Egyetértés, 1878. január (12. évfolyam, 1-31. szám)

1878-01-31 / 31. szám

XII. évfolyam. Budapest Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre 20.— Félévre .............................................10.— Negyedévre ....................................— Egy hóra......................... . ■ 1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr B­é­l­y­e­g­d­i­j minden hirdetésért kü­lön 80 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajezár. 31. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Muszka impertinenczia. A medvekörmöket tehát immár lát­juk. S mint egy bécsi távirat értesit, — Andrássy is meghökkent tőlök. Jókor! Elég volt glagó-kertyükbe bujtatni azokat a körmöket, hogy éles szemű kül­­ügyérünk csak most lássa meg. Hát ez bizonyon elég különös neme a providencziának. Hogy is volt csak a háború elején a mondás, s mi volt annak — de már jelentékenyen halványabb viszhangja — a delegácziók előtt ? „Sem az orosz területi terjeszkedés, sem független államok alakítása határaink közelében nem tartozik a tervbe vett com­­binatiók közzé.“ S akármily oráculumszerűleg hang­zottak is a külügyér biztosításai, akármily homál­lyal tudta is takarni, mit tart ő a „monarchia érdekei körének“ s mit tart orosz részről annak, a mi már ez érdek­kört érintené s a mi a monarchia részéről reclamatiókra nyújtana alkalmat: annyi még­is kivehető volt leplezett szavaiból, hogy a legkevesebb, a­minek érvényesí­tésére a monarchia hatalmi súlyát is latba vetendőnek tartja, az, hogy az orosz biro­dalom ne terjeszkedjék s uj souverain álla­mok ne alakuljanak határainkon. De még a Gladstone hívei is tele lármázták a világot azzal, hogy a porta keresztyén alattvalói sorsának javítása, üdvös reformok keresztülvitele az egyetlen czél, melyet az orosz e háborúval maga elé kitűzött, s „a czár becsületszavát adta“ hogy terület­foglalásra nem számít. A külön államok alakítása ellen pe­dig az osztrák-magyar külügyér biztos garantiákat vélt bírni kezében. Hiszen ha megmaradt volna az orosz e programúinál, melyet, mint előre meg­mondták a világosan látók, csak ürügyül használt más czéljai leplezésére: az osz­trák-magyar monarchia külü­gyei képvise­lőjének, ha feladatát jól felfogta, ezt se lett volna szabad engedni, mert már ez is orosz foglalás lett volna, még most nem területben ugyan, de sympathiákban, a­minek aztán a területi foglalás­a lehet, hogy később, de bizonyára csak természe­tes accessoriuma. Andrássynak tudni kel­lett volna azt, hogy ha ezt megengedi, csatát veszített az orosz befolyás ellen s ugyanannyit kénytelen hátrálni a Balkán és Al-Duna mellől, a­mennyit az orosz előnyom ül. Ő lehetett volna valódi felszabadítója azoknak, a­kikkel az orosz bujtogatás el­hitette, hogy elnyomottak, de a­kik még csak ezután lesznek azok, ő javíthatott volna helyzetükön egy csöpp vér, egy lö­vet lőpor elvesztegetése nélkül, a porta tekintélyének, méltóságának, területi épsé­gének megóvásával. De eltűrte, hogy ezt kifacsarják ke­zéből, s a helyett minden ódiumot ráhá­­rítson az orosz. Bizony roszabb politikát ennél még az esetre se lehetett volna csinálni, ha az orosznak szivében is csak az van, és semmi más, a­mit ajkain hordott­: a törökországi keresztyének sorsának javitása. De mint most már országvilág lát­hatja, e jelszó csak a higyelem­ek elalta­­tására volt szánva, s hogy a mi külügyé­­rünk is elaludt tőle, — ez épen a mi sze­rencsétlenségünk. Most már aztán kínos az ébredés. Andrássy meghökken, mikor ott látja az orosz békeföltételek között mind­azt, a­mi­ről azt hitte, biztos garancia van kezében, hogy nem lesz ott. Orosz területi terjeszkedés. Először Ázsiában, egész török Arme­nia. No, gondolja magában Andrássy, mi közöm én nekem Ázsiához? Intézze el azt a muszka az angollal. Jól van. Ne beszéljünk Ázsiáról. De lehet-e egy birodalom teljes megdöntését s a terjeszkedést világosabban proklamálni, mint azt az orosz békeföltételeknek euró­pai Törökországra vonatkozó része teszi. Bulgária megszállva tartása az orosz hadak által mindaddig, a­m­íg a hadikár­pótlás akár pénzben, akár területben, akár más aequivalensben törlesztve nem lesz. — így szól a pont. A hadikárpótlás pedig akkora összeg, hogy ha most dobra ütnék Törökországot, még úgyis alig jönne be e pénz szük világban. Ez nem egyéb, mint annak követe­lése, hogy Oroszország Bulgáriában egész Drinápolyig állandó gyökeret ereszthessen. Az, hogy a muszka­mig szövetséges fegyvertársát is úgy akarja megjutalmazni szolgálataiért, hol elszakítja tőle Bessará­­biának Oláhországhoz tartozó részét, még növeli a szomorú komikumot s megfigye­lésre méltó intelemül szolgál az orosz jó­indulatnak azok iránt, akik nem voltak „fegyveres“ szövetségesei. És az önálló államok alakulása ! Ez ellen is biztos garancziái voltak Andrássy­nak S mi történik? Az, hogy Románia teljesen független állammá alakul névleg is, — míg Szer­bia, Bulgária, Montenegró, Bosznia és Her­­czegovina csak tényleg. Bulgáriának pláne olyan kormányzója lesz, a­kit Orosz­ország tesz oda, s a­ki be is hozza majd oda a kormányzatot, — az orosz kor­mányzatot. Hát lesz ez meglepetésnek elég meg­lepetés, ha ugyan ez is nem előre volt kicsinálva. Mert az sem lehetetlen ama gyaláza­tos szemfényvesztő játék mellett, melyet a kabinetek a keleti kérdésben a nemzetek elkápráztatására színre hozni jónak láttak. S valljuk be, ez az egyetlen vigasz­talásunk. Mert ha Oroszország komolyan akarja valósítani ama békefeltételeket, me­lyekből a Dardanellák kérdését szándéko­san hagytuk ki, hát valósítani is fogja s Európa nem fog tenni ellene, daczára minden kardcsörtetésnek, melynek most nincs egyéb czélja, mint annak a csörgő­nek, mel­lyel lármát csapnak a gyermek fülébe, hogy ne sírjon. De nem lehetetlen, hogy Oroszország csak azért hirdet most világgá ily föltéte­leket, hogy legyen miből engednie. Ú­g­y tesz, mint az egyszeri magyar a Bach-idő­­ben, a­ki fegyverengedélyért folyamodván, ágyúra kérte az engedélyt, tudva, hogy úgy is lealkuszik abból a német. Az oroszok eddig nyilván­osságra jutott békeföltételei oly hallatlanok, hogy még akkor aránytalanul nagyobbak a ho­zott s mindenesetre igen jelentékeny áldo­zatoknál, ha követeléseit egy harmadrészre reducálja. E reductió kilátásában tette őket oly elviselhetetlenekké — talán. De tette azért is, hogy a törökor­szági szláv tartományok igényeit a lehető legmagasabb fokra csigázhassa. S ha Eu­rópa s az osztrák-magyar monarchia az ellen szót emel, — rá­mutathasson: „íme ez az, a­ki miatt jogosult, általam teljesen méltányolt aspiráczióitok teljesedésbe nem mehettek.“ Pedig a helyzet olyan, hogy a két lehetséges eset közül ez utóbbi a kedve­zőbb. A másik az, hogy Oroszország meg­marad követelései mellett és nem alkuszik. Erélyes jegyzés, tiltakozás, esetleges mozgósítás, kardcsörtetés és egyéb hen­­czegés ezen nem segít. Oroszország tisz­tában van azzal az Európával, mely kis­ujját sem mozdította tulajdon érdekei meg­védésére akkor, mikor még Törökország­ban hatalmas szövetségese volt. Most fogná megtenni ? A­mit eddig a keleti kérdésben meg­jósoltunk, — mind szomorúan beteljesült. Sőt több annál, mert a muszka imperti­­nencziát legnagyobb elkeseredésünkben se bírtuk olyannak tartani, mint a­milyennek most e békeföltételeiben jelentkezik. Óhajtanók, hogy most az egyszer rész próféták legyünk s legyen meg Európá­ban, legyen meg monarchiánk intéző kö­reiben az a férfiasság, melynek immár teljes tartamú kiveszésétől vagyunk kénytelenek­­ —..— Az osztrák miniszter válság még mindig tart. Az egyetlen hit a­mit a válságra vo­natkozólag feljegyezhetünk az, hogy tegnap több tekintélyes osztrák parlamenti­ tag Dumb a kép­viselő lakásán értekezletet tartott, a­melyen azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy Magyarország en­gedékenysége esetén az osztrák parlament meddig mehet az engedékenységben. Az értekezleten hatá­rozatot nem hoztak, hanem legközelebb folytatni fogják a tanácskozást. Részt vettek ezen a konfe­­rencián az említett Dumlsán kívül még Herbst, Gr­ó­sz, Wo­l­fru­m, Giskr­a, Su­e3­s, Ku­ra­nda és Hopfen képviselők. Felemlítjük to­vábbá, hogy a „Neu freie Presse“ ismételve ad kifejezést azon nézetének, hogy a conflictus leg­könnyebben megoldatnék a volt kabinet újjá­ala­kítása által, a kabinetnek azonban nemcsak fejé­ben, hanem több tagjaiban is változni kell, ha czélt akar érni. Csütörtök, 1878. január 81 Szerkesztői iroda, Budapest, IV. himző-utaza 1. az. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben Mű­dőlnek vissza. Kiadó-Mvatal, Budapest, IV. himlö-utcza 1. u. hová az előfizetési pénzek küldendők. Versailles, január 27. — Saját levelezőnktől. — Legmegbízhatóbb forrásból veszek biztos és igen fontos újságokat, melyek oly dolgokra vonatkoznak, melyek a diplomatikai toló fa­lak mögött adták elő magukat. Noha igen jól volt őrizve, a titok még­is áthatott bűvös körén és né­mely­­ részletek Németország barátságos állásáról Muszkaországhoz fölvilágítandják a mi északi szom­szédunk szándékait. Alig hogy a köztársasági kormány megala­­pittatott Francziaországban, és miután a külügyér­­nek ideje volt programmját nyilvánosságra hozni, mely egészen őszinte és békés volt, a német kan­­czellária, mely csak a kedvező pillanatra várt, idő­szerintinek találta kissé kipuhatolni a dolgok állá­sát és megmutatni, várjon kitűzőit és megállapí­tott eszmék nem vitethetnének-e ki? Ezen eszméje abból állott, hogy a körülmé­nyeket felhasználja, melyekbe Európa a jelenlegi háború által helyeztetett és Németalföldöt magá­hoz csatolja, melyet a nemzeti szabadelvűek Po­roszországban régóta lényegesen Németor­szághoz tartozónak tartanak, noha ezen or­szág lakossága romlott tájszójárást használ.­­ Ezen különös okoskodások mögé többféle valósá­gos óhajtások is rejtőznek, mint a parti vonal kiterjesztése, a „német tenger“ fölötti uralom és mindenek fölött a szükség német gyar­matokkal bírni. Jegyezzék meg jól, miként tar­tották fenn magukat ezen okoskodások. Minden évben Németország kivándorlókban milliókat veszt, az által, hogy külállamba költözködnek és levet­kőztetik eredeti nemzetiségüket. Poroszország fáj­dalmasan érzi e szükséget és ez elég erős ok arra, hogy a hollandi nemzetiséget elnyelje, egyidejűleg Angolország ellen is forduljon és több előnyt nyer­jen, hogy ezzel a versenyt megkezdje a tengereken. Ily formán kezdettek meg a bizalmas alkudo­zások a német diplomaták által a versaillesi kabi­netnél. Ezen ajánlatok — mint mondják — Fran­­cziaországra nézve igen előnyösek lennének, mivel arról van szó, hogy bizonyos kártalanítások nyujtassanak olyképen, hogy ennek engedtetnék át Belgium Antwerpenig. Ez ugyan Németországra nézve bizonyosan nem lenne nagy áldozat, mint­hogy ezen terület nagyobbítás minden anyagi vesz­teség nélküli lenne Németországra nézve és az ily­nemű kiterjedés nem volna ahhoz arányosítva, mit Németország nyerne. De valóban egyebet nem is akartak kínálni. A versaillesi kabinet erősödve a tuileriákban myűrt lnpavállalatai Által HUtOl­SSOgoHUJi unto UAOK­ compromittáló ajánlatokat visszautasítani­ biztosíta­nák arról egész autenthicitással, hogy Mr. Wad­­dington ezen szavakat mondá: „A franczia kormány nagy öröm­mel fogadja azon ajánlatokat, melyek a német diplomatának irántai szíves­ségéről kezeskednek, de lehetetlen volna egy ily kalandorossággal teli politikába ereszkedni.“ Egész újabb rendeletig az alkuszok jónak látták a dolgot nem erőszakolni. Még azt is állít­ják, és bátran merem mondani, hogy Hohenlohe herczegnek legújabb berlini útja is szoros kapcso­latban áll ezen alkudozásokkal. M~ r. A háború. Minő kényelmetlen helyzetben van Németország, már azon körülmény is mutatja, hogy a berlini kabinet legújabban egy jegyzéket intézett Gortsakoff herczeghez, melyben hangsúlyozza, hogy a három császárszövetség azon ponton áll, tagjai egyikét elveszteni, ha Muszka­ország figyelembe nem venné alapos és igazságos aggodalmait. — Hogy ezen harmadik szövetséges Ausztria-Ma­gyar­ország, az benne foglalta­tik az értelemben, mert hisz mindenki tudja, hogy hármukból áll e szövetség. Valóban ideje már, sőt talán késő is, hogy Ausztria-Magyarország kül­ü­gyére bekezdi ismerni állama érdekeit. Megmondta azt Andrássynak a monarchia két felének legtöbb lapja, kimentett minden érvet s valóban nem tud­juk,’ makacsságnak, elfogultságnak vagy fölfogási tehetség hiányának tulajdonítsuk azt, hogy maga­tartása a háború elejétől kezdve mindig olyan volt, mintha monarchiája és fejedelme érdekét önkényt akarná oda dobni. Most Törökország eltipratása óta, még azon elégtételünk sincs, hogy mondhas­suk : jobb későn mint sohasem. A „trop tárd“ 30 év óta Európa majdnem valamennyi államá­nak végzetessé lett. Adja isten, hogy nekünk se mondhassa a történelem: Ausztria trop tárd akarta a keleti gordiusi csomót szétvágni, ez annyira meg­keményedett, hogy kardja bele­tört. Németországnak az utolsó 2 évtizedben kül­politikája oly perfiddé lett, mint még egy miniszteré sem volt, eltanulta a muszkától a becsület szó számba nem véte­­telét, III. Napóleontól a hazudo­zást, csűrést csavarást. Tökéletesen mindegy, ha egy hatalom akár Muszka­ akár Németor­szággal bocsátkozik alkuba, mindegyikénél előre biztos lehet a fölött, hogy meg fog csalatni. És ezen kormány vontató köteléhez hagyta magát kül­­ü­gyérünk köttetni s még most sem tudjuk, meg­született-e benne már a meggyőződés, hogy Ádám és Éva helyzetébe jutott, midőn Bis­marck szavaira hallgatott. — Már Német­országnak ezer különféle mondatairól, ígé­reteiről, terveiről, javaslatairól tudjuk, ennek vég­sője az, hogy most úgy nyilatkozik, miszerint kész egy congressusban részt venni a keleti ügyek szabályozása tekintetéből. Megvalljuk, hogy akkor hisszük, mikor látjuk. Németország oly con­gressusban bizonyosan nem v­e­end részt, hol csak Muszkaországot látja oldala mellett. Ennél neki még biztosabbnak látszik a háború. Az angol és franczia kabinetek közt sürgönyváltás sokkal élénkebb, mint volt a parla­a­ment megnyitása előtt. A két kormány tökéle­tes solidaritásban van a keleti kérdésre, a muszkák túlcsigázott követelései elutasítására és Németország titkos tervei kijátszására s elhárítá­sára nézve. A viszonyok e két kabinet és Német­ország közt mindig feszültebbek s ha Bismarck szemeit nem homályosítja hárog, lehetetlen észre nem vennie, hogy befolyását Londonban és Páris­­ban Gambetta minden béke prédiká­­c­z­i­ó­i daczára is elvesztette, annyival is in­kább, mivel ezen szónok azon ponton áll, magát azok által lejárni, rá csak annyira hallgatnak már mind mű uugynon U 1 ft U­B l U U 6 I­tt. A békefeltételeket még most sem ismeri senki. A béke vagy a fegvernyugvás még meg nem köttetett s egyelőre nem is fog megköttetni, mig Csak a muszkák Konstantinápolyba be nem vonul­tak. Layard ezen békefeltételekről azt jelenti Lon­donba, hogy azok egyértelműek az európai török birodalom végleges megsemmisítésével. Szegény Törökország még most sem mulaszt el semmit, hogy magát e megsemmisüléstől megmentse s fő­városát a muszka inváziótól megóvja. Török csa­patok pontosulnak össze Gallipoli vidékén, Miklós nagyherczeg pedig atyjától parancsot kapott, hogy szemmel tartsa azokat, de ne igyekezzék Gallipolit elfoglalni. Ez ugyan, ha még törökök sem állanának ott, nagy feladat lenne, mert Horaby tenger­nagynak kevés óra kell ahoz, hogy hajórajával Galipoli előtt teremjen s tengerész katonáit partra szállítsa. Muszkaország még a krimi háború óta igen jól ismeri az angol katonák vitézségét, s alig koczkáztatna egy összeütközést, mely­ben még akkor is, ha az angol sereg csak felényi számú, mint a muszka, az elsőbbek előnyére dőlne el a nap sorsa. Konstantinápoly maga lázas álla­potban van s félhetni nagyobbszerű zavargások kitörésétől; ez esetben az angol tengernagy­nak utasítása van, azonnal oda menni, hogy a britt alattvalók személyei és vagyona biztossitas­­sék. Azonban még más­okra nézve is bir a ten­gernagy utasítással és fölhatalmazással, úgy hogy soha sem tudhatni, melyik perczben látjuk az CLARISSE. IRTA : REYWAED BAJOS. Francziából fordítja: Nyáry László. — 9-ik folytatás. — — Igazán kérdezte ön ezt magától? kérdé Clarisse. — Igen, bizonyára oly kérdés ez, mely gyak­ran tűnt fel előttem, mióta tudom, hogy férj­hez m­ent. — És nem talált e kérdésre feleletet? — Semminőt. — Ez nem nagy becsületére válik szivének s eszének, Chanzay ur, felesé Clarisse. — Pedig beláthatta volna, hogy egy erős s hatalmas hála­­érzet, néha a fogékony kebelben oly nagy helyet foglalhat el, hogy az másnemű vonzalommá is vál­­tozhatik. — Egy nagylelkű lélek, midőn a hála köte­lességeinek engedelmeskedik, feláldozza magát, ha csodálatból engedelmeskedik, úgy lelkesültségből cselekszik. Egy esetben sem látok szerelmet. — Hiszen e két első érzelem elegendő arra, hogy a harmadikat helyettesítsék! felelt busán Cla­risse. — S azt véli-e ön, hogy a szerelem, a­hogy ön kivánja azt, szükséges a boldogságra? — önre bízom, hogy e kérdésre feleljen ma­gának, asszonyom; - szólott Jakab s elhallga­tott, azon reményben, hogy Clarisse fogja foly­tatni a társalgást; azonban midőn látta, hogy ő továbbra is csak hallgat, mégis megszólalt: — Ha az olyan házasság, mint az öné, csakis egyik fél nagylelkűségének köszönhető, akkor az a másik fél részéről óriási egoismusról tesz tanúságot, mely nem nyújthat nagy véleményt annak szere­­­­tete felől.­­ Ez azonban nem elég arra, hogy az egyesülés boldog legyen, szükséges, hogy ez alap­jául közös vonzódást bírjon, vonzalmat, mely az egyik félt a másik szívéhez köti. Ezen szavak oly hangon mondattak, mely jobban megdöbbente magát Jakabot úgy mint Claris­­set, mert amaz, ki nem volt szokva elárulni nézeteit ezen érzékeny tárgy felől, a fiatal nő heves ellen­zésével találkozott. — S ki mondja azt önnek uram, hogy mind­eme körülmények nem járultak e azon elhatározá­somhoz, hogy Garnay bárót férjemül válas­szam, szólott ez. — Kegyed azt szeretné velem elhitetni, hogy szerelmet érezett ezen ránczos homlokú, ősz hajú férfiú iránt, felese Jakab, kissé gúnyosan. Remény­lem, nem sértem meg asszonyom, ha azt állítom, hogy ezt nem hiszem el önnek. — Kegyed csak azért fogadta el azon férfiú kezét s nevét, ki ma férje gyanánt szerepel, mert ő szerette kegyedet, és szerelmét be is merte vallani, és ön kénysze­rítve érezé magát hálaérzete által, kéréseire igen­nel válaszolni; de kegyed nagy küzdelmeken ment keresztül, melynek nyomai meglátszanak szomorú arczvonásain, s én is csak azokról olvastam le szomorú történetét. — És ezt oly könnyen találta ki uram, kér­dé­s, zavarát gúnyos mosoly által akarván el­rejteni ? — Tökéletesen felelé ez, felbátorítva azon higgadtság által, melylyel Clarisse szavait hall­gatta, s azt is megértettem, hogy ön engem épen oly erővel szeret, mint én önt szeretem ! Halál sápadság fogá el e perczben Clarisse arczát. Könyv lopódzott szempilláira, s ajkai resz­ketve rebegtek. — Oh ! uram, ez rész volt öntől! E pillanatban közeledett feléjök La Lande- Rocroy asszonyság, ki nyájas s jóakaró hangon szólott Clarissehoz. — Itt, termemben van valaki, kit kegyed va­lóban nagyon szerencsétlenné tesz gyermekem, ha továbbra is leköti Channay marquis figyelmét. Ez unokanővérem, ő ugyan nem oly szép s nem oly igéző mint ön, s azért félti társaságában a marquist. — S midőn látá, hogy Clarisse nem érti meg mit akar mondani, Jakabra tekintve folytatá: Tehát nem emlité fel a marquis, hogy Costigan Carolina kisasszon­nyal van eljegyezve ? — Oh, még mi sem bizonyos! kiálta fel Ja­kab, nem birván elrejteni zavarát. Clarisse valóban meg volt lepetve, lenéző te­kintettel fordult Jakabhoz; felkelt s a nélkül, hogy csak egy szóra méltatná, karját nyujtá La Lande- Rocroy asszonynak, mondván: •— Ab ! Channay úr az ön kedves unokahugát veszi nőül! Én ezt nem tudtam, s egész éltemen át fájlalni fogom, hogy oly soká tartom őt távol boldogságától. — Men­jünk, asszonyom, ne háborgassuk továbbra is őt. — Csúfolódik rajtam, gondola Jakab, sokáig tekintve utána; de azért jól áll ügyem nála, ha nem csalódom. S ezzel felkérése Costigan kisasszonyt, kinek szomorú arczára uj mosoly költözött, midőn meg­­pillantá vőlegényét. — Clarisse felkereső férjét, kit egy férfi csoport között talált, mely figyelve hallgatott szavaira. — Adrien utazásairól beszélt. Ő meglökte gyöngéden karját s félhangon így szólt hozzá : — Haza szeretnék indulni. — Adrien megütődve látta sápadt arczát s remegő ajkait. — Rögtön bocsánatot kért hallga­tóitól s távozott. — Mi bajod van gyermekem? kérdé aggá­lyos hangon. — Hideg lel már fél órája, s nagyon fázom, felesé az. Néhány perczben az előszobában volt Cla­risse, várva előrobogó fogatára, midőn a járókelők tömkelegében újra maga előtt látá Chanzay mar­quist. — Clarisse tettető magát, mintha nem venné észre s nyugtalanul várta férjének visszatértét; de ez késett s így Jakab időt nyert hozzá köze­ledni. — Engedje meg, hogy kocsijához kísérjem asszonyom, szólott ez fenhangon. — Clarisse hall­gatott, mire ez feléje hajolt s félhangon, úgy hogy Clarisse is alig hallhatta meg folytatta: Kegyed tudja jól, hogy nem szerelemből veszem el Costi­gan kisasszonyt. Ő nincs inkább teremtve szá­momra, mint kegyed Adrien számára. — Én nőül veszem őt, mert meg vagyok rontva, adósságokkal terhelve s pénzforrásaim apadtával a házasság ál­tal kell vagyont szereznem magamnak. — De, csak egy szóval jelentse ki, hogy jobban szeretné, ha szabad maradnék, és én rögtön feláldozom ön­ért jövőmet, becsületemet, életemet. E szavakat az ifjú szerelem hevével ejte ki, s Clarisse csakhamar újra fogva volt a hálóban, mely elől hiába törekedett menekülni. — Ha nem akar felelni nekem, folytatá Ja­kab, adjon valaminő jelet, én meg fogom érteni. Clarissenak nem maradt ideje arra, hogy en­gedelmeskedjék. — Férje tért vissza s elvezete őt anélkül, hogy észrevenné Jakabot, ki hátra vonult. — Valóban megfejthetlen talány e nő, gon­dolá magában, és fáradozásaim hiába valók .... legalább mára, mert későbben vagy korábban én fogom leszakítani e virágot. Ezen gondolatok közt készült távozni, midőn pillanatai egy lába előtt fekvő virágra estek. — Gyönyörű thea rózsa volt, mely nem rég szaggat­­tathatott le, de melyet a meleg máris elhervasztott, s melynek levelei szomorúan hullottak szét kezé­ben. — Ő felismeri e virágot. — Clarisse keblé­ről esett az le. V. Clarisse házassága után is tovább lakott Gar­nay bárónő palotájában, melyben ifjúságának nap­jait tölté el.­­ A palotát környező óriási kert már messziről kelté fel árnyas fasoraival s virág­­koszorúzta uraival a járókelők bámulatát. Az öreg bárónő ritkán élvezte ezen kert szépségeit. Nyá­ron, midőn a fák árnyában üdülést találhatott volna, távol volt Páristól; míg télen inkább ma­radt meleg kályhája mellett, követve orvosának ta­nácsait, ki nem találta az agg hölgy korára elő­nyösnek a hidegben tett sétákat. De Clarisse, kire nézve ily egészségi indokok nem léteztek, évek óta meg szokta naponkint lejönni a kertbe, s ott többé­­kevésbé hosszabb vagy rövidebb ideig tartózkodni. Gyermek­korában itt kellemes órákat töltött, min­den bokor, minden zug egy ifjúkori emlék gya­nánt hatott lelkére, a lugas, melyben a tavaszi nap forró sugarai elől elbujtan tölté óráit; az ár­nyas fasorok, melyekben szaladgálva s virágokat szedve mulatott esténkint, mind meg annyi kedves hurt pendített meg benne. Midőn a tavasz közeledtével virágok kezdék a gyep egyhangú zöldjét színesíteni, madarak né­pesítek a zöldelő ágakat, itt tölté Clarisse napjá­nak legkedvesebb részét. Hisz oly édes emlékek költték őt itt minden felől! E százados fák, a fa­lakat bekúszó vad szőllőlevél, az árnyas lugas, mind jó ismerősei voltak. A kert végén álló kis nyári lakban, melynek összes bútorzatát egy kis márványasztal képezé, hányszor gondolkozott any­járól, s hányszor engedett szabad folyást könyüi­­nek, melyeket agg nevelő anyja elől oly gondosan eltakart. Jól emlékezett egy napra, midőn e he­lyen zivatar érte utól s unokabátyja jött egy nagy esernyővel megszabadítására, s a tizenöt éves leányt gyermek gyanánt emelte karjai közé, hogy meg­óvja lábait a nedves föld érintésétől. Egy másik ponton, a szökő­kút medre mellett, évek előtt ké­szített egy nagy hóembert Adrien segélyével, mely egy hónapnál tovább maradt állva, megvédve azon fagyos öltöny által, melyet a hideg borított vál­­laira. S midőn egy reggelen szokás szerint meg­látogatna, Clarisse már nyomát sem találta embe­rének, csak egy sáros, félig megolvadott sótömeget, mely közel volt a széthulláshoz. Sokáig ez emlékek édes gondolatokat idéztek elő Clarisse lelkében. — Örült, ha azokat vissza­idézhette, ha újra átélhette a kellemes órákat, me­lyeket ott eltöltött. — De miután Adrien kérel­mére beleegyezett, hogy neje legyen, s már fel­fogta, hogy mily áron kellett megfizetnie a jólé­teket, melyeket itt élvezett, ez emlékek elvesztek előtte bájokat. — Majd midőn később, miután három hónapot töltött el St.-Martinban férje oldala mellett, kit nem szeretett, s anyósa társaságában, kinek sokszor akarta szemére vetni sorsát, mely­ben szenvedett, visszatért azon házba, melyet sza­badon s vidáman hagyott el, azt vélte, hogy többé itt sem találhatja fel nyugodalmát, s a kert, mely­ben egykor annyiszor álmodozott jövő boldogsá­gáról, szemeiben utálatossá vált. — így könnyen megérthetjük, hogy miért nem volt visszatérte óta egyszer sem e kert fasorai között, félt attól, hogy nagyon kegyetlenül fogja érezni a különbséget egykori boldogsága s jelenlegi keserve között. Mindazáltal azon nap után, melyen a vélet­len Chanzay Jakab közelébe hozá őt, léptei aka­rata ellenére azon hely felé vezeték, melyet került. (Folytatása következik.)

Next