Egyetértés, 1878. január (12. évfolyam, 1-31. szám)
1878-01-31 / 31. szám
XII. évfolyam. Budapest Előfizetési díj: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre 20.— Félévre .............................................10.— Negyedévre ....................................— Egy hóra......................... . ■ 1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr Bélyegdij minden hirdetésért külön 80 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 30 krajezár. 31. szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Muszka impertinenczia. A medvekörmöket tehát immár látjuk. S mint egy bécsi távirat értesit, — Andrássy is meghökkent tőlök. Jókor! Elég volt glagó-kertyükbe bujtatni azokat a körmöket, hogy éles szemű külügyérünk csak most lássa meg. Hát ez bizonyon elég különös neme a providencziának. Hogy is volt csak a háború elején a mondás, s mi volt annak — de már jelentékenyen halványabb viszhangja — a delegácziók előtt ? „Sem az orosz területi terjeszkedés, sem független államok alakítása határaink közelében nem tartozik a tervbe vett combinatiók közzé.“ S akármily oráculumszerűleg hangzottak is a külügyér biztosításai, akármily homállyal tudta is takarni, mit tart ő a „monarchia érdekei körének“ s mit tart orosz részről annak, a mi már ez érdekkört érintené s a mi a monarchia részéről reclamatiókra nyújtana alkalmat: annyi mégis kivehető volt leplezett szavaiból, hogy a legkevesebb, aminek érvényesítésére a monarchia hatalmi súlyát is latba vetendőnek tartja, az, hogy az orosz birodalom ne terjeszkedjék s uj souverain államok ne alakuljanak határainkon. De még a Gladstone hívei is tele lármázták a világot azzal, hogy a porta keresztyén alattvalói sorsának javítása, üdvös reformok keresztülvitele az egyetlen czél, melyet az orosz e háborúval maga elé kitűzött, s „a czár becsületszavát adta“ hogy területfoglalásra nem számít. A külön államok alakítása ellen pedig az osztrák-magyar külügyér biztos garantiákat vélt bírni kezében. Hiszen ha megmaradt volna az orosz e programúinál, melyet, mint előre megmondták a világosan látók, csak ürügyül használt más czéljai leplezésére: az osztrák-magyar monarchia külügyei képviselőjének, ha feladatát jól felfogta, ezt se lett volna szabad engedni, mert már ez is orosz foglalás lett volna, még most nem területben ugyan, de sympathiákban, aminek aztán a területi foglalása lehet, hogy később, de bizonyára csak természetes accessoriuma. Andrássynak tudni kellett volna azt, hogy ha ezt megengedi, csatát veszített az orosz befolyás ellen s ugyanannyit kénytelen hátrálni a Balkán és Al-Duna mellől, amennyit az orosz előnyom ül. Ő lehetett volna valódi felszabadítója azoknak, akikkel az orosz bujtogatás elhitette, hogy elnyomottak, de akik még csak ezután lesznek azok, ő javíthatott volna helyzetükön egy csöpp vér, egy lövet lőpor elvesztegetése nélkül, a porta tekintélyének, méltóságának, területi épségének megóvásával. De eltűrte, hogy ezt kifacsarják kezéből, s a helyett minden ódiumot ráhárítson az orosz. Bizony roszabb politikát ennél még az esetre se lehetett volna csinálni, ha az orosznak szivében is csak az van, és semmi más, amit ajkain hordott: a törökországi keresztyének sorsának javitása. De mint most már országvilág láthatja, e jelszó csak a higyelemek elaltatására volt szánva, s hogy a mi külügyérünk is elaludt tőle, — ez épen a mi szerencsétlenségünk. Most már aztán kínos az ébredés. Andrássy meghökken, mikor ott látja az orosz békeföltételek között mindazt, amiről azt hitte, biztos garancia van kezében, hogy nem lesz ott. Orosz területi terjeszkedés. Először Ázsiában, egész török Armenia. No, gondolja magában Andrássy, mi közöm én nekem Ázsiához? Intézze el azt a muszka az angollal. Jól van. Ne beszéljünk Ázsiáról. De lehet-e egy birodalom teljes megdöntését s a terjeszkedést világosabban proklamálni, mint azt az orosz békeföltételeknek európai Törökországra vonatkozó része teszi. Bulgária megszállva tartása az orosz hadak által mindaddig, amíg a hadikárpótlás akár pénzben, akár területben, akár más aequivalensben törlesztve nem lesz. — így szól a pont. A hadikárpótlás pedig akkora összeg, hogy ha most dobra ütnék Törökországot, még úgyis alig jönne be e pénz szük világban. Ez nem egyéb, mint annak követelése, hogy Oroszország Bulgáriában egész Drinápolyig állandó gyökeret ereszthessen. Az, hogy a muszkamig szövetséges fegyvertársát is úgy akarja megjutalmazni szolgálataiért, hol elszakítja tőle Bessarábiának Oláhországhoz tartozó részét, még növeli a szomorú komikumot s megfigyelésre méltó intelemül szolgál az orosz jóindulatnak azok iránt, akik nem voltak „fegyveres“ szövetségesei. És az önálló államok alakulása ! Ez ellen is biztos garancziái voltak Andrássynak S mi történik? Az, hogy Románia teljesen független állammá alakul névleg is, — míg Szerbia, Bulgária, Montenegró, Bosznia és Herczegovina csak tényleg. Bulgáriának pláne olyan kormányzója lesz, akit Oroszország tesz oda, s aki be is hozza majd oda a kormányzatot, — az orosz kormányzatot. Hát lesz ez meglepetésnek elég meglepetés, ha ugyan ez is nem előre volt kicsinálva. Mert az sem lehetetlen ama gyalázatos szemfényvesztő játék mellett, melyet a kabinetek a keleti kérdésben a nemzetek elkápráztatására színre hozni jónak láttak. S valljuk be, ez az egyetlen vigasztalásunk. Mert ha Oroszország komolyan akarja valósítani ama békefeltételeket, melyekből a Dardanellák kérdését szándékosan hagytuk ki, hát valósítani is fogja s Európa nem fog tenni ellene, daczára minden kardcsörtetésnek, melynek most nincs egyéb czélja, mint annak a csörgőnek, mellyel lármát csapnak a gyermek fülébe, hogy ne sírjon. De nem lehetetlen, hogy Oroszország csak azért hirdet most világgá ily föltételeket, hogy legyen miből engednie. Úgy tesz, mint az egyszeri magyar a Bach-időben, aki fegyverengedélyért folyamodván, ágyúra kérte az engedélyt, tudva, hogy úgy is lealkuszik abból a német. Az oroszok eddig nyilvánosságra jutott békeföltételei oly hallatlanok, hogy még akkor aránytalanul nagyobbak a hozott s mindenesetre igen jelentékeny áldozatoknál, ha követeléseit egy harmadrészre reducálja. E reductió kilátásában tette őket oly elviselhetetlenekké — talán. De tette azért is, hogy a törökországi szláv tartományok igényeit a lehető legmagasabb fokra csigázhassa. S ha Európa s az osztrák-magyar monarchia az ellen szót emel, — rámutathasson: „íme ez az, aki miatt jogosult, általam teljesen méltányolt aspiráczióitok teljesedésbe nem mehettek.“ Pedig a helyzet olyan, hogy a két lehetséges eset közül ez utóbbi a kedvezőbb. A másik az, hogy Oroszország megmarad követelései mellett és nem alkuszik. Erélyes jegyzés, tiltakozás, esetleges mozgósítás, kardcsörtetés és egyéb henczegés ezen nem segít. Oroszország tisztában van azzal az Európával, mely kisujját sem mozdította tulajdon érdekei megvédésére akkor, mikor még Törökországban hatalmas szövetségese volt. Most fogná megtenni ? Amit eddig a keleti kérdésben megjósoltunk, — mind szomorúan beteljesült. Sőt több annál, mert a muszka impertinencziát legnagyobb elkeseredésünkben se bírtuk olyannak tartani, mint amilyennek most e békeföltételeiben jelentkezik. Óhajtanók, hogy most az egyszer rész próféták legyünk s legyen meg Európában, legyen meg monarchiánk intéző köreiben az a férfiasság, melynek immár teljes tartamú kiveszésétől vagyunk kénytelenek —..— Az osztrák miniszter válság még mindig tart. Az egyetlen hit amit a válságra vonatkozólag feljegyezhetünk az, hogy tegnap több tekintélyes osztrák parlamenti tag Dumb a képviselő lakásán értekezletet tartott, amelyen azzal a kérdéssel foglalkoztak, hogy Magyarország engedékenysége esetén az osztrák parlament meddig mehet az engedékenységben. Az értekezleten határozatot nem hoztak, hanem legközelebb folytatni fogják a tanácskozást. Részt vettek ezen a konferencián az említett Dumlsán kívül még Herbst, Grósz, Wolfrum, Giskra, Sue3s, Kuranda és Hopfen képviselők. Felemlítjük továbbá, hogy a „Neu freie Presse“ ismételve ad kifejezést azon nézetének, hogy a conflictus legkönnyebben megoldatnék a volt kabinet újjáalakítása által, a kabinetnek azonban nemcsak fejében, hanem több tagjaiban is változni kell, ha czélt akar érni. Csütörtök, 1878. január 81 Szerkesztői iroda, Budapest, IV. himző-utaza 1. az. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben Műdőlnek vissza. Kiadó-Mvatal, Budapest, IV. himlö-utcza 1. u. hová az előfizetési pénzek küldendők. Versailles, január 27. — Saját levelezőnktől. — Legmegbízhatóbb forrásból veszek biztos és igen fontos újságokat, melyek oly dolgokra vonatkoznak, melyek a diplomatikai toló falak mögött adták elő magukat. Noha igen jól volt őrizve, a titok mégis áthatott bűvös körén és némely részletek Németország barátságos állásáról Muszkaországhoz fölvilágítandják a mi északi szomszédunk szándékait. Alig hogy a köztársasági kormány megalapittatott Francziaországban, és miután a külügyérnek ideje volt programmját nyilvánosságra hozni, mely egészen őszinte és békés volt, a német kanczellária, mely csak a kedvező pillanatra várt, időszerintinek találta kissé kipuhatolni a dolgok állását és megmutatni, várjon kitűzőit és megállapított eszmék nem vitethetnének-e ki? Ezen eszméje abból állott, hogy a körülményeket felhasználja, melyekbe Európa a jelenlegi háború által helyeztetett és Németalföldöt magához csatolja, melyet a nemzeti szabadelvűek Poroszországban régóta lényegesen Németországhoz tartozónak tartanak, noha ezen ország lakossága romlott tájszójárást használ. Ezen különös okoskodások mögé többféle valóságos óhajtások is rejtőznek, mint a parti vonal kiterjesztése, a „német tenger“ fölötti uralom és mindenek fölött a szükség német gyarmatokkal bírni. Jegyezzék meg jól, miként tartották fenn magukat ezen okoskodások. Minden évben Németország kivándorlókban milliókat veszt, az által, hogy külállamba költözködnek és levetkőztetik eredeti nemzetiségüket. Poroszország fájdalmasan érzi e szükséget és ez elég erős ok arra, hogy a hollandi nemzetiséget elnyelje, egyidejűleg Angolország ellen is forduljon és több előnyt nyerjen, hogy ezzel a versenyt megkezdje a tengereken. Ily formán kezdettek meg a bizalmas alkudozások a német diplomaták által a versaillesi kabinetnél. Ezen ajánlatok — mint mondják — Francziaországra nézve igen előnyösek lennének, mivel arról van szó, hogy bizonyos kártalanítások nyujtassanak olyképen, hogy ennek engedtetnék át Belgium Antwerpenig. Ez ugyan Németországra nézve bizonyosan nem lenne nagy áldozat, minthogy ezen terület nagyobbítás minden anyagi veszteség nélküli lenne Németországra nézve és az ilynemű kiterjedés nem volna ahhoz arányosítva, mit Németország nyerne. De valóban egyebet nem is akartak kínálni. A versaillesi kabinet erősödve a tuileriákban myűrt lnpavállalatai Által HUtOlSSOgoHUJi unto UAOK compromittáló ajánlatokat visszautasítani biztosítanák arról egész autenthicitással, hogy Mr. Waddington ezen szavakat mondá: „A franczia kormány nagy örömmel fogadja azon ajánlatokat, melyek a német diplomatának irántai szívességéről kezeskednek, de lehetetlen volna egy ily kalandorossággal teli politikába ereszkedni.“ Egész újabb rendeletig az alkuszok jónak látták a dolgot nem erőszakolni. Még azt is állítják, és bátran merem mondani, hogy Hohenlohe herczegnek legújabb berlini útja is szoros kapcsolatban áll ezen alkudozásokkal. M~ r. A háború. Minő kényelmetlen helyzetben van Németország, már azon körülmény is mutatja, hogy a berlini kabinet legújabban egy jegyzéket intézett Gortsakoff herczeghez, melyben hangsúlyozza, hogy a három császárszövetség azon ponton áll, tagjai egyikét elveszteni, ha Muszkaország figyelembe nem venné alapos és igazságos aggodalmait. — Hogy ezen harmadik szövetséges Ausztria-Magyarország, az benne foglaltatik az értelemben, mert hisz mindenki tudja, hogy hármukból áll e szövetség. Valóban ideje már, sőt talán késő is, hogy Ausztria-Magyarország külügyére bekezdi ismerni állama érdekeit. Megmondta azt Andrássynak a monarchia két felének legtöbb lapja, kimentett minden érvet s valóban nem tudjuk,’ makacsságnak, elfogultságnak vagy fölfogási tehetség hiányának tulajdonítsuk azt, hogy magatartása a háború elejétől kezdve mindig olyan volt, mintha monarchiája és fejedelme érdekét önkényt akarná oda dobni. Most Törökország eltipratása óta, még azon elégtételünk sincs, hogy mondhassuk : jobb későn mint sohasem. A „trop tárd“ 30 év óta Európa majdnem valamennyi államának végzetessé lett. Adja isten, hogy nekünk se mondhassa a történelem: Ausztria trop tárd akarta a keleti gordiusi csomót szétvágni, ez annyira megkeményedett, hogy kardja beletört. Németországnak az utolsó 2 évtizedben külpolitikája oly perfiddé lett, mint még egy miniszteré sem volt, eltanulta a muszkától a becsület szó számba nem vétetelét, III. Napóleontól a hazudozást, csűrést csavarást. Tökéletesen mindegy, ha egy hatalom akár Muszka akár Németországgal bocsátkozik alkuba, mindegyikénél előre biztos lehet a fölött, hogy meg fog csalatni. És ezen kormány vontató köteléhez hagyta magát külügyérünk köttetni s még most sem tudjuk, megszületett-e benne már a meggyőződés, hogy Ádám és Éva helyzetébe jutott, midőn Bismarck szavaira hallgatott. — Már Németországnak ezer különféle mondatairól, ígéreteiről, terveiről, javaslatairól tudjuk, ennek végsője az, hogy most úgy nyilatkozik, miszerint kész egy congressusban részt venni a keleti ügyek szabályozása tekintetéből. Megvalljuk, hogy akkor hisszük, mikor látjuk. Németország oly congressusban bizonyosan nem veend részt, hol csak Muszkaországot látja oldala mellett. Ennél neki még biztosabbnak látszik a háború. Az angol és franczia kabinetek közt sürgönyváltás sokkal élénkebb, mint volt a parlaament megnyitása előtt. A két kormány tökéletes solidaritásban van a keleti kérdésre, a muszkák túlcsigázott követelései elutasítására és Németország titkos tervei kijátszására s elhárítására nézve. A viszonyok e két kabinet és Németország közt mindig feszültebbek s ha Bismarck szemeit nem homályosítja hárog, lehetetlen észre nem vennie, hogy befolyását Londonban és Párisban Gambetta minden béke prédikácziói daczára is elvesztette, annyival is inkább, mivel ezen szónok azon ponton áll, magát azok által lejárni, rá csak annyira hallgatnak már mind mű uugynon U 1 ft UB l U U 6 Itt. A békefeltételeket még most sem ismeri senki. A béke vagy a fegvernyugvás még meg nem köttetett s egyelőre nem is fog megköttetni, mig Csak a muszkák Konstantinápolyba be nem vonultak. Layard ezen békefeltételekről azt jelenti Londonba, hogy azok egyértelműek az európai török birodalom végleges megsemmisítésével. Szegény Törökország még most sem mulaszt el semmit, hogy magát e megsemmisüléstől megmentse s fővárosát a muszka inváziótól megóvja. Török csapatok pontosulnak össze Gallipoli vidékén, Miklós nagyherczeg pedig atyjától parancsot kapott, hogy szemmel tartsa azokat, de ne igyekezzék Gallipolit elfoglalni. Ez ugyan, ha még törökök sem állanának ott, nagy feladat lenne, mert Horaby tengernagynak kevés óra kell ahoz, hogy hajórajával Galipoli előtt teremjen s tengerész katonáit partra szállítsa. Muszkaország még a krimi háború óta igen jól ismeri az angol katonák vitézségét, s alig koczkáztatna egy összeütközést, melyben még akkor is, ha az angol sereg csak felényi számú, mint a muszka, az elsőbbek előnyére dőlne el a nap sorsa. Konstantinápoly maga lázas állapotban van s félhetni nagyobbszerű zavargások kitörésétől; ez esetben az angol tengernagynak utasítása van, azonnal oda menni, hogy a britt alattvalók személyei és vagyona biztossitassék. Azonban még másokra nézve is bir a tengernagy utasítással és fölhatalmazással, úgy hogy soha sem tudhatni, melyik perczben látjuk az CLARISSE. IRTA : REYWAED BAJOS. Francziából fordítja: Nyáry László. — 9-ik folytatás. — — Igazán kérdezte ön ezt magától? kérdé Clarisse. — Igen, bizonyára oly kérdés ez, mely gyakran tűnt fel előttem, mióta tudom, hogy férjhez ment. — És nem talált e kérdésre feleletet? — Semminőt. — Ez nem nagy becsületére válik szivének s eszének, Chanzay ur, felesé Clarisse. — Pedig beláthatta volna, hogy egy erős s hatalmas hálaérzet, néha a fogékony kebelben oly nagy helyet foglalhat el, hogy az másnemű vonzalommá is változhatik. — Egy nagylelkű lélek, midőn a hála kötelességeinek engedelmeskedik, feláldozza magát, ha csodálatból engedelmeskedik, úgy lelkesültségből cselekszik. Egy esetben sem látok szerelmet. — Hiszen e két első érzelem elegendő arra, hogy a harmadikat helyettesítsék! felelt busán Clarisse. — S azt véli-e ön, hogy a szerelem, ahogy ön kivánja azt, szükséges a boldogságra? — önre bízom, hogy e kérdésre feleljen magának, asszonyom; - szólott Jakab s elhallgatott, azon reményben, hogy Clarisse fogja folytatni a társalgást; azonban midőn látta, hogy ő továbbra is csak hallgat, mégis megszólalt: — Ha az olyan házasság, mint az öné, csakis egyik fél nagylelkűségének köszönhető, akkor az a másik fél részéről óriási egoismusról tesz tanúságot, mely nem nyújthat nagy véleményt annak szeretete felől. Ez azonban nem elég arra, hogy az egyesülés boldog legyen, szükséges, hogy ez alapjául közös vonzódást bírjon, vonzalmat, mely az egyik félt a másik szívéhez köti. Ezen szavak oly hangon mondattak, mely jobban megdöbbente magát Jakabot úgy mint Clarisset, mert amaz, ki nem volt szokva elárulni nézeteit ezen érzékeny tárgy felől, a fiatal nő heves ellenzésével találkozott. — S ki mondja azt önnek uram, hogy mindeme körülmények nem járultak e azon elhatározásomhoz, hogy Garnay bárót férjemül válasszam, szólott ez. — Kegyed azt szeretné velem elhitetni, hogy szerelmet érezett ezen ránczos homlokú, ősz hajú férfiú iránt, felese Jakab, kissé gúnyosan. Reménylem, nem sértem meg asszonyom, ha azt állítom, hogy ezt nem hiszem el önnek. — Kegyed csak azért fogadta el azon férfiú kezét s nevét, ki ma férje gyanánt szerepel, mert ő szerette kegyedet, és szerelmét be is merte vallani, és ön kényszerítve érezé magát hálaérzete által, kéréseire igennel válaszolni; de kegyed nagy küzdelmeken ment keresztül, melynek nyomai meglátszanak szomorú arczvonásain, s én is csak azokról olvastam le szomorú történetét. — És ezt oly könnyen találta ki uram, kérdés, zavarát gúnyos mosoly által akarván elrejteni ? — Tökéletesen felelé ez, felbátorítva azon higgadtság által, melylyel Clarisse szavait hallgatta, s azt is megértettem, hogy ön engem épen oly erővel szeret, mint én önt szeretem ! Halál sápadság fogá el e perczben Clarisse arczát. Könyv lopódzott szempilláira, s ajkai reszketve rebegtek. — Oh ! uram, ez rész volt öntől! E pillanatban közeledett feléjök La Lande- Rocroy asszonyság, ki nyájas s jóakaró hangon szólott Clarissehoz. — Itt, termemben van valaki, kit kegyed valóban nagyon szerencsétlenné tesz gyermekem, ha továbbra is leköti Channay marquis figyelmét. Ez unokanővérem, ő ugyan nem oly szép s nem oly igéző mint ön, s azért félti társaságában a marquist. — S midőn látá, hogy Clarisse nem érti meg mit akar mondani, Jakabra tekintve folytatá: Tehát nem emlité fel a marquis, hogy Costigan Carolina kisasszonnyal van eljegyezve ? — Oh, még mi sem bizonyos! kiálta fel Jakab, nem birván elrejteni zavarát. Clarisse valóban meg volt lepetve, lenéző tekintettel fordult Jakabhoz; felkelt s a nélkül, hogy csak egy szóra méltatná, karját nyujtá La Lande- Rocroy asszonynak, mondván: •— Ab ! Channay úr az ön kedves unokahugát veszi nőül! Én ezt nem tudtam, s egész éltemen át fájlalni fogom, hogy oly soká tartom őt távol boldogságától. — Menjünk, asszonyom, ne háborgassuk továbbra is őt. — Csúfolódik rajtam, gondola Jakab, sokáig tekintve utána; de azért jól áll ügyem nála, ha nem csalódom. S ezzel felkérése Costigan kisasszonyt, kinek szomorú arczára uj mosoly költözött, midőn megpillantá vőlegényét. — Clarisse felkereső férjét, kit egy férfi csoport között talált, mely figyelve hallgatott szavaira. — Adrien utazásairól beszélt. Ő meglökte gyöngéden karját s félhangon így szólt hozzá : — Haza szeretnék indulni. — Adrien megütődve látta sápadt arczát s remegő ajkait. — Rögtön bocsánatot kért hallgatóitól s távozott. — Mi bajod van gyermekem? kérdé aggályos hangon. — Hideg lel már fél órája, s nagyon fázom, felesé az. Néhány perczben az előszobában volt Clarisse, várva előrobogó fogatára, midőn a járókelők tömkelegében újra maga előtt látá Chanzay marquist. — Clarisse tettető magát, mintha nem venné észre s nyugtalanul várta férjének visszatértét; de ez késett s így Jakab időt nyert hozzá közeledni. — Engedje meg, hogy kocsijához kísérjem asszonyom, szólott ez fenhangon. — Clarisse hallgatott, mire ez feléje hajolt s félhangon, úgy hogy Clarisse is alig hallhatta meg folytatta: Kegyed tudja jól, hogy nem szerelemből veszem el Costigan kisasszonyt. Ő nincs inkább teremtve számomra, mint kegyed Adrien számára. — Én nőül veszem őt, mert meg vagyok rontva, adósságokkal terhelve s pénzforrásaim apadtával a házasság által kell vagyont szereznem magamnak. — De, csak egy szóval jelentse ki, hogy jobban szeretné, ha szabad maradnék, és én rögtön feláldozom önért jövőmet, becsületemet, életemet. E szavakat az ifjú szerelem hevével ejte ki, s Clarisse csakhamar újra fogva volt a hálóban, mely elől hiába törekedett menekülni. — Ha nem akar felelni nekem, folytatá Jakab, adjon valaminő jelet, én meg fogom érteni. Clarissenak nem maradt ideje arra, hogy engedelmeskedjék. — Férje tért vissza s elvezete őt anélkül, hogy észrevenné Jakabot, ki hátra vonult. — Valóban megfejthetlen talány e nő, gondolá magában, és fáradozásaim hiába valók .... legalább mára, mert későbben vagy korábban én fogom leszakítani e virágot. Ezen gondolatok közt készült távozni, midőn pillanatai egy lába előtt fekvő virágra estek. — Gyönyörű thea rózsa volt, mely nem rég szaggattathatott le, de melyet a meleg máris elhervasztott, s melynek levelei szomorúan hullottak szét kezében. — Ő felismeri e virágot. — Clarisse kebléről esett az le. V. Clarisse házassága után is tovább lakott Garnay bárónő palotájában, melyben ifjúságának napjait tölté el. A palotát környező óriási kert már messziről kelté fel árnyas fasoraival s virágkoszorúzta uraival a járókelők bámulatát. Az öreg bárónő ritkán élvezte ezen kert szépségeit. Nyáron, midőn a fák árnyában üdülést találhatott volna, távol volt Páristól; míg télen inkább maradt meleg kályhája mellett, követve orvosának tanácsait, ki nem találta az agg hölgy korára előnyösnek a hidegben tett sétákat. De Clarisse, kire nézve ily egészségi indokok nem léteztek, évek óta meg szokta naponkint lejönni a kertbe, s ott többékevésbé hosszabb vagy rövidebb ideig tartózkodni. Gyermekkorában itt kellemes órákat töltött, minden bokor, minden zug egy ifjúkori emlék gyanánt hatott lelkére, a lugas, melyben a tavaszi nap forró sugarai elől elbujtan tölté óráit; az árnyas fasorok, melyekben szaladgálva s virágokat szedve mulatott esténkint, mind meg annyi kedves hurt pendített meg benne. Midőn a tavasz közeledtével virágok kezdék a gyep egyhangú zöldjét színesíteni, madarak népesítek a zöldelő ágakat, itt tölté Clarisse napjának legkedvesebb részét. Hisz oly édes emlékek költték őt itt minden felől! E százados fák, a falakat bekúszó vad szőllőlevél, az árnyas lugas, mind jó ismerősei voltak. A kert végén álló kis nyári lakban, melynek összes bútorzatát egy kis márványasztal képezé, hányszor gondolkozott anyjáról, s hányszor engedett szabad folyást könyüinek, melyeket agg nevelő anyja elől oly gondosan eltakart. Jól emlékezett egy napra, midőn e helyen zivatar érte utól s unokabátyja jött egy nagy esernyővel megszabadítására, s a tizenöt éves leányt gyermek gyanánt emelte karjai közé, hogy megóvja lábait a nedves föld érintésétől. Egy másik ponton, a szökőkút medre mellett, évek előtt készített egy nagy hóembert Adrien segélyével, mely egy hónapnál tovább maradt állva, megvédve azon fagyos öltöny által, melyet a hideg borított vállaira. S midőn egy reggelen szokás szerint meglátogatna, Clarisse már nyomát sem találta emberének, csak egy sáros, félig megolvadott sótömeget, mely közel volt a széthulláshoz. Sokáig ez emlékek édes gondolatokat idéztek elő Clarisse lelkében. — Örült, ha azokat visszaidézhette, ha újra átélhette a kellemes órákat, melyeket ott eltöltött. — De miután Adrien kérelmére beleegyezett, hogy neje legyen, s már felfogta, hogy mily áron kellett megfizetnie a jóléteket, melyeket itt élvezett, ez emlékek elvesztek előtte bájokat. — Majd midőn később, miután három hónapot töltött el St.-Martinban férje oldala mellett, kit nem szeretett, s anyósa társaságában, kinek sokszor akarta szemére vetni sorsát, melyben szenvedett, visszatért azon házba, melyet szabadon s vidáman hagyott el, azt vélte, hogy többé itt sem találhatja fel nyugodalmát, s a kert, melyben egykor annyiszor álmodozott jövő boldogságáról, szemeiben utálatossá vált. — így könnyen megérthetjük, hogy miért nem volt visszatérte óta egyszer sem e kert fasorai között, félt attól, hogy nagyon kegyetlenül fogja érezni a különbséget egykori boldogsága s jelenlegi keserve között. Mindazáltal azon nap után, melyen a véletlen Chanzay Jakab közelébe hozá őt, léptei akarata ellenére azon hely felé vezeték, melyet került. (Folytatása következik.)