztető leiratot kül­döttem hozzá annak idejében, ha jól emlékszem szeptember elején, vagy még előbb, melyben fölhív­tam figyelmét arra, hogy megint el fog késni s kér­tem, fogjon hozzá. Mindennek daczára a törvényben kitűzött ha­táridő helyett a budgetet, melynek már január ele­jén életbe kellett lépni, fölterjesztették deczember 27-én azt mondván ismét, mondhatom ugyanazon szavakkal, mint előbb, hogy ez többé nem fog tör­ténni , azonban egyúttal indemnityt szavaznak meg, mint valami országgyűlés. Igen természetesen, egyszerűen megírtam, hogy a municipium eljárása megrovandó. (Helyes­lés a középen) hogy én ezt miniszteri állásomnál fogva helyben nem hagyhatom. (Helyeslés a Közé­pen) s megírtam, hogy igéretekre, melyet tavaly majdnem ugyanazon szavakkal tettek, én nagy súlyt nem fektetett. (Élénk helyeslés és fölkiáltások a kö­zépen : Természetes!) Ez te hát a dolog tényálla­­déka. Minthogy szóbajött, én kötelességemnek tar­tottam azt elmondani azon őszinteséggel, mel­­­lyel kötelességem mindig a házban nyilatkozni, nyilvánítom azt is, hogy én kötelességemnek tartot­tam és tartom szigorúan óvakodni attól, hogy a mu­­nicipiumok oly teendőihez nyúljak, melyek tisztán és kizárólag a municipiumokat illetik. És ez az, a­miben látom én a kormány abbeli kötelességét, hogy respectálja a municipiumok jogait. De viszont, míg a leglelkiismeretesebben igyekszem és fogom a mu­nicipiumok jogkörét minden kormányi túlkapás el­len megóvni, ugyanakkor — méltóztassanak meg­engedni — ám addig, mig ezen a helyen leszek,azon municipium irányában, mely törvényszerű köteles­ségét nem teljesiti, a kormánynak adott nem jog­nál, de kötelességnél fogva rendelkezni fogok, hogy teljesítse kötelességét. (Élénk helyeslés a középen.) A főrendiház egyesült hármas bi­zottsága ma d. e. 11 órakor tartott ülésében tárgyalás alá vette a Romániával kötött ke­­reskedelmi szerződést s azt változtatás nél­kül elfogadta. Az egyes megjegyzések inkább csak a szövegnek fordítására s egyes csekélyebb styláris módosításokra vonatkoztak.­­ A jelentés a szom­baton tartandó ülésen fog beadatni. Az igazság és pénzügyi bizottsá­­gok mára hirdetett ülései elhalasztottak, miután ma délután nagy minisztertanács fog tartatni, melyen az összes minisztérium részt veene. Idegen emberek független ítélete, a mi jelenlegi politikai nagyságaink felől. Az 1873-ik év egyik júliusi napján, az­ osztrák szövő-fonó-gyárosok, a prateri Kon­stantin halomra épült Schaker vendéglőben la­komát rendeztek, a világ legkülönbözőbb ré­szeiből összesereglett orsó-és szövőszék­fejedelmek tiszteletére. Megesett, hogy ha­zám fonó-szövő -iparát nagy szerényen egyedül képviseltem. Szerettem volna helyemen egy nagyobb kapacitást látni, de hát e tekintetben én ad­hattam hű képet a szegény magyar szövő-fonó iparnak: „Akarna lenni, de nincs!“ Mind a­mellett, hogy nagyon gyakorlati emberek között ültem, a­kik különben is száz­milliókat képviseltek, annyiból kénytelenek voltak velem, nemzetemmel foglalkozni, mert már akkor több hetekre menő időt töltöttem a kiállításban, hely és tárgy­ismereteimet annyira felhasználták, miszerint a bírálatokat is Ma­gyarország kiállításában kezdték meg, ide von­szoltam őket, nehogy kifogyva a jutalmakból, nekünk kevés maradjon. Az érintett lakoma, a jól befejezett bírálati munkálatok végén volt. Kezdetben a lakoma egy formális tárgya­lással kezdődött az átalános nemzetközi köz­­gazdasági viszonyok fölött. Midőn minden orsó és szövőszék letárgyaltatott, előkerültek a kü­lönböző kereskedelmi és iparviszonyok, a vám­politika és a pénzügy, a krach és okai, a kor­látlan szabad kereskedés és a védvám ellen­tétei , az arany közép­út, az észszerű vámta­rifák, melyek védik a gyengét, ösztönzik az erőset. Oroszországot egy védvámos férfiú kép­viselte Illyn­ur személyében, a francziákat egy szint olyan Cassa­ur személyében, a bécsiek is már ekkor a védvámos irány felé hajoltak. A porosz, angol és belga képviselők könnyedén dúdolták a szabad kereskedelmi vámpolitikát. Meglátszott, hogy mindenkinek nagy bölcsen maga felé hajlik a keze. Még a szabad kereskedés hívei is haho­tában törtek ki, midőn én a védvámok ellen nyi­latkoztam. Az orosz épen jó humorban volt. Fogadni akart, hogy én világpolgár és republicanus vagyok, épen mint Andrássy 4- ben, a­ki ma mégis eljátszaná Zrínyit, holott egykor elveiért halálra ítéltetett. Szó szót követett. Az osztrákok mint Oberleitner, Küffele stb. osztrák nemzeti bank­emberek, markukba nevettek. A többiek pedig ütöttek nagyjaink mesés elvszilárdságáért, a­mit én még akkor Tiszában, Ghyczyben halálra védelmeztem. A vita vége az volt, hogy az ítélet kimon­datott , miszerint a magyarok politikai nagysá­gainak hitvallásáért, és elvszilárdságáért, egy rész orsót, még inkább egy-egy sánta szövőszé­ket nem adnak. Érdekes volt hallgatni, midőn a világ minden jelen volt független nemzetgazdái el­ítélték botor nemzetgazdászati politikánkat, s bennünket mint száraz meddő politikus népet, sallangos aristokratákat, nagy pipáju táblabi­­rákat ítéltek meg, a­kik a megnyert hivatalban elfeledik nemzetük vitális közgazdasági ér­dekeit ! Igaz, hogy igen udvarias volt a j­ótár­sas­á­g, személyt nem sértett, de annyi keserű igazságot mondott, hogy mikor kiállítási osz­tályunkat, ágyatlan honvédeinket, töltetlen fegyvereinket kezdték emlegetni, már akkor oda vágtam az orosznak , hogy ő bizonyosan nihilista. Azonban a vihar elmúlt,nem hív­tuk ki egy­mást sem orsóra, sem szövőszékre. Úgy vagyunk biz­ott mi magyarok, hogy a­mit erővel el nem tudnak tőlünk venni, mind azt, sőt többet is elvesznek szép szóval. Hazánk politikai nagyságainak egész evan­géliumát megírta a közmondás „szép szóért az üngét is odadj­a!“ Az 1867-ben kötött kiegyezés, lázas mohó­sággal megalkotott pontozatainak ezer hiá­nyait azóta számtalan politikus belátta, de keleti büszkeséggel inkább oda hagyja székét, de tévedését be nem vallja. Némely rész megszedte magát, s a mar­kába nevet, a másik rész mond annyit, hogy akkor másképen nem lehetett, mert szövetsé­gesünknek külföldi lejáratlan szerződéses viszo­nyai voltak, ezeket respectálni kellett, most ezek lejártak, jobb szerződést köthetünk. Maga Tisza is közelebb azt mondta a romániai szerződés tárgyalásakor, hogy az ön­álló vámterületen jobban lehetne ezen szer­ződést hasznosítani, de azért másnap vagy azonnal az önálló vámterület ellen beszélt. Midőn a rész után járók bekezdték is­merni, hogy jobb utat is lehetett volna válasz­tani, akkor uj meg uj paripák lépnek a közös­ügyes szekér elé, s ugyanazon az uton húzzák a szekeret. Maga a már jobb meggyőződésre térni akaró kifáradt fél is nézi: tán ezeknek sikerül a sárból kijutni , s mélyebben viszik bele ha­­zájok közügyeit. S mi ennek az oka? mert az én p. u. fel­vett szövő-fonó-gyárosaimnak igazuk volt, leg­alább a most szereplő magyar államférfiakban nincs következetes elvszilárdság. Ilyen emberekre bizony keveset építhet a világ. Egész nemzetgazdászati politikánk az isten kegyelmére, a jó termő évekre van építve, a­melyeknek, hogy nem mindig lehet hinni, az már be van bizonyítva. De eljön a tavasz és a kakuk újra kiált, zöldül a kikinics, nyílik a magyarok remény­bimbója. A lapok újra megtelnek hivatalos idő­járási értesítésekkel, zöldelő vetéssel, biztos adóalappal. Az adót újra fogják emelni. Új kölcsönt vesznek föl. Az egész világ belátja, csak ők nem akar­ják látni, a­kiket illet: hogy a nemzet közgaz­­dászata előttük részben ismeretlen, részben értéktelen valami; s hogy a mig nemesi dölyffel történt alapneveltetési hiányaiknál fogva saját nemzetüket s annak egyszerű férfiait tüntetve fitymálják, addig idegen hatalom szolga rab­jaivá lesznek. Sok százados baj! Régi oligar­­cha bűn! Az alku előttünk volt, békésen meg lehe­tett volna oldani, a vám és bankkérdést. Ausztria államférfiait és nemzetgazdáit szid­ják némely lapjaink. Azok híven teljesítik sa­ját népük érdeke iránti kötelességüket, a­mi­dőn érdekeik védelmét az önzés határáig vi­szik, habár ez azokra nézve is megboszulja magát. A vád egyedül a magyar államférfiakat érheti, ha az egyesség oly erőszakos közgaz­dasági megbénításoknak fog továbbra is tért engedni, a­melyekből a nemzet kedélyvilágára sokkal károsabb következmények várhatók. Az alkalom megvolt; az okszerű békés javítás a magyar nemzet ez idő szerinti politi­kai nagyságainak elvszilárdságán szenvedhet csak hiányt és hajó­törést. De azért az alkotmányos népnek még mindig törvényes joga van a be nem fejezett hittagadás ellen tiltakozni. Azután késő ! Bakay Nándor: A fővárosi bizottság rendes közgyűlése. R­á­t­h K. főpolgármester megnyitván a mai közgyűlést, A lkér tanácsnok felolvassa az 1875. decz. 29-én leérkezett belügyminiszteri leiratot, me­lyet a közönség a lapokból már eléggé ismer s melyben a tanács a legélesebben meg van róva azon késedelem miatt, hogy a költségvetést későn ter­jesztette be. Ezután felolvastatik a tanács felirata, melyben a tanács részletesen elősorolja az okokat, melyek a felirat, illetve a költségvetés felterjeszté­sét hátráltatták. Végül kijelenti a tanács felirata, hogy a belügyér rászalását meg nem érdemelte s hiszi, hogy a kifejtett indokok után tul szigoru vté­­telét a miniszter enyhíteni fogja. — A feliratot csak gyönge tetszésben részesítette a közgyűlés. A vitát B­u­s h­a­c­h Péter nyitotta meg. Min­denekelőtt kijelenti, hogy nagy önuralomra van szükségünk, hogy oly határozatot hozzunk, mely a törvényhatóság méltóságához méltó legyen. Aggódva szólal tehát fel, de nyilatkozni kötelessége. Sajná­lattal kell kimondania, hogy mióta parlamentáris életet élünk, ily hangot nem hallottunk; ezen hang meghalad minden mértéket, melyet valaha egy parlamentáris kormánynak tagja a törvény­hatósághoz intézett. — De ez nem is az első ilynemű leirat — úgymond szóló — s egész sorát

Next