Egyetértés, 1877. szeptember (11. évfolyam, 221-250. szám)

1877-09-12 / 232. szám

XL évfolyam. Budapest. Előfizetési dij: Vidékre postán v­agy helyben házhoz hordva. Egy évre . Belévre . . Negyedévre Egy hóra . 20.— 10.­19 . — l.SO Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij : 9 h­asábos perifaor egy­szeri hirdetése 12 kr., többs­ ör­ül kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 80 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár. 232. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A kassai parádé. Megvolt a fényes parádé: virág, fák­lya, mécs, czifra egyenruha, ágyudörgés, harangzúgás, pap, katona, hivatalnok. Csak a népből nem volt egyéb a kiváncsiságnál, vagyis a gyermeki rész a férfi helyett. A polgármester üdvözölte az alkotmányos ki­rályt a csillogó dísz között, melyet mü­­kertészi izlés varázsolt az állomáshely osz­lopai fölé. De mit ér a szingazdag virág, zöld lomb és zászló, ha nem zsibong kö­­püjéből a méhraj vidoran. Akarná, de nem lehet. Az anyakirály­ mellől látja ólálkodni az undorgerjesztő keresztes pókot, mely eljött mérget színi abból a kehelyből, a­honnan mézet szed a szorgalom, ha hálót nem vetnek kezére és lábára. Az a háló ! Az a háló! Fogva van benne a lelkesedés, s csupán a keserűség virraszt susogva szemrehányólag: Gazda­ságom sejtjei szétdulva, herék táboroznak környékemben, istenítélet viharzik szom­szédomban, s nincs jajomat a ki hallja. Mi vagyok hát én isten képére teremtett lényekből álló sokadalom — nép? Mi aka­ratom — közvélemény? Hanem azért üdvözölünk magyarok fölkent királya; ősök trónján ezredéves koronával ékített feje a nemzetnek! Nem bécsi csőcseléket látsz itt zajongni a két­fejű sassal jelölt császári kocsi után; nem egy osztrák város együgyüsége szól fel az ünnepély pazar fényében a kétértelmű szó­val: „Felség tartozunk vele!“ Komoly nép, tul leyalis, tulbecsületes emeli le ka­lapját „csöndesen “ Máskép nem képes. El van fogadva a szive, haragos a lelke s tegyen róla a bécsi kamarilla; feleljen érte a bábok kormánya. Régi tanulság az, hogy a nép nem tud tetetni. Örök törvények szerint játsza­nak lelke húrjain az érzelmek. Bánat és öröm, kétely és bizalom ott ülnek arczán; sir, ha kényeznie kell; lelkesül, ha teheti; menydörög, ha kénytelen; őrjöng, ha fel­korbácsolják. Hivatalos előírást nem ismer a nép érzelmei nyilvánításában sem isten, sem ember előtt. Nem ismert Kassán sem. Ezer és egy oka volt rá. Loyalis nép a magyar nép. Nagyon is az. De a loyalitás nem mindig majom­tól tanulja szerepét, hogy hízelegjen, és asztalkendőt tartson. A loyalitásnak szokás az iskolája, ez teszi második természetté, de az alaptermészet, az emberi mindig az igazság ösztöne marad. Ez az emberi adott hideg jelleget a kassai parádénak. A nép meg akarta győzni a kormányelnök szeme­­láttára a királyt, ,mennyire nincs megelé­gedve sorsával. És nem azért király király, hogy hízelegve boruljon lábaihoz a a nép, hanem hogy megfigyelje a királyok számára irt legnagyobb szót: a népek sza­vát a bon javára. És volt-e valaha nagyobb szükség a tartózkodás hangulatában kifejezésre jut­tatni, hogy a nép elégedetlen. Nem nyert-e jogot és jelt a nép a tartózkodásra köz­­gazdasági állapotának fenekes megrontá­sában? Nem sarkalta-e hidegségre a kas­sai parádék katonai üressége, midőn ér­dekeiért katonásai helyett harczot követel az ország? Nem fagyasztotta-e meg erei­ben a becsületesség és hazafiság melegjét, midőn I. Ferencz József „apostoli“ király mellett látta kilépni Tisza Kálmánt a fa­rizeusok királyát ? Ki mer követ vetni a kassai népre, hogy hideg és kemény volt, mint a márvány, melyet földforradalmak és nehéz idők azzá tettek. A „kíváncsiság“ köté le a tömeg lel­kesedését : a berobogó vonat helytelen jel­zése miatt maradt „csöndes.“ Efféle és ehhez hasonló szólamokkal akarják meg­­tompítani az élt, melyet a kassai pálya­udvaron nyüzsgő a néptömeg hangulata köszörült a parádé kövén. Igaz kíváncsi­ság köté le a nép nyelvét. Kiváncsi tud­ni : mi a kormány keleti politikája, mit akarnak az orosz barátsággal az udvar­nál ? A berobogó vonat helytelen jelzése is helyes ok a csöndességre.­­ Hiszen a nép vonatot várt, a­mely színpadi har­­czok látványai helyett a népérdekek meg­védésének komoly harczával lép az ország elé, s nem haragos Bihar Csalóka Péterét szállítja szemöldökét rángatni. Dicsőség azért a kassai népnek, a Bocskayak, Bethlenek és Rákóczyak egy­kori sasfészke a rendíthetetlen Kárpátok tövéből hozta össze a népet azon székes­egyház terén, a melynek rézfedeléből ver­ték hajdan a pénzt e felírással : „Pro patria et libertate“, ju­s Kárpát vadregé­nyes bérczeinek saskeselyüi még nem szülnek merő gyáva galambot. Nem ki­vált, midőn a baracconnei oroszlán rázza sörényét és szavának dörgő igazságai behatolnak a vesék és szivek mélyébe. Kossuth Lajos se hitte volna, hogy szózatát oly gyorsan érezhetővé teszi Kas­sán „ez a mi áldott jó magyar népünk“. Szavának összes ereje felszínre tört, hogy a trónig jutva éreztesse a mint jó : „Ha az úgynevezett döntő körökben azt hin­nék, hogy ez a mozgalom hazánkban csak amolyan izgatottság, a­mely fellobbant egyesek gyújtó szavára, s a mint fellob­­ba­nt, úgy el is alszik, hát én azt mon­dom nekik vigyázzanak, nehogy az idő saját kárukkal tanítsa meg őket, hogy mily irtózatosan csalatkoztak.“ Ez azon szempont, a­mely nagy jelentő­ségűvé teszi a kassai ünnepélynél „feltűnővé lett“ és „közbeszéd tárgyát képező“ hangula­tot. Kossuth hatalmas levelének aproposra jött szavaival élve: „Amaz ezredéves tölgy ép, egészséges lombjainak suhogása az, mely annyi vésznek, viharnak ellenállt, s ellent fog állani ezentúl is, „veletek általatok, ha nektek tetszik, nélkületek, ellenetek, ha kell“ ellent fog tudni állani, mert gyöke­rei a honszeretetnek, a minden ösztönök legerősbikének, a nemzeti önfentartás ösz­tönének szívós talajában állanak megren­­díthetlenül. Istenemre mondom: e tölg­­gyel számolnotok kell! ‘ Istenünkre­ számoljanak is vele, mert a kassai hangulat „közbeszéd tárgyát tevő“ suhogása a nemzet nevében szólt: „Az uralkodóház pedig vessen számot a törté­nelem logikájával.“ V e r h o v a y Gyűl a. A fekete-sárga zászlókkal való díszítés miatt a „Pesti Napló“ is megrójja Andrássyt, a­kinek kassai háza oly botrányosan vált ki a többiek kö­zül. Mentségéül hozza fel mindazáltal, hogy a fe­kete-sárga az Andrássynak családi színe. Na már, a­mi politikáját, és újabb udvaronczi szereplését illeti, igaza van a Naplónak, midőn sárga-feketé­nek mondja az Andrássyak családi színeit. Ha­nem tudtunkkal más volt e szín azelőtt, s még ha az lett volna is, a 48 — 49-iki Andrássy megváltoz­tatta volna. — Tényleg azonban ily változtatásra szükség sem volt, mert a családi szin eredetileg nem fekete-sárga, hanem kék-sárga. Tíz év óta a kék úgy látszik gyászosan megfeketedett. Így leg­alább megvan a teljes összhang, s nincs egy te­nyérnyi nemzeti szin sem. Szerda, 1877. szeptember 12. Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó-hivatal: Budapest, IV. himző-utcsa 1. 89. hová az előfizetési pénzek küldendők, példát hoznak fel. Egy utczai gammn gúnyos paj­­kosságból nevét kiáltotta el. Alig, hogy a körül­­állok meghallották, oly helyre kívánták hangosan, a­hol a nép akaratából nem szokták a miniszte­rek tisztességgel végezni pályájukat. Egy vendég­lőben a fogadtatás hidegsége képezvén a társal­gást, mindnyájan megegyeztek abban, hogy ha a király kíséretében nem jó, hanem maga magát jó hivatalosan ünnepeltetni, aligha kerülheti ki, hogy a nép hangosan ne szidja. Ilyen az ő dicsősége. A király Kassán. A hidegségről, mely a kassai ünnepélyek uralkodó jellemvonása volt, sokat beszélnek az on­nan érkezők. Megerősítik, hogy a nép tüntetőleg tartózkodó volt. A fogadtatás ünnepélyénél annyira leköték a keleti eseményekben követett politika viszásságai a kedélyeket, hogy nem bírt lelkesedni, s az ó­l­j­e­n­e­k­k­e­l adós maradt. A tábori mise, katonai szemlék, kivilágítás alkalmával szórványosan próbálták éljen szavakkal felvillanyozni a közönséget, de a hangulat oly nyomott maradt, hogy a magyarországi lármás ünnepeltetési szokások mellett sem bírt élénkké válni. A nép nem tudta leküzdeni a kiegyezés és keleti kérdés felett támadt keserű érzelmeit, nem tört ki kebléből az elragadtatás egy­sz­er sem. Kassán ez alkalomból kezdik ismerni legja­vában, mi rá a hivatalos tollak nagyítása. Az ün­nepélyekről adott távirataik hemzsegnek oly lelke­sedés leírásáról, a­minő nem volt. Az „egetver­­deső“, „óriási“ és más jelzők kicsinyeknek bizo­nyulnak, pedig az igazság érzete esetén legalább annyit kell vala megérinteniük, mint a „Pester Lloyd“, mely nem tagadja, hogy a fogadtatás „csöndes“ volt, bár azon körülménynek tulajdo­nítja, hogy a „hiányos intézkedések következté­ben“ a közönséget meglepte a berobogó vonat. A „Neue freie Presse“ is kénytelen bevallani, hogy a fogadtatás „láthatólag hideg volt“, és külső ürü­gyek után nézve, a királyt látni vágyó kíváncsisá­got okolja a hidegségért. Nekünk azonban sem feladatunk sem ked­vünk, az igazság rovására, külső okok és ürügyek után nézni, hanem a krónikáiról tiszthez híven, constatálnunk kell, hogy belügyi és külügyi po­litika gyakorolta behatását ama kínos jelenet elő­idézésére, mely a kassai indóháznál kifejlődött. A bérelt tollak feladata lehet csak eltagadni, sőt botrányosan meghamisítani a történteket. Ez sem vesz kárba. A kassai látványokon résztvevő em­berek legalább megtanulják ismerni, hogyan ké­szítik, védik a történelmet, a­kiknek szerepe min­dent szép szín­ben látni, rózsásan leírni, még ha feketén fest is. Azok, a­kikkel a kassai fogadtatás tárgyá­ban, mint a közvetlen szemlélőkkel beszéltünk, csaknem kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy Tisza országosan gyűlölt személyének jelenléte fő­képen járult hozzá, hogy a fogadtatás oly hideg legyen a minő volt. Azt mondják ez ember pusz­ta látása idegessé teszi az embereket , s ha ez így tart, nem­sokára az insultusokat sem fogja kikerülhetni. Annak jellemzéséül, mennyire áthatotta a közönséget a kormány­elnök iránti gyűlölet, több — És ön még magánál tartja Pélé feleke­­zetének e maradványát? — Bizonyosan nem tudom, hogy hisz-e Bé­lében és imádja-e őt; csak azt tudom, hogy nem követi a legtöbb kanakok példáját, kik visszavo­nulnak minden vallásos intézménytől. Hiába igye­keztem még eddig megtudni, hogy mi a vélemé­nye e tekintetben, tisztességes hallgatással felelt minden kérdésemre. — Én ön azt mondja, hogy Kimó hű szol­gája önnek ? — A sírig ; még soha sem hagyott el; anyja dajkám volt. Kimó elkísér mindenüvé; tevékeny, erélyes, okos, megérti még intésemet is. — Hű­sége hozzáférhetlek . Mikor Honoluluban va­gyok, ő viszi számadásaimat, ő igazgatja cselé­deimet. Utamban biztos vezető, leleményes kise­gítő, — meg fogja látni holnap. Megmondtam neki, hogy merre menek, s ez elég neki. Bátran bízhatjuk rá a részleteket, nyugodtan kelhetünk útra, mert biztosak lehetünk, hogy mindenre gon­dolt, még a váratlanra is. — Már ez egy megbecsülhetlen ember az igaz .... És ő tudja Kiana jóslatát ? — Kétség kívül, csak abban kételkedem, hogy önnek megmondja. Kimónak csak egy hi­bája van, hogy nem szereti az idegeneket. Ön iránt illedelmes, tisztességes lesz, keny, és ha ki tudja csikarni titkát, de nem közli­bizony igen ügyes ember lesz. — És miért nem szereti Kimó az ide­geneket ? — Már azt nem tudom, Kimó csak engem szeret és véghetetlenül ragaszkodik hozzám. Kimó keveset beszél, tős­gyökeres kanak, magába zárt, büszke eredetére és fajára, rideg önmaga iránt és másokhoz. Földiei tisztelik őt és félnek tőle. Igen okos és ravasz, nem hiszem, hogy legyőzze u önfejűségét. Mindez nem igen bátorító volt. Hanem azért még­is feltettem magamban, hogy megkísértem.— Frank szó nélkül hallgatta beszédünket. Mint tegnap este, úgy most is öreg gaz­dánkhoz mentünk teára. Semmi különös nem for­dult elő, és aludni mentünk jó korán. Másnap reggel már szürkületkor kellett útra kelnünk. A háború. A plevnai ütközet kimenetele miatti kétség roppant izgatottságban tartja a fő­várost és — mint számos hozzánk intézett tudakozó távirat bizonyítja, — a vidéket is, mondhatjuk: az egész országot. Nem kisértjük meg annak leírását adni, hisz érzi magán s látja másokon, tapasztalja a közvélemény számtalan nyilvánulásában min­denki, s hogy e néhány szóval constatál­­tuk­, az inkább csak a későbbi nemzedék kedvéért történt. Egy tegnap éjjel Londonból érkezett távirat Lisztovából vett magántudósitás alapján azon leverő hírt hozta, hogy va­sárnap este 6 órakor Plevna már az oro­szok kezében volt. E hír azonban halva született. Ha Plevna az oroszok kezébe ta­lálna jutni, azt nem kerülő utakon kó­száló magánhírek, hanem gornisztudens és pétervári hivatalos táviratok fognak kür­tölni a szélrózsa minden irányában. Az említett távirat mindamellett is nagyon lehangolta a közönséget, olyat ál­lítván megtörténtnek, a­minek minden pil­lanatban lehető bekövetkezésétől félünk. A mai nap folyamában több harcztéri tudósítás érkezett, de ezek egyike sem erő­sítette meg a londoni távirat állítását, így tehát egész bizonyosnak tekinthetjük, hogy vasárnap estig Plevna nem jutott az oro­szok kezére. Sőt az is több mint valószínű, hogy Plevnát még hétfőn estig sem foglalták el az oroszok, mert azóta már az egész vi­lág tudná. S ha találhatunk valami meg­nyugtatót azon tudatban, hogy a törökök­nek önvédelmükre nélkülözhetlen egyik legerősebb állását egy xerxesi hadsereg bár minden erejét megfeszítve és semmi áldozattól nem irtózva ostromolva, de még nem foglalta el, úgy megnyugodhatunk, mert egy konstantinápolyi távirat szerint, mely ma (s­edden) délelőtt 10 órakor kelt, a h­arcz egyre folyik és Ozmán pasa tartja magát. De hát van-e ok oly nagy aggoda­lomra, mint a­minő a közönség közt ural­kodik? — Nincs. Igaz, hogy az egyesült román-orosz hadsereg létszáma sokkal nagyobb, mint amennyinek a támadó fél állítja, mert hi­szen minden másutt nélkülözhető haderőt Plevna alá vontak, s ide tódult az Orosz­országból aug. 1-je óta érkezett min­den segélycsapat is, de a védelem sikeres­ségére nézve elég reményt találhatunk ab­ban, hogy Plevnát „Ozmán pasa“, még pedig tekintélyes haderővel védel­mezi, hogy a plevnai állás már helyzete­ Napfelkeltekor karavánunk útban volt. Fel­használtuk a reggeli friss levegőt a mezőségen át­menni, azután már az erdőt értük el. Megálltunk egy kissé, hogy visszatekintsünk még egyszer a vendégszerető tanyára. Egy lágy szellő elhozta hozzánk az öreg gazda körül csoportosult kana­kok á 1­o­h­á­s­z kiáltásait. Kendőinket lobogtattuk feléjök, és néhány percz múlva az erdőnek csen­des árnyéka takará el hátunk mögött a láthatárt. Utunk egyenesen egy zöld sűrűségnek tartott, Kimó két kanak segítségével egyengette elől az ágakat; utánna mentek vaqueros-aink izmos kis fürge lovaikon. Nyereg-kápájuk körül csavarták lasso-jukat, melyet sohasem hagynak el maguktól, s mely rettenetes fegyver kezeik között. Övükben egy rövid balta, bokájuk kötéséből pedig egy kés­nek nyele látszott ki, mel­lyel a vad teheneket és vadkanokat szokták megölni és eldarabolni. Há­tuk mögött egy csapat benszülött nő lovagolt, Janó kísérői. Nehezen lehetne e nő-lovasok fes­­tőies kinézéséről fogalmat adni; hosszú, kirívó színü ruháik, virág bokrétákból készített fejdíszeik meglepő tekintetet kölcsönzött a nézőnek. Lo­vaiknak nyakát haraszt koszorúkkal vették körül, okaimul a nap sugarai és a legyek csípései ellen. Utánuk egy bizonyos távolságra jöttünk mi, és a menetet az élelmi­szerrel ellátott öszvéreket vezető kanakok zárták be. Magára akarván hagyni a fiatal szerelmes párt, előre vágtattam Kimó mellé. Látásból ugyan ismertem őt, de vele még sohasem beszéltem, ki­véve azt a pár szót, mikor Honoluluban Jane-nál tettem látogatást. Közeledtemre meghajtotta magát, és a mellette levő két kanak lassítá­sora lépését, hogy tőlünk hátramaradjanak. — Lehetetlen pontosabbnak lenni, mint te vagy, Kimó, neked köszönhetjük, hogy a kijelölt időben elindultunk. — A herczegnő megparancsolta, én pedig telj­esítettem­. — És nehéz lenne azt pontosabban teljesí­teni, viszonzom neki, annélkül, hogy nem sokat ígérő felelete után reményt vesztettem volna. Mi­korra érkezünk a vulkánhoz? — Holnap délután, legfeljebb este. — Hol halunk meg az éjjel? nél fogva is erős, és hogy Ozmán pasá­nak elég ideje volt a védelemhez tőle tel­­hetőleg hozzálátni. Tekintetbe kell vennünk továbbá, hogy Plevnát nem ujonczok, hanem kipró­bált , győzni szokott hősök, — nem ágyuablakul szánt értelmetlen, érzéketlen csorda, hanem öntudatosan harczoló, hazá­­jukért lelkesült honfiak védelmezik. Legyen bár a megírva, hogy Plevnát sors­könyvében az a törököknek el kell veszteniök, megírva kell lenni annak is, hogy csak hosszas védelem után és a segélyre való kilátás nélkül veszthetik el. Azt az egyet bizonyosnak tekinthet­jük, hogy az oroszok nem lesznek képesek Plevnát rohammal bevenni, s a­meddig Ozmán pasa táborában az élelmi­szerek el nem fogytak, addig ő állását föl nem adja. Ezeket tekintetbe véve, bizalommal várhatjuk az ütközet kimenetelét. Szü­le­i i­­a n pasa útban van Plevna felé, s Mehemed Ali f. hó 7-án és 8-án nyert győzelmei folytán oly állást foglalt, mely az oroszok helyzetét a legkomolyabbnak tünteti föl, mit eléggé bizonyít a következő bjelai távirat: E hó 8-án sok küzdelem után a trón­örökös serege kénytelen volt visszavonulni a J­a­n­t­r­a partjára , mert Mehemed Ali serege erősebb volt mint gondolták, és egyes részeihez irreguláris lovasság is csatlakoztak. A paraván-pirgoszi országút elveszett. Az oroszok a fekete Lom bal­partján minden magaslatot elhagytak. Az oroszok hadivonala Mecskán, Trszteniken, Obiiteniken, Besbunárkiösön vonul keresz­tül Bjeláig és Karamszalig terjed. A törökök csatasora uralkodik a bjela-ruscsuki vona­lon Pirgoszig és Krasznán, Tomasznikon, Damogilán, Banicskán és Koprivcsán megy át; végső jobbszárnyuk Karancsa mellett érinti a Jantrát és a tirnova-bjela-sziszto­­vai utat.“ Egy a térképre vetett pillantás azon­nal meggyőz afelől, hogy a trónörökös hadserege a Jantrához van szorítva. Még egy győzelem, és Mehemed Ali előtt nyitva lesz az ut a Jantrán át Lisztová­­hoz vagy Plevnához, de Miklós nagyher­­czeg egyiket sem fogja bevárni Plevna alatt, hanem ezt, ha addig be nem vette, elhagyva, sietni fog mennél erősebb vé­delmi állást foglalni. Az orosz katonai körök maguk is úgy vannak meggyőződve, hogy ha Ozmán pasa még nyolcz vagy tiz napig képes lesz magát tartani, akkor az orosz hadsereg kétségbeejtő helyzetbe jut. * * AZ „EGYETEM" TAEGZAJA. TZ X 1ST — Beszély. — Varigny után. (Folytatás.) Rövid étkezés után visszaindultunk a tanya felé. Frank nyugtalan volt, menését sietteté. Jane észrevette jövetelünket, a verandán ülve gazdánk mellett, hamis mosolygással fogadott. Mi nem vártuk önöket ily korán, mondá Franknak. .Atyja azt mondta, hogy csak az éjjel fognak megérkezni, annyira érdekli önt a faül­tetés ? — Rendes időben igen, de most, hogy ön­höz van szerencsénk, kit oly ritkán látunk .... — Tehát én értem jött vissza, kérdé Jane, igyekezvén tréfás hangját megtartani, mely annyira ellenkezett Franknak egyszerű és komoly magatar­tásával. — Igen. Kezét nyújtá nekem, hogy elvonja a figyel­met megzavarodásáról, s néhány értelmetlen szót mondtunk egymásnak. Frank embereihez ment, hogy felügyeljen az utikészületekre. Midőn vissza­tért, felkérte Jane-t egy kis sétára. A nap hősége már elmúlt; gyenge, illatos szellő mozgatta a nagy hibiscusok ágait, melyeknek magas levein éji szál­lást kereső madarak himbálódzanak. Jane fiatal barátom karjába kapaszkodott, én pedig őszinte kivánataimmal kísértem a tova haladó fiatal párt. Egy óra múlva az esti ebéd harangja vissza­­hita őket. Jane-nak szemei nedvesek voltak. — Mi baja önnek? mondom, nem tartóztathatva vissza kérdésemet. — Elkísértem Frankot anyja és nővére sír­jához ; róluk beszélt és az annyira megindított en­gem, ki nem ismerte anyját, és kinek nem volt nővére. Frank barátom más sétát választhatott volna és Tágabb, társalgási anyagot. — Épen nem, és én nem értem önt, vála­szolá a türelmetlenség azon hangján, melyet már egy párszor hallottam tőle. Nem bizony, nem ér­tem önt, mert veheti azt tőle rész néven. Csak azoknak szoktunk szeretteinkről beszélni, kiket tisztelünk és szeretünk. — Önnek igaza van, beismerem hibámat. Tudom mennyire tiszteli önt Frank és szereti.... Félbeszakított egy taglejtéssel, aztán jól a szemem közé nézett, mintha titkos gondolatomat, rejtett szándékomat akarta volna kitalálni ; egy­szerre elfordult tőlem bizonyos kevély közömbös­séggel. — Az asztalnál várnak ránk, mondá ismét, és én számítok önre, hogy választani fog szá­munkra valamely — igen vig — társalgási anyagot. Leültünk az asztalhoz. Ígéretemet akartam teljesíteni, de siker nélkül, és inkább figyeltem, mint beszéltem. Franknak arcza komoly volt, de nem szomorú; ő már szívesebben beszélt. — Mi Jane-t illeti, úgy látszott mintha ingerelni akarta volna, azután pedig hallgatta Frankot.­­ Beszélt terveiről, a hazai szigetek jövőjéről, a czivilizació sebes lépéséről, a nagy­hatalmak kapzsi politiká­járól. Mint a független párt nyílt védője, fenye­getőnek tarta a növekedő amerikai befolyást, és­­ számított Anglia és Francziaországra, hogy segí­teni fogják az egyensúlyt fentartani a benszülöt­­tek részére. — Nagyon hamar végeztek mindent, mondá. Alig bukkanik ki az ország a feudalizmus köréből, s már­is kevésnek tartják az alkotmányos mo­narchiát. Feledik, hogy nincs még száz éve an­nak, hogy az első térítők jöttek ide. Elkábítja őket az eddigi siker, és bizonyára nem ismeri az a kanokokat, ki azt hiszi, hogy ők már testestől­­lelkestől keresztények.­­ Pedig a legnagyobb része már az, felesé Jane, de vannak sokan, kik elhagyták ugyan régi vallásos babonaságaikat, de azért új hitre nem jár­tak át. Máson ragaszkodnak még ősi vallásukhoz, de nem merik mutatni. Nagyon hiszem, hogy Kimó is ez utóbbiak közé tartozik. — Kimó­­ nem az, a­kiről tegnap beszélt ? — De, igen, ő. * Abdul Kerim ügyéről a következőket irja a „Köln­ Zeitung“ pérai levelezője: Abdul Kerim bezáratott a szeraskieratusban. Redif pasával is ez történt volna, minthogy azonban nem akart ellen­ségei kezére kerülni, vagy nyolcz orvos által meg­vizsgáltatta magát, és ezek mindjárt constatálták, hogy az ex-m­iniszter veszélyes szívbajban szenved, mely a legcsekélyebb erőlködésnél halálát okozhatná. Ugyanazon időben Redif egy iratot intézett Namik pasához, a törvényszék elnökéhez, hogy küldje át neki a hozzája intézendő kérdéseket, hogy azokra elkészíthesse válaszát. Namik, bölcsen azzal vála­szolt erre, hogy tudtára adta, miszerint a seras­­kieratushoz közel eső kórházban egy szobát fen­ségel. — Oláá­nál­ a legelő ott jó, és a víz egész­embereink hamar fognak ott önök szá­mára hajlékot építeni, és sok vad­lúd is tanyázik ezen időtájban, habár nem vagyunk rászorulva, mert van elég élelmi­szerünk. — Már látom, hogy benned lehet bízni. Sokszor mentél már ezen keresztül? — Bizony sokszor, legendáink is megemlé­­keznek róla. — Tudom a herczegnőtől, hogy te sok régi éneket ismersz. Egy különösen nagyon érdekelt, a Kiana éneke; te is tudod ? — Tudom. Hallottam tegnap, amint Kiana azt önnek elmondá; a verandán voltam. — Akkor hallottad azt is, mit kérdéseimre felelt? — Igen, — felelt minden habozás nélkül. — Ő megmondta önnek, hogy,én tudom Kiana jóslatát, és igazat mondott. Én megesküdtem anyámnak, mint ő megesküdött az övének, hogy nem árulom el a titkot. Kiana jóslatát csak akkor fogják megtudni, midőn már az beteljesedik .... Erre félbeszakítá beszédét néhány pillanatra, az­tán ismét folytatá: — Én tudom, hogy ön fa­jomnak barátja, hogy védi jogait és függetlensé­gét az idegenek ellen, ezt köszönöm is önnek. Kiana jóslata talán már közel van a beteljesedés­hez. A­mely napon az megtörténik, ha élek, el­mondom önnek, — de addig hallgatok. Csodálkozva néztem reá. Oly különös meg­győződéssel beszélt, hogy szinte megindultam rajta. — Jó, én tisztelem hallgatásodat, hanem emlékezzél meg ígéretedre. — Nem felejtem el, — és, — tévé hozzá mélyen elcsüggedve, — elmondom akkor, a­mit tudni kíván. De bár soha se jönne az a pillanat! Visszatartom lovamat, elmenni hagytam mel­lettem a két kajakot, és a fiatalokhoz csatla­koztam. Jane vígan beszélgetett Frankkal. Úgy lát­szik, Frank nem használta hiába idejét, legalább arczkifejezése arra mutatott, a herczegnőó szintén igen elégültnek látszott. Kielégített kaczérság, több vagy kevesebb volt-e az, nem tudnám meg­mondani.

Next