Egyetértés, 1878. február (12. évfolyam, 32-59. szám)
1878-02-14 / 45. szám
XII. évfolyam. Budapest, Előfizetési dij: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre............................................20.— Félévre .............................................10.— Negyedévre.........................................5.— Egy hóra.............................. . 1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 80 krajczár. 45 szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Lapunk mai számához egy félív melléklet van csatolva Csütörtök, 1878. február 14 Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himző-utcza l sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó hivatal: Budapest, IV. himlő-utcza 1. se.hová az előfizetési pénzek küldendők. A conferentia. A magas diplomaták, kik kormányozzák a világot vagy legalább kormányozni hiszik, most conferentiára készülnek. Okvetlenül, ha igaz Oxenstierna mondata, hogy kevés ész szükséges a kormányzáshoz, akkor ők a legilletékesebbek arra, hogy a világ sorát intézzék. Csakhogy természetesen az ilyen kormányzás nem jelenti azt, hogy az eseményeket kormányozzák, és hogy az ő akaratuk képezi a dolgok mozgató elvét. Az ilyen kormányzás okoz romlást és kárt eleget, szerencsétlenségbe dönthet egyeseket és nemzeteket. De alapvonása a felsülés és sikertelenség lényege, hogy mindig azt idézze elő, amit előidézni nem akart, az következzék be, aminek bekövetkezésére nem számított. Ha azután összejönnek együttesen egy conferenciába, biztosak lehetünk felőle, hogy saját kevés eszüknek fényes nyilatkozását lehet megérnünk, és a történelmi ostobaságok vagy haszontalanságok tára becses gyarapodásban fog részesülni. A szegény népek megérzik, hogy kormányoztatnak, de a szegény diplomaták legkevésbé akarnának felelni róla, hogyan történik mindez. Ha az összeülő és conferenciázó diplomaták nem hasonlítanak a római augurokhoz abban, hogy egymás szemébe nevetnének, ennek oka épen csak az, hogy még kevesebb ésszel rendelkeznek, mintsem saját humbugjokat és tehetetlenségüket belátnák. Rájuk tökéletesen illik a német definitió: Der Mensch ist eine ernsthafte Bestie. Mit fog tenni az a dicső diplomatia, ha egyszer összejő akár a nagy székvárosban a Duna mellett, hol vígan lehet farsangolni és bőven telnék az udvar ünnepélyeiből — akár a világ zajától távoleső Lausanneben, hol hosszan lehet elmélkedni és a téli időben teljes hódiszben fénylenek az örök Alpesek, melyeket az emberek romboló dühe sem csonkíthatott meg évezredeken által. Mit fog tenni az ily magas gyülekezet, melyre az orosz kívánság szerint a párisi szerződést aláírt nagyhatalmak valamennyi külügyminiszterének kellene összejönnie és melynek Bécsben a mi fürtös külügyérünk volna elnöke hasonlóan az ambróziai Jupiterhez ? Nagy dolognak kellene mondani, hogy egy ilyen conferencia végre ismét képviselné Európát. Hosszú ideje hangzik már az általános panasz, hogy Európát többé nem látni, a közös érintkezés és tekintetbe vétel megszűnt a nemzetközi viszonyokban. Most ismét együtt lesz Európa, nagy és kis államok, mert Görögország, Románia, Szerbia is helyet kérnek, — az elveszett tehát megkerül, de az égre is, milyen rettenetes állapotban . Ha a háborút az idézte elő, hogy Európa nem volt látható, most megláthatjuk, hogy ez a háború mivé tette Európát. Mert ez Európa elé az a követelés lép, hogy bevégzett ténynek ismerje el a rablást, hódítást és nemzetgyilkolást, a szerződéseknek felforgatását és a had minden jogviszonyának letiprását. száz Európának ünnepélyesen kell kimondania, hogy az ököljog korába esett vissza, hol minden erkölcsi kötelezettség megszűnik és csak nyers erő uralkodik a földön. Európa előtt ott lesz a Medúza, tükör, melybe bele tekintve meg kellene kövülnie. Sohasem hisszük el, hogy a conferentiának sikerülhet a jogtalanságnak s erőszaknak uralmát megszüntetni s helyébe a jognak és méltányosságnak elismerését kieszközölni. Arról fog-e most tanácskozni a conferencia, hogy mi történjék a legyőzött Törökországgal ? Ki hiszi azt, hogy hatalmában legyen békés úton a felbolygatott jogokat megóvni és a fenyegetett érdekeket megvédelmezni ! Európa nem akart beleavatkozni Törökország élethalál küzdelmébe, szerte hirdették, hogy Törökország az életre nem képes. Törökország most valóban az életre képtelenül, halálra sebzetten fekszik Európa előtt, de ez csak most van igazi zavarban, hogy vele mit csináljon. Törökország dicső halálában mutatta meg, hogy nem volt az életre képtelen. Mert aki úgy hal meg, mint a török nemzet Plevnánál és a Balkán hegylánczain, óm abban nem hiányzott a valódi életerő, azt csak kegyetlenül, irtóztató erőszakkal gyilkolták meg. A meggyilkolásnál a gyilkos is ott van, ki legkevésbé tartozik tekintettel mások érdekeire és épen a művében kifejtett erőfeszítéséért keresi a busás kárpótlást. Egy gyilkossal csak úgy lehet számolni, ha az összes társadalom erejével képesek vagyunk őt törvény elé idézni, nem pedig hogy elismerve tettének hatályát, vele saját érdekeink tisztelése fölött tanácskozzunk. Hát talán Oroszország a drinápolyi békeelőzményekben nyert előnyöket ki fogja bocsátani kezeiből? Gondolja e valaki, hogy a conferencián az idegen hatalmak érdekeinek megóvására egyéb fog történhetni, mint a legnyomorultabb ármánykodás és versenygés Oroszország kegyének megnyeréséért? Európa lakói. Ha való volt, hogy Törökország nem volt életképes és nem védelmezhette sikerrel a nagy európai érdekeket, akkor annál inkább kellett volna Európának gondoskodnia a jogszerű öröklésről és helyes elintézésről. Micsoda „kevés észnek“ kell valóban kormányozni Európát. Az a conferentia, ha ugyan meglesz, ott lesz, mint egyik legérthetlenebb tüneménye e hóbortos bolygónak, melyen mindenféle emberi ostobaság a kormányzat szükséges elemét képezi. Úgy fog ott állani, mint egy képtelen, anachronismus összejőve abban a perembeni, amikor összejövetelelegkevésbé lehet szándékolt foganatja. Az európai békében és a szerződésekben érdekelt hatalmak abban a balga hitben, hogy a háborút localizálni fogják, elhalasztották a közbevetést a békekötés ideig. Most épen ez elhalasztás és a békekötésnek ténye teszi általánosabbá és kikerülhetlenebbé a háborút. Zöld földbe akartak vetni, honnét gazdag kalászt vártak, de a vetés sárkányfogak vetése volt. Mi lehet ezután a congressusnak üdvösebb ténye, mintha az európai jog nevében megteremti a háború solidaritását és diplomaták csacsogása helyett meg fog szólalni az ágyuknak vörös tÜAnyelve ! __________ Képviselői körökben ma reggel igen el volt terjedve a hír, hogy Andrássy gróf külügyminiszter beadta lemondását. A hír azonban alaptalannak bizonyult be. A képviselőház erdőügyi bizottsága tegnapi ülésében elintézte az erdő-törvényjavaslat második — az állam, a törvényhatóságok, községek, egyházi testületek és egyházi személyek, alapítványok, hitbizományok és közbirtokosságok erdeiről szóló — fejezetét. A 17. §. azon rendelkezésénél, mely szerint testületek s részvénytársulatoknak a bányaipar czéljaira szolgáló erdei és gazdasági rendszeres üzemterv szerint kezelendők, a bizottság bizonyos átmeneti intézkedések felvételét határozta el. Ugyan e szakasznál hosszabb vitára nyújtott alkalmat azon indítvány, hogy az üzemterv kellékeit az „erdők jókarbantartására s használatuk tartamosságának biztosítása“ helyett a „pusztítás megakadályozása“ képezze. A bizottság mellőzte ez indítványt. A 22. §-ban kimondatott, hogy nemcsak a csekélyebb terjedelmű, de a csekélyebb értékű erdőknél is megengedheti a közigazgatási bizottság, hogy az erdőkezelés az erdőőrzéssel ugyanazon egy személyben vagy személyekben egyesittessék. Az orosz békefeltételeknek Bessarábia átengedésére vonatkozó pontját illetőleg a senatusban Ghika Demeter s a képviselőházban Urechia képviselő által tett interpellációk folytán a kormány indítványára február 4., 5., 6. és 7-én közös zárt ülés tartazott; 7-én d. u. e két törvényhozó testület ismét külön nyilvános ülést tartott. Ezen ülésekben Ghika és Urechia indokolták bővebben interpellátióikat, mire a senatusban Gogolniceanu külügyminiszter, a képviselőházban pedig Bratianu miniszterelnök és belügyminiszter hosszabb beszédben feleltek. Cogolniceanu beismerte, hogy igenis tétetett ajánlat, bár nem hivatalosan, Bessarábiának compensatio melletti átengedése iránt, mire a kormány határozott nemmel felelt. Ugyanily értelemben nyilatkozott a miniszterelnök is. Előadta továbbá, hogy míg az orosz cár körében volt, e kérdésről soha sem tétetett említés, midőn pedig félhivatalosan megpendittetett, a kormány mindent elkövetett, hogy egy ily eshetőségnek elejét vegye, azonban nem bizonyos arról, hogy meggyőzte volna Oroszországnak politikusait, hogy amit Romániával szemben tenni akarnak, Romániára nézve igazságtalan és Oroszországra nézve sem előnyös, nemcsak a becsület, de eme nagy birodalom érdekeinek szempontjából is. Mindkét kamarában elfogadtatott azután egyhangúlag a következő határozati javaslat: „Meghallgatván a minisztérium magyarázatait, az orosz kormány azon kijelentett dispositiói fölött, hogy a román területből egy rész a Dunántúl adandó területi kárpótlásért cserébe elvétessék; szem előtt tartva, hogy Románia integritása az európai nagyhatalmak által biztosíttatott; tekintve, hogy Oroszország újra és speciális módon biztosította Románia jelen integritását az 1877. április 4-én kötött egyezmény 2 czikkében, kikötvén: „Hogy Romániára nézve az orosz csapatoknak területén való átkelése tényéből semmi ildomtalanság vagy veszély ne származzék, ő felsége a minden oroszok czárjának kormánya kötelezi magát fentartani s tiszteletben tartatni a román állam politikai jogait úgy miként azok a hazai törvényekből s a fenálló egyezményekből resultálnak, valamint fentartani és megvédeni Románia jelen integritását.* Tekintve, hogy Románia híven teljesítette az említett egyezményből kifolyó kötelmeit és hogy meg van győződve ő felsége II. Sándor czár magas igazságérzetéről; tekintve, hogy területe épségének fentartásáért és függetlenségének consolidásáért az ország vérét ontotta s nagy áldozatokat hozott; tekintve, hogy egy független és homogén Románia megfelel úgy szomszédai érdekeinek, mint Európa érdekeinek is. A képviselőház és a szenátus kijelentik, hogy el vannak határozva a terület épségét fentartani s nem engedni meg, hogy a román területből bármely rész cserében valamely területi compensatióért vagy kártérítésért elidegenittessék!* A képviselőház ugyanezen ülésben a miniszterelnök indítványára az előbbi miniszterek vád alá helyezése 55 szóval 6 ellen visszavonatott. Zemplén megye rendkívüli bizottsági ülése rendkívüli tanúságot tett azon bizalmatlanság, sőt megvetés mellett, mellyel a mostani kormány iránt mindenki viseltetik. A tárgysorozat előtt szőnyegre került egy indítvány, melynek elfogadását táviratilag már tudattam e lapok olvasóközönségével. A hangulat olyannyira kormányellenes volt, hogy nem is merték megtámadni egyenesen intenzióját, hanem csak a törvény és szabályrendeletek erőszakolt magyarázásával azt vitatták, hogy a rendkívüli bizottsági ülésnek nincs joga még a törvényes 24 órát megelőzőleg beadott indítványoknak tárgyalásába sem bocsátkozni. És e képtelen állítást a képtelenség oly szőrszálhasogató impertinentiájával védte bizonyos korteskedések nevezetes hőse Vékey Gedeon megyei ügyész, hogy felszólalásai majd nevetséget, majd felháborodást szültek. Mert annyira ment, hogy fölebbezést jelentett be az indítvány tárgyalása, fölebbezést az indítvány ellen, csak a saját közjogi tudatlansága ellen nem, pedig ez a fölebbezés lett volna a leghelyesebb. Zsolnai, Bajusz József, Viczmándy Ödön leczkéi csak Payross János és bokrosabbá tették ezer nyakatekert okoskodásait , amelyeknek végre is meg volt azon jó oldaluk, hogy a kormánynak ily kibúvó ajtón történt hívatlan és ügyetlen prókátoroskodásáért az indítvány lényege ellen egyetlen egy hang sem emelkedett, hanem a megye bizottsága ez időszerű és correct indítványt szó szerint magáévá tette, mint csalhatatlan bizonyítékát, hogy az ország még ez utolsó pillanatokban sem mulasztja el, ahol teheti vétóját, emelni a nemzetbuktató kiegyezési javaslatok ellen. Az indítvány annál inkább megérdemli a közvélemény elismerő szavát, mert egy hatalmas vágás van benne azon theoria ellen, mely a kiegyezést a zavaros idők miatt sietteti, holott a politikai eszély abc-je ép e zavarok miatt annak mellőzését hazafias kötelességgé teszi. Az egyhangúlag elfogadott inditvány így hangzik: Inditvány. Miután a képviselőházban folytatott tárgyalások erős meggyőződéssé érlelték azon eddig is táplált hitünket, hogy kormányunk a monarchia másik felével szemben a vám és kereskedelmi ügyben érdekeinket veszélyeztető lejtőre jutott, és tényleg egy oly kiegyezési törvényjavaslat elfogadtatását erőszakolja, mely által hazánk az anyagi tönkrejutás örvényébe sodortatnék, indítványozzuk. Intéztessék felirat az országgyűlés képviselőházához, melyben azon tiszteletteljes kérelmünknek adassák kifejezés, hogy a tárgyalás alatt levő, a vám és kereskedelmi ügyeknek a lajtántúli tartományokkal való szabáyozását czélzó kiegyezési törvényjavaslat — a különben is ily nagy fontosságú ügynek higgadt megfontolására nem is alkalmas jelen vészterhes időszakban a napirendről levétessék, s annak jövőbeni tárgyalása a kellő és megbízható adatok egybegyűjtése után, s ezeknek alapján akként intéztessék el, hogy a kiegyezés mindkét félre lehetőleg igazságos, méltányos s kielégítő legyen, ennek nem sikerülte esetén pedig, a mint ezt más izbeni feliratainkban ismételten hangsúlyoztuk, ezen ügy az önálló vámterület alapján szabályoztassék. Kelt, S.A.-Ujhely, febr. 10. Beadják Wladár Kristóf, s. k. Zsolnay s. k. A mozgósítási hírekkel szemben a „B. H.“ ezeket írja : Tény az, miről már a múlt héten értesítettünk, hogy a helyi tartalék tisztek hadi fölszerelésük teljes szókarban tartására szóllittattak föl. — Tény továbbá, hogy a tartalékosok tartózkodási helyeinek fölülvizsgálása elrendeltetett ; az egyes ezredparancsnokságokhoz a „eshetőleges“ mozgósítás esetére a rendeletek s informácziók szétküldettek, s hogy a szekerészeti osztályok teljes létszámra egészítettek ki s az e körül fölmerült hiányok pótoltattak. „Rendeletek tekintetében” szóval megtörtént minden arra, hogy hadüzenet esetén haderőink tökéletesen tájékoztatva legyen, a miből még nem következik egyszersmind az, hogy tökéletes acióképen Versezzen vagy akármely pontján a határnak konczertráltassék. A háború. Ha volna egy szó, melyért olvasóinktól bocsánatot kérhetnénk azért , hogy ámítottuk, készek lennénk beismerni hibánkat s bűnbánólag hajolnánk meg előttük, de épen nem mondottunk semmit, mi be nem teljesedett. Gr. Andrássy külügyi politikája ellen mindig kikeltünk, mindig hibáztattuk a három császár szövetség megkötését, mindig intettük őt, ne hallgatna Gortsakoff és Bismarck szavára, ne higyjen ígéreteiknek, mert jégre viszik monarchiánkat. Mindig rámutattunk, hol keressen monarchiánk szövetségeseket, hol kösse össze saját érdekeit más hatalmasságéval, hallgasson a nép szavára, mely isten szava, zsákmányolja ki a magyar nemzet áldozatkészségét és lelkesedését, mely kész volt rögtön vérét, vagyonát áldozni, hogy a törökön segítsen, mert akkor még a török volt legbiztosb szövetségesünk. Akkor lehetett volna Szerbiát visszatartani, hogy szavát szegje, akkor indulhatott volna az osztrák-magyar hadsereg puskalövés és kardcsapás nélkül, vagy ha az orosz és román ellentállást kísértett volna meg, elmorzsoltatott volna a két egyesült seregtől. Andrássy akkor jónak látta füleit kirekesztőleg Bismarck sugallatai előtt tartani csak zárva, még Angliával sem akart szövetkezni, holott Beaconsfield mindent megtett, mit az angol birodalom méltósága fenntartása mellett megtehetett, hogy Ausztriát Angliával való szövetkezésre vegye. És most, midőn Andrássy látja, hogy Bismarck csakugyan elámította, Muszkaország megcsalta, kapkod mint faménykőhöz az angol szövetség után, congressusokat hoz javaslatba, hajókat indít Konstantinápoly felé, magyarországi bábjait, Tiszát és Csernátonyt utasíttatja, az utóbbit, hogy interpelláljon oly formán, hogy azzal összeroskadt népszerűségét ismét helyre állítsa, most kürtölteti bérencz sajtója által a nemzetnek fülébe, hogy most, midőn acióra szállittatik, félénken hátra vonul s azon rajongók, kik múlt nyáron oly hősiesen akartak a törökök segítségére menni, most azt mondják, későn van, ismerjük el a bevégzett tényeket, tegyük kezünket KÉT ÉLETRAJZ. - ELBESZÉLÉS. -IRTA : KAKÁK EMII.. (3-ik folytatása.) Dályai örömét fejezte ki, hogy a méltóságos urat a javulás utján találhatja, amire azonban a beteg nem válaszolt semmit. Nyugtalan szemgolyói egyszerre megállották a fehéres víz közepén, s a dagadt szemhéjak egész kerekre nyíltak. Lajos e merev tekintet irányába nézett, s látta Vilma kisasszonyt, a mint az ablak fülkéjében egy pohár vízbe orvosságot öntött, a napsugár pedig megaranyozta és sugarakkal fonta be szőke haját, ragyogóvá tette arczának hamvas pirosságát, s fényes aranyos háttérrel szolgált a kecses alakhoz, úgy hogy a leány olyannak tűnt föl, mint valami szép allegóriás alak, a nagy csarnokok freskóin, aranyos falra festve. — Az anyja! Egészen az! — hallatszott a beteg fuldokló hangja, s a szemek kínosan lecsukódtak. Borcsa néni hirtelen lebocsátotta az ablak függönyét, s oda szólt Vilmához, hogy tegye a poharat az asztalra. A napsugár eltűnt, de Lajos látott még két fényesebb sugárt, mely feléje szállt, a mint Vilma elment mellette, hogy a poharat elhelyezze az asztalra. — Azt hiszem, ismét rohamai vannak, — szólt aztán Borcsa néne, a betegre s onnan Lajosra tekintve. A fiatal ember tehát távozott, de sokszor, nagyon sokszor fölidézte szemei előtt a bájos képet, s az meg is jelent azonnal, vagy a lámpa fénykörében, vagy a holdvilág azon fehér szalagján, mely az ablaktól a földig ért, vagy a teljes sötétségben, vagy pedig a tanár helyén, a kathedrában. Mindig és mindenütt igen készségesen mutogatta magát, s világokat szórt a szerelmi herbárium gyarapítására. De egyebet is tett. Az aranyos falból kiszállt, kalapot tűzött szőke hajára, napernyőt vett kezébe, kopogtatott Lajos ajtaján, s csengő vidám hangon kérte, lenne oly jó és kísérje őt el ide, vagy oda. Aztán együtt mentek poros vagy sáros kövezeten, széles meg szűk utczákon, olykor egészen elhagyott helyeken, majd látó-fotó tömegek közt. Lajos boldog elbizakodással kísérte s védte a tolongásban, és nagyon tetszett hiúságának, mikor látta, hogy a divatos utczák törzsökös lézengői is megfordulnak Vilma bámulására, szemöld alá szorítják a csiptető üveget, megállnak, kezök fejére lehúzzák a roppant gomba kezelő kürtőjét, illegetik magukat, hogy feltűnők legyenek, szopogatják a sétapalcta gombját, és szokás szerint egész hangosan mondják ki ítéletüket, mely oly nagyon hízelgő. Majd pedig duzzogó arczot öltött a bájos teremtés, s az utálatos nádszéken ült órák hosszáig, nem válaszolva semmit Borcsa néne faggatozó kérdéseire, csak a pompás kerek vállakat vonogatva, s rágicsálva a csinos körmöcskéket, melyeket Lajos (nem valami eredeti ötlet alapján) mind meg annyi rózsasziromhoz hasonlított, valahányszor kegyes engedélyt kapott, hogy a kezecskét ajkaival illethesse, vagy ha nem kapott is engedélyt. Végre a duzzogó leány egészen elvesztette türelmét, felugrott, s fölkiáltott: „Nyomorúság az én életem !“ Nénje szemei megtilek könnyel, megölelte Vilmát, az ő boldogsága gyönyörűségének vágyait és kívánságait tudakolta, s e közben még sűrűbben omlottak kényei szikkadt arczára. Boldogságának gyönyörűsége egyetlen lélekzet alatt elősorolta a csalhatatlan tényeket, melyek összeállításából kiderült, hogy valódi számkivetésben élnek. — Semmi, de semmi örömöm ! — sóhajtott. — Nem ismerek senkit. Nem megyünk sehová, nem jön hozzánk senki. Ruháim nem divatosak, kesztyűmet te mosod ki, s ahol feslett beöltögeted, még pedig jókora öltésekkel. Már nem vagyok többé gyermek, szeretnék úgy élni és úgy szórakozni, mint a többi fiatal lányok. Szeretnék társaságokba járni, tánczolni, bálozni. Igen, bálózni. Ez akartam mondani. A tél itt van, s az én időm is eljött. Borcsa néni alig bírta fáradsággal, hogy kényeit letörülje, de azért mosolygott, és vagy tízszer mondta el: „Nem is volna rész,“ ami Vilmát annyira ingerelte, hogy végre egész hevesen fölkiáltott: „Mi lesz így én belőlem?“ Erre az öreg kisasszony hirtelen fölhagyott a mosolygással, s oly fájdalmasan zokogva ölelte magához a forrongó szép gyermeket, hogy az egy pillanatra meghökkent, és egészen elkomolyodott. — Édes néném, azt hiszem, nincsenek teljesíthetetlen kívánságaim ? — Oh dehogy! — mentegetőzött Borcsa néni, elfojtva a zokogást. — Legfeljebb azt mondhatnám, hogy még fiatal vagy, s hogy ami a nagyon divatos viseletét, s kijavított keztjüket illeti, azokra nézve úgy gondoltam, hogy a fényűzés úgyis eléggé elharapózott. Különben én igazán nem értek a mai világ módjához, hanem azért egy pár nap múlva majd megleplek valamivel, csak légy nyugodt, és ne panaszkodj édes kis vidám. Miért is panaszkodnál, nincs nekünk semmi bajunk, s ha édesatyád nem lenne beteg, nem is hiányoznék semmi. Ezt meg kell gondolnod, drága kedves Vilma. De mivel már olyan régen beteg, s nagyon lassan javul, megengedhetünk magunknak természetesen egy kis vigságot, s a farsangig majd gondolok valamit. Hanem egy bálnál többről szó sem lehet. Vilma kacsagott, tapsolt, s összevissza ölelgette jószivü nénjét. Ha valaki e pillanattól kezdve figyelemmel kisérhette volna az öreg kisasszony járását és kelését, nagyon rejtélyes egy hajadont ismert volna föl benne, aki hiába mondta otthon Vilmának és a fiatal lakónak, hogy a megszökött kárpitos miatt jár a rendőrséghez, és bizonyos emberekhez, akik tudnak felőle valamit. Soha sem ment ő a rendőrséghez és a kárpitos felől sem kérdezőködött senkitől. Titokzatos csomagokkal távozott és jött. Vén asszonyokkal értekezett, kik még fakultabb ruhát viseltek, mint ő, de selyem rokolyákból álló egész ruhatár fölött rendelkeztek, melyben egyetlen darab sem volt ugyan uj de mégis pompás daraboknak látszottak, a mint külön-külön szétteregették a napfény elé s nagyon előkelő származással dicsekedtek. És e díszes jószágokból egy pár eljutott az öreg kisasszony közvetítése mellett a festőhöz, vagy a szabóhoz, s ő maga is valamennyin varrogatott sok titkos órában — mindig éjjel, vagy hajnalban, s a suhogó puha szövetet gyakran föltartotta és megrázta maga előtt, gyönyörködött a széles, egyenes redőkben, a csipkés uszályban; gyönyörködött, lopva virasztott, de visszafojtotta kényeit, nehogy nyomott hagyjanak a selymen, és bársonyon, mert gondosan utána nézve, már úgy is találni lehetne azokon diszül nem szolgáló nyomokat. Elég az hozzá, hogy a megszökött kárpitosnak semmi nyoma, daczára Borcsa néne nagy utánjárásának; s elég az hozzá, hogy Lajos egyszerre csak oly pompában látta maga előtt a felséges Vilmát, hogy királynét sem gondolhatott pompásabbnak. V. Lajos boldog időket élt a hónapos szobában és a nagyszerű fellegvárban, mely lakásához ráadásul járt, s hol a gyilkos léghuzamot ily fiatal korban föl sem veszi senki. Tárva, nyitva volt itt minden, özönlött be a sokféle verőfény az első szerelemből, az ábrándokból, a tűnő órákból, melyek boldogságot hoztak, s elragadó homály borított a felegváron túl mindent. E szürke beláthatlanság közepette rendkivül kedves volt időzni, s merész kihívásokat intézni szerteszét, hogy vájjon van-e valaki olyan boldog, mint e vár ura, ki még alig tett nehány lépést az életben, s már eljutott odáig, hová mások csak viszontagságok, megszámlálhatlan éjjelek álmatlansága után, (melyet vetélytársak alkalmatlankodásai, éji zene s viradatig tartó táncz idéznek elő), tömérdek sóhajtások, a csalódások vesszőcsapásai közepette érnek el, akkor, mikor már az iskolai padok is a hátuk mögött maradtak. Találkozni mindennap, együtt tölteni órákat oly csábos teremtéssel, mint Vilma; látni őt egy bál ingerlő sürgés-forgásában, s hosszú bizalmas sétákat tenni, sőt tavaszkor a természet pompáit együtt nézni: ez elég biztos bevezetés arra, hogy egy 22 éves fiatalember végre térdre boruljon — a természet pompái által is meghatva, — s örök hűséget esküdjék oly virágos szavakban, melyek legjobban megfelelnek a nagyban virító kikeletnek. Vilma kegyteljesen hallgatta az esküt, s jobbágyává fogadta a fiatal embert. E szép leány teljes tudatával birt szépségének, s báli föllépte után biztos volt, hogy az ifjúság és kellem koronája sugárzik homlokáról. Az ábrándosság langyos légkörét még túl nem haladva, sem tikkasztó forróságot, sem köznapi ridegséget nem ismerhetett, s vidáman, gondtalanul haladt tovább, szívesen és örömmel elfogadva mindent, mely útját kellemessé tette, és azok által szórakozhatott. Dályai Lajos bizonyára szerencsésebb volt, mint hozzá hasonló igen-igen sok más, akik egyszerre elszakadva a szeretteljes és okosan körülbástyázott családi körtől, egy nagy város szabadalmai közé jutnak, hol hasonló szeretetteljes kört hiában keresnek, s legfeljebb csak a hónap elsején nyílik fel előttük szívesen egy ajtó, de máskor nem, mert társaságokban semmi helyök sincs, miután az életben sem foglaltak még el helyet. Az ilyen „nem kész emberek” legfeljebb a tánczosok szaporítására valók, családi mulatságokban. A családiasságot hirtelen elvesztik maguk mellől, épen akkor, mikor az érzelmek bimbóznak, és fölszámlálhatatlan, kiknek számára virágoznak el ezek, miután nemcsak az isten napja fakaszthatja ki, hanem dúsan tudják táplálni rothadt hulladékok is. Vilma véletlenül szép volt, igy tehát szép leánynak esküdött hűséget. Sok százan egészen közönséges és nem is szép teremtésekért hanyagolják el tanulmányaikat. VI. Tavaszi este volt, az ablakok zárva, s az asztalon gyertya mellett Lajos egy könyvből olvasott valamit, de a könyv már félre volt téve. Vilma egészen a gyertyához húzódva, a nők leplezett semmittevésével, soha el nem készülő hímzéssel foglalkozott. Borcsa néni szenvedhetetlen fejhasgatásról panaszkodott, elment kis szobájába, hol talán ismét selyem szövetekben gyönyörködik.Folytatása következik.)