Egyetértés, 1877. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1877-02-14 / 38. szám

XI. évfolyam, Budapest. Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre............................................20.­Félévre..................................................10.­Negyadévre.........................................5. Egy Inéra................................... HO Egy szám 7 krajczár. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 80 kr. If jik­tér: Öt hasábos sor 80 krajczár. 38. szám. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egy­ezeti hirdetése 12 kr., többször 10 kr.EGYETÉRTÉS POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Szerda, 1877. február 14. Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himzö-utcza h st. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó-hivatal : Budapest, IV. himző-utca 1. sz. hová az előfizetési pénzek küldendők. A válság. Tegnapi czikk­einkben kifejezést adtunk azon nézetünknek, hogy bármi volt is czélja Tiszának lemondása benyújtásával, a feje­delem részéről a lemondás elfogadását komolynak tartottuk és a felmerült jelensé­gek némelyike után ítélve azon meggyőző­désre jöttünk, hogy a fejedelem Tiszának a kormány élén való maradását nem tar­totta kívánatosnak. Eszerint a kormányvál­ságot tulajdonképen nem is Tiszának sus­­ceptibilitása és azon feltételek el nem fo­­gadhatása, melyeken az alkudozás megsza­­kadt — idézték legyen elő, hanem az egész alkudozások menete reánk azon benyomást tette, mintha a mindig újra felmerülő ne­hézségek inkább csak azért tolattak volna előtérbe, hogy végre is Tisza megértvén, miszerint ő semmit, de semmit keresztül nem vihet, megértse, hogy ő nem azon személy, a­kivel az alkudozások tovább folytatása és befejezése kívánatos lenne. Szóval Tisza nem ment, hanem me­nesztetett. Különben nem értenék, mikép ra­gaszkodhatott volna Auersperg-kabinet oly makacsul egy oly lényegtelen kérdés­hez, mint az, amelyen az alkudozások meg­szakadtak, hogy nem átallott ezen valóban csekély diferenczia miatt kormányválságot idézni elő. Nem értenek azon makacs el­lenszegülést, melyet ily lényegtelen kérdés­ben a Tisza-kabinet, mely eddig minden kérdésben engedett, mely egymásután feladta a nemzet legszentebb érdekeit, mely a májusi megállapodásokat kész volt elfogadni és azokat, mint változatlanokat az országgyűlésnek bejelenteni, vissza nem rettenne még attól sem, hogy pártjából vagy kilenczvenen, kik közül többen sze­mélyes, régi barátjai, kiváltak és irányában ellenzékké alakultak, vissza nem rettenve attól, hogy egyik legbensőbb barátja, párt­jának egyik legrégibb és egyik legszilár­dabb tagja és az alkudozásoknál közvetlen érdeklőt szakminiszter dr. Simonyi Lajos beadta lemondását, nem titkolván senki előtt, hogy ezt azért teszi, mert a májusi megállapodásokat az ország érdekével meg­egyezőknek nem tartja. Nem értenek ezen makacs ellenszegü­lést a Tisza-kabinet részéről, mely a no­vemberi alkudozásoknál az engedmények­ben a májusi megállapodásokat is túlszár­nyalta. Nem értenek azon Tisza-kabinet ré­széről, mely az osztrák kormány által de­­czemberben oly méltatlan bánásmódban részesíttetett, mely szerint ez a Tisza-kor­­mány által változatlanoknak bejelentett má­jusi megállapodásokat megtagadta és sem­miknek nyilvánítván, csak új alapokon nyilatkozott késznek az alkudozások folyta­tására. Nem értenek azon Tisza-kabinet ré­széről, mely az új alapokon megindítandó új alkudozásokba beleegyezett és a februá­riak értekezleten újabban több lényeges engedményeket tett. Nem értenők, mondjuk, hogy egy ka­binet, mely mindezekre kész volt, oly kér­désnél tanúsítson legyőzhetlen ellentállást, mely a gyakorlati életben semmi jelentő­séggel nem bír, és az, a­ki már min­denbe beleegyezett, attól rettent volna vissza, a­mi a két kabinet alkudozásaiban a különbséget képezte. Az, hogy a nemzeti bank részvénye­seinek gyűlése, mely tényleg hasonlíthat­­lanul nagyobb részben osztrákokból áll, és hol az osztrák befolyás még igen sok ideig túlnyomón fog maradni, — miután öt osztrák és öt magyar központi igazgatót választott, a még hátralevő négyet nagy tetszése szerint nemzetiségekre való tekin­tet nélkül válas­sza, mint ezt Tisza kí­vánta, vagy kizárólag az osztrákok közül választja, mint ezt Bauersperg követelte; gyakorlati értelmét tekintve oly lényegte­len, hogy ehez az osztrák minisztérium részéről oly makacs ragaszkodást valóban érteni nem lehet, mert azt csak senki sem hiszi, hogy a túlnyomólag nagy többség­ben lévő osztrák részvényesek szabad vá­lasztási jogukat máskép, mint az osztrákok érdekében gyakorolnák. De másrészt elvileg ezen pontnak felállítása és az ahhozi makacs ragasz­kodás oly impertinens követelést ké­pez, melyet fölállítani csak oly emberek irányában lehet, a­kik a köz­becs­ülést eljátszották, elvesztették. Mi ezen rendkí­vüli és érthetetlen követelés felállítását úgy tekintjük, mint a béketűrésben az áldoza­tokban maga, és az állam részéről kime­ríthetetlen Tisza kabinet lemondására való kényszerítést. Hogy mi lett legyen valódi oka a Tisza-kabinet ily módoni menesztésének, azt nem tudjuk, de az alkudozásoknál fel­merült nehézségek alig képezhették a valódi okot, és ezt nézetünk szerint inkább csak ürügynek lehet tekinteni. — Hogy Tisza menesztése Bécsbe kívánatos volt, oda lát­szik mutatni azon körülmény is, hogy le­mondása minden marasztalási kísérlet nél­kül készségesen elfogadtatott, és már más­nap hátirattal ellátva kezéhez is juttatott. Az utódjainak kiszemelt férfiak pedig azon­nal táviratilag felidéztettek, és a fejede­lem által kormányalakítási kísérlettel bízat­tak meg. De oda látszik mutatni különösen Ti­szának lemondását indokoló, a képviselő­házban febr. 10-én mondott beszéde. Ő, ki a májusi megállapodásokban a bankügyből, melyre nézve szerinte is a nemzet joga, senki által soha kétségbe nem vonatott, közös ügyet teremtett; ő, ki november­ben a bankügyre vonatkozólag új, még a májusi megállapodásokon is túlmenő en­gedményeket tett; ő, ki deczemberben a bécsi miniszterek által oly érzékenyen compromittáltatott, és januáriusban ismét kész volt ugyanezen férfiakkal új al­kudozásokba bocsájtkozni; és februáriusba nemcsak az ország érdekeit, hanem min­den önérzetes embert, annál inkább az or­szág méltóságát sértő új engedményekbe beleegyezett; ő lemondását indokoló beszé­dét azzal kezdi, hogy tudvalevőleg ő és minisztertársai az önálló bank hívei vol­tak. 0, Tisza Kálmán a májusi, a novem­beri és a februári engedmények után ma­gát úgy állítja oda, mint egy önálló nem­zeti bank martyrját. Ő, ki annyi engedményeket tett Ausz­triával ezen alkudozások folyamában, hogy magától az egész országot, és legjobb ba­­rátjait elidegenítette ; ő, ki a nemzet érde­kei elárulásában, és az osztrák érdekeknek való alárendelésében sem mértéket, sem határt nem ismert, beszédjében oda áll, mint az önálló nemzeti bank hőse és a nemzet ezen nélkülözh­etlen szüksége ezen rég táplált óhaja teljesülésének meghiúsí­tását a fejedelemre hárítja. A, ki az alkudozásoknál feladta a nem­zet legbecsesebb érdekeit, a lemondásnál konkolyt igyekezett hinteni, és kísérletet tett a nemzet szívének a fejedelemtől való elidegenítésére. Hogyan! tehát ha a Tisza-kabinet sa­ját hajlamait és meggyőződését követheti, Magyarországnak senki által soha kétségbe nem vont joga egy önálló jegybank létesí­tése iránt érvényesül, és a nemzetnek ezen évek óta egyhangúlag követelt óhaja terje­­désbe megy, de ennek útját állották „az államai és Magyarország jólétén aggódó fejedelem nagy aggályai, melyeket a Ti­s­z­a-k­a­b­i­n­e­t­n­e­k e­l­h­á­­rítani nem sikerült“. Hallatlan, és monarchiában tudtunkra legalább példátlan eljárás egy királyi mi­nisztertől, a fejedelemre hárítani okát an­nak, hogy a kormány törekvései a nem­zeti jólét megállapítása érdekében nem ér­vényesülhettek. Ily eljárást csak a boszu politika su­­galhatja oly férfiúnak, kinek énje fölebb áll a haza, és trón érdekeinél. Ezt még akkor sem lett volna szabad tenni, ha Tisza az alkudozások folyama alatt elejétől fogva mereven megáll a nemzet érdekének védelmében, a nemzet törvényes jogainak méltányos és jogos érvényesítésében. A lelépő miniszternek soha nem sza­bad a koronára hárítani annak okát, hogy a nemzet jogos igényei teljesedésbe nem mehettek. Tisza bosznjában, és újra fel­veendő ellenzéki állása előkészítésében et­től sem riadt vissza. És mindezek daczára a mai táviratok azt jelentik, hogy Bécsben az alkudozások a Tisza és Auersperg kabinetek közt újra felvétettek. Hogy Tisza, Auersperggel is ké­pes újra alkudozásba bocsátkozni, azon a részéről tapasztalt előzmények a után egyál­talában nem csodálkozunk. Ő tőle már semmi nem lehetetlen, ő már a nemzet becsülésében mélyebben nem sülyedhet. „Qui procubuit humi, non ha­bet unde cad­at.“ De hogy múlt szombati beszédje után is a koronától uj megbízatást nyerjen az előttünk hihetetlennek látszik, és tekintve az ország általános helyzetét, a magyar nemzet hangulatát, annak úgy kel mint külföldi viszonyait, mi Magyarországra nézve nagyobb csapást nem ismerünk és a nemzet jövendőjére és a trón biztonságára nagyobb veszélyt nem képzelhetünk, mintha a Tisza-kabinet még egyszer kezébe venné az ország kormányának gyeplőjét. A kormányválság, melyet Tisza Kálmán oly ügyesen fajt­ázzá, veszt jellegéből, azzá lett egy újabb bécsi távirat után, a­minek szánva volt: egy nagy humbug. Sem Sennyey báró, sem Majláth György, sem a később meghívottak (Ghyczy, Szlávy, Bittó) nem voltak azon helyzetben, hogy kormányalaki­­kitásra vállalkozhassanak azon alapokon, melyeket Tisza Kálmán lerakott, így mit volt, mit nem volt tenni a királynak, mint Tisza Kálmánt szólítani fel, hogy befejezze művét. Tisza Kálmán e felszólításra kijelenti, hogy e missiót csak „az általa kijelölt előbbi alapon vál­lalhatja el“. Ennek folytán ma tizenkét órakor Auersperg herczegnél a kiegyezésben érdekelt ös­­­szes egyéniségek találkoznak, hogy még egy kí­sérletet tegyenek ama pont kiegyenlí­tésére, mely a magyar kormány lemondására ve­zetett. Ha a kiegyezés lehetősége magánúton kon­­statáltatik, Tisza ismét kineveztetik magyar mi­niszterelnökké s hivatalos alakban befejezi a ki­egyezési tárgyalásokat. Ezekből már bátran következtethetünk úgy Tisza úr miniszterelnökségére, valamint a kiegye­zés sikerére. Mert hát az „előbbi alapokon“ most már szerfelett könnyű kiegyezkedni, az a vitás pont nem nyomott sokat a datban. Ma már a vak is láthatja, hogy jelentőségét Tisza taktikája emelte, ki így akarta megnyerni pártját, azt akarva mu­tatni, hogy van mégis egy pont, midőn lemond, de nincs ember ki utána az „előbbi alapokon“ kö­vetkezzék. Ez bizony sikerült is neki tökéletesen; mind­­azáltal nincs kizárva, hogy az „előbbi alapokon“ és az „előbbi pontokon" ne engedjen még egyet mást mó­dosítani. —■ Tegnap már volt alkalmunk jelezni, hogy felmerült egy afféle módosítási indítvány, mely szerint négy helyett hat semleges tagot választhassanak a bank részvényesei. Ez indítvá­nyon két kézzel kapott a „Loyd,“ de annál me­revebben utasítja vissza a „Hon,“ a­miből bíz­vást lehet következtetni, hogy el lesz fogadva. „Nem lehet egy szemernyit sem engedni — kiált fel a lap félhivatalos hamis pathoszal — azokból a gyér engedményekből.“ Ugyan hányszor esküdtek már ilyenformán, és hányszor engedtek ez eskük lelkiismeretességének bizonyítékául. Egyébiránt miután új „tárgyalások“ indultak, felmerül­hetnek egyéb módosítások is, a­mi annyit jelent, hogy engedhet még Tisza a tárcza ked­véért itt is, ott is, de különösen a dotatio kérdé­sében. Mindez azonban csak ráadás, amolyan „sze­­rezd meg.“ — A bank­kérdésre, illetőleg a minisz­teri válságra vonatkozó egyik tegnapi táviratunk azon hírét, hogy minden eddigi kísérlet meghiú­sult, ma minden oldalról megerősítik. A legutóbbi kísérleteket s ezekből folyólag a helyzetet a „P. L.“ táviratai nyomán következőleg vázolhatni. Bittó, Szlávy és Ghyczy tegnap délután 1 órakor voltak a királynál s kü­lön-külön hallgattat­tak ki. A király azon kérdésére, hogy hajlandó lenne-e kormányalakitásra vállalkozni, mind Bittó, mind Szlávy tagadólag válaszolt. Ghyczy nem szál­líttatott föl kormányalakitásra, hanem csak a par­lament hangulata felől kérdeztetett meg. Titánok gr. Andrássy, majd ismét Sennyey hallgattattak ki. Ez alkalommal előadta a király a Sennyey ja­vaslatai miatt támadt aggodalmait. Sennyey ama javaslatát, hogy az eddigi egyezkedések nem tör­ténteknek tekintessenek s az egész alkudozást újra kelljen kezdeni, irányadó helyen azért akarják el­fogadni, mert ez osztrák miniszter válságot idézne elő, a­mit pedig nem óhajtanak. Hogy tehát ez eshetőség elhárítható legyen, azért kezdenek újabb kísérletet Tiszával. Tisza is volt kihallgatáson, s a király, miután kijelentette volna, hogy az új kormányt megalakí­tani elháríthat­lan akadályok lehetetlenítik, fölszó­lította őt, vállalná el ismét a kormányt. Tisza oda­nyilatkozott, hogy a mostani kormány csak azon esetben maradhat meg hivatalában, ha elfogadta­­tik a bankkérdésben elfoglalt magyar elvi állás­pont. E nyilatkozat folytán azután Tisza és Széll fölhivattak, hogy ma déli 12 órakor jelenjenek meg Auersperg herczegnél. A magyar minisztere­ket most azzal biztatják Bécsben, hogy az osztrák kormány el van határozva elvileg teljesen kielégítő választ adni. A m. k. igazságügymi­nisztérium a következő körrendeletét intézte az összes kir. bí­róságokhoz: A földadónak, a községek által veze­tett pontos nyilvántartását nagy mérvben akadá­lyozza azon körülmény, hogy a tulajdonjog telek­könyvi bekeblezését elrendelő végzések az illető községek elöljáróságával nem közöltetvén, azok a birtok­változásokról tudomással nem bírnak. Felhívom ennélfogva az illető kir. bíróságo­kat, hogy a fent hivatkozott czél elérhetése szem­pontjából akként intézkedjenek , miszerint jövőben minden, a tulajdonjog telekkönyvi bekeblezése tár­gyában hozott végzés, az illető község elöljárósá­gának egy példányban megküldessék. A komédia, A komédia, melyet Tisza Kálmán le­mondásával rendezett, rohamosabban siet kifejlődéséhez, mint hittük volna. Végén vagyunk a játéknak, melyben a humbug mesterileg fejti ki országosan­, parlament­­bolondító, nemzetrontó eszközeit. Tisza Kálmán fel van szó­lítva, hogy alkosson ismét kor­m­­á­n­y­t. Ez esemény hírét hozta meg Bécsből egy távirat, mely lapunk olvasóit ép oly kevéssé fogja meglepni, a­mint nem lep meg bennünket. El voltunk rá készülve már akkor, midőn a lemondási okmányt itt az Országház miniszteri termében aláír­ták; megmondtuk rögtön, hogy mindent egybevetve Tisza Kálmán e tén­nyel egy már nem is új tacticát jelenetez saját sze­mélye érdekében. Hogy mennyire helyesen ítéltük meg a helyzetet, mennyire jól vol­tunk informálva e nemzet­ lealacsonyító ko­média felől, s mennyire ismerjük a Tisza Kálmán neve alatt szereplő egyéniség tet­teinek értékét, arra nézve bátran idézhet­jük a „minisztérium lemondásáról“ irt czikkünk következő pontjait, melyeket be­tűről ,betűre igazoltak az újabb események: „Tisza Kálmán és társai itthon van­nak és meg is jelentek a ház mai ülésén, a­hol párthiveik kíváncsisága folyosón és folyosón kívül váltig ostromolta őket. A miniszterelnök, ki nagymestere a komoly­­képüségnek és tettetésnek, persze borzal­masan válságos arczjátékot produkált hí­veinek elijesztésére. És azok nagy része meg is ijedt szörnyen, midőn tudomásukra jutott, hogy a miniszterek a képviselőház miniszteri szobájában aláírták a lemondási okmányt, melyet Tisza és Széll, kik hol­nap utaznak Bécsbe, fognak átnyujtatni a királynak. A bank­alkud­ozások folyamán az efféle lemondás nem új dolog, tehát nem is friss sik­erű tactic­a. Annyiszor ismételték színrehozatalát, hogy a föltétlen híveken kívül sem a képviselő­házban, sem azon kívül nem veszik az emberek komolyan.­­De hogyan is vehet­nék, midőn a lemondás indokául szolgáló differentialis pont csaknem nevetséges, szemben amaz óriás és kiszámíthatlan ál­dozatokkal, melyeket a mostani kabinet úgy az előbbi, mint a mostani tárgyalások alkalmával tett. Azon akadt volna meg az egész kiegyezés, mint mai lapunk már je­lenté, hogy a bank végleg visszautasítá a paritást a generáldirektió megalakításánál. Egyik variatió szerint a magyar kormány öt magyarnak kinevezését követelte az osz­trák mellé, s csak a többi négy választat­nék a bank részvényesei által. Na már, ha ez a variatió az alapos, akkor a legcsúnyább komédiával van ügyünk, minőt valaha eljátszot­tak. Mert hát csak tudni való, hogy az öt osztrák mellett a bank által választott négy is osztrák lesz, még ha magyar ne­mesi czime van is, mint Wodiánernek. Öt meg négy pedig mindenkor kilencz, vagyis nagy majoritás az öttel szemben. A másik variació az, hogy a magyar kormány teljes paritást követel a general­­direktió tagjaira nézve, azaz, hogy ugyan­annyi magyar legyen, a­hány osztrák. Ez is nevetséges. Mert hát a paritás itt puszta papírmalaszt marad, miután úgy a főkor­mányzó, valamint a választott tagok tekin­tetében Wodianer-féle magyarokkal ajándé­koznak meg bennünket, kiknek magyarsá­gától óvjon meg a magyarok istene, és inkább adjon csak rendes osztrákot. Mindkét variatió, a­mint látszik, ki­csinyes ürügy volt a szakításra. Másban kell itt feküdni a bibinek és minden jó­zan föltevés szerint az egész le­jöv­e­t­e­l­i és lemondási hely egy nagy komédia, melynek mását már él­veztük, de a mely ép úgy, mint a többi, arra van szánva, hogy bebizonyítsa, mily erősen tartotta magát a kormány, s csakis pártja biztatásának és a helyzet követel­ményeinek engedett, midőn lemondás ide, lemondás oda, megtartja tározáját, így volt ez már tavaly tavaszkor is. És miért ne lenne most, midőn ezeret lehet tenni egyre, hogy ha csak e formalitáson mú­lik, mire lemondásukkal felsétálnak, az osztrákoknak ép oly kevéssé áll titokban, hogy ne engedjenek, mint a magyar mi­niszternek. Szóval, ha e körül forog az összes nehézség, már ezt csak majd sikerül leküzdeni, és ki fog akkor sülni, hogy az egész lemon­dási játék egy új­a­b­b t­a­ct­i­ca­li­s humbuge. így írtunk, s a közönség pártkülönb­ség nélkül legyen bíránk, nem volt-e iga­zunk ? És mégis fáj, nagyon fáj lelkünk­nek, hogy ennyire igazat adtak nekünk az események. Százszor inkább csalódtunk volna, százszor inkább c­áfolták volna meg fenyegetéseinket a tények, hogysem lát­nunk kellessen, minő iszonyú merényre ké­pes a jellemtelenség a közvélemén­nyel és az ország érdekeivel szemben. Ügyesen csináltad Basilió, de erkölcs­telenül ! Ez a felkiáltás fejezheti ki a meg­botránkozást a miniszterelnök csínyei fe­lett. Oly vak, oly öntudatlan és érzéketlen, csőcseléknek tekinti tehát már Tisza Kál­mán hazájának polgárait, hogy a legkézzel­foghatóbb szemfényvesztés minden fogásai alkalmasak elámítására ? Oly élhetetlen, esztelen és szolgakész inasgépezetnek te­kinti e parlamenti többségét, melyet a leg­hitványabb humbuggal lehet lefőzni? Na már ehez csakugyan mértéket nem ismerő eynismus és oly páratlan lelkiismeretlenség szükséges, minővel haragjában sújthat a népek istene egy magáról megfelejtkezett országot. Nem hivatkozunk e tén­nyel szemben nyilatkozataira, nem még a lemondásának hivatalos bejelentésekor tartott beszédére sem, melyekben egész sora található a mai lépést kizáró kijelentéseknek. Minek fárasz­­tanók a közönséget oly életű és működésű ember ellenmondásainak feltüntetésével, ki­nél nincs egy szilárd szó, nincs egy igaz mondás, nincs egy őszinte tett, nincs egy hazafias vonás. Az „én,“ egyedül az „én“ dominál felette, melyen túl nincs semmi, mit számításba venne. Megáll az ember bámulatában , hogyan nőhet egy ember személyében oly colossalissá a humbug. De végre is nem tévedünk, ha a köz­vélemény mai hangulatából biztosan mer­jük következtetni, hogy Tisza Kálmán el­érte a pontot, midőn józanul nem hagy­hatja helyben fogásait senki. Lehetetlen, hogy országos ne legyen a megbotránko­zás újabb tettei miatt. Hiába, bármily ügyesen volt is színrehozva a komédia, a joggal bizalmatlan közönség tetten kapta a politikai csepűrágással üzérkedő államfér­fim iparlovagot, és nincs más hátra, mint­hogy lelke egész felháborodásával, becsü­letes érdekeinek teljes öntudatával tilt­a­­kozzék e kijátszás ellen. Az egész országban oly rendkívüli hatást keltett czeglédi választás dolgában, kötelességünk­nek tartjuk, habár utólag is, közölni a független­ségi párt központi választmányának ama jegyző­könyvét, melyet Kossuth Lajos kijelöléséről szer­kesztett és nagy hazánkfiának Baracconéba elküldött. A jegyzőkönyv így hangzik: Hazánk felejthetetlen kormányzója­ a keleti kérdésről irt utolsó levelében oly híven tolmácsolta Magyarország közvéleményét, hogy abba mindnyá­jan pártkülönbség nélkül belenyugodtak, azt elfo­gadták s magukénak vallják. Ily körülmények közt és midőn okunk van azt hinni, hogy bizonyos ma­gasabb körökben kormányzó úr által kifejtett né­zetekkel, és a magyar nemzet érdekeivel ellenkező politika követtetik, mi az első alkalmat, melyet ne­künk közbecsülésben álló képviselőnk kora el­hunyta nyújtott, felhasználjuk arra, hogy a ma­gyar nemzet közvéleményének egy újabb nyilvá­­nulása által azon politika mellett tüntessünk, melyet kormányzó úr és vele az egész magyar nemzet magáénak vall. Ezen ok indított minket arra, mi­szerint bátorságot vettünk magunknak, hogy az ön nagy nevét tűzzük zászlóinkra akkor, midőn új or­szággyűlési képviselőválasztásra felhívattunk, bel­város szerencsésnek fogná magát érezni, ha e kö­rülmények úgy alakulnának, hogy lehetővé tegyék a magyar nemzet régi forró óhaját, ennek hazá­jába való visszatérését. De bármint legyen is ez, legyen ön meggyőződve, hogy Czegléd városa úgy mint az egész magyar nemzet hódolatteljes tiszte­lettel fog örökké viseltetni azon férfiú iránt, kinek oly sokkal tartozik. Mély tisztelettel maradván Czegléd, 1876. deczember 19-én tartott független­­ségi párt központi gyűléséből. Aláírva b. Molnár Samu függetlenségi párti alelnök és még 54 tag által. Midhat pasa bukásáról a „Pol. Corr.“ Kon­stantinápolyból február 6-iki kelettel újabb és igen érdekes részleteket közöl. Levelező kiemeli, hogy a válság a porta minden őszinte barátjában komoly aggodalmakat keltett. Midhatot felségsértéssel vá­dolják, de ezt senki sem hiszi. Az igazság az, hogy Midhat nyomorult palotaármánynak esett áldozatul, s hogy a szultán pillanatnyi haragja kitörésében lépre ment a­nélkül, hogy elhatározása válságos követ­kezményeit meggondolta volna. Mahmud Damad pasa a tüzérség főparancsnoka s a szultán sógora, Redif pasa a hadügyminiszter rendezték a cselszö­­vényt s ebben támogatta őket Djemilé­ Sultánné, a szultán nővére s néhány palotabeli tiszt. Az illetők Midhat nyílt és határozott jellemével nem tudtak megbarátkozni. Ügyesen dolgozták meg a szultánt; azt hitették el vele, hogy Midhat nagy népszerű­sége az ő prestigét elhomályosítja s veszélyezteti a trónt. Végül azt mondották neki, hogy Midhat és pártja a trón ellen összesküdnek, s­őt megbuktatni s helyére pedig testvérét Resad effendit ültetni tö­rekszenek. Ennek bebizonyítására nem tudtak mást felhozni, mint mindenféle pletykát. Egyedüli fon­­tossabb okmányul a „Turquie“ egy entreffletje szolgált, melyben Zia beynek smyrnai időzése volt elmondva. Az „ifjútörök“ párt e vezetője s jelenleg Syria kormányzója Smyrnában bezédet tartott az alkotmányos elvekről s a többek közt azt mondotta, hogy a szultán a birodalom első szolgája. Erre utalva azt hitették el a szultánnal, hogy Zia bey az összeesküvők egyike, s hogy Midhat őt bízta meg, hogy a lakosságot a trón változásra elő­készítse. Abdul Hamid mindezt elhitte s Midha­tot egymásután kétszer felhívta, adja be lemondá­sát. Ez azt felelte, hogy mint hű alattvaló s igaz hazafi kötelességének ismeri a válságos körülmé­nyek között le nem mondani, s hogy csak akkor távozik, ha letétetik. Ez csak rosszabbá tette­­ a helyzetet s fokozta a szultán gyanúját. A palotában tartott értekezleten azt határozták, hogy legjobb lesz Midhatot hálóba csalni s tőle minden zaj és feltűnés nélkül megszabadulni. A terv 5-én reggel hajtatott végre. A szultán kivánatára Midhat 5-én reggel 10 órakor a Dolma-Bagcse palotába jött. Itt a váró­teremben pár perczig pihent s azután jelentette magát ő Felségénél. Midőn észre vette, hogy szo­kása ellenére egy óránál tovább várakoztatja őt a szultán, a kamarás utján arra kérte Abdul Hami­­dott, hogy fogadja el őt, mert sok a dolga. Ekkor az ajtókban álló négy császári hadsegéd rohanta meg Midhatot, kézbilincset t­ett reá s azt mondá neki, hogy fogoly s pár percz múlva száműzetésbe kell mennie. Midhat pasa, szokott hidegvérűségével fogadta a dolgot s azt mondá: „Isten mentse meg hazámat.“ Egy órával később az „Szeddin“ gőzösre szállíttatott, mely a palota előtt útra készen állt. Egyúttal konakját nagy rendőrcsapat vette körül, s az állítólagos összeesküvésre vonatkozó okmányok miatt házmotozás tartatott. Nem találtak semmit, de a konakban levő nők, rabszolgák, s más emberek közül sokakat elfogtak. Edhem

Next