Egyetértés, 1876. február (10. évfolyam, 25-48. szám)
1876-02-23 / 43. szám
X. évfolyam. Előfizetési dij: Vidékre postán vagy helybén házhoz hordva. Egy évre.............................................20.— Félévre ...............................................10.— Negyedévre........................................5.— Egy hóra...............................................1.80 Egy szám 10 krajczár. Hirdetési dij : 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár. Előfizetési föltételek az ELTETÉETÉS politikai és közgazdászai napilapra. Egész évre..................................20 frt. — kr. Kél évre .................................10 frt. — kr. Negyed évre...............................5 frt. — kr. Egy hóra...................................1 frt. 80 kr. Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. 43. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Az adózók érdeke. (=) Az adóvégrehajtás országszerte a legnagyobb szigorral foly. Nemcsak az „Egyetértés hoz napról-napra panaszos tudósításokat ama vidékekről, hol a végrehajtók kérlelhetlensége, gyakran brutalitása, a legkétségbe ejtőbb nyomorba taszítja a polgárokat, hanem a kormánypárti lapok sem zárkózhatnak el az igazolt felszólalások elől. Nem akarunk ez alkalommal kiterjeszkedni annak bebizonyítására, mily veszélyes eszköz egy teljesen megrongált közgazdaságu országban, a végrehajtások szigora által tölteni meg oly kincstárt, melynek kétharmadát idegen czélok veszik igénybe, mely szivattyúz, de vissza nem térít semmit. Oly fejtegetések terére szorítana bennünket ez álláspont védelme, melynél meg kellene nyomni tollunkat, hogy méltóan jellemezzük az ily iszonyú politikát. Maradunk tehát egyszerűen a tárgynál; úgyis elég anyagot nyújt ez bebizonyítani, hogy az eljárás, mely az adóvégrehajtások neve alatt folyamatban van, az adófizetők elszegényítésével az állam fizetésképességét is jelentékenyen csökkenteni fogja. Hogy meddig gondolja a mostani rendszer folytatni e feje tetejére állított politikát, azt nem bírjuk felfogni, de nem is akarjuk egész rettenetességében végig tekinteni. A történelemben nagyon sok példája és tanulsága van már az efféle kormányzati túlhajtások eredményének. Catastropha és catastropha az egyetlen vég, mely biztos eredmény gyanánt be szokott következni a könnyelműen sőt vétkesen folytatott elszegényítésre. A franczia nagy forradalom véres drámája képezi az oktalan adóvégrehajtások legborzasztóbb példáját. De azonkívül is nincs ország, hol hasonló okokból, hasonló veszélyek ne származtak volna. Ily veszélyektől akarjuk mi megkímélve látni szerencsétlen nemzetünket. Ha már az uralkodó rendszer karmai alatt nem sikerül a jólét és anyagi felvirágzás tényezőit lerakni, legalább a végletekig ne keserítsék el a szegénységet ; legalább az életfentartás eszközeitől ne fosszák meg. Ennek elérésére czéloztak Mocsáry Lajos indítványai a közadók kezeléséről szóló törvényjavaslatnál. Tömérdek indok szólt e módosítványok mellett, nincs zug az országban, hol a visszaélések e tárházából többnél több adatot ne szolgáltatnának, mennyire igaza volt Mocsárynak, midőn kívánta, hogy a végrehajtás szigorításával ne tegyék lehetetlenné a megélhetés legegyszerűbb feltételeit. Lélekemelőbb érvekkel rég nem védték már az alsóbb néposztály létérdekeit, mint ezt tegnap Mocsáry tette. Találóan vetette oda azokkal szemben, ők gúnyolódni szoktak pártunk felett, mert hát az elég nemes azoknak jogait is megvédeni, akiknek nem is volt, s ha volt, megfosztották őket szavazati joguktól, s így a befolyástól, hogy a közügyek vezetésére három évben egyszer ők is irányadó közvetítéssel befolyjanak. Hatalmasan oda vágta a rendszerint theoriákon nyargalózó tudákosságnak, hogy eddig minden theoreticus vallja a tételt, mely szerinte van a jövedelemnek bizonyos minimuma, és ezt a szoros életszükséglet képezi, melyen alól a megadóztatásnak mennie nem szabad.“ Miért nem lovagolnak] tehát ott is az elmélet után, hol a theoriából az életigazság szól, s alkalmazása fejlesztené az államorganismus mai legfőbb véredényét az adóképességet. Erőteljes gúnnyal verte vissza a sületlenkedéseket, melyek az „ó nép“ jeligéjével pártunkat nevetségessé igyekeznek tenni, a miért, hogy nem tudjuk elszívelni saját honfiainknak könyörtelen kimerítését, mégha azok csak szűr és dolmányban s az eke után járnak is. A legradikálisabb politikus csak úgy, mint a valódi népbarát gyönyörrel olvashatják a szavakat, melyekben Mocsáry igazolja, mily alaptalan a vád, mely a számítás színében szeretné feltüntetni a baloldal népvédő törekvéseit. Íme egy idézet: „Igaz gyakran tétetik nekünk azon szemrehányás, hogy mi mindig csak affectáljuk azt, hogy a szegély adózó nép az „ó népnek“ prókátorai vagyunk Azt hiszem, hogy itt ezen esetben egyátalában nem járunk el pártszempontból, midőn a legszegényebb néposztály érdekeit védelmezzük. Nem azért, mert mi ennek a néposztálynak nem vesszük hasznát, mert ezen néposztálynak nincs szavazata. Az ó nép! csak azon részének vehetjük hasznát pártszempontból, mely politikánkat tényleg támogathatja, hanem egyszerűen azt tartom, hogy a törvényhozási kötelesség ezen osztály érdekeit is felkarolja mégpedig annyival inkább,mert ezen nép gyámoltalan és saját érdekeiről gondoskodni nem képes, épen azért mert nincsen szavazata és befolyását a közügyek menetelére sem közvetlenül sem közvetve nem érvényesítheti s és azért kötelessége azon osztálynak, mely [az alkotmányos jogokat élvezi, mely a szerint kiváltságos osztály, hogy a másik irányban annak érdekét is felkarolja, mert „noblesse oblige.“ Móritz Pál ur jól táplált termete mosolyoghatott e fejtegetéseken, mert hisz neki a nép csak addig volt valami, míg eszközévé gyúrhatta, most hogy nincs többé szüksége rá, mert megveszik és hivatalosan kirendelik neki a kerületet, markába nevethet a nép jogainak és nyomorának ecsetelése felett. A franczia Foulon is egyszer, midőn a nép az adóbérlők zsarolásaival szemközt kenyérért kiáltott, azt mondá: „egyék füvet“. De nem sok idő telt, s mint egy történetíró feljegyzi őt kényszerítők egy iszonyú sors után, hogy „egyék füvet.“ Móritz Pál cynismusa is megérdemelne keményebb rendreutasítást, ha az emberek tisztában nem volnának vele, hogy nem annyira oroszakarat, mint inkább a darócz együgyüség van benne túlsúlyban. Mocsáryra csak megtisztelő lehetett a vaskos együgyüség e mosolya, kivált midőn felszólalásának sikerült a kormánypárti többséget is megbontani, s legalább azon módosítványának elfogadására rábírni, melyben a vetőmag kivétetik az adóvégrehajtás alól. Gazdálkodó országban nagy fontosságú minden esetre a vetőmag; még nagyobb fontosságú ez oly országban, mint a mienk, mely az időjárás szeszélyeinél fogva nem egyszer szorult arra, hogy az állam előlegezze a hiányzó vetőmagot. Áldani is fogják ez eredmény révén az ország megszorult gazdái mindenütt az indítványozót és a szavazókat, hiába rohant dühösen párthíveinek törzsgárdája közzé Tisza, hogy új jövedelmi adóemeléssel fenyegesse őket a pártfegyelemnek a lelkiismeret furdalásai alatt történt áthágásáért. Nagy szó az a gazdára, kit hitelezők és végrehajtók zaklatnak, ha a jövő termés reménységeiben képes vetőmagot biztosítani ama föld számára, mely az övé lehet még igy az ég kegyelméből, de elpusztult volna a kormány szívtelensége miatt, ha a vetőmagot is lefoglalják. Elkelt volna bizony a nép és állam jól felfogott érdekei szempontjából a többi módosítvány is, melyekben a végrehajtás alól kivétetni kívánta a család által használt ágyat és ágyneműt, azok öltözetét, az egyetlen haszonmarhát, tenyész állatokat. De hát ezt nem sikerült keresztül vinni. Amit pedig sikerült, a vetőmagot, egy tárgy, mely nélkül nem képzelhető gazdaság, azért ugyan csak nekünk rontanak ismét. Mintha legalább is a felségsértéssel és honárulással lenne határos a baloldal ez eljárása, úgy ront nekünk a „Hon“. Tessék elolvasni, mert méltó a figyelemre, hogyan gondolkoznak ez urak a földmivelő közönségről, s mennyire semmibe veszik ezerszeres bajait. lm itt van! E réven — persze — most minden gazdának módjában lesz gabnájának azt a részét, mely értékesithető, vetőmagnak adni ki, az államot pedig, legjogosabb követelése fejében is, utalni az ocsura; módjában lesz a zálogoló közegek részrehajlásának kieszközlésével a legnagyobb visszaéléseket egy uj czimen eszközölni; módjában lesz — igy — a rendes állami jövedelmek befolyását ismét egy réven csorbítani, s így a rendetlen adófizetők hasznára a rendes adófizetőket terhelni, ami persze, nem a rendetlen adófizetőknek kára. Ez természetesen rontani fog a törvényen, ami azonban nem zárja ki, hogy a szakasz így való módosítása nagy diadal ne legyen a balnak, mely különben e javaslat iránti álláspontját a múltkor úgy írta körül, hogy kívánja minél roszabbá tételét, hogy eltörlése annál hamarabb bekövetkezzék. E felfogás érthetővé teszi előttünk a bal legtöbb módosítványát, azon képviselőket azonban, kik a javaslatot átalánosságban elfogadták, részletekben pedig az ily módosításoknak , felülnek, csak annál érthetlenebbé teszi azt.“ Hát csak lármázzon a „szélső baloldal“ ellen, mennyi hamis gégéjén és kormányérdekeket vakon szolgáló tollán kifér, bennünket nem fog visszariasztani, hogy a nép érdekeit megvédjük az utolsó körömszakadtig. Mocsáry Lajos e nép érdekeit védte meg módosítványával, ha ez bűn a „Hon“ szemében, ám viselje lelkiismeretén szívtelen szavait, de azt ne feledje, hogy a lelket utoljára is a becsületes magyar nép tartja benne, vigyázzon, hogy kormányának életével együtt ki ne fojtsa. Mert mégis csak czudarság az, így megrohanni a gazdaközönség érdekeit védőket, azért, hogy a magyarság e végső és máris pusztuló támaszát nem engedik prédául dobni. Móricz Pál úr a kormánypárt mindenese és a „szabadelvű“ klub számadója már megírta a főispánoknak ama kacskaringós methaphorákban és szépséges szóvirágokban bizonyára a komicum legmagasabb fokáig ható levelét, melyben „önkéntes“ adakozásokra szólítja fel őket a „nagy honmentőkének a politikai speculatió termeiben állítandó mellszobraira. Valamennyi „providentialis“ férfiúnak fel akarják itt állítani emlékoszlopát részint a fülkékben, részint a zugokban, részint a kályha tetején a figuráknak. Árpád idejétől kezdve nem volt még az országnak nyolc év alatt annyi Messiása, mennyit önkéntes adófizetés útján szándékoznak behozni a gyászmagyarkák e tanácskozási termekbe. Ott lesz Andrássy, meg mások. Tisza persze ki sem maradhat hazafiúi érdemeinek azon nagyszabású és sokoldalú bokrétájánál fogva, hogy sikerült egy kenyérre és sóra szoktatni két személyes indokokból politizáló guelf és ghibelin hadat. Ez lesz az újabb korszak élő „nagyságainak“ pantheonja gipszbe és márványba szorítva. Ide küldi majd a nemzet tanulni fiait, mikép kell a hazát a sír szélére vezetni, de mind a mellett egetverdeső zajjal honmentő szerepben henczegni. Ide zarándokoljon, kiben magyar vér buzog osztrák konczba oltva, itt megtanulja, hogyan kell megvetni a mi szép, jó és örök, és jutalmaztatni magát mindazért, mi rut, önző és csalfa . . . Leborulunk előtted nagyszerű temploma a mameluk talapzaton épült erkölcstelenségnek és következetlenségnek! Bécsből azt jelentik a „L. C.“-nek, hogy a magyar minisztereknek alkalmuk nyílik legközelebbi odajövetelük idején az őket törvény szerint megillető befolyás gyakorlására a közös ügyek 1877-ki költségvetésének megállapításánál. Reményük ugyanis, hogy a jövő hét közepe táján a közös minisztérium, a két miniszterelnök és két pénzügyminiszter által alájegyzendő kötségvetési előirányzattal készen lehetnek. A delegátiók tárgyalásai ez esetben április végén kezdődnének. Az erdélyi birtokviszonyok rendezése tárgyában kiadott igazságügyminiszteri rendelet nem kis megütközést keltett az erdélyi képviselők egy részénél, kik ,sok tekintetben más intézkedések által óhajtották volna az erdélyi hazarész birtokosainak sérelmeit orvosolva látni. Mint a „N. H.“ közli, f. hó 23-án ez ügyben értekezletet is fognak tartani az erdélyi képviselők Tisza László lakásán. A horvát miniszter, gr. Pejachevich Péter, mint tudva van, már régebben beadta lemondását. A király e lemondást elfogadta és Pejachevich helyébe, mint a „Hon“ hallja, Bedekovics belépőinek kinevezése már a király elé van terjesztve. A kormánypárt ma esti értekezletején Szeniczey Ödön bejelenti, hogy interpellációt szándékozik előterjeszteni az iránt, szándékozik-e a kormány az árvízveszélyek elkerülése czéljából a Tolna Pest közti Duna része, név szerint az úgynevezett hármas szigetek körül szabályozni, s hajlandó-e az iránt már a jövő évi költségvetésbe valamely összeget felvenni. A legtöbb magyar vasúti társaságnál folyó év márczius elsejétől fogva az új, miniszterileg helybenhagyott nyugdíjszabályzat fog életbe lépni. Az erre vonatkozó előmunkálatok a „B. C.“ szerint már befejeztettek. A „Pol. Corr.“ értesülése szerint Server basa a magyar és török vasúti csatlakozás ügyében legközelebb Bécsbe fog rándulni. Szerda, 1876. február 23. Szerkesztői iroda: Budapest IV. megyeháztér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadóhivatal: e.Budapest IV. megyeházér 9. s$Wodianer F. nyomdájában. Budapest, február 22. ív. Az igazgatótanácsnak, melynek egy szakértő tagja sem volt, a kinevezett bizottsága referált, hogy minden rendében van, a kiutalványozásokat folytatták egész tavaszig, bár köztudomású dolog volt, hogy az angol a munkát beszüntette, azt adván okul, hogy a nagyon felcsigázott napszámok elleni demonstratióból tette s egyszersmind télen át az építészeti személyzetet reorganizálni szándékozik, biztosítván egyszersmind, még pedig írásban az igazgató tanácsot arról, hogy a vállalatot minden körülmények közt be fogja végezni, bár mellőzte azt, hogy még az alsóbb három szakasz sem volt bevégezve, a 4-dik legtöbb technikai nehézségekkel járó szakasz kiépítésére az építési pénztárban levő tőke fejében sem lehetett elegendő , s hogy az igazgató tanács figyelmét, a jövő iránti aggodalmát elaltassa, bizonyos vonalnak megváltoztatására vonatkozó kérelmét a közlekedési minisztériumnál az igazgató tanács által ajánltatni kéré. — Azonban 1871. február havában megszökött, hátra hagyván egy 140 ívből álló memorandumot, melyben azon hátramaradásokért, melyeket neki a kormány hanyagsága mulasztása okozott, s némely túlteljesített munkákért milliomokat követelt s határozottan kijelentette, hogy ha jogosan követelt kára a kormány által meg nem téríttetik, az építést folytatni nem fogja. Az aranjuezi napok elmúltak, az igazgató tanács a kormányt, mely a dolog mibenlétéről a lakásra gyűlt bajokról az igazgató tanácsban ült képviselője s kir. biztosa által soha nem tudósittatott, a történtekről értesités a teendőkre nézve intézkedésért folyamodott. — A kormány kijelentvén, hogy a társaság dolgaiba nem avatkozik, feljogosította a részvénytársaságot (mely még akkor sem létezett) és igy csak az igazgató tanácsot, hogy magát mint az engedélyokmány jogszerű örököse az őt illető jogok élvezetébe helyeztesse be s az építőnek bárhol található értékeit, vagyonát foglalja le s a munkálatot az építő fővállalkozó nélkül is folytattassa házi kezelés utján. De lefoglalni alig lehetett valamit, mert minden ingó látható tárgyak mások által adósságok miatt bíróilag le voltak foglalva, vagy eldugva, és a rész világ azt beszéli, hogy locomotivra egy urnak a kazalja volt rakva. Az épités folytatására pedig egy fillér sem volt, mert az angol osztrák bank a még az épitési pénztárban levő öt millió néhány ezer forintot, ki nem adta, azon az okon, mert azon summát nála az angol közjegyzőileg lefoglaltatta. Ily kelepczébe jővén az igazgató tanács, hogy abból kiveczkelődhessék, ki úgy is már csak meghatalmazottja által érintkezett véle maga már hegyen-völgyön túl lévén, az angollal kiegyezett, annak a kormány elleni követelését mint készpénzt elfogadván őt minden további kötelezettség alól felmentette adván neki 800,000 forintot útiköltségül s ügyességéről, becsületességéről szóló absolutoriumot, hogy csalás, fosztogatási mesterségét azzal másutt is űzhesse. Ezután lépett az igazgatótanács, mely három éven át a társulat ügyei s a vállalat létesítése felett önállólag intézkedett a nélkül, hogy bármit a részvénytársaságnak, mely soha közgyűlésre össze nem hivatott és igy soha meg nem alakulhatott, tudomására juttatott volna a lakásra halmozott bajok stádiumában : itt kezdődik az együttes pénzügyi és közlekedési minisztériumnak, mely orgánumai által a dolgok miben állásáról tudomással nem birván, azon boldog alomban szendergett, hogy a magyar keleti vasút építésénél minden rendben van s az ő auspiciuma alatt a nemzet egy világra szóló nagyszerű vasútvonalra fog szert tenni, a nagyszerű véletlen meglepetés szülte zavara határozatlan ide-oda kapkodó magatartása, a kormány, mely még nem sokkal az előtt szemet hunyt a bajra, azt állítván, hogy az nem az ő dolga, egyszerre beleavatkozik a társaság illetőleg az igazgatótanács dolgába, jó remény fejében az építésre pénzt előlegez az igazgatótanácsnak az építés folytathatására, az igazgatótanács tökéletlen s hamis számítások alapján hónaponként, hetenként mindig több több pénzt kunyarált s utoljára a kormány nem bízván az igazgatótanács által bemutatott munka teljesítésében a régiót orgánumai által csaknem egészben maga kezelte, a zavaros rendeleteknek, a kormány és az igazgatótanács közt váltott keserű korrespondentiáknak szemrehányásoknak vége hossza nem volt, s az elámult publikum, mely közzé mindenféle részhirek, bel és külföldi lapok útján beszivárogtak, nem tájékozhatta magát kit vádoljon? voltakép kit tegyen felelőssé a károkért, a hátramaradásokért s oly töméntelen pénz elfogyasztása mellett a rész építésért stb. 1872. évi junius hóban végtére azon megátalkodott igazgatótanács, mely 3 éven át magát mint XIV.Lajos l’étatc’estmoi-nak tartotta midőn már nem volt lelkének, testének hova lenni, elköltvén nemcsak azon 5 millió nehány ezer forintot, melyet az anglo-banktól csak azalatt a feltétel alatt tudott kicsikarni, hogy az angolnak becsületes passust adjanak, hanem a kormány által is előlegezett közel három milliót; csakugyan közgyűlésre meghívta a részvényeseket határtalan rabló gazdálkodásának negyedik évében. Ezen évben változott át e nevezetes drámának utolsó felvonása tragoédiává, melyben megjelentek, csoportosultak minden szereplők felfegyverkezve minden nemével a hamis és igaz okmányoknak, s vívták egymás ellen a legelkeseredettebb harczot. Az angol vádolta a kormányt hanyagságáért, mulasztásaiért, az igazgatótanács vádolta a kormányt, miért nézte el azt, hogy ők elfogadták azon veszedelmes párisi szerződést, midőn jogában, sőt kötelességében állott annak felfüggesztése, az együttes pénzügyi s közlekedési minisztérium együttes hivatalos jelentésében kimutatni törekszik az angol gazságait az igazgatótanács kézre játszását önkénytes és törvénytelen eljárását; mindegyik magát tisztázni a másikat befeketíteni törekszik és a részrehajlatlan nyugodtan gondolkozó, ki az egész játékot figyelmesen végig nézte, azon mértani axióma alapján qu í conveniuntum tertio conveniunt interse azon következtetésre jött, hogy a vétek súlya úgy az angolon s angol-osztrák bankon mint az igazgatótanácson és a kormány orgánumain fekszik; s hogy itt a vállalat és az állam rovására egyesült hamis játékosokkal van dolga s azon játékról a kormánynak tudmásának kellett lenni, de azt elnézte s csak akkor akart erélyes eszközökhöz nyúlni, midőn már késő volt. 1872 junius 3-án az igazgató tanács, mely már a kormánytól sem kapott egy batkát sem s alakig ült a pocsorában csakugyan, — mint felebb emlitem, összehívta közgyűlésre a részvényeseket, melynek nevében, melynek formája alatt gyakorlotta kényuralmát. A közgyűlés, mely az eleibe terjesztett tárgyak között főleg a fedezetlen építési szükséglet, a társaságot megillető kártérítési igények érvényesítése emeltetett ki, egy három tagból álló bizottság nevezett ki azon utasítással, hogy az igazgató tanácsnak a közgyűléshez beadott jelentését behatólag minden részleteiben vizsgálja meg és az eredményről legközelebb jelentést tegyen. Gubody Sándor: Horváth Mihály vámügyi nyilatkozata, Szeged, február 20-án. Nem ismerhetem félre, hogy egy-egy közfontosságú ügyben tett ily nyilatkozat a kormány párthívei előtt többet nyom a latban, mint a magam formájú szerény napszámosoké. De minthogy a nemzet életét semmiféle halandó ember életéhez nem képzelem hozzáfűzhetőnek, s azt tartom, hogy az alkotmányos polgár, ha a nagykorúság érdemére igényt akar tartani, kell, hogy bármily földi nagysággal szemben, saját ítélőtehetséggel bírjon, ezen ítélőtehetséget mindig függetlenül és szabadon használja, gyakorolja és alkalmazza. Horváth Mihály vámügyi nyilatkozatára is vannak észrevételeim. Hogy én H. M. közelebb tett vámügyi nyilatkozványa iránt mennyi érdemleges elismeréssel viseltetem, azt bebizonyítottam, amidőn iparos polgártársaim nagybecsű megbízása folytán, ezen nyilatkozat alkalmából az őt üdvözlő szegedi polgárok átiratát fogalmaztam. Mindez azonban engem legkevésbé sem hátráltat, sőt épen ez kötelességemmé is teszi, hogy a kérdéses nyilatkozat legtöbb részét helyeselve, annak némely, az egésszel ellenmondásba jött helyeire, szerény észrevételeimet egész tárgyilagos higgadtsággal megtegyem. Horváth Mihály kérdéses nyilatkozata erős szigorú elitélése a mostani közgazdasági politika legfőbb alaptételének, a 8 éves vámpolitikának, amelyet egykor ő is segített volt megkötni. Ez tehát oly dolog, ami bizonyos megtérésre mutat. Azonban, midőn a sokunk által hangoztatott elítélő szavakat, ő is igen helyesen és találólag elmondaná, oly következtetésre is jut, amely ismét nem hordja magában az okszerű kibontakozás biztosítékát. Sőt azt elodázza, anyagi és erkölcsi támaszait meggyengíti. Térjünk le az állítások teréről, a tárgyilagos tények terére. — Azt mondja H. M. „Mondom, hogy önálló vámterületre múlhatóan szüksége van minden államnak, szükségünk van nekünk kétszeresen. Csak azon kérdés marad fen, hogy most mindjárt-e, vagy később állítsuk fel az önálló vámterületet ? Ez egyedül opportunitási kérdés. Azután Belgiumra hivatkozva, a vámsorompó felállítását válságos következményekkel hozza kapcsolatba. Majd még Ausztria méltányosságára apellál. S végre azt mondja: „Jól meg kell gondolnunk t. polgártársak, vájjon mindjárt felállítsuk-e az önálló vámterületet, vagy pedig várjunk addig, mig kedvezőbb pénzviszonyok állnak be ?“ Nem én hoztam fel Belgium példáját. De elfogadom a hasonlatot és megmaradok mellette. Tehát B.-ban, a hivatkozott átalakulási években, csakugyan érezhető válság volt, amely hasonlított azon ember állapotához, aki sok évig rabságban van, s egyszerre az üde szabad légre hozatik. Már most az a kérdés, hogy jobb volna-e azon embert tovább is börtönében hagyni, s majd csak azután hozni a napvilágra, ha ott megerősödött (?) megerősödhetnék- e ott a szabad lég első hatásának elviselhetésére ? S egyátalában, a hatás okát és a baj gyökerét azonosnak kell-e tartanunk ? Részletezzük csak Belgiumban az önálló nemzetgazdaság üdvözítő pillanatában, nem voltak-e már meg a bekövetkezett válságnak oly nemei, amelyek ha még tovább is évülhetnek, a válságot még erősebbé tették volna, s a felüdülés helyett nem hoztak volna-e Belgiumra halált ?! Belgiumban a hivatkozott 30-as években, midőn a vámsorompók felállíttattak, a válság már megvolt, épen úgy megvolt mint megvan minálunk, s azt a vámterület elkülönítése, még csak fel sem idézte, csak is a rég lappangó crisist kinyomta a beteg testből. Nálunk már ez a szabad lég, s az önálló vámterület hatása nélkül is kitört, dühöng és pusztít egész erővel. Ezt a püspök úr nem látja nélkülözést nem szenvedő székében, ezt mi a hétköznapi élet apró emberei érezzük legnagyobb mértékben. Hollandia és Belgium példája nagyon helyes. Nekem is igen beválik. Hollandia épen oly dicsőséges (?) közgazdasági politikát folytatott Belgium ellen, mint amilyent Ausztria folytat Magyarország ellen. A még akkor túlnyomóan mezőgazdasággal foglalkozó Belgium, épen olyan álláspontra jutott minrt mi. Hollandiának roppant gyarmatai a két Indiákon, s maga Belgium vazalsága, oly magasra emelték a németalföldi ipart, oly erőssé tették az ottani kereskedelmet, hogy az angol kivételével minden európai államnak óvakodnia kellett, Hollandiával való vámviszonyát meglazítani, mert gyáraik rögtön túlszárnyaltattak volna, s a legéletre valóbb kézműipar, mely már Belgiumnak régibb boldogabb időkből volt, kiéletett volna. A hollandiai kézműáru kereskedelem, az Amsterdam és Rottendamban összpontosított óriási forgalom által, Antwerpent, az ősi kikötővárost tönkre verte, s nemcsak Belgium közgazda viszonyát forgatta fel fenekestül, hanem egész Európa pénzviszonyát oly érzékenyen érintette, hogy a világ gyűlöletét Hollandia méltán kiérdemelte. Mert hisz jól tudjuk, hogy Angliának és Hollandiának, ahányszor csak némileg sikerült valamely állam vámsorompóit keresztül törni, mindannyiszor nem csak az ottani ipart, de a közvetett hatások által a földmivelést, sőt az egész pénzrendszert is tönkre verték. Hosszú karjuk átnyúlt a tengeren az oceanon s 1817-től 20-ig, s 1837-től 42-ig, tehát két ízben Amerika bankjait is szétugrasztották. Három, illetve 5 év elégséges volt a rombolásra, amit 11, s illetve 17 évi vámsorompó a közboldogság terén épített. Ha ezt Amerika is megérezte, mennyivel inkább kellett az egyik szörny által közvetlenül szorongatott Belgiumnak éreznie ?! S a válság után mégis mily gyorsan emelkedett az érintett államokban a jóllét, vagyonosodás, a közboldogság!? Hogy Belgium nem oly, gyorsan üdült a baj után, mint p. u. az Egyesült Államok, ez ismét sa-