Egyetértés, 1876. augusztus (10. évfolyam, 179-208. szám)

1876-08-02 / 180. szám

X. évfolyam. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva . Egy évre..........................................20.— Félévre....................... 10.— Negyedévre......................................5.— Egy hóra......................................... 1.80 Egy szám 8 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : Öt hasábos sor 30 krajczár. Előfizetési föltételek az E­LTETÉETÉS politikai és közgazdászati napilapra. Az előfizetési pénzek és utalványok az „Egyetértés“ kiadó-hivatalának Wodianer nyomda megyeház-tér 9. szám alá küldendők. Egész évre ....... 20 írt. — kr. Fél évre ..................................10 írt. — kr. Negyed évre...............................5 frt. — kr. Egy hóra...................................1 frt. 80 kr. Budapest, aug. 1. „Gyermekkirályt s oly hadvezért, ki erején fölül mer, Ad az isten haragjában A nemzetnek, kit megver.“ Ezt énekelte egy fél századdal ezelőtt ko­szorús költőnk, Kisfaludy Sándor, midőn a mo­hácsi vésznapok egyes epizodjait megörökité. Ezen felsóhajtásra költőnket II­ik Lajos ki­rály és Tomory érsek magukviselete kész­tette. Ámde Kisfaludy Sándor az ő körében nem ismerte a „dilettáns minisztereket“, kiknek sem tudományuk, sem képességük, sem haza­szeretetük nincsen elég arra, hogy egy ország kormányát csak egy pillanatra is vezethessék, kiket működésükben egyedül hiúság, dicsvágy, önzés és a hatalom gyakorlásának csábító in­gere vezérel minden tetteikben. Kik soha nem számítanak a jövővel, hanem a pillanatnyi hasz­not lesik, s egyedül annak ösztönzését követik, tekintet nélkül a következésekre. Kik nem űz­nek tervszerű politikát hazájuk jólétének eme­lésére és jövőjének biztosítására, nem, mert terveik nincsenek, terveket készíteni nem ké­pesek, kik nem ismernek egyéb impulzust, mint saját maguk s pártjuk uralmának meg­örökítését, vagy legalább kinyújtását előmoz­dítani, és amennyire tőlük telik, biztosítani. Az ily miniszterek több kárt okoztak a nemzeteknek és a czivilizációnak, többet ártot­tak a monarchiák és az uralkodó családok érdekeinek, mint a gyermek királyok is erejük­nél többet merészlő hadvezérek. Nem fogom taglalni lord Strafford befolyá­sát I. Károly angol király sorsára, nem II. Ja­kab, vagy XVI-ik Lajos tanácsosainak mi ré­sze volt ezen fejedelemnek végzetes sorsára. Nem említem fel Geszler oktalanságát, ki ka­lapját tűzte ki a svájczi népnek hódolati tár­gyul. Szorítkozom csupán oly esetekre, melyek a jelen nemzedék korában mintegy szemünk előtt történtek. S itt lehetlen nem utalnom egy pár szóval a jó­indulatu X-ik Károly bu­kására, melyet a Viliele-minisztérium készített elő és Martignag, és melyet válságra juttatott Polignac és Peyronnet miniszterek bűnös ta­nácsa. Tudva van, feljegyezte a történelem, mi­képen fogadta X-ik Károly az őszinte, a jó ta­nácsot, midőn a Bourbonok idősb ágára oly végzetteljes julius végnapjaiban Maille és Mouchy herczegek őt a polgári vérontás meg­akadályozására kérték a korona és királyság érdekében. Ó vakon bízva elbizakodott dilet­táns miniszterében, azt felelte nekik: Ne félje­nek önök semmitől, uraim. Polignac és Peyron­net urak és Marmont marchal nekem minden­ről felelnek, így minden jól lesz. Holnap va­dászunk. Vadásztak másnap, de nem a király és udvaronczai, hanem vadászott a nép a ki­rály katonáira és svájczi bérenczeire. És mit kért Páris felkelő népe, a mit X-ik Károly polgárvér-patakok árán sem akart meg­adni ? Sem többet sem kevesebbet, mint azon alkotmány pontos megtartását, melyet XVIII. Lajos egy chartában önszántából odtrogált a franczia nemzetre, midőn a szent szövetség győzelmes seregei kíséretében bevonult Párisba, őseinek majdnem egy évezreden át királyi szék­városába, s ott idegen, absolut uralomra tö­rekvő hatalmak szuronyaira támaszkodva fog­lalta el a trónt, melyet ősei sok századokig birtak. De a­mit XVIII-ik Lajos önként meg­adott a franczia nemzetnek, azt X­ dik Károly sokallotta. Nem ő, mert hisz a király semmi tekintetben nem érezte ezen alkotmány korlá­tait magára nézve nyomasztónak, hanem önző, hatalmaskodó s ide-oda terv nélkül kapkodó hiú miniszterei Viliele, Martignac, Peyronnet, Polignac, kiket a szabad sajtó, a már megszo­rított választási törvény korlátoltak s akadá­lyoztak hatalmaskodásaikban, alkotmányelle­nes üzelmeikben; kik nem voltak biztosak, hogy a fennálló választási törvény mellett is bizto­síthatják maguknak a többséget, és megörökít­hetik uralmukat. Ők tanácsolták a királynak a sajtószabadságj felfüggesztését, a választási tör­vény megváltoztatását egy ordonance,­ egy pátens által. Ők eszközölték ki a megválasz­tott, de még össze sem ült kamara eloszlatá­sát, mert hiveik nem voltak benne elegendő számmal képviselve, mert féltek, hogy ezen kamarával az ország kincstárát maguk és ba­­rátjaik számára nem zsebelhetik kényük-ked­­vök szerint. A párisi nép felkelt, fellázadt és fegyver nélkül neki rontott a király jól felfegyverzett testőrségének és svájczi bérenczeinek ;fegyver­telenül neki rohant a mindenfelé halált szóró ágyuknak; azokat elfoglalta, lefegyverezte s részint meghódította, részint megverte a király katonáit, éltetve az alkotmányt és XVIII. La­jos chartáját. Midőn julius 28 án Coed­asquet tábornok Párisból jővén Saint Cloudba, a királynak hírt adott a fővárosban történtekről s azt mondá neki: „Mire­ nincs többé mit habozni, engedni kell, három óra múlva tán már későn lesz és vége a királyságnak.“ A Polignacban vakon bízó gyenge király azt válaszold: „Köszönöm önnek buzgóságát, de ön nagyítja a veszedel­met. Hagyjuk azt s beszéljünk másról.“ Berry herczegnő híven értesülve a Páris­­ban történtekről, ugyanaz napon a király lá­baihoz borult és azokat könnyeivel áztatva kérte. „Sire! —mondá fájdalmasan a her­czegnő, — a legirtózatosabb veszedelem fenye­get minket. Kérem önt, uram, gondoljon ön­magára s mindazokra kik kedvesek ön előtt. Gondoljon azon koronára, melynek egykor az én fiam örökségébe kellene esnie, kérem önt, esedezem ön előtt, vessen véget a polgári hábo­rúnak. Sire, férjem, nevében ki önnek fia volt, esedezem, akadályozza meg a polgárvér fo­lyását.“ A király megindultnak látszott, tán engedett volna e kérésnek, midőn ép e pilla­natban megjelent a végzetteljes ember, Poli­gnac herczeg, kinek egy tagadó intésére meg­változott a király hajlama és durva szerepben utasította el a siránkozó herczegnőt: „Ön bolond asszonyom, távozzék s többé előttem meg se jelenjen.“ Berry herczegnő sírva távozott és X­ dik Károlynak volt ideje és alkalma a száműzetés­ben Holy-Roodban gondolkodni e felett: vájjon bolond volt-e a herczegnő, midőn Saint-Cloud­­ban a polgárvér-ontás megszüntetését kérte. És Berry herczegnőnek fia, kinek örökségét, a franczia királyi koronát, akarta megmenteni, még ma is hasztalanul sóvárog Frohsdorfban Bécs mellett törvényes öröksége után, melyet nagyatyja, bízva könnyelmű miniszterében, ok­talanul eljátszott. Tudja mindenki, mikép vesztette el Lajos Fülöp ugyanazon koronát. A franczia nép a választási jog mérsékelt kiterjesztését óhajtotta. Kiterjesztést, mely Francziaországban a körülbelül kétszázezerre menő választók számát vagy húszezerrel sza­porította volna. Ezt Lajos Fülöp, bízva kipró­bált minisztere, Guizot oktalan tanácsában, megtagadta, és az ennek folytán keletkező al­kotmányos agitatiót erőszakkal akarta akadá­lyozni. A párisi felkelt nép 1848 febr. 22-én, és 24-én Lajos Fülöp lemondott unokája, a párisi gróf javára a koronáról, és úgy, mint előtte X. Károly lemondott volt unokája, a ma is száműzetésben élő Chambord gróf részére, aug. 2-án, 1830-ban. „Már késő“ — hangzott mindkét esetben a győzelmes nép ajkairól, és Lajos Fülöp álnév alatt keresett menedéket családjával ugyanazon angol földön, melyet — mint ő — udvaronczaitól elhagyatva, 18 évvel előbb X. Károly is választott, számüzetési helyéül. Mindenki tudja, — hisz csak az imént ját­­szatott le a véres dráma mindnyájunk bámuló sze­mei előtt, —miképen sodorta Napoleon Lajost, Olivier s Grammont könnyelmű, éretlen, önző tanácsa s lelkiismeretlen, szédelgő politikája készületlen a porosz háborúba, s mikép vezette őt ezen politika Sedanhoz, angolhonbani szám­űzetéshez és egy császári korona elveszté­séhez. Mindezek oly esetek, melyekből okulhat­nak a fejedelmek és a miniszterek. De a leczke nem egyenlő eredményt tanít a fejedelemnek és a miniszternek; mert míg Polignac és Gui­zot, mint szabad polgárok, visszatértek az ő zsarnokságok alól menekült hazájokba, melybe Olivier is bántatlanul visszatérhet, ha még eddig nem tette: a fejedelmek mindenike száműzetésben halt meg és mindegyike egy uralkodó családnak, egy dynastiának legszebb örökségét, királyi és császári koronáját vesz­tette el örökre. Láthatják a fejedelmek, hogy a vész perczeiben épen az udvar kegyenczei, épen a vészt felidéző miniszterek voltak az elsők, a­kik önmagukra és szerzett zsákmányuk megmentésére gondolva, egyedül cserben hagy­ták urukat, kit szerencsétlenségbe döntöttek impertinens tanácsaikkal. Ha vissza akarnánk menni a régibb idők történelmébe, nem volna nehéz az ilyen és ha­sonló példákat a végtelenségig szaporítanunk. Pedig „Historia est magister vitae“; aki abból nem tanult, annak mi hiában fogunk prédi­kálni, vagy ölszámra írni intő s tanulságos czikkeket. Gondolják meg a népek és fejedelmek, hogy az ilyen események által a nép minden­kor, a monarchia elve a legtöbb esetben a leg­érzékenyebb károkat vallják és szenvedik. Így követte XVI-ik Lajos bukását az első franczia köztársaság, mely több mint 20­ évi európai háborút hozott az országra, és Napóleon buká­sával, Francziaországnak teljes kimerültsé­gével, és idegen seregek általi megszállásával végződött. Lajos Fülöp bukását követte a Il-ik köztársaság és Lajos Napóleon erkölcsromló 180. szám kormánya, mely ismét Francziaországot a po­rosz hadsereg martalékává tette, és a nemzet­nek több mint 8 ezer franciába került, és vissza­állíttatott a monarchia elvének nagy hátrányára Francziaországban a III-ik köztársaság. Önzés íme, néhány példa arra, hogy hiúság és által vezérelt dilettáns miniszterek mennyi kárt képesek okozni a fejedelemnek és trónnak, mely bizalmával ajándékozta meg; a népnek és az országnak, mely elég szerencsétlen általuk kormányoztatni. Ezen elmefuttatás önkénytelenül merült fel bennünk, midőn Magyarország jelen hely­zetéről és állapotáról gondolkodtunk, látva, mikép képes néhány kontárkodó, dilettáns mi­niszter egy rendezett pénzügyekkel bíró álla­mot igen rövid idő alatt anyagilag tönkre jut­tatni, vagyonában és hitelében megrontani. És midőn szédelgő pénzügyi politikájuk a nemze­tet a bukás örvényéhez sodorta, akkor ráadá­sul úgy kezelik a külügyi politikát, hogy egy nagy európai háború küszöbén állunk. Mégpe­dig m­i­l­y­e­n háború küszöbén! Midőn a társa­ság, melyben minden valószínűség mellett ta­láljuk magunkat, midőn a politika, melyért kormányunk fegyverre szándékozik szólítani a nemzetet, félnünk kell, miszerint olyan lesz, hogy a haza legjobb fiainak azt kell óhajta­­niok, hogy a nemzet serege megveressék a csa­tában. Mert ily társaságban és ily politika mellett győzni annyi volna, mint elveszteni az ország jövőjét. Simonyi Ernő. Zentáról újabban táviratilag c­áfolják meg a Bálint Ferencz jelöltségére vonatkozó hírt, míg viszont „a párt nevében“ fentartják gróf Lónyay jelöltségét. Az egészből az látszik, hogy a „szabad­elvű párt“ még nincs tisztában jelöltje felett, sej­teni lehet ezt a „Hon“-ból is, mely lap viccz fejében az „Egyetértésinek akarná felróvni Lónyay aján­lását, minthogy alkalmasint neki meg Majoros Ist­ván tetszik. Csak az a szerencsénk, hogy nincs tör­vényszék, melynél egyikre vagy másikra, talán mind­kettőre is, megindítaná ellenünk az igénykeresetet. Pedig hát isten látja lelkünket, nem perelünk egyikre sem, ha pártunk ottani barátai alkalmas és érde­mes egyénben nem tudnak megállapodni és keresz­tülvinni azt. A bankkérdést illetőleg lapunkban is kö­zölt azon hírt, miszerint az uj­­ bankszervezet csak 1878. évi jan. 1-jén lépne életbe, a „B. C.“ alaptalan­nak állítja. Szerinte, kivált a magyar kormány min­dent elkövet, hogy az uj bankszervezet 1877. jan. 1-én lépjen életbe. Kétségen kívül van, mondja a nevezett lap, hogy elhárítlatlan akadály azt nem gátolja, s hogy Széll pénzügyőr rajta lesz, mikép a vám- és kereskedelmi szerződés épugy, mint a bankügy és a megállapítandó quotaviszony egy azon időben letelő ciklusokkal bírjanak. Valószínű, hogy Bécsben kívánják a bankszervezet életbeléptetését elodázni, de ebből nem következik, hogy ez óhajtás teljesülni is fog. A hivatalos körök Bécs felől már fogtak ma­guknak egy magyar nevű embert, hogy tegyen kísérletet a boszniai vadat felhajszolni. S vájjon ki lehet azon ember, ki előáll megzavarni a magyar sajtó egyhangúságát, még pedig oly leczkéztető mo­dorban, melyet a valódi meggyőződés és írói füg­getlenség is csak okkal-móddal vehet igénybe? Nos hát ki lehetne más, mint a hivatalos lap sajtóhibáit másnapra korrigáló Salamon Ferencz. A kor­mányzati bőkezűség jókora konczáért így melléke­sen elvégezi e szolgálatot is a nélkül, hogy megkér­dezné lelkiismeretét, mely az efféle egyénnél úgy sem jő számításba. Salamon Ferencz történetírói genialitását itt azon útra látjuk térni, melyen Horváth Mihály előbb botlott, aztán nagyot esett. A hivatalos lap szerkesztője még kevésbbé tud szégyelni, mint Görgei pantheon-kovácsa. Nincs is jellemzésére sza­vunk, mert már előlegesen „Andrássy és Tisza“ fel­iratú czikkünkben méltányoltuk az oly föllépés gya­lázatát, minőre Salamon úr vetemedik, a­mikor kacskaringós szétoldás-fódás után egyetlen száli legénykép fordul a közvélemény ellen, Bosznia ane­­xiója mellett, írván a többi között, a­mint jő: „Azt a sokat pengetett interventiót, vagy megszállást is monarchiánk részéről a Száván­ túli tartományokban, ez idő szerint nem le­hetne távolról is orosz érdekben valónak bé­lyegezni. Az saját érdekünkön kívül, csak általános érdekben történhetik meg stb.“ Hát kend az az Alvinczi ? Bizony tisztessége­sebb munkának véghezvitelére is márthatná be tollát a tentatartóba, s megszenthette volna, a­kik erre felszólították, hogy bár­mily kevésre becsülik jellemét, midőn ily szolgálatra kérik fel, van egy határ, hol a félhivatalos és hivatalos buzgalom legalább nevét rejti el a piszkos munka alól. És ez szól ama hatalmasoknak is, a­kik Salamon Fe­­renczet ugratták portyázó előőrsül az annexionalis politikának érdekében. A kemény és talpraesett megrovás, melyben a „Hon“ részesíti Salamon ur közvélemény és hazaellenes vállalkozását, eszökre térítheti a bécsi körök uj merényletével kibékülni készülő kormányköröket, hogy a sorok között ne­kik jutott hosszú orrt dugják zsebre, míg ki nem dagad a szűr alól. A Salamon által satrafilkói bölcseséggel kez­deményezett puhatolás fiaskójával jó lesz megelé­gedniük , mert nem tanácsolnék a kiegyezés nemzet­­koldusitó politikáját a hazaellenes politika véres bünrészességével tetézni, ha csak a hatalom birta­ Szerda, 1876. augusztus 2. Szerkesztői iroda: Budapest IV. me­gye ház tér 9. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küld­hetnek vissza. Kiadó­hivatal: ‘Budapest IV. megyeházai' 9. sz. Wodianer F. nyomdájában. Koraiban immár ki nem aludt az érzék utolsó szik­rája is, mely őket Magyarország léteréhez és jövő­­jéhez köti. A törökországi magyar légió ügyében a kül­ügyminisztérium — mint az „E—!“ írja —nem lát szükségesnek semmiféle diplomátiai lépést, mivel ilyen légió alakításáról nincs és nem is lehet szó. Az egész hír minden alapot nélkülöző koholmány. Egyébiránt teljesen felesleges volt az „Ellen­őrinek megerőltetni magát e dementivel, mert ha csakugyan alakul Konstantinápolyban magyar légió, a­mit újabban is megerősítenek, bizonyára legke­vésbé sem Osztrák-Magyaria osztrák-magyarainak mulatságos válfaja áll a török félhold alá harczolni, hanem azok, a­kik a török vendégszeretet élvezve, szívesen lemondanak a jogról, hogy oly alattvalók gyanánt tekintsék őket, kiket az ikrek állam diplo­­matiája kotnyeleskedésének körébe vonhat. Hiszen ha el tudtak érni ennek boszantó és feltűnően ellen­séges magatartása daczára éveken át, fognak módot találni a török polgári kötelék alól kikérni a ma­gyarok iránt egyszerre szokatlanul érdeklődni kezdő osztrák diplomatia igényformáját. Az alvidéki hangulat. Az alvidéki néphangulat ismertetéséül vettük a következő levelet Bács megyéből: A keleti zavarok fegyveres kitörése óta nem érdektelen figyelemmel kisérni megyénk különféle ajkú lakosságát, melyben jókora tömeget képvisel a szerbség, vagy mint vidékünkön általában és helye­sebben is nevezni szokták a ráczság. A rácz ugyanis ez idő szerint csak akkor követeli a szerb czimet, ha inkább kívánkozik egy délszláv államalakulás Szerbiájában,mint a magyar államon belül lenni hon­polgár. A hazafiasabb érzelmű bácsmegyei szerb ma is büszkén szokta mondani, hogy ő nem szláv szerb, hanem magyar rácz. Nem ez utóbbiakról, kik feltünőleg keresbednek, hanem csak általában a szerbek hangulatának jellemzéséül h­oni e sorokat. A mi szerbeink az exponált bujtogatók kivé­telével igen békés honfiaknak látszanak. Külszínre olyanokut tüntetik fel magukat, mint­ha a jelen ke­leti bonyodalmak őket nem is igen érdekelnék, s mintha keleti fajrokonaik sorsával keveset vagy mit sem törődnének, de a kinek van éber szeme, fel fog tűnni, sőt már a szerb háború hajnalán feltűnt előt­tünk, azon lázas izgatottság, melyet később palás­tolni igyekvőnek, bár eleinte az első felh­evülés és a szenvedélyek lángjainak első összecsapásánál el­­bizakodásukban nem bírták eltitkolni a keleti szláv­­sággal való élénk rokonszenvezést, melynek a köz­ségben lakó szerbek összejövetelei, halk suttogások , egész a vad képzeletig felcsigázott rózsatervek voltak eredményei, melyek a szerbek képzelt győ­zelmei után a heted mennyországba vezették őket. Ki tudná előszámítani, mit, mit nem főzzenek ki, különösen a Miletics-féle rajongók, kiknek számát élhetetlen kormányunk s a hivatott léha közegei, még tízszeresen növelték. Azonban ismerni kell embereinket. Mi itt is­merjük e heterogén elemek véralkatát nagyon jó; tudtuk előre, hogy szerb testvéreink csak addig fog­ják magukat vérmes reményekkel elaltatni , míg a török ágyuk diadal­lövései a rózsásálmok csend­jét meg nem zavarják. Hogy számításunkban nem csalatkozunk, azt a következmények igazolják. Alig, hogy a táviró a törökök győzelmeit hirdetni kezdé, szerbecskéink oly szende természetet öltöttek fel, hogy csaknem szégyenlik előbbi felhevülésüket. Mind­amellett meg vannak győződve, hogy azon esetre, ha N­é­m­e­t-A­u­s­z­t­r­i­a-M­agyarország a hatalmas Angliához nem közeledik, a dolgok még jóvá fordulnak, s az orosz beavatkozás el nem ma­radhat, mert csak a hatalmak nyílt együttes aka­ratát hiszik képesnek az orosz birodalmat „non in­ (í firTAmlnmi V.K3L y z)u.vx\jLai ozjuinam. Még csak röviden a magyar ajkú s a magát magyarnak nevező lakosságnak hangulatáról aka­rok néhány vonást tenni. Mielőtt erről szólanak, nem hallgathatom el, hogy mily ferdén ítélik meg e derék népet, men­­nyire megcsalják részakaratu s romlott képviselőik galád módon e sokat gyötört, sokat zaklatott, de egyszersmind oly hiszékeny és könnyen lelkesedő lakosságot. Becsületesek és türelmesek ezek nagyon. De ha a kehely csordultig telik, fognak tudni köve­telőkké és ennél még többekké is lenni. Jól lenne ezt tudomásukra juttatni az illetők­nek, mert a porig elázott fő végső esetben könnyen felemelkedhetik, s a kéz mely eddig az ekeszarvát tartá, lángostort ragadhat fel melylyel képekre fest­heti a hálátlanoknak bűneik tengerszámát. Annál is több okuk van ezt tudomásul venniök, mert az évek hosszú során félrevezetett nép ébredni kezd, és figyel. . . Dh ez a magyar nép nem oly együgyü, mint azt a húsos fazekak körül csoportosuló, lelküket tes­­tüket áruba bocsátó urak hiszik. Sőt bátran mond­­hatom, hogy tovább lát, több józan felfogással bír, mint azt az úgynevezett döntő körök csak álmod­nák is. Sokat tanult e nép a maga kárán. Most rend­kívül boszus megcsalattatásáért, boszus, hogy te­hetetlen minisztériumának még tehetetlenebb elnöke politikai és gazdasági előnyök kivitelére az idők e legalkalmasbikát fel nem használja, hanem össze­tett kezekkel néz a keleti zavaros felé. Tisza K. neve, ki alatt már a haza annyi hátrányt szenvedett, teljesen aláásatott. Boszus, hogy becsület és lelki­ismeretében annyira sülyedt, hogy nevét alkotmány­­ellenes üzelmeknek szégérül kitenni engedi. Hire járt, hogy Strossmayer püspök a bécsi Burg előszobáit járt koptatni a délszláv propaganda érdekében. E hírt azonban most megczáfolják. A bécsi esti lapok a mozgósításról szóló hírek közt felemlítik, hogy a prágai városi hatóság na­gyobb számú napdíjas írnokot fogadott fel azon czélból, hogy kéznél legyenek a szabadságosak és tartalékosak behívó rendeletének gyors expediálá­sára. Az első rendeletet már ki is adták, s ebben szigorúan meg van hagyva a hadsereg állományába tartozóknak, hogy augusztus elsejétől legyenek ké­szen a behívásra 24 óra alatt csapataiknál je­lentkezni. Salonikiből, ezen a konsulok meggyilkolása által szomorú hírre vergődött helyről írják az ot­tani állapotok ismertetéséül a „Pol. Corr.“-nek : A vérengzés óta városunk nem nyerhette vissza előb­­bem nyugalmát. A folytonosan egymásután váro­­sunkon keresztül menő basi-bozukok nem hagynak egy csendes órát élvezni nekünk. Ezen rakonczát­­lan elemek éjjel-nappal vonulnak keresztül a váro­son és mindenféle kihágást elkövetnek. Drama és Szerres városából e napokban ismét 3000 ily kel­letlen vendégünk lesz. Pár nap előtt az itteni kikö­tőbe díszesen fellobogózva futott be a „Medali Te­­fik“ nevű török gőzhajó. A hajón hozták a próféta köntösét (herka­iseri). Közvetlenül a hajó megérke­­zése után Eszef pasa főkormányzó az összes török kitűnőségekkel a hajóra ment, teljes díszbe felöl­tözve, hogy az ereklyét átvegye, s azt számos imám és sorta kíséretében a HassimitDsami mecsetbe vitte. Az utczán a katonák sorfalat képeztek, s a keresztyén nézőket elkergették, mert nem akar­ták, hogy e szent ereklyét a gyaurok szeme is lássa. Az ereklyével azt czélozzák, hogy azt a harcztérre el fogják vinni is általa a basi-bozukok harczked­­vét éleszteni. Az angol felsőház jul. 31-iki ülésében Strad­­heden a keleti kérdésről folyt vitában határozati javaslatot nyújtott be, mely szerint a ház kész az 1856-oi szerződések fentartására szükséges rend­szabályokat elvállalni. Lord Derby határozottan ellenzi ez indítványt. A vita folyamában visszautasítja a kormány ellen felhozott vádakat; védelmezi a kormány politikáját. — Derby ezt mondá: A kormány jövendő politi­kája a háború eredményétől és a többi hatalmakkal való együttműködés lehetőségétől függ. A kormány iparkodni fog arra, hogy oly vál­tozás ne történjék, mely nem okvetlen szükséges; mindig csak azt fogja tenni, mi a keleti kérdés ki­­­elégítő, tartós megoldását fogja előidézni. „ 1XlA1j1V után Sfrnf Tiorlian ín/H.f.cAnna közfelkiáltással elvettetett. Az alsóházban Bourke kijelenté, hogy a nagy­­vezir forma szerint megczáfolta azon hírt, mintha a Görögországgal határos tartományokat cserkeszek­kel akarná betelepíteni. Bismarck egészséges, a német diplomatia szu­nyókál és emészt, a politikai körök a békepipát szívják-körülbelől ez az értelme azon trécselésnek, melyet a „Pol. C.“ egy berlini levelezője következők­ben tálal fel: „Bismarck hg, ki csak rövid ideig fog itt időzni, igen jó egészségben van. A kissingeni fürdő rendkívül kedvező hatást gyakorolt, s a most beálló varzin­i időzés előreláthatólag még növelendi azt. A herczeg jelenléte daczára, a nagy politika most egészen pihenni látszik itt, a mi meg is felel a poli­tikai helyzetnek, minthogy a reichstadti megállapo­dások következtében a szerb-török háború befej­ez­­téig el van napolva a hatalmak minden actiója. Azt nem hiszik itt, hogy Románia fellépése megvál­toztathatná a dolgok állását. Azon nézetben van­nak, hogy a hatalmaknak jelenleg mi hajlandó­­sága sincs a Románia által felhozott nemzetközi kérdések vitatására s eldöntésére. Ellenben nagy határozottsággal hiszik, hogy csakhamar újabb kormányváltozás áll be Konstantinápolyban, s ezt tisztább és szilárdabb konstantinápolyi álla­potok alakulása előfeltételének is tekintik. Ha az ottani viszonyok egy vagy más módon megszilárdul­nak, e körülmény a hatalmak jövő békés actiójára is előmozdítólag fog hatni. A con­feren­tián­ak másutt gyakran ventilált eszméjét az itteni politikai körök alig discutlálják. A csendes közvetítési politika ed­digi útján oly jó eredményeket értek el, hogy nem igen éreznek hajlamot a keleti ügyek eddigi keze­lés­módjának sürgős szükség nélküli megváltozta­tására.“ ________ A török alkotmányj­a­vaslat. Az alkotmányjavaslatot, melyet a török kor­mány megbízásából Midhat pasa készített, hir sze­rint már alá is írták volna, a­mi azonban igen va­lószínűtlen, minthogy a részletes tanácskozásokról, melyeknek elfogadását meg kellett volna előznie, semmit sem tudunk. Akár alá­írták, akár nem, mindenesetre érdekes megismerkedni azok főpont­jaival. Eredetileg 140 czikkből állott ez alkotmány­terv, de aztán 70-re vonták össze, a­mi számszerűleg elégségesnek látszik Törökországot boldogítani, bárha igazában az a tősgyökeres alkotmány, mely a történelmen és életben gyökerezik, s nincs para­grafusokba öntve. _____E hosszú munkálatnak, melyben következete­sen nincs szó muzulmánokról és keresztényekről, hanem csak „Ottoman alattvalókról“, fő részei követ­kezők : „1. Az uralkodó chartá­t ír alá, melyben ki­jelenti, hogy az érvényben levő rendszer megszű­nik létezni és egészen új alkotmányrendszernek ad helyet. 2. A „Seri“ törvények polgári ügyekre nézve nem érvényesek. A keresztények tanúvallomása annyiba vétetik, mint a muzulmáné. A seri azon intézkedése, mely szerint a muzulmán ember es­küje felér az írott bizonyítékkal, hatályon kívül he­lyeztetik. 3. Semmiféle „ottomán alattvaló“ sincs ki­zárva a polgári és katonai hivatalokból , a hivatal­­nokok elmozdíthatlanok.

Next