Egyetértés, 1877. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1877-02-14 / 38. szám
XI. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre............................................20.Félévre..................................................10.Negyadévre.........................................5. Egy Inéra................................... HO Egy szám 7 krajczár. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. If jiktér: Öt hasábos sor 80 krajczár. 38. szám. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egyezeti hirdetése 12 kr., többször 10 kr.EGYETÉRTÉS POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Szerda, 1877. február 14. Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himzö-utcza h st. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-hivatal : Budapest, IV. himző-utca 1. sz. hová az előfizetési pénzek küldendők. A válság. Tegnapi czikkeinkben kifejezést adtunk azon nézetünknek, hogy bármi volt is czélja Tiszának lemondása benyújtásával, a fejedelem részéről a lemondás elfogadását komolynak tartottuk és a felmerült jelenségek némelyike után ítélve azon meggyőződésre jöttünk, hogy a fejedelem Tiszának a kormány élén való maradását nem tartotta kívánatosnak. Eszerint a kormányválságot tulajdonképen nem is Tiszának susceptibilitása és azon feltételek el nem fogadhatása, melyeken az alkudozás megszakadt — idézték legyen elő, hanem az egész alkudozások menete reánk azon benyomást tette, mintha a mindig újra felmerülő nehézségek inkább csak azért tolattak volna előtérbe, hogy végre is Tisza megértvén, miszerint ő semmit, de semmit keresztül nem vihet, megértse, hogy ő nem azon személy, akivel az alkudozások tovább folytatása és befejezése kívánatos lenne. Szóval Tisza nem ment, hanem menesztetett. Különben nem értenék, mikép ragaszkodhatott volna Auersperg-kabinet oly makacsul egy oly lényegtelen kérdéshez, mint az, amelyen az alkudozások megszakadtak, hogy nem átallott ezen valóban csekély diferenczia miatt kormányválságot idézni elő. Nem értenek azon makacs ellenszegülést, melyet ily lényegtelen kérdésben a Tisza-kabinet, mely eddig minden kérdésben engedett, mely egymásután feladta a nemzet legszentebb érdekeit, mely a májusi megállapodásokat kész volt elfogadni és azokat, mint változatlanokat az országgyűlésnek bejelenteni, vissza nem rettenne még attól sem, hogy pártjából vagy kilenczvenen, kik közül többen személyes, régi barátjai, kiváltak és irányában ellenzékké alakultak, vissza nem rettenve attól, hogy egyik legbensőbb barátja, pártjának egyik legrégibb és egyik legszilárdabb tagja és az alkudozásoknál közvetlen érdeklőt szakminiszter dr. Simonyi Lajos beadta lemondását, nem titkolván senki előtt, hogy ezt azért teszi, mert a májusi megállapodásokat az ország érdekével megegyezőknek nem tartja. Nem értenek ezen makacs ellenszegülést a Tisza-kabinet részéről, mely a novemberi alkudozásoknál az engedményekben a májusi megállapodásokat is túlszárnyalta. Nem értenek azon Tisza-kabinet részéről, mely az osztrák kormány által deczemberben oly méltatlan bánásmódban részesíttetett, mely szerint ez a Tisza-kormány által változatlanoknak bejelentett májusi megállapodásokat megtagadta és semmiknek nyilvánítván, csak új alapokon nyilatkozott késznek az alkudozások folytatására. Nem értenek azon Tisza-kabinet részéről, mely az új alapokon megindítandó új alkudozásokba beleegyezett és a februáriak értekezleten újabban több lényeges engedményeket tett. Nem értenők, mondjuk, hogy egy kabinet, mely mindezekre kész volt, oly kérdésnél tanúsítson legyőzhetlen ellentállást, mely a gyakorlati életben semmi jelentőséggel nem bír, és az, aki már mindenbe beleegyezett, attól rettent volna vissza, ami a két kabinet alkudozásaiban a különbséget képezte. Az, hogy a nemzeti bank részvényeseinek gyűlése, mely tényleg hasonlíthatlanul nagyobb részben osztrákokból áll, és hol az osztrák befolyás még igen sok ideig túlnyomón fog maradni, — miután öt osztrák és öt magyar központi igazgatót választott, a még hátralevő négyet nagy tetszése szerint nemzetiségekre való tekintet nélkül válassza, mint ezt Tisza kívánta, vagy kizárólag az osztrákok közül választja, mint ezt Bauersperg követelte; gyakorlati értelmét tekintve oly lényegtelen, hogy ehez az osztrák minisztérium részéről oly makacs ragaszkodást valóban érteni nem lehet, mert azt csak senki sem hiszi, hogy a túlnyomólag nagy többségben lévő osztrák részvényesek szabad választási jogukat máskép, mint az osztrákok érdekében gyakorolnák. De másrészt elvileg ezen pontnak felállítása és az ahhozi makacs ragaszkodás oly impertinens követelést képez, melyet fölállítani csak oly emberek irányában lehet, akik a közbecsülést eljátszották, elvesztették. Mi ezen rendkívüli és érthetetlen követelés felállítását úgy tekintjük, mint a béketűrésben az áldozatokban maga, és az állam részéről kimeríthetetlen Tisza kabinet lemondására való kényszerítést. Hogy mi lett legyen valódi oka a Tisza-kabinet ily módoni menesztésének, azt nem tudjuk, de az alkudozásoknál felmerült nehézségek alig képezhették a valódi okot, és ezt nézetünk szerint inkább csak ürügynek lehet tekinteni. — Hogy Tisza menesztése Bécsbe kívánatos volt, oda látszik mutatni azon körülmény is, hogy lemondása minden marasztalási kísérlet nélkül készségesen elfogadtatott, és már másnap hátirattal ellátva kezéhez is juttatott. Az utódjainak kiszemelt férfiak pedig azonnal táviratilag felidéztettek, és a fejedelem által kormányalakítási kísérlettel bízattak meg. De oda látszik mutatni különösen Tiszának lemondását indokoló, a képviselőházban febr. 10-én mondott beszéde. Ő, ki a májusi megállapodásokban a bankügyből, melyre nézve szerinte is a nemzet joga, senki által soha kétségbe nem vonatott, közös ügyet teremtett; ő, ki novemberben a bankügyre vonatkozólag új, még a májusi megállapodásokon is túlmenő engedményeket tett; ő, ki deczemberben a bécsi miniszterek által oly érzékenyen compromittáltatott, és januáriusban ismét kész volt ugyanezen férfiakkal új alkudozásokba bocsájtkozni; és februáriusba nemcsak az ország érdekeit, hanem minden önérzetes embert, annál inkább az ország méltóságát sértő új engedményekbe beleegyezett; ő lemondását indokoló beszédét azzal kezdi, hogy tudvalevőleg ő és minisztertársai az önálló bank hívei voltak. 0, Tisza Kálmán a májusi, a novemberi és a februári engedmények után magát úgy állítja oda, mint egy önálló nemzeti bank martyrját. Ő, ki annyi engedményeket tett Ausztriával ezen alkudozások folyamában, hogy magától az egész országot, és legjobb barátjait elidegenítette ; ő, ki a nemzet érdekei elárulásában, és az osztrák érdekeknek való alárendelésében sem mértéket, sem határt nem ismert, beszédjében oda áll, mint az önálló nemzeti bank hőse és a nemzet ezen nélkülözhetlen szüksége ezen rég táplált óhaja teljesülésének meghiúsítását a fejedelemre hárítja. A, ki az alkudozásoknál feladta a nemzet legbecsesebb érdekeit, a lemondásnál konkolyt igyekezett hinteni, és kísérletet tett a nemzet szívének a fejedelemtől való elidegenítésére. Hogyan! tehát ha a Tisza-kabinet saját hajlamait és meggyőződését követheti, Magyarországnak senki által soha kétségbe nem vont joga egy önálló jegybank létesítése iránt érvényesül, és a nemzetnek ezen évek óta egyhangúlag követelt óhaja terjedésbe megy, de ennek útját állották „az államai és Magyarország jólétén aggódó fejedelem nagy aggályai, melyeket a Tisza-kabinetnek elhárítani nem sikerült“. Hallatlan, és monarchiában tudtunkra legalább példátlan eljárás egy királyi minisztertől, a fejedelemre hárítani okát annak, hogy a kormány törekvései a nemzeti jólét megállapítása érdekében nem érvényesülhettek. Ily eljárást csak a boszu politika sugalhatja oly férfiúnak, kinek énje fölebb áll a haza, és trón érdekeinél. Ezt még akkor sem lett volna szabad tenni, ha Tisza az alkudozások folyama alatt elejétől fogva mereven megáll a nemzet érdekének védelmében, a nemzet törvényes jogainak méltányos és jogos érvényesítésében. A lelépő miniszternek soha nem szabad a koronára hárítani annak okát, hogy a nemzet jogos igényei teljesedésbe nem mehettek. Tisza bosznjában, és újra felveendő ellenzéki állása előkészítésében ettől sem riadt vissza. És mindezek daczára a mai táviratok azt jelentik, hogy Bécsben az alkudozások a Tisza és Auersperg kabinetek közt újra felvétettek. Hogy Tisza, Auersperggel is képes újra alkudozásba bocsátkozni, azon a részéről tapasztalt előzmények a után egyáltalában nem csodálkozunk. Ő tőle már semmi nem lehetetlen, ő már a nemzet becsülésében mélyebben nem sülyedhet. „Qui procubuit humi, non habet unde cadat.“ De hogy múlt szombati beszédje után is a koronától uj megbízatást nyerjen az előttünk hihetetlennek látszik, és tekintve az ország általános helyzetét, a magyar nemzet hangulatát, annak úgy kel mint külföldi viszonyait, mi Magyarországra nézve nagyobb csapást nem ismerünk és a nemzet jövendőjére és a trón biztonságára nagyobb veszélyt nem képzelhetünk, mintha a Tisza-kabinet még egyszer kezébe venné az ország kormányának gyeplőjét. A kormányválság, melyet Tisza Kálmán oly ügyesen fajtázzá, veszt jellegéből, azzá lett egy újabb bécsi távirat után, aminek szánva volt: egy nagy humbug. Sem Sennyey báró, sem Majláth György, sem a később meghívottak (Ghyczy, Szlávy, Bittó) nem voltak azon helyzetben, hogy kormányalakikitásra vállalkozhassanak azon alapokon, melyeket Tisza Kálmán lerakott, így mit volt, mit nem volt tenni a királynak, mint Tisza Kálmánt szólítani fel, hogy befejezze művét. Tisza Kálmán e felszólításra kijelenti, hogy e missiót csak „az általa kijelölt előbbi alapon vállalhatja el“. Ennek folytán ma tizenkét órakor Auersperg herczegnél a kiegyezésben érdekelt összes egyéniségek találkoznak, hogy még egy kísérletet tegyenek ama pont kiegyenlítésére, mely a magyar kormány lemondására vezetett. Ha a kiegyezés lehetősége magánúton konstatáltatik, Tisza ismét kineveztetik magyar miniszterelnökké s hivatalos alakban befejezi a kiegyezési tárgyalásokat. Ezekből már bátran következtethetünk úgy Tisza úr miniszterelnökségére, valamint a kiegyezés sikerére. Mert hát az „előbbi alapokon“ most már szerfelett könnyű kiegyezkedni, az a vitás pont nem nyomott sokat a datban. Ma már a vak is láthatja, hogy jelentőségét Tisza taktikája emelte, ki így akarta megnyerni pártját, azt akarva mutatni, hogy van mégis egy pont, midőn lemond, de nincs ember ki utána az „előbbi alapokon“ következzék. Ez bizony sikerült is neki tökéletesen; mindazáltal nincs kizárva, hogy az „előbbi alapokon“ és az „előbbi pontokon" ne engedjen még egyet mást módosítani. —■ Tegnap már volt alkalmunk jelezni, hogy felmerült egy afféle módosítási indítvány, mely szerint négy helyett hat semleges tagot választhassanak a bank részvényesei. Ez indítványon két kézzel kapott a „Loyd,“ de annál merevebben utasítja vissza a „Hon,“ amiből bízvást lehet következtetni, hogy el lesz fogadva. „Nem lehet egy szemernyit sem engedni — kiált fel a lap félhivatalos hamis pathoszal — azokból a gyér engedményekből.“ Ugyan hányszor esküdtek már ilyenformán, és hányszor engedtek ez eskük lelkiismeretességének bizonyítékául. Egyébiránt miután új „tárgyalások“ indultak, felmerülhetnek egyéb módosítások is, ami annyit jelent, hogy engedhet még Tisza a tárcza kedvéért itt is, ott is, de különösen a dotatio kérdésében. Mindez azonban csak ráadás, amolyan „szerezd meg.“ — A bankkérdésre, illetőleg a miniszteri válságra vonatkozó egyik tegnapi táviratunk azon hírét, hogy minden eddigi kísérlet meghiúsult, ma minden oldalról megerősítik. A legutóbbi kísérleteket s ezekből folyólag a helyzetet a „P. L.“ táviratai nyomán következőleg vázolhatni. Bittó, Szlávy és Ghyczy tegnap délután 1 órakor voltak a királynál s külön-külön hallgattattak ki. A király azon kérdésére, hogy hajlandó lenne-e kormányalakitásra vállalkozni, mind Bittó, mind Szlávy tagadólag válaszolt. Ghyczy nem szállíttatott föl kormányalakitásra, hanem csak a parlament hangulata felől kérdeztetett meg. Titánok gr. Andrássy, majd ismét Sennyey hallgattattak ki. Ez alkalommal előadta a király a Sennyey javaslatai miatt támadt aggodalmait. Sennyey ama javaslatát, hogy az eddigi egyezkedések nem történteknek tekintessenek s az egész alkudozást újra kelljen kezdeni, irányadó helyen azért akarják elfogadni, mert ez osztrák miniszter válságot idézne elő, amit pedig nem óhajtanak. Hogy tehát ez eshetőség elhárítható legyen, azért kezdenek újabb kísérletet Tiszával. Tisza is volt kihallgatáson, s a király, miután kijelentette volna, hogy az új kormányt megalakítani elháríthatlan akadályok lehetetlenítik, fölszólította őt, vállalná el ismét a kormányt. Tisza odanyilatkozott, hogy a mostani kormány csak azon esetben maradhat meg hivatalában, ha elfogadtatik a bankkérdésben elfoglalt magyar elvi álláspont. E nyilatkozat folytán azután Tisza és Széll fölhivattak, hogy ma déli 12 órakor jelenjenek meg Auersperg herczegnél. A magyar minisztereket most azzal biztatják Bécsben, hogy az osztrák kormány el van határozva elvileg teljesen kielégítő választ adni. A m. k. igazságügyminisztérium a következő körrendeletét intézte az összes kir. bíróságokhoz: A földadónak, a községek által vezetett pontos nyilvántartását nagy mérvben akadályozza azon körülmény, hogy a tulajdonjog telekkönyvi bekeblezését elrendelő végzések az illető községek elöljáróságával nem közöltetvén, azok a birtokváltozásokról tudomással nem bírnak. Felhívom ennélfogva az illető kir. bíróságokat, hogy a fent hivatkozott czél elérhetése szempontjából akként intézkedjenek , miszerint jövőben minden, a tulajdonjog telekkönyvi bekeblezése tárgyában hozott végzés, az illető község elöljáróságának egy példányban megküldessék. A komédia, A komédia, melyet Tisza Kálmán lemondásával rendezett, rohamosabban siet kifejlődéséhez, mint hittük volna. Végén vagyunk a játéknak, melyben a humbug mesterileg fejti ki országosan, parlamentbolondító, nemzetrontó eszközeit. Tisza Kálmán fel van szólítva, hogy alkosson ismét kormányt. Ez esemény hírét hozta meg Bécsből egy távirat, mely lapunk olvasóit ép oly kevéssé fogja meglepni, amint nem lep meg bennünket. El voltunk rá készülve már akkor, midőn a lemondási okmányt itt az Országház miniszteri termében aláírták; megmondtuk rögtön, hogy mindent egybevetve Tisza Kálmán e ténnyel egy már nem is új tacticát jelenetez saját személye érdekében. Hogy mennyire helyesen ítéltük meg a helyzetet, mennyire jól voltunk informálva e nemzet lealacsonyító komédia felől, s mennyire ismerjük a Tisza Kálmán neve alatt szereplő egyéniség tetteinek értékét, arra nézve bátran idézhetjük a „minisztérium lemondásáról“ irt czikkünk következő pontjait, melyeket betűről ,betűre igazoltak az újabb események: „Tisza Kálmán és társai itthon vannak és meg is jelentek a ház mai ülésén, ahol párthiveik kíváncsisága folyosón és folyosón kívül váltig ostromolta őket. A miniszterelnök, ki nagymestere a komolyképüségnek és tettetésnek, persze borzalmasan válságos arczjátékot produkált híveinek elijesztésére. És azok nagy része meg is ijedt szörnyen, midőn tudomásukra jutott, hogy a miniszterek a képviselőház miniszteri szobájában aláírták a lemondási okmányt, melyet Tisza és Széll, kik holnap utaznak Bécsbe, fognak átnyujtatni a királynak. A bankalkudozások folyamán az efféle lemondás nem új dolog, tehát nem is friss sikerű tactica. Annyiszor ismételték színrehozatalát, hogy a föltétlen híveken kívül sem a képviselőházban, sem azon kívül nem veszik az emberek komolyan.De hogyan is vehetnék, midőn a lemondás indokául szolgáló differentialis pont csaknem nevetséges, szemben amaz óriás és kiszámíthatlan áldozatokkal, melyeket a mostani kabinet úgy az előbbi, mint a mostani tárgyalások alkalmával tett. Azon akadt volna meg az egész kiegyezés, mint mai lapunk már jelenté, hogy a bank végleg visszautasítá a paritást a generáldirektió megalakításánál. Egyik variatió szerint a magyar kormány öt magyarnak kinevezését követelte az osztrák mellé, s csak a többi négy választatnék a bank részvényesei által. Na már, ha ez a variatió az alapos, akkor a legcsúnyább komédiával van ügyünk, minőt valaha eljátszottak. Mert hát csak tudni való, hogy az öt osztrák mellett a bank által választott négy is osztrák lesz, még ha magyar nemesi czime van is, mint Wodiánernek. Öt meg négy pedig mindenkor kilencz, vagyis nagy majoritás az öttel szemben. A másik variació az, hogy a magyar kormány teljes paritást követel a generaldirektió tagjaira nézve, azaz, hogy ugyanannyi magyar legyen, ahány osztrák. Ez is nevetséges. Mert hát a paritás itt puszta papírmalaszt marad, miután úgy a főkormányzó, valamint a választott tagok tekintetében Wodianer-féle magyarokkal ajándékoznak meg bennünket, kiknek magyarságától óvjon meg a magyarok istene, és inkább adjon csak rendes osztrákot. Mindkét variatió, amint látszik, kicsinyes ürügy volt a szakításra. Másban kell itt feküdni a bibinek és minden józan föltevés szerint az egész lejöveteli és lemondási hely egy nagy komédia, melynek mását már élveztük, de a mely ép úgy, mint a többi, arra van szánva, hogy bebizonyítsa, mily erősen tartotta magát a kormány, s csakis pártja biztatásának és a helyzet követelményeinek engedett, midőn lemondás ide, lemondás oda, megtartja tározáját, így volt ez már tavaly tavaszkor is. És miért ne lenne most, midőn ezeret lehet tenni egyre, hogy ha csak e formalitáson múlik, mire lemondásukkal felsétálnak, az osztrákoknak ép oly kevéssé áll titokban, hogy ne engedjenek, mint a magyar miniszternek. Szóval, ha e körül forog az összes nehézség, már ezt csak majd sikerül leküzdeni, és ki fog akkor sülni, hogy az egész lemondási játék egy újabb tacticalis humbuge. így írtunk, s a közönség pártkülönbség nélkül legyen bíránk, nem volt-e igazunk ? És mégis fáj, nagyon fáj lelkünknek, hogy ennyire igazat adtak nekünk az események. Százszor inkább csalódtunk volna, százszor inkább cáfolták volna meg fenyegetéseinket a tények, hogysem látnunk kellessen, minő iszonyú merényre képes a jellemtelenség a közvéleménnyel és az ország érdekeivel szemben. Ügyesen csináltad Basilió, de erkölcstelenül ! Ez a felkiáltás fejezheti ki a megbotránkozást a miniszterelnök csínyei felett. Oly vak, oly öntudatlan és érzéketlen, csőcseléknek tekinti tehát már Tisza Kálmán hazájának polgárait, hogy a legkézzelfoghatóbb szemfényvesztés minden fogásai alkalmasak elámítására ? Oly élhetetlen, esztelen és szolgakész inasgépezetnek tekinti e parlamenti többségét, melyet a leghitványabb humbuggal lehet lefőzni? Na már ehez csakugyan mértéket nem ismerő eynismus és oly páratlan lelkiismeretlenség szükséges, minővel haragjában sújthat a népek istene egy magáról megfelejtkezett országot. Nem hivatkozunk e ténnyel szemben nyilatkozataira, nem még a lemondásának hivatalos bejelentésekor tartott beszédére sem, melyekben egész sora található a mai lépést kizáró kijelentéseknek. Minek fárasztanók a közönséget oly életű és működésű ember ellenmondásainak feltüntetésével, kinél nincs egy szilárd szó, nincs egy igaz mondás, nincs egy őszinte tett, nincs egy hazafias vonás. Az „én,“ egyedül az „én“ dominál felette, melyen túl nincs semmi, mit számításba venne. Megáll az ember bámulatában , hogyan nőhet egy ember személyében oly colossalissá a humbug. De végre is nem tévedünk, ha a közvélemény mai hangulatából biztosan merjük következtetni, hogy Tisza Kálmán elérte a pontot, midőn józanul nem hagyhatja helyben fogásait senki. Lehetetlen, hogy országos ne legyen a megbotránkozás újabb tettei miatt. Hiába, bármily ügyesen volt is színrehozva a komédia, a joggal bizalmatlan közönség tetten kapta a politikai csepűrágással üzérkedő államférfim iparlovagot, és nincs más hátra, minthogy lelke egész felháborodásával, becsületes érdekeinek teljes öntudatával tiltakozzék e kijátszás ellen. Az egész országban oly rendkívüli hatást keltett czeglédi választás dolgában, kötelességünknek tartjuk, habár utólag is, közölni a függetlenségi párt központi választmányának ama jegyzőkönyvét, melyet Kossuth Lajos kijelöléséről szerkesztett és nagy hazánkfiának Baracconéba elküldött. A jegyzőkönyv így hangzik: Hazánk felejthetetlen kormányzója a keleti kérdésről irt utolsó levelében oly híven tolmácsolta Magyarország közvéleményét, hogy abba mindnyájan pártkülönbség nélkül belenyugodtak, azt elfogadták s magukénak vallják. Ily körülmények közt és midőn okunk van azt hinni, hogy bizonyos magasabb körökben kormányzó úr által kifejtett nézetekkel, és a magyar nemzet érdekeivel ellenkező politika követtetik, mi az első alkalmat, melyet nekünk közbecsülésben álló képviselőnk kora elhunyta nyújtott, felhasználjuk arra, hogy a magyar nemzet közvéleményének egy újabb nyilvánulása által azon politika mellett tüntessünk, melyet kormányzó úr és vele az egész magyar nemzet magáénak vall. Ezen ok indított minket arra, miszerint bátorságot vettünk magunknak, hogy az ön nagy nevét tűzzük zászlóinkra akkor, midőn új országgyűlési képviselőválasztásra felhívattunk, belváros szerencsésnek fogná magát érezni, ha e körülmények úgy alakulnának, hogy lehetővé tegyék a magyar nemzet régi forró óhaját, ennek hazájába való visszatérését. De bármint legyen is ez, legyen ön meggyőződve, hogy Czegléd városa úgy mint az egész magyar nemzet hódolatteljes tisztelettel fog örökké viseltetni azon férfiú iránt, kinek oly sokkal tartozik. Mély tisztelettel maradván Czegléd, 1876. deczember 19-én tartott függetlenségi párt központi gyűléséből. Aláírva b. Molnár Samu függetlenségi párti alelnök és még 54 tag által. Midhat pasa bukásáról a „Pol. Corr.“ Konstantinápolyból február 6-iki kelettel újabb és igen érdekes részleteket közöl. Levelező kiemeli, hogy a válság a porta minden őszinte barátjában komoly aggodalmakat keltett. Midhatot felségsértéssel vádolják, de ezt senki sem hiszi. Az igazság az, hogy Midhat nyomorult palotaármánynak esett áldozatul, s hogy a szultán pillanatnyi haragja kitörésében lépre ment anélkül, hogy elhatározása válságos következményeit meggondolta volna. Mahmud Damad pasa a tüzérség főparancsnoka s a szultán sógora, Redif pasa a hadügyminiszter rendezték a cselszövényt s ebben támogatta őket Djemilé Sultánné, a szultán nővére s néhány palotabeli tiszt. Az illetők Midhat nyílt és határozott jellemével nem tudtak megbarátkozni. Ügyesen dolgozták meg a szultánt; azt hitették el vele, hogy Midhat nagy népszerűsége az ő prestigét elhomályosítja s veszélyezteti a trónt. Végül azt mondották neki, hogy Midhat és pártja a trón ellen összesküdnek, sőt megbuktatni s helyére pedig testvérét Resad effendit ültetni törekszenek. Ennek bebizonyítására nem tudtak mást felhozni, mint mindenféle pletykát. Egyedüli fontossabb okmányul a „Turquie“ egy entreffletje szolgált, melyben Zia beynek smyrnai időzése volt elmondva. Az „ifjútörök“ párt e vezetője s jelenleg Syria kormányzója Smyrnában bezédet tartott az alkotmányos elvekről s a többek közt azt mondotta, hogy a szultán a birodalom első szolgája. Erre utalva azt hitették el a szultánnal, hogy Zia bey az összeesküvők egyike, s hogy Midhat őt bízta meg, hogy a lakosságot a trón változásra előkészítse. Abdul Hamid mindezt elhitte s Midhatot egymásután kétszer felhívta, adja be lemondását. Ez azt felelte, hogy mint hű alattvaló s igaz hazafi kötelességének ismeri a válságos körülmények között le nem mondani, s hogy csak akkor távozik, ha letétetik. Ez csak rosszabbá tette a helyzetet s fokozta a szultán gyanúját. A palotában tartott értekezleten azt határozták, hogy legjobb lesz Midhatot hálóba csalni s tőle minden zaj és feltűnés nélkül megszabadulni. A terv 5-én reggel hajtatott végre. A szultán kivánatára Midhat 5-én reggel 10 órakor a Dolma-Bagcse palotába jött. Itt a váróteremben pár perczig pihent s azután jelentette magát ő Felségénél. Midőn észre vette, hogy szokása ellenére egy óránál tovább várakoztatja őt a szultán, a kamarás utján arra kérte Abdul Hamidott, hogy fogadja el őt, mert sok a dolga. Ekkor az ajtókban álló négy császári hadsegéd rohanta meg Midhatot, kézbilincset tett reá s azt mondá neki, hogy fogoly s pár percz múlva száműzetésbe kell mennie. Midhat pasa, szokott hidegvérűségével fogadta a dolgot s azt mondá: „Isten mentse meg hazámat.“ Egy órával később az „Szeddin“ gőzösre szállíttatott, mely a palota előtt útra készen állt. Egyúttal konakját nagy rendőrcsapat vette körül, s az állítólagos összeesküvésre vonatkozó okmányok miatt házmotozás tartatott. Nem találtak semmit, de a konakban levő nők, rabszolgák, s más emberek közül sokakat elfogtak. Edhem