Egyetértés, 1876. február (10. évfolyam, 25-48. szám)

1876-02-23 / 43. szám

X. évfolyam. Előfizetési dij: Vidékre postán vagy helybén házhoz hordva. Egy évre.............................................20.— Félévre ...............................................10.— Negyedévre........................................5.— Egy hóra...............................................1.80 Egy szám 10 krajczár. Hirdetési dij : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár. Előfizetési föltételek az E­LTETÉETÉS politikai és közgazdászai napilapra. Egész évre..................................20 frt. — kr. Kél évre .................................10 frt. — kr. Negyed évre...............................5 frt. — kr. Egy hóra...................................1 frt. 80 kr. Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. 43. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Az adózók érdeke. (=) Az adóvégrehajtás országszerte a legnagyobb szigorral foly. Nemcsak az „Egyet­értés­ hoz napról-napra panaszos tudósításo­kat ama vidékekről, hol a végrehajtók kérlel­­­hetlensége, gyakran brutalitása, a legkétségbe ejtőbb nyomorba taszítja a polgárokat, hanem a kormánypárti lapok sem zárkózhatnak el az igazolt felszólalások elől. Nem akarunk ez alkalommal kiterjesz­kedni annak bebizonyítására, mily veszélyes eszköz egy teljesen megrongált közgazdaságu országban, a végrehajtások szigora által töl­teni meg oly kincstárt, melynek kétharmadát idegen czélok veszik igénybe, mely szivattyúz, de vissza nem térít semmit. Oly fejtegetések terére szorítana bennünket ez álláspont vé­delme, melynél meg kellene nyomni tollunkat, hogy méltóan jellemezzük az ily iszonyú poli­tikát. Maradunk tehát egyszerűen a tárgynál; úgyis elég anyagot nyújt ez bebizonyítani, hogy az eljárás, mely az adóvégrehajtások neve alatt folyamatban van, az adófizetők elszegényít­ésé­vel az állam fizetésképességét is jelentékenyen csökkenteni fogja. Hogy meddig gondolja a mostani rend­szer folytatni e feje tetejére állított politikát, azt nem bírjuk felfogni, de nem is akarjuk egész rettenetességében végig tekinteni. A tör­ténelemben nagyon sok példája és tanulsága van már az efféle kormányzati túlhajtások eredményének. Catastropha és catastropha az egyetlen vég, mely biztos eredmény gyanánt be szokott következni a könnyelműen sőt vétke­sen folytatott elszegényítésre. A franczia nagy forradalom véres drámája képezi az oktalan adóvégrehajtások legborzasztóbb példáját. De azonkívül is nincs ország, hol hasonló okokból, hasonló veszélyek ne származtak volna. Ily veszélyektől akarjuk mi megkímélve látni szerencsétlen nemzetünket. Ha már az uralkodó rendszer karmai alatt nem sikerül a jólét és anyagi felvirágzás tényezőit lerakni, legalább a végletekig ne keserítsék el a sze­génységet ; legalább az életfentartás eszközei­től ne fos­szák meg. Ennek elérésére czéloztak Mocsáry Lajos indítványai a közadók kezelé­séről szóló törvényjavaslatnál. Tömérdek indok szólt e módosítványok mellett, nincs zug az országban, hol a visszaélések e tárházából többnél több adatot ne szolgáltatnának, men­­nyire igaza volt Mocsárynak, midőn kívánta, hogy a végrehajtás szigorításával ne tegyék lehetetlenné a megélhetés legegyszerűbb felté­teleit. Lélekemelőbb érvekkel rég nem védték már az alsóbb néposztály létérdekeit, mint ezt tegnap Mocsáry tette. Találóan vetette oda azokkal szemben, ők gúnyolódni szoktak pár­tunk felett, mert hát az elég nemes azoknak jogait is megvédeni, a­kiknek nem is volt, s ha volt, megfosztották őket szavazati joguktól, s így a befolyástól, hogy a közügyek vezeté­sére három évben egyszer ők is irányadó köz­vetítéssel befolyjanak. Hatalmasan oda vágta a rend­­­szerint theoriákon nyargalózó tudá­­kosságnak, hogy eddig minden theoreticus vallja a tételt, mely szerint­e van a jövedelem­nek bizonyos minimuma, és ezt a szoros élet­­szükséglet képezi, melyen alól a megadóztatás­nak mennie nem szabad.“ Miért nem lovagol­nak] tehát ott is az elmélet után, hol a theo­­riából az életigazság szól, s alkalmazása fej­lesztené az államorganismus mai legfőbb vér­edényét az adóképességet. Erőteljes gún­nyal verte vissza a sü­letlenkedéseket, melyek az „ó nép“ jeligéjével pártunkat nevetségessé igye­keznek tenni, a miért, hogy nem tudjuk elszí­­velni saját honfiainknak könyörtelen kimeríté­sét, mégha azok csak szűr és dolmányban s az eke után járnak is. A legradikálisabb politikus csak úgy, mint a valódi népbarát gyönyörrel olvashatják a szavakat, melyekben Mocsáry igazolja, mily alaptalan a vád, mely a számítás színében szeretné feltüntetni a baloldal népvédő törek­véseit. Íme egy idézet: „Igaz gyakran tétetik nekünk azon szemrehá­­n­yás, hogy mi mindig csak affectáljuk azt, hogy a szegély adózó nép az „ó népnek“ prókátorai va­gyunk Azt hiszem, hogy itt ezen esetben egyátalá­­ban nem járunk el pártszempontból, midőn a leg­szegényebb néposztály érdekeit védelmezzük. Nem azért, mert mi ennek a néposztálynak nem vesszük hasznát, mert ezen néposztálynak nincs szavazata. Az ó­ nép! csak azon részének vehetjük hasznát párt­­szempontból, mely politikánkat tényleg támogat­hatja, hanem egyszerűen azt tartom, hogy a tör­vényhozási kötelesség ezen osztály érdekeit is fel­karolja még­pedig annyival inkább,­­mert ezen nép gyámoltalan és saját érdekeiről gondoskodni nem képes, épen azért mert nincsen szavazata és befo­lyását a közügyek menetelére sem közvetlenül sem közvetve nem érvényesítheti s és azért kötelessége azon osztálynak, mely [az alkotmányos jogokat él­vezi, mely a szerint kiváltságos osztály, hogy a má­sik irányban annak érdekét is felkarolja, mert „noblesse oblige.“ Móritz Pál ur jól táplált termete moso­lyoghatott e fejtegetéseken, mert hisz neki a nép csak addig volt valami, míg eszközévé gyúrhatta, most hogy nincs többé szüksége rá, mert megveszik és hivatalosan kirendelik neki a kerületet, markába nevethet a nép jogainak és nyomorának ecsetelése felett. A franczia Foulon is egyszer, midőn a nép az adóbérlők zsarolásaival szemközt kenyérért kiáltott, azt mondá: „egyék füvet“. De nem sok idő telt, s mint egy történetíró feljegyzi őt kényszerítők egy iszonyú sors után, hogy „egyék füvet.“ Móritz Pál cynismusa is megérdemelne keményebb rendreutasítást, ha az emberek tisztában nem volnának vele, hogy nem annyira oroszakarat, mint inkább a darócz együgyüség van benne túlsúlyban. Mocsáryra csak megtisz­telő lehetett a vaskos együgyüség e mosolya, kivált midőn felszólalásának sikerült a kor­mánypárti többséget is megbontani, s legalább azon módosítványának elfogadására rábírni, melyben a vetőmag kivétetik az adóvégrehaj­tás alól. Gazdálkodó országban nagy fontosságú minden esetre a vető­mag; még nagyobb fon­tosságú ez oly országban, mint a mienk, mely az időjárás szeszélyeinél fogva nem egyszer szorult arra, hogy az állam előlegezze a hiányzó vetőmagot. Áldani is fogják ez eredmény révén az ország megszorult gazdái mindenütt az in­dítványozót és a szavazókat, hiába rohant dü­hösen párthíveinek törzsgárdája közzé Tisza, hogy új jövedelmi adóemeléssel fenyegesse őket a pártfegyelemnek a lelkiismeret furdalásai alatt történt áthágásáért. Nagy szó az a gazdára, kit hitelezők és végrehajtók zaklatnak, ha a jövő termés re­ménységeiben képes vető­magot biztosítani ama föld számára, mely az övé lehet még igy az ég kegyelméből, de elpusztult volna a kor­mány szívtelensége miatt, ha a vetőmagot is lefoglalják. Elkelt volna bizony a nép és állam jól felfogott érdekei szempontjából a többi módo­­sítvány is, melyekben a végrehajtás alól kivé­tetni kívánta a család által használt ágyat és ágyneműt, azok öltözetét, az egyetlen haszon­­marhát, tenyész állatokat. De hát ezt nem si­került keresztül vinni. A­mit pedig sikerült, a vető­magot,­­ egy tárgy, mely nélkül nem képzelhető gazdaság, azért ugyan csak nekünk rontanak ismét. Mintha legalább is a felségsér­téssel és honárulással lenne határos a baloldal ez eljárása, úgy ront nekünk a „Hon“. Tessék elolvasni, mert méltó a figye­lemre, hogyan gondolkoznak ez urak a földmi­­velő közönségről, s mennyire semmibe veszik ezerszeres bajait. lm itt van! E réven — persze — most minden gazdának módjában lesz gabnájának azt a részét, mely érté­­­­kesithető, vetőmagnak adni ki, az államot pedig, legjogosabb követelése fejében is, utalni az ocsura; módjában lesz a zálogoló közegek részrehajlásának kieszközlésével a legnagyobb visszaéléseket egy uj czimen eszközölni; módjában lesz — igy — a ren­des állami jövedelmek befolyását ismét egy réven csorbítani, s így a rendetlen adófizetők hasznára a rendes adófizetőket terhelni, a­mi persze, nem a­­ rendetlen adófizetőknek kára. Ez természetesen ron­tani fog a törvényen, a­mi azonban nem zárja ki, hogy a szakasz így való módosítása nagy diadal ne legyen a balnak, mely különben e javaslat iránti álláspontját a múltkor úgy írta körül, hogy kívánja minél roszabbá tételét, hogy eltörlése annál hama­rabb bekövetkezzék. E felfogás érthetővé teszi előt­tünk a bal legtöbb módosítványát, azon képviselő­ket azonban, kik a javaslatot átalánosságban elfo­gadták, részletekben pedig az ily módosításoknak , felülnek, csak annál érthetlenebbé teszi azt.“ Hát csak lármázzon a „szélső baloldal“ ellen, mennyi hamis gégéjén és kormány­érde­keket vakon szolgáló tollán kifér, bennünket nem fog visszariasztani, hogy a nép érdekeit­­ megvédjük az utolsó körömszakadtig. Mo­csáry Lajos e nép érdekeit védte meg módosít­­ványával, ha ez bűn a „Hon“ szemében, ám viselje lelkiismeretén szívtelen szavait, de azt ne feledje, hogy a lelket utoljára is a becsüle­tes magyar nép tartja benne, vigyázzon, hogy kormányának életével együtt ki ne fojtsa. Mert mégis csak czudarság az, így megrohanni a gazdaközönség érdekeit védőket, azért, hogy a magyarság e végső és már­is pusztuló támaszát nem engedik prédául dobni. Móricz Pál úr a kormánypárt mindenese és a „szabadelvű“ klub számadója már megírta a főis­pánoknak ama kacskaringós methaphorákban és szépséges szóvirágokban bizonyára a komicum leg­magasabb fokáig ható levelét, melyben „önkén­­t­e­s“ adakozásokra szólítja fel őket a „nagy hon­­mentőkének a politikai speculatió termeiben állí­tandó mellszobraira. Valamennyi „providentialis“ férfiúnak fel akar­ják itt állítani emlékoszlopát részint a fülkékben, részint a zugokban, részint a kályha tetején a figu­ráknak. Árpád idejétől kezdve nem volt még az or­szágnak nyolc­ év alatt annyi Messiása, mennyit önkéntes adófizetés útján szándékoznak behozni a gyászmagyarkák e tanácskozási termekbe. Ott lesz Andrássy, meg mások. Tisza persze ki sem marad­hat hazafiúi érdemeinek azon nagyszabású és sok­oldalú bokrétájánál fogva, hogy sikerült egy ke­nyérre és sóra szoktatni két személyes indokokból politizáló guelf és ghibelin hadat. Ez lesz az újabb korszak élő „nagyságainak“ pantheonja gipszbe és márványba szorítva. Ide küldi majd a nemzet tanulni fiait, mikép kell a hazát a sír szélére vezetni, de mind a mellett egetverdeső zajjal honmentő szerepben henczegni. Ide zarándo­koljon, kiben magyar vér buzog osztrák konczba oltva, itt megtanulja, hogyan kell megvetni a mi szép, jó és örök, és jutalmaztatni magát mindazért, mi rut, önző és csalfa . . . Leborulunk előtted nagyszerű temploma a mameluk talapzaton épült erkölcstelenségnek és következetlenségnek! Bécsből azt jelentik a „L. C.“-nek, hogy a magyar minisztereknek alkalmuk nyílik legköze­lebbi odajövetelük idején az őket törvény szerint megillető befolyás gyakorlására a közös ügyek 1877-ki költségvetésének megállapításánál. Reményük ugyanis, hogy a jövő hét közepe táján a közös minisztérium, a két miniszterelnök és két pénzügyminiszter által alájegyzendő kötségvetési előirányzattal készen lehetnek. A delegátiók tárgyalásai ez esetben április végén kezdőd­nének. Az erdélyi birtokviszonyok rende­zése tárgyában kiadott igazságügyminiszteri rende­let nem kis megütközést keltett az erdélyi képvise­lők egy részénél, kik ,sok tekintetben más intézkedé­sek által óhajtották volna az erdélyi hazarész bir­tokosainak sérelmeit orvosolva látni. Mint a „N. H.“ közli, f. hó 23-án ez ügyben értekezletet is fog­nak tartani az erdélyi képviselők Tisza László la­kásán. A horvát miniszter, gr. Pejachevich Péter, mint tudva van, már régebben beadta lemondását. A király e lemondást elfogadta és Pejachevich he­lyébe, mint a „Hon“ hallja, Bedekovics be­lépői­nek kinevezése már a király elé van terjesztve. A kormánypárt ma esti értekezletején Szeniczey Ödön bejelenti, hogy interpellációt szándékozik előterjeszteni az­ iránt, szándékozik-e a kormány az árvíz­veszélyek elkerülése czéljából a Tolna Pest közti Duna része, név szerint az úgyneve­zett hármas szigetek körül szabályozni, s hajlandó-e az iránt már a jövő évi költségvetésbe valamely összeget felvenni. A legtöbb magyar vasúti társaságnál folyó év márczius elsejétől fogva az új, miniszterileg helybenhagyott nyugdíj­szabályzat fog életbe lépni. Az erre vonatkozó előmunkálatok a „B. C.“ szerint már befejeztettek. A „Pol. Corr.“ értesülése szerint Server basa a magyar és török vasúti csatlakozás ügyében legközelebb Bécsbe fog rándulni. Szerda, 1876. február 23. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­hivatal: e.Budapest IV. megyeházér­ 9. s$­­Wodianer F. nyomdájában. Budapest, február 22. ív. Az igazgatótanácsnak, melynek egy szak­értő tagja sem volt, a kinevezett bizottsága referált, hogy minden rendében van, a kiutalvá­nyozásokat folytatták egész tavaszig, bár köz­tudomású dolog volt, hogy az angol a munkát beszüntette, azt adván okul, hogy a nagyon felcsigázott napszámok elleni demonstratióból tette s egyszersmind télen át az építészeti sze­mélyzetet reorganizálni szándékozik, biztosítván egyszersmind, még pedig írásban az igazgató tanácsot arról, hogy a vállalatot minden kö­rülmények közt be fogja végezni, bár mellőzte azt, hogy még az alsóbb három szakasz sem volt bevégezve, a 4-dik legtöbb technikai ne­hézségekkel járó szakasz kiépítésére az építési pénztárban levő tőke fejében sem lehetett ele­gendő , s hogy az igazgató tanács figyelmét, a jövő iránti aggodalmát elaltassa, bizonyos vo­nalnak megváltoztatására vonatkozó kérelmét a közlekedési minisztériumnál az igazgató ta­nács által ajánltatni kéré. — Azonban 1871. február havában megszökött, hátra hagyván egy 140 ívből álló memorandumot, melyben azon hátramaradásokért, melyeket neki a kor­mány hanyagsága mulasztása okozott, s né­mely túlteljesített munkákért milliomokat kö­vetelt s határozottan kijelentette, hogy ha jo­gosan követelt kára a kormány által meg nem téríttetik, az építést folytatni nem fogja. Az aranjuezi napok elmúltak, az igazgató tanács a kormányt, mely a dolog mibenlétéről a lakásra gyűlt bajokról az igazgató tanácsban ült képviselője s kir. biztosa által soha nem tu­­dósittatott, a történtekről értesité­s a teendőkre nézve intézkedésért folyamodott. — A kormány kijelentvén, hogy a társaság dolgaiba nem avatkozik, feljogosította a részvénytársaságot (mely még akkor sem létezett) és igy csak az igazgató tanácsot, hogy magát mint az enge­délyokmány jogszerű örököse az őt illető jo­gok élvezetébe helyeztesse be s az építőnek bárhol található értékeit, vagyonát foglalja le s a munkálatot az építő fővállalkozó nélkül is folytattassa házi kezelés utján. De lefoglalni alig lehetett valamit, mert minden ingó látható tárgyak mások által adós­ságok miatt bíróilag le voltak foglalva, vagy eldugva, és a rész világ azt beszéli, hogy loco­­motivra egy urnak a kazalja volt rakva. Az épités folytatására pedig egy fillér sem volt, mert az angol osztrák bank a még az épitési pénztárban levő öt millió néhány ezer forintot, ki nem adta, azon az okon, mert azon summát nála az angol közjegyzőileg le­foglaltatta. Ily kelepczébe jővén az igazgató tanács, hogy abból kiveczkelődhessék, ki úgy is már csak­ meghatalmazottja által érintkezett véle maga már hegyen-völgyön túl lévén, az angol­lal kiegyezett, annak a kormány elleni követe­lését mint készpénzt elfogadván őt minden to­vábbi kötelezettség alól felmentette adván neki 800,000 forintot útiköltségül s ügyességéről, becsületességéről szóló absolutoriumot, hogy csalás, fosztogatási mesterségét azzal másutt is űzhesse. Ezután lépett az igazgatótanács, mely három éven át a társulat ügyei s a vállalat lé­tesítése felett önállólag intézkedett a nélkül, hogy bármit a részvénytársaságnak, mely soha közgyűlésre össze nem hivatott és igy soha meg nem alakulhatott, tudomására jutta­tott volna a lakásra halmozott bajok stádiu­mában : itt kezdődik az együttes pénzügyi és közlekedési minisztériumnak, mely orgánumai által a dolgok miben állásáról tudomással nem birván, azon boldog alomban szendergett, hogy a magyar keleti vasút építésénél minden rendben van s az ő auspiciuma alatt a nemzet egy vi­lágra szóló nagyszerű vasútvonalra fog szert tenni, a nagyszerű véletlen meglepetés szülte zavara határozatlan ide-oda kapkodó maga­tartása, a kormány, mely még nem sokkal az előtt szemet hunyt a bajra, azt állítván, hogy az nem az ő dolga, egyszerre beleavatkozik a társaság illetőleg az igazgatótanács dolgába, jó remény fejében az építésre pénzt előlegez az igazgatótanácsnak az építés folytathatására, az igazgatótanács tökéletlen s hamis számítások alapján hónaponként, hetenként mindig több több pénzt kunyarált s utoljára a kormány nem bízván az igazgatótanács által bemutatott munka teljesítésében a régiót orgánumai által csaknem egészben maga kezelte, a zavaros ren­deleteknek, a kormány és az igazgató­tanács közt váltott keserű korrespondentiáknak szem­rehányásoknak vége hossza nem volt, s az el­­ámult publikum, mely közzé mindenféle rész­hirek, bel és külföldi lapok útján beszivárogtak, nem tájékozhatta magát kit vádoljon? voltakép kit tegyen felelőssé a károkért, a hátramara­dásokért s oly töméntelen pénz elfogyasztása mellett a rész építésért stb. 1872. évi junius hóban végtére azon meg­átalkodott igazgatótanács, mely 3 éven át ma­­gát mint XIV.Lajos l’étatc’estmoi-nak tartotta midőn már nem volt lelkének, testének hova lenni, elköltvén nemcsak azon 5 millió nehány ezer forintot, melyet az anglo-banktól csak azalatt a feltétel alatt tudott kicsikarni, hogy az angolnak becsületes passust adjanak, hanem a kormány által is előlegezett közel három milliót; csakugyan közgyűlésre meghívta a részvényeseket határtalan rabló gazdálkodásá­nak negyedik évében. Ezen évben változott át e nevezetes drá­mának utolsó felvonása tragoédiává, melyben megjelentek, csoportosultak minden szereplők felfegyverkezve minden nemével a hamis és igaz okmányoknak, s vívták egymás ellen a legelkeseredettebb harczot. Az angol vádolta a kormányt hanyagságáért, mulasztásaiért, az igazgatótanács vádolta a kormányt, miért nézte el azt, hogy ők elfogadták azon veszedelmes párisi szerződést, midőn jogában, sőt köteles­ségében állott annak felfüggesztése, az együttes pénzügyi s közlekedési minisztérium együttes hivatalos jelentésében kimutatni törekszik az angol gazságait az igazgatótanács kézre ját­szását önkénytes és törvénytelen eljárását; mindegyik magát tisztázni a másikat befeketí­teni törekszik és a részrehajlatlan nyugodtan gondolkozó, ki az egész játékot figyelmesen végig nézte, azon mértani axióma alapján qu í conveniuntum­ tertio conveniunt interse azon következtetésre jött, hogy a vétek súlya úgy az angolon s angol-osztrák bankon mint az igazgatótanácson és a kor­mány orgánumain fekszik; s hogy itt a vál­lalat és az állam rovására egyesült hamis já­tékosokkal van dolga s azon játékról a kor­mánynak tudmásának kellett lenni, de azt elnézte s csak akkor akart erélyes eszközökhöz nyúlni, midőn már késő volt. 1872 junius 3-án az igazgató tanács, mely már a kormánytól sem kapott egy bat­­kát sem s alakig ült a pocsorában csakugyan, — mint felebb emlitem, összehívta közgyű­lésre a részvényeseket, melynek nevében, mely­nek formája alatt gyakorlotta kényuralmát. A közgyűlés, mely az eleibe terjesztett tár­gyak között főleg­­ a fedezetlen épí­tési szükséglet, a társaságot meg­illető kártérít­ési igények érvénye­sítése emeltetett ki, egy három tagból álló bizottság nevezett ki azon utasítással, hogy az igazgató tanácsnak a közgyűléshez beadott jelentését behatólag minden részle­teiben vizsgálja meg és az eredményről legkö­zelebb jelentést tegyen. Gubody Sándor: Horváth­­ Mihály vámügyi nyi­latkozata, Szeged, február 20-án. Nem ismerhetem félre, hogy egy-egy közfon­­tosságú ügyben tett ily nyilatkozat a kormány párt­hívei előtt többet nyom a latban, mint a magam formájú szerény napszámosoké. De minthogy a nemzet életét semmiféle halandó ember életéhez nem képzelem hozzá­fűzhetőnek, s azt tartom, hogy az alkotmányos polgár, ha a nagykorúság érde­mére igényt akar tartani, kell, hogy bármily földi nagysággal szemben, saját ítélő­tehetséggel bírjon, ezen ítélőtehetséget mindig függetlenül és szabadon használja, gyakorolja és alkalmazza. Horváth Mi­hály vámügyi nyilatkozatára is vannak észre­vételeim. Hogy én H. M. közelebb tett vámügyi nyilat­­kozványa iránt mennyi érdemleges elismeréssel vi­seltetem, azt bebizonyítottam, a­midőn iparos pol­gártársaim nagybecsű megbízása folytán, ezen nyi­latkozat alkalmából az őt üdvözlő szegedi polgárok átiratát fogalmaztam. Mindez azonban engem legkevésbé sem hátrál­tat, sőt épen ez kötelességemmé is teszi, hogy a kérdéses nyilatkozat legtöbb részét helyeselve, an­nak némely, az egés­szel ellenmondásba jött he­lyeire, szerény észrevételeimet egész tárgyilagos higgadtsággal megtegyem. Horváth Mihály kérdéses nyilatkozata erős szigorú elitélése­ a mostani közgazdasági politika legfőbb alaptételének, a 8 éves vámpolitikának, a­melyet egykor ő is segített volt megkötni. Ez te­hát oly dolog, a­mi bizonyos megtérésre mutat. Azonban, midőn a sokunk által hangoztatott elítélő szavakat, ő is igen helyesen és találólag el­mondaná, oly következtetésre is jut, a­mely ismét nem hordja magában az okszerű kibontakozás biz­tosítékát. Sőt azt elodázza, anyagi és erkölcsi táma­szait meggyengíti. Térjünk le az állítások teréről, a tárgyilagos tények terére. — Azt mondja H. M. „Mondom, hogy önálló vámterületre múl­hat­ó­a­n szüksége van minden államnak, szüksé­günk van nekünk kétszeresen. Csak azon kérdés marad fen, hogy most mind­­j­árt-e, vagy később állítsuk fel az önálló vámterüle­tet ? Ez egyedül opportunitási kérdés. Azután Belgiumra hivatkozva, a vámsorompó felállítását válságos következményekkel hozza kap­csolatba. Majd még Ausztria méltányosságára apel­lál. S végre azt mondja: „Jól meg kell gondolnunk t. polgártársak, vájjon mindjárt felállítsuk-e­ az önálló vámterületet, vagy pedig várjunk addig, mig kedvezőbb pénzvi­szonyok állnak be ?“ Nem én hoztam fel Belgium példáját. De el­fogadom a hasonlatot és megmaradok mellette. Tehát B.-ban, a hivatkozott átalakulási évek­ben, csakugyan érezhető válság volt, a­mely hason­lított azon ember állapotához, a­ki sok évig rabság­ban van, s egyszerre az üde szabad légre hozatik. Már most az a kérdés, hogy jobb volna-e azon em­bert tovább is börtönében hagyni, s majd csak az­után hozni a napvilágra, ha ott megerősödött (?) megerősödhetnék- e ott a szabad lég első hatásának elviselhetésére ? S egyátalában, a hatás okát és a baj gyökerét azonosnak kell-e tartanunk ? Részle­tezzük csak­ Belgiumban az önálló nemzetgazdaság üdvö­zítő pillanatában, nem voltak-e már meg a bekövet­kezett válságnak oly nemei, a­melyek ha még to­vább is évülhetnek, a válságot még erősebbé tették volna, s a felüdülés helyett nem hoztak volna-e Bel­giumra halált ?! Belgiumban a hivatkozott 30-as években, mi­dőn a vámsorompók felállíttattak, a válság már megvolt, épen úgy megvolt mint megvan minálunk, s azt a vámterület elkülönítése, még csak fel sem idézte, csak is a rég lappangó crisist kinyomta a beteg testből. Nálunk már ez a szabad lég, s az ön­álló vámterület hatása nélkül is kitört, dühöng és pusztít egész erővel. Ezt a püspök úr nem látja nélkülözést nem szenvedő székében, ezt mi a hét­köznapi élet apró emberei érezzük legnagyobb mér­tékben. Hollandia és Belgium példája nagyon helyes. Nekem is igen beválik. Hollandia épen oly dicsőséges (?) közgazda­­sági politikát folytatott Belgium ellen, mint a­mi­lyent Ausztria folytat Magyarország ellen. A még akkor túlnyomóan mezőgazdasággal foglalkozó Bel­gium, épen olyan álláspontra jutott minrt mi. Hollandiának roppant gyarmatai a két Indiá­kon, s maga Belgium vazalsága, oly magasra emel­ték a németalföldi ipart, oly erőssé tették az ottani kereskedelmet, hogy az angol kivételével minden európai államnak óvakodnia kellett, Hollandiával való vámviszonyát meglazítani, mert gyáraik rögtön túlszárnyaltattak volna, s a legéletre valóbb kézmű­ipar, mely már Belgiumnak régibb boldogabb idők­ből volt, kiéletett volna. A hollandiai kézműáru kereskedelem, az Amsterdam és Rottendamban összpontosított óriási forgalom által, Antwerpent, az ősi kikötő­várost tönkre verte, s nemcsak Belgium közgazda viszonyát forgatta fel fenekestül, hanem egész Európa pénz­­viszonyát oly érzékenyen érintette, hogy a világ gyű­löletét Hollandia méltán kiérdemelte. Mert hisz jól tudjuk, hogy Angliának és Hollandiának, ahányszor csak némileg sikerült valamely állam vámsorompóit keresztül törni, mindannyiszor nem csak az ottani ipart, de a közvetett hatások által a földmivelést, sőt az egész pénzrendszert is tönkre verték. Hosszú karjuk átnyúlt a tengeren az oceanon s 1817-től 20-ig, s 1837-től 42-ig, tehát két ízben Amerika bankjait is szétugrasztották. Három, illetve 5 év elégséges volt a rombolásra, amit 11, s illetve 17 évi vámsorompó a közboldogság terén épített. Ha ezt Amerika is megérezte, mennyivel inkább kellett az egyik szörny által közvetlenül szorongatott Belgiumnak éreznie ?! S a válság után még­is mily gyorsan emelkedett az érintett álla­mokban a jóllét, vagyonosodás, a közboldogság!? Hogy Belgium nem oly, gyorsan üdült a baj­­ után, mint p. u. az Egyesült­ Államok, ez ismét sa-

Next