Egyetértés, 1877. szeptember (11. évfolyam, 221-250. szám)
1877-09-12 / 232. szám
XL évfolyam. Budapest. Előfizetési dij: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre . Belévre . . Negyedévre Egy hóra . 20.— 10.19 . — l.SO Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij : 9 hasábos perifaor egyszeri hirdetése 12 kr., többs örül kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajczár. 232. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. A kassai parádé. Megvolt a fényes parádé: virág, fáklya, mécs, czifra egyenruha, ágyudörgés, harangzúgás, pap, katona, hivatalnok. Csak a népből nem volt egyéb a kiváncsiságnál, vagyis a gyermeki rész a férfi helyett. A polgármester üdvözölte az alkotmányos királyt a csillogó dísz között, melyet mükertészi izlés varázsolt az állomáshely oszlopai fölé. De mit ér a szingazdag virág, zöld lomb és zászló, ha nem zsibong köpüjéből a méhraj vidoran. Akarná, de nem lehet. Az anyakirály mellől látja ólálkodni az undorgerjesztő keresztes pókot, mely eljött mérget színi abból a kehelyből, ahonnan mézet szed a szorgalom, ha hálót nem vetnek kezére és lábára. Az a háló ! Az a háló! Fogva van benne a lelkesedés, s csupán a keserűség virraszt susogva szemrehányólag: Gazdaságom sejtjei szétdulva, herék táboroznak környékemben, istenítélet viharzik szomszédomban, s nincs jajomat a ki hallja. Mi vagyok hát én isten képére teremtett lényekből álló sokadalom — nép? Mi akaratom — közvélemény? Hanem azért üdvözölünk magyarok fölkent királya; ősök trónján ezredéves koronával ékített feje a nemzetnek! Nem bécsi csőcseléket látsz itt zajongni a kétfejű sassal jelölt császári kocsi után; nem egy osztrák város együgyüsége szól fel az ünnepély pazar fényében a kétértelmű szóval: „Felség tartozunk vele!“ Komoly nép, tul leyalis, tulbecsületes emeli le kalapját „csöndesen “ Máskép nem képes. El van fogadva a szive, haragos a lelke s tegyen róla a bécsi kamarilla; feleljen érte a bábok kormánya. Régi tanulság az, hogy a nép nem tud tetetni. Örök törvények szerint játszanak lelke húrjain az érzelmek. Bánat és öröm, kétely és bizalom ott ülnek arczán; sir, ha kényeznie kell; lelkesül, ha teheti; menydörög, ha kénytelen; őrjöng, ha felkorbácsolják. Hivatalos előírást nem ismer a nép érzelmei nyilvánításában sem isten, sem ember előtt. Nem ismert Kassán sem. Ezer és egy oka volt rá. Loyalis nép a magyar nép. Nagyon is az. De a loyalitás nem mindig majomtól tanulja szerepét, hogy hízelegjen, és asztalkendőt tartson. A loyalitásnak szokás az iskolája, ez teszi második természetté, de az alaptermészet, az emberi mindig az igazság ösztöne marad. Ez az emberi adott hideg jelleget a kassai parádénak. A nép meg akarta győzni a kormányelnök szemeláttára a királyt, ,mennyire nincs megelégedve sorsával. És nem azért király király, hogy hízelegve boruljon lábaihoz a a nép, hanem hogy megfigyelje a királyok számára irt legnagyobb szót: a népek szavát a bon javára. És volt-e valaha nagyobb szükség a tartózkodás hangulatában kifejezésre juttatni, hogy a nép elégedetlen. Nem nyert-e jogot és jelt a nép a tartózkodásra közgazdasági állapotának fenekes megrontásában? Nem sarkalta-e hidegségre a kassai parádék katonai üressége, midőn érdekeiért katonásai helyett harczot követel az ország? Nem fagyasztotta-e meg ereiben a becsületesség és hazafiság melegjét, midőn I. Ferencz József „apostoli“ király mellett látta kilépni Tisza Kálmánt a farizeusok királyát ? Ki mer követ vetni a kassai népre, hogy hideg és kemény volt, mint a márvány, melyet földforradalmak és nehéz idők azzá tettek. A „kíváncsiság“ köté le a tömeg lelkesedését : a berobogó vonat helytelen jelzése miatt maradt „csöndes.“ Efféle és ehhez hasonló szólamokkal akarják megtompítani az élt, melyet a kassai pályaudvaron nyüzsgő a néptömeg hangulata köszörült a parádé kövén. Igaz kíváncsiság köté le a nép nyelvét. Kiváncsi tudni : mi a kormány keleti politikája, mit akarnak az orosz barátsággal az udvarnál ? A berobogó vonat helytelen jelzése is helyes ok a csöndességre. Hiszen a nép vonatot várt, amely színpadi harczok látványai helyett a népérdekek megvédésének komoly harczával lép az ország elé, s nem haragos Bihar Csalóka Péterét szállítja szemöldökét rángatni. Dicsőség azért a kassai népnek, a Bocskayak, Bethlenek és Rákóczyak egykori sasfészke a rendíthetetlen Kárpátok tövéből hozta össze a népet azon székesegyház terén, a melynek rézfedeléből verték hajdan a pénzt e felírással : „Pro patria et libertate“, jus Kárpát vadregényes bérczeinek saskeselyüi még nem szülnek merő gyáva galambot. Nem kivált, midőn a baracconnei oroszlán rázza sörényét és szavának dörgő igazságai behatolnak a vesék és szivek mélyébe. Kossuth Lajos se hitte volna, hogy szózatát oly gyorsan érezhetővé teszi Kassán „ez a mi áldott jó magyar népünk“. Szavának összes ereje felszínre tört, hogy a trónig jutva éreztesse a mint jó : „Ha az úgynevezett döntő körökben azt hinnék, hogy ez a mozgalom hazánkban csak amolyan izgatottság, amely fellobbant egyesek gyújtó szavára, s a mint fellobbant, úgy el is alszik, hát én azt mondom nekik vigyázzanak, nehogy az idő saját kárukkal tanítsa meg őket, hogy mily irtózatosan csalatkoztak.“ Ez azon szempont, amely nagy jelentőségűvé teszi a kassai ünnepélynél „feltűnővé lett“ és „közbeszéd tárgyát képező“ hangulatot. Kossuth hatalmas levelének aproposra jött szavaival élve: „Amaz ezredéves tölgy ép, egészséges lombjainak suhogása az, mely annyi vésznek, viharnak ellenállt, s ellent fog állani ezentúl is, „veletek általatok, ha nektek tetszik, nélkületek, ellenetek, ha kell“ ellent fog tudni állani, mert gyökerei a honszeretetnek, a minden ösztönök legerősbikének, a nemzeti önfentartás ösztönének szívós talajában állanak megrendíthetlenül. Istenemre mondom: e tölggyel számolnotok kell! ‘ Istenünkre számoljanak is vele, mert a kassai hangulat „közbeszéd tárgyát tevő“ suhogása a nemzet nevében szólt: „Az uralkodóház pedig vessen számot a történelem logikájával.“ V e r h o v a y Gyűl a. A fekete-sárga zászlókkal való díszítés miatt a „Pesti Napló“ is megrójja Andrássyt, akinek kassai háza oly botrányosan vált ki a többiek közül. Mentségéül hozza fel mindazáltal, hogy a fekete-sárga az Andrássynak családi színe. Na már, ami politikáját, és újabb udvaronczi szereplését illeti, igaza van a Naplónak, midőn sárga-feketének mondja az Andrássyak családi színeit. Hanem tudtunkkal más volt e szín azelőtt, s még ha az lett volna is, a 48 — 49-iki Andrássy megváltoztatta volna. — Tényleg azonban ily változtatásra szükség sem volt, mert a családi szin eredetileg nem fekete-sárga, hanem kék-sárga. Tíz év óta a kék úgy látszik gyászosan megfeketedett. Így legalább megvan a teljes összhang, s nincs egy tenyérnyi nemzeti szin sem. Szerda, 1877. szeptember 12. Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himző-utcza 1. sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó-hivatal: Budapest, IV. himző-utcsa 1. 89. hová az előfizetési pénzek küldendők, példát hoznak fel. Egy utczai gammn gúnyos pajkosságból nevét kiáltotta el. Alig, hogy a körülállok meghallották, oly helyre kívánták hangosan, ahol a nép akaratából nem szokták a miniszterek tisztességgel végezni pályájukat. Egy vendéglőben a fogadtatás hidegsége képezvén a társalgást, mindnyájan megegyeztek abban, hogy ha a király kíséretében nem jó, hanem maga magát jó hivatalosan ünnepeltetni, aligha kerülheti ki, hogy a nép hangosan ne szidja. Ilyen az ő dicsősége. A király Kassán. A hidegségről, mely a kassai ünnepélyek uralkodó jellemvonása volt, sokat beszélnek az onnan érkezők. Megerősítik, hogy a nép tüntetőleg tartózkodó volt. A fogadtatás ünnepélyénél annyira leköték a keleti eseményekben követett politika viszásságai a kedélyeket, hogy nem bírt lelkesedni, s az óljenekkel adós maradt. A tábori mise, katonai szemlék, kivilágítás alkalmával szórványosan próbálták éljen szavakkal felvillanyozni a közönséget, de a hangulat oly nyomott maradt, hogy a magyarországi lármás ünnepeltetési szokások mellett sem bírt élénkké válni. A nép nem tudta leküzdeni a kiegyezés és keleti kérdés felett támadt keserű érzelmeit, nem tört ki kebléből az elragadtatás egyszer sem. Kassán ez alkalomból kezdik ismerni legjavában, mi rá a hivatalos tollak nagyítása. Az ünnepélyekről adott távirataik hemzsegnek oly lelkesedés leírásáról, aminő nem volt. Az „egetverdeső“, „óriási“ és más jelzők kicsinyeknek bizonyulnak, pedig az igazság érzete esetén legalább annyit kell vala megérinteniük, mint a „Pester Lloyd“, mely nem tagadja, hogy a fogadtatás „csöndes“ volt, bár azon körülménynek tulajdonítja, hogy a „hiányos intézkedések következtében“ a közönséget meglepte a berobogó vonat. A „Neue freie Presse“ is kénytelen bevallani, hogy a fogadtatás „láthatólag hideg volt“, és külső ürügyek után nézve, a királyt látni vágyó kíváncsiságot okolja a hidegségért. Nekünk azonban sem feladatunk sem kedvünk, az igazság rovására, külső okok és ürügyek után nézni, hanem a krónikáiról tiszthez híven, constatálnunk kell, hogy belügyi és külügyi politika gyakorolta behatását ama kínos jelenet előidézésére, mely a kassai indóháznál kifejlődött. A bérelt tollak feladata lehet csak eltagadni, sőt botrányosan meghamisítani a történteket. Ez sem vesz kárba. A kassai látványokon résztvevő emberek legalább megtanulják ismerni, hogyan készítik, védik a történelmet, akiknek szerepe mindent szép színben látni, rózsásan leírni, még ha feketén fest is. Azok, akikkel a kassai fogadtatás tárgyában, mint a közvetlen szemlélőkkel beszéltünk, csaknem kivétel nélkül megegyeznek abban, hogy Tisza országosan gyűlölt személyének jelenléte főképen járult hozzá, hogy a fogadtatás oly hideg legyen a minő volt. Azt mondják ez ember puszta látása idegessé teszi az embereket , s ha ez így tart, nemsokára az insultusokat sem fogja kikerülhetni. Annak jellemzéséül, mennyire áthatotta a közönséget a kormányelnök iránti gyűlölet, több — És ön még magánál tartja Pélé felekezetének e maradványát? — Bizonyosan nem tudom, hogy hisz-e Bélében és imádja-e őt; csak azt tudom, hogy nem követi a legtöbb kanakok példáját, kik visszavonulnak minden vallásos intézménytől. Hiába igyekeztem még eddig megtudni, hogy mi a véleménye e tekintetben, tisztességes hallgatással felelt minden kérdésemre. — Én ön azt mondja, hogy Kimó hű szolgája önnek ? — A sírig ; még soha sem hagyott el; anyja dajkám volt. Kimó elkísér mindenüvé; tevékeny, erélyes, okos, megérti még intésemet is. — Hűsége hozzáférhetlek . Mikor Honoluluban vagyok, ő viszi számadásaimat, ő igazgatja cselédeimet. Utamban biztos vezető, leleményes kisegítő, — meg fogja látni holnap. Megmondtam neki, hogy merre menek, s ez elég neki. Bátran bízhatjuk rá a részleteket, nyugodtan kelhetünk útra, mert biztosak lehetünk, hogy mindenre gondolt, még a váratlanra is. — Már ez egy megbecsülhetlen ember az igaz .... És ő tudja Kiana jóslatát ? — Kétség kívül, csak abban kételkedem, hogy önnek megmondja. Kimónak csak egy hibája van, hogy nem szereti az idegeneket. Ön iránt illedelmes, tisztességes lesz, keny, és ha ki tudja csikarni titkát, de nem közlibizony igen ügyes ember lesz. — És miért nem szereti Kimó az idegeneket ? — Már azt nem tudom, Kimó csak engem szeret és véghetetlenül ragaszkodik hozzám. Kimó keveset beszél, tősgyökeres kanak, magába zárt, büszke eredetére és fajára, rideg önmaga iránt és másokhoz. Földiei tisztelik őt és félnek tőle. Igen okos és ravasz, nem hiszem, hogy legyőzze u önfejűségét. Mindez nem igen bátorító volt. Hanem azért mégis feltettem magamban, hogy megkísértem.— Frank szó nélkül hallgatta beszédünket. Mint tegnap este, úgy most is öreg gazdánkhoz mentünk teára. Semmi különös nem fordult elő, és aludni mentünk jó korán. Másnap reggel már szürkületkor kellett útra kelnünk. A háború. A plevnai ütközet kimenetele miatti kétség roppant izgatottságban tartja a fővárost és — mint számos hozzánk intézett tudakozó távirat bizonyítja, — a vidéket is, mondhatjuk: az egész országot. Nem kisértjük meg annak leírását adni, hisz érzi magán s látja másokon, tapasztalja a közvélemény számtalan nyilvánulásában mindenki, s hogy e néhány szóval constatáltuk, az inkább csak a későbbi nemzedék kedvéért történt. Egy tegnap éjjel Londonból érkezett távirat Lisztovából vett magántudósitás alapján azon leverő hírt hozta, hogy vasárnap este 6 órakor Plevna már az oroszok kezében volt. E hír azonban halva született. Ha Plevna az oroszok kezébe találna jutni, azt nem kerülő utakon kószáló magánhírek, hanem gornisztudens és pétervári hivatalos táviratok fognak kürtölni a szélrózsa minden irányában. Az említett távirat mindamellett is nagyon lehangolta a közönséget, olyat állítván megtörténtnek, aminek minden pillanatban lehető bekövetkezésétől félünk. A mai nap folyamában több harcztéri tudósítás érkezett, de ezek egyike sem erősítette meg a londoni távirat állítását, így tehát egész bizonyosnak tekinthetjük, hogy vasárnap estig Plevna nem jutott az oroszok kezére. Sőt az is több mint valószínű, hogy Plevnát még hétfőn estig sem foglalták el az oroszok, mert azóta már az egész világ tudná. S ha találhatunk valami megnyugtatót azon tudatban, hogy a törököknek önvédelmükre nélkülözhetlen egyik legerősebb állását egy xerxesi hadsereg bár minden erejét megfeszítve és semmi áldozattól nem irtózva ostromolva, de még nem foglalta el, úgy megnyugodhatunk, mert egy konstantinápolyi távirat szerint, mely ma (sedden) délelőtt 10 órakor kelt, a harcz egyre folyik és Ozmán pasa tartja magát. De hát van-e ok oly nagy aggodalomra, mint aminő a közönség közt uralkodik? — Nincs. Igaz, hogy az egyesült román-orosz hadsereg létszáma sokkal nagyobb, mint amennyinek a támadó fél állítja, mert hiszen minden másutt nélkülözhető haderőt Plevna alá vontak, s ide tódult az Oroszországból aug. 1-je óta érkezett minden segélycsapat is, de a védelem sikerességére nézve elég reményt találhatunk abban, hogy Plevnát „Ozmán pasa“, még pedig tekintélyes haderővel védelmezi, hogy a plevnai állás már helyzete Napfelkeltekor karavánunk útban volt. Felhasználtuk a reggeli friss levegőt a mezőségen átmenni, azután már az erdőt értük el. Megálltunk egy kissé, hogy visszatekintsünk még egyszer a vendégszerető tanyára. Egy lágy szellő elhozta hozzánk az öreg gazda körül csoportosult kanakok á 1ohász kiáltásait. Kendőinket lobogtattuk feléjök, és néhány percz múlva az erdőnek csendes árnyéka takará el hátunk mögött a láthatárt. Utunk egyenesen egy zöld sűrűségnek tartott, Kimó két kanak segítségével egyengette elől az ágakat; utánna mentek vaqueros-aink izmos kis fürge lovaikon. Nyereg-kápájuk körül csavarták lasso-jukat, melyet sohasem hagynak el maguktól, s mely rettenetes fegyver kezeik között. Övükben egy rövid balta, bokájuk kötéséből pedig egy késnek nyele látszott ki, mellyel a vad teheneket és vadkanokat szokták megölni és eldarabolni. Hátuk mögött egy csapat benszülött nő lovagolt, Janó kísérői. Nehezen lehetne e nő-lovasok festőies kinézéséről fogalmat adni; hosszú, kirívó színü ruháik, virág bokrétákból készített fejdíszeik meglepő tekintetet kölcsönzött a nézőnek. Lovaiknak nyakát haraszt koszorúkkal vették körül, okaimul a nap sugarai és a legyek csípései ellen. Utánuk egy bizonyos távolságra jöttünk mi, és a menetet az élelmiszerrel ellátott öszvéreket vezető kanakok zárták be. Magára akarván hagyni a fiatal szerelmes párt, előre vágtattam Kimó mellé. Látásból ugyan ismertem őt, de vele még sohasem beszéltem, kivéve azt a pár szót, mikor Honoluluban Jane-nál tettem látogatást. Közeledtemre meghajtotta magát, és a mellette levő két kanak lassításora lépését, hogy tőlünk hátramaradjanak. — Lehetetlen pontosabbnak lenni, mint te vagy, Kimó, neked köszönhetjük, hogy a kijelölt időben elindultunk. — A herczegnő megparancsolta, én pedig teljesítettem. — És nehéz lenne azt pontosabban teljesíteni, viszonzom neki, annélkül, hogy nem sokat ígérő felelete után reményt vesztettem volna. Mikorra érkezünk a vulkánhoz? — Holnap délután, legfeljebb este. — Hol halunk meg az éjjel? nél fogva is erős, és hogy Ozmán pasának elég ideje volt a védelemhez tőle telhetőleg hozzálátni. Tekintetbe kell vennünk továbbá, hogy Plevnát nem ujonczok, hanem kipróbált , győzni szokott hősök, — nem ágyuablakul szánt értelmetlen, érzéketlen csorda, hanem öntudatosan harczoló, hazájukért lelkesült honfiak védelmezik. Legyen bár a megírva, hogy Plevnát sorskönyvében az a törököknek el kell veszteniök, megírva kell lenni annak is, hogy csak hosszas védelem után és a segélyre való kilátás nélkül veszthetik el. Azt az egyet bizonyosnak tekinthetjük, hogy az oroszok nem lesznek képesek Plevnát rohammal bevenni, s ameddig Ozmán pasa táborában az élelmiszerek el nem fogytak, addig ő állását föl nem adja. Ezeket tekintetbe véve, bizalommal várhatjuk az ütközet kimenetelét. Szülei ia n pasa útban van Plevna felé, s Mehemed Ali f. hó 7-án és 8-án nyert győzelmei folytán oly állást foglalt, mely az oroszok helyzetét a legkomolyabbnak tünteti föl, mit eléggé bizonyít a következő bjelai távirat: E hó 8-án sok küzdelem után a trónörökös serege kénytelen volt visszavonulni a Jantra partjára , mert Mehemed Ali serege erősebb volt mint gondolták, és egyes részeihez irreguláris lovasság is csatlakoztak. A paraván-pirgoszi országút elveszett. Az oroszok a fekete Lom balpartján minden magaslatot elhagytak. Az oroszok hadivonala Mecskán, Trszteniken, Obiiteniken, Besbunárkiösön vonul keresztül Bjeláig és Karamszalig terjed. A törökök csatasora uralkodik a bjela-ruscsuki vonalon Pirgoszig és Krasznán, Tomasznikon, Damogilán, Banicskán és Koprivcsán megy át; végső jobbszárnyuk Karancsa mellett érinti a Jantrát és a tirnova-bjela-szisztovai utat.“ Egy a térképre vetett pillantás azonnal meggyőz afelől, hogy a trónörökös hadserege a Jantrához van szorítva. Még egy győzelem, és Mehemed Ali előtt nyitva lesz az ut a Jantrán át Lisztovához vagy Plevnához, de Miklós nagyherczeg egyiket sem fogja bevárni Plevna alatt, hanem ezt, ha addig be nem vette, elhagyva, sietni fog mennél erősebb védelmi állást foglalni. Az orosz katonai körök maguk is úgy vannak meggyőződve, hogy ha Ozmán pasa még nyolcz vagy tiz napig képes lesz magát tartani, akkor az orosz hadsereg kétségbeejtő helyzetbe jut. * * AZ „EGYETEM" TAEGZAJA. TZ X 1ST — Beszély. — Varigny után. (Folytatás.) Rövid étkezés után visszaindultunk a tanya felé. Frank nyugtalan volt, menését sietteté. Jane észrevette jövetelünket, a verandán ülve gazdánk mellett, hamis mosolygással fogadott. Mi nem vártuk önöket ily korán, mondá Franknak. .Atyja azt mondta, hogy csak az éjjel fognak megérkezni, annyira érdekli önt a faültetés ? — Rendes időben igen, de most, hogy önhöz van szerencsénk, kit oly ritkán látunk .... — Tehát én értem jött vissza, kérdé Jane, igyekezvén tréfás hangját megtartani, mely annyira ellenkezett Franknak egyszerű és komoly magatartásával. — Igen. Kezét nyújtá nekem, hogy elvonja a figyelmet megzavarodásáról, s néhány értelmetlen szót mondtunk egymásnak. Frank embereihez ment, hogy felügyeljen az utikészületekre. Midőn visszatért, felkérte Jane-t egy kis sétára. A nap hősége már elmúlt; gyenge, illatos szellő mozgatta a nagy hibiscusok ágait, melyeknek magas levein éji szállást kereső madarak himbálódzanak. Jane fiatal barátom karjába kapaszkodott, én pedig őszinte kivánataimmal kísértem a tova haladó fiatal párt. Egy óra múlva az esti ebéd harangja visszahita őket. Jane-nak szemei nedvesek voltak. — Mi baja önnek? mondom, nem tartóztathatva vissza kérdésemet. — Elkísértem Frankot anyja és nővére sírjához ; róluk beszélt és az annyira megindított engem, ki nem ismerte anyját, és kinek nem volt nővére. Frank barátom más sétát választhatott volna és Tágabb, társalgási anyagot. — Épen nem, és én nem értem önt, válaszolá a türelmetlenség azon hangján, melyet már egy párszor hallottam tőle. Nem bizony, nem értem önt, mert veheti azt tőle rész néven. Csak azoknak szoktunk szeretteinkről beszélni, kiket tisztelünk és szeretünk. — Önnek igaza van, beismerem hibámat. Tudom mennyire tiszteli önt Frank és szereti.... Félbeszakított egy taglejtéssel, aztán jól a szemem közé nézett, mintha titkos gondolatomat, rejtett szándékomat akarta volna kitalálni ; egyszerre elfordult tőlem bizonyos kevély közömbösséggel. — Az asztalnál várnak ránk, mondá ismét, és én számítok önre, hogy választani fog számunkra valamely — igen vig — társalgási anyagot. Leültünk az asztalhoz. Ígéretemet akartam teljesíteni, de siker nélkül, és inkább figyeltem, mint beszéltem. Franknak arcza komoly volt, de nem szomorú; ő már szívesebben beszélt. — Mi Jane-t illeti, úgy látszott mintha ingerelni akarta volna, azután pedig hallgatta Frankot. Beszélt terveiről, a hazai szigetek jövőjéről, a czivilizació sebes lépéséről, a nagyhatalmak kapzsi politikájáról. Mint a független párt nyílt védője, fenyegetőnek tarta a növekedő amerikai befolyást, és számított Anglia és Francziaországra, hogy segíteni fogják az egyensúlyt fentartani a benszülöttek részére. — Nagyon hamar végeztek mindent, mondá. Alig bukkanik ki az ország a feudalizmus köréből, s máris kevésnek tartják az alkotmányos monarchiát. Feledik, hogy nincs még száz éve annak, hogy az első térítők jöttek ide. Elkábítja őket az eddigi siker, és bizonyára nem ismeri az a kanokokat, ki azt hiszi, hogy ők már testestőllelkestől keresztények. Pedig a legnagyobb része már az, felesé Jane, de vannak sokan, kik elhagyták ugyan régi vallásos babonaságaikat, de azért új hitre nem jártak át. Máson ragaszkodnak még ősi vallásukhoz, de nem merik mutatni. Nagyon hiszem, hogy Kimó is ez utóbbiak közé tartozik. — Kimó nem az, akiről tegnap beszélt ? — De, igen, ő. * Abdul Kerim ügyéről a következőket irja a „Köln Zeitung“ pérai levelezője: Abdul Kerim bezáratott a szeraskieratusban. Redif pasával is ez történt volna, minthogy azonban nem akart ellenségei kezére kerülni, vagy nyolcz orvos által megvizsgáltatta magát, és ezek mindjárt constatálták, hogy az ex-miniszter veszélyes szívbajban szenved, mely a legcsekélyebb erőlködésnél halálát okozhatná. Ugyanazon időben Redif egy iratot intézett Namik pasához, a törvényszék elnökéhez, hogy küldje át neki a hozzája intézendő kérdéseket, hogy azokra elkészíthesse válaszát. Namik, bölcsen azzal válaszolt erre, hogy tudtára adta, miszerint a seraskieratushoz közel eső kórházban egy szobát fenségel. — Oláánál a legelő ott jó, és a víz egészembereink hamar fognak ott önök számára hajlékot építeni, és sok vadlúd is tanyázik ezen időtájban, habár nem vagyunk rászorulva, mert van elég élelmiszerünk. — Már látom, hogy benned lehet bízni. Sokszor mentél már ezen keresztül? — Bizony sokszor, legendáink is megemlékeznek róla. — Tudom a herczegnőtől, hogy te sok régi éneket ismersz. Egy különösen nagyon érdekelt, a Kiana éneke; te is tudod ? — Tudom. Hallottam tegnap, amint Kiana azt önnek elmondá; a verandán voltam. — Akkor hallottad azt is, mit kérdéseimre felelt? — Igen, — felelt minden habozás nélkül. — Ő megmondta önnek, hogy,én tudom Kiana jóslatát, és igazat mondott. Én megesküdtem anyámnak, mint ő megesküdött az övének, hogy nem árulom el a titkot. Kiana jóslatát csak akkor fogják megtudni, midőn már az beteljesedik .... Erre félbeszakítá beszédét néhány pillanatra, aztán ismét folytatá: — Én tudom, hogy ön fajomnak barátja, hogy védi jogait és függetlenségét az idegenek ellen, ezt köszönöm is önnek. Kiana jóslata talán már közel van a beteljesedéshez. Amely napon az megtörténik, ha élek, elmondom önnek, — de addig hallgatok. Csodálkozva néztem reá. Oly különös meggyőződéssel beszélt, hogy szinte megindultam rajta. — Jó, én tisztelem hallgatásodat, hanem emlékezzél meg ígéretedre. — Nem felejtem el, — és, — tévé hozzá mélyen elcsüggedve, — elmondom akkor, amit tudni kíván. De bár soha se jönne az a pillanat! Visszatartom lovamat, elmenni hagytam mellettem a két kajakot, és a fiatalokhoz csatlakoztam. Jane vígan beszélgetett Frankkal. Úgy látszik, Frank nem használta hiába idejét, legalább arczkifejezése arra mutatott, a herczegnőó szintén igen elégültnek látszott. Kielégített kaczérság, több vagy kevesebb volt-e az, nem tudnám megmondani.