Egyetértés, 1878. február (12. évfolyam, 32-59. szám)

1878-02-14 / 45. szám

XII. évfolyam. Budapest, Előfizetési dij: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egy évre............................................20.— Félévre .............................................10.— Negyedévre.........................................5.— Egy hóra.............................. . 1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési dij: 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér: Öt hasábos sor 80 krajczár. 45 szám. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Lapunk mai számához egy félív melléklet van csatolva Csütörtök, 1878. február 14 Szerkesztői iroda: Budapest, IV. himző-utcza l sz. hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben kül­detnek vissza. Kiadó­ hivatal: Budapest, IV. himlő-utcza 1. se.­hová az előfizetési pénzek küldendők. A conferentia. A magas diplomaták, kik kormányoz­zák a világot vagy legalább kormányozni hiszik, most conferentiára készülnek. Okvetlenül, ha igaz Oxenstierna mon­data, hogy kevés ész szükséges a kor­mányzáshoz,­­ akkor ők a legilletéke­sebbek arra, hogy a világ sorát intézzék. Csak­hogy természetesen az ilyen kormányzás nem jelenti azt, hogy az ese­ményeket kormányozzák, és hogy az ő akaratuk képezi a dolgok mozgató elvét. Az ilyen kormányzás okoz romlást és kárt eleget, szerencsétlenségbe dönthet egyese­ket és nemzeteket. De alapvonása a felsü­lés és sikertelenség lényege, hogy mindig azt idézze elő, a­mit előidézni nem akart, az következzék be, a­minek bekövetkezésére nem számított. Ha azután összejönnek együttesen egy conferenciába, biztosak lehetünk felőle, hogy saját kevés eszüknek fényes nyilat­kozását lehet megérnünk, és a történelmi ostobaságok vagy haszontalanságok tára becses gyarapodásban fog részesülni. A szegény népek megérzik, hogy kor­­mányoztatnak, de a szegény diplomaták legkevésbé akarnának felelni róla, hogyan történik mindez. Ha az összeülő és conferenciázó diplo­maták nem hasonlítanak a római augurok­­hoz abban, hogy egymás szemébe nevet­nének, ennek oka épen csak az, hogy még kevesebb és­szel rendelkeznek, mintsem saját humbugjokat és tehetetlenségüket be­látnák. Rájuk tökéletesen illik a német de­­finitió: Der Mensch ist eine ernsthafte Bestie. Mit fog tenni az a dicső diplomatia, ha egyszer összejő akár a nagy székvá­rosban a Duna mellett, hol vígan lehet farsangolni és bőven telnék az udvar ün­nepélyeiből — akár a világ zajától távol­eső Lausanneben, hol hosszan lehet elmél­kedni és a téli időben teljes hódiszben fénylenek az örök Alpesek, melyeket az emberek romboló dühe sem csonkíthatott meg évezredeken által. Mit fog tenni az ily magas gyüleke­zet, melyre az orosz kívánság szerint a párisi szerződést aláírt nagyhatalmak vala­mennyi külügyminiszterének kellene össze­jönnie és melynek Bécsben a mi fürtös külügyérünk volna elnöke hasonlóan az ambróziai Jupiterhez ? Nagy dolognak kellene mondani, hogy egy ilyen conferencia végre ismét képvi­selné Európát. Hosszú ideje hangzik már az általános panasz, hogy Európát többé nem látni, a közös érintkezés és tekintetbe vétel megszűnt a nemzetközi viszonyok­ban. Most ismét együtt lesz Európa, nagy és kis államok, mert Görögország, Romá­nia, Szerbia is helyet kérnek, — az elveszett tehát megkerül, de az égre is, milyen ret­tenetes állapotban . Ha a háborút az idézte elő, hogy Európa nem volt látható, most meglát­hatjuk, hogy ez a háború mivé tette Euró­pát. Mert ez Európa elé az a követelés lép, hogy bevégzett ténynek ismerje el a rablást, hódítást és nemzetgyilkolást, a szerződéseknek felforgatását és a had minden jogviszonyának letiprását. szá­­z Európának ünnepélyesen kell kimonda­nia, hogy az ököljog korába esett vissza, hol minden erkölcsi kötelezettség megszű­nik és csak nyers erő uralkodik a földön. Európa előtt ott lesz a Medúza, tükör, melybe bele tekintve meg kellene kövül­­nie. Sohasem hisszük el, hogy a confe­­rentiának sikerülhet a jogtalanságnak s erőszaknak uralmát megszüntetni s he­lyébe a jognak és méltányosságnak elis­merését kieszközölni. Arról fog-e most tanácskozni a confe­rencia, hogy mi történjék a legyőzött Törökor­szággal ? Ki hiszi azt, hogy hatalmában legyen békés úton a felbolygatott jogokat megóvni és a fenyegetett érdekeket meg­védelmezni ! Európa nem akart bele­avat­kozni Törökország élethalál küzdelmébe, szerte hirdették, hogy Törökország az életre nem képes. Törökország most va­lóban az életre képtelenül, halálra sebzetten fekszik Európa előtt, de ez csak most van igazi zavarban, hogy vele mit csináljon. Törökország dicső halálában mutatta meg, hogy nem volt az életre képtelen. Mert a­ki úgy hal meg, mint a török nemzet Plevnánál és a Balkán hegylánczain, óm abban nem hiányzott a valódi életerő, azt csak kegyetlenül, irtóztató erőszakkal gyil­kolták meg. A meggyilkolásnál a gyil­kos is ott van, ki legkevésbé tartozik te­kintettel mások érdekeire és épen a mű­vében kifejtett erőfeszítéséért keresi a bu­sás kárpótlást. Egy gyilkossal csak úgy lehet számolni, ha az összes társadalom erejével képesek vagyunk őt törvény elé idézni,­­ nem pedig hogy elismerve tet­tének hatályát, vele saját érdekeink tiszte­lése fölött tanácskozzunk. Hát talán Oroszország a drinápolyi békeelőzményekben nyert előnyöket ki fogja bocsátani kezeiből? Gondolja e valaki, hogy a conferencián az idegen hatalmak érde­keinek megóvására egyéb fog történhetni, mint a legnyomorultabb ármánykodás és versenygés Oroszország kegyének megnye­réséért? Európa lakói. Ha való volt, hogy Törökország nem volt életképes és nem védelmezhette sikerrel a nagy európai érdekeket, akkor annál inkább kellett volna Európának gondos­kodnia a jogszerű öröklésről és helyes el­intézésről. Micsoda „kevés észnek“ kell való­ban kormányozni Európát. Az a conferentia, ha ugyan meglesz, ott lesz, mint egyik legérthetlenebb tüne­ménye e hóbortos bolygónak, melyen min­denféle emberi ostobaság a kormányzat szükséges elemét képezi. Úgy fog ott állani, mint egy képtelen, anachronismus összejőve abban a perembeni, a­mikor összejövetele­­legkevésbé lehet szándékolt foganatja. Az európai békében és a szerződések­ben érdekelt hatalmak abban a balga hit­ben, hogy a háborút localizálni fogják, elhalasztották a közbevetést a békekötés ideig. Most épen ez elhalasztás és a béke­kötésnek ténye teszi általánosabbá és kike­rülhetlenebbé a háborút. Zöld földbe akar­tak vetni, honnét gazdag kalászt vártak, de a vetés sárkányfogak vetése volt. Mi lehet ezután a congressusnak üdvösebb ténye, mintha az európai jog nevében meg­teremti a háború solidaritását és diploma­ták csacsogása helyett meg fog szólalni az ágyuknak vörös tÜAnyelve ! __________ Képviselői körökben ma reggel igen el volt terjedve a hír, hogy Andrássy gróf külügyminisz­ter beadta lemondását. A hír azonban alaptalan­nak bizonyult be. A képviselőház erdőügyi bizott­sága tegnapi ülésében elintézte az erdő-törvény­­javaslat második — az állam, a törvényhatóságok, községek, egyházi testületek és egyházi személyek, alapítványok, hitbizományok és közbirtokosságok erdeiről szóló — fejezetét. A 17. §. azon rendel­kezésénél, mely szerint testületek s részvény­társu­latoknak a bányaipar czéljaira szolgáló erdei és gazdasági rendszeres üzemterv szerint kezelendők, a bizottság bizonyos átmeneti intézkedések felvéte­lét határozta el. Ugyan e szakasz­nál hosszabb vi­tára nyújtott alkalmat azon indítvány, hogy az üzemterv kellékeit az „erdők jókarban­tartására s használatuk tartamosságának biztosítása“ helyett a „pusztítás megakadályozása“ képezze. A bizottság mellőzte ez indítványt. A 22. §-ban kimondatott, hogy nemcsak a csekélyebb terjedelmű, de a cse­kélyebb értékű erdőknél is megengedheti a köz­­igazgatási bizottság, hogy az erdőkezelés az erdő­őrzéssel ugyanazon egy személyben vagy személyek­ben egyesittessék. Az orosz békefeltételeknek Bessarábia áten­gedésére vonatkozó pontját illetőleg a senatusban Ghika Demeter s a képviselőházban Urechia kép­viselő által tett interpellációk folytán a kormány indítványára február 4., 5., 6. és 7-én közös zárt ülés tartazott; 7-én d. u. e két törvényhozó testü­let ismét külön nyilvános ülést tartott. Ezen ülésekben Ghika és Urechia indokolták bővebben interpellátióikat, mire a senatusban Gogol­­niceanu külügyminiszter, a képviselőházban pedig Bratianu miniszterelnök és belügyminiszter hosszabb beszédben feleltek. Cogolniceanu beismerte, hogy igenis tétetett ajánlat, bár nem hivatalosan, Bessarábiának com­pensatio melletti átengedése iránt, mire a kor­mány határozott nem­mel felelt. Ugyanily értelemben nyilatkozott a minisz­terelnök is. Előadta továbbá, hogy míg az orosz c­ár körében volt, e kérdésről soha sem tétetett említés, midőn pedig félhivatalosan megpenditte­­tett, a kormány mindent elkövetett, hogy egy ily eshetőségnek elejét vegye, azonban nem bizonyos arról, hogy meggyőzte volna Oroszországnak politikusait, hogy a­mit Romániával szemben tenni akarnak, Romániára nézve igazságtalan és Oroszországra nézve sem előnyös, nemcsak a be­csület, de eme nagy birodalom érdekeinek szem­pontjából is. Mindkét kamarában elfogadtatott azután egy­hangúlag a következő határozati javaslat: „Meghallgatván a minisztérium magyarázatait, az orosz kormány azon kijelentett dispositiói fölött, hogy a román területből egy rész a Dunán­túl adandó területi kárpótlásért cserébe elvét­essék; szem előtt tartva, hogy Románia integritása az európai nagyhatalmak által biztosíttatott; tekintve, hogy Oroszország újra és speciális módon biztosította Románia jelen integritását az 1877. április 4-én kötött egyezmény 2 czikkében, kikötvén: „Hogy Romániára nézve az orosz csapatok­nak területén való átkelése tényéből semmi il­­domtalanság vagy veszély ne származzék, ő felsége a minden oroszok czárjának kormánya kötelezi ma­gát fentartani s tiszteletben tartatni a román ál­lam politikai jogait úgy miként azok a hazai tör­vényekből s a fenálló egyezményekből resultálnak, valamint fentartani és megvédeni Románia jelen integritását.* Tekintve, hogy Románia híven teljesítette az említett egyezményből kifolyó kötelmeit és hogy meg van győződve ő felsége II. Sándor czár ma­gas igazság­érzetéről; tekintve, hogy területe épségének fentartá­­sáért és függetlenségének consolidásáért az ország vérét ontotta s nagy áldozatokat hozott; tekintve, hogy egy független és homogén Románia megfelel úgy szomszédai érdekeinek, mint Európa érdekeinek is. A képviselőház és a szenátus kijelentik, hogy el vannak határozva a terület épségét fentartani s nem engedni meg, hogy a román területből bár­mely rész cserében valamely területi compensatió­­ért vagy kártérítésért elidegenittessék!* A képviselőház ugyanezen ülésben a minisz­terelnök indítványára az előbbi miniszterek vád alá helyezése 55 szóval 6 ellen visszavonatott. Zemplén megye rendkívüli bizottsági ülése rendkívüli tanúságot tett azon bizalmatlanság, sőt megvetés mellett, mel­lyel a mostani kormány iránt mindenki viseltetik. A tárgysorozat előtt szőnyegre került egy indítvány, melynek elfogadá­sát táviratilag már tudattam e lapok olvasó­kö­zönségével. A hangulat olyannyira kormányellenes volt, hogy nem is merték megtámadni egyenesen intenzióját, hanem csak a törvény és szabályrende­letek erőszakolt magyarázásával azt vitatták, hogy a rendkívüli bizottsági ülésnek nincs joga még a törvényes 24 órát megelőzőleg beadott indítvá­nyoknak tárgyalásába sem bocsátkozni. És e képtelen állítást a képtelenség oly szőrszálhasogató impertinentiájával védte bizonyos korteskedések nevezetes hőse Vékey Gedeon me­gyei ügyész, hogy felszólalásai majd nevetséget, majd felháborodást szültek. Mert annyira ment, hogy fölebbezést jelentett be az indítvány tárgya­lása, fölebbezést az indítvány ellen, csak a saját közjogi tudatlansága ellen nem, pedig ez a föleb­­bezés lett volna a leghelyesebb. Zsolnai, Bajusz József, Viczmándy Ödön leczkéi csak Payross János és bokrosabbá tet­ték ez­er nyakatekert okoskodásait , a­me­lyeknek végre is meg volt azon jó oldaluk, hogy a kormánynak ily kibúvó ajtón történt hí­vatlan és ügyetlen prókátoroskodásáért az indít­vány lényege ellen egyetlen egy hang sem emelkedett, hanem a megye bizottsága ez időszerű és correct indítványt szó szerint magáévá tette, mint csalhatatlan bizonyítékát, hogy az ország még ez utolsó pillanatokban sem mulasztja el, a­hol teheti vétóját, emelni a nemzetbuktató kiegyezési javaslatok ellen. Az indítvány annál inkább megérdemli a közvélemény elismerő szavát, mert egy hatalmas vágás van benne azon theoria ellen, mely a ki­egyezést a zavaros idők miatt sietteti, holott a po­litikai eszély abc-je ép e zavarok miatt annak mel­lőzését hazafias kötelességgé teszi. Az egyhangúlag elfogadott inditvány így hangzik: Inditvány. Miután a képviselőházban folyta­tott tárgyalások erős meggyőződéssé érlelték azon eddig is táplált hitünket, hogy kormányunk a monarchia másik felével szemben a vám és keres­kedelmi ügyben érdekeinket veszélyeztető lejtőre jutott, és tényleg egy oly kiegyezési törvényjavas­lat elfogadtatását erőszakolj­a, mely által ha­zánk az anyagi tönkrejutás örvényébe sodortatnék, indítványozzuk. Intéztessék felirat az or­szággyűlés képviselőházához, melyben azon tisztelet­­teljes kérelmünknek adassák kifejezés, hogy a tár­gyalás alatt levő, a vám és kereskedelmi ügyeknek a lajt­ántúli tartományokkal való szabáyozását czélzó kiegyezési törvényjavaslat — a különben is ily nagy fontosságú ügynek higgadt megfontolá­sára nem is alkalmas jelen vészterhes időszakban a napi­rendről levétessék, s annak jövőbeni tárgyalása a kellő és megbízható adatok egybegyűjtése után, s ezeknek alapján ak­ként intéztessék el, hogy a kiegyezés mindkét félre lehetőleg igazságos, méltányos s kielégítő legyen, ennek nem sikerülte esetén pedig, a mint ezt más izbeni feliratainkban ismételten hangsúlyoztuk, ezen ügy az önálló vámterület alap­ján szabályoztassék. Kelt, S.­A.-Ujhely, febr. 10. Beadják Wladár Kristóf, s. k. Zsol­­nay s. k. A mozgósítási hírekkel szemben a „B. H.“ ezeket írja : Tény az, miről már a múlt héten ér­tesítettünk, hogy a helyi tartal­ék tisztek hadi fölszerelésük teljes s­zókarban tartására szól­­littattak föl. — Tény továbbá, hogy a tartaléko­sok tartózkodási helyeinek fölülvizsgálása elren­deltetett ; az egyes ezredparancsnokságokhoz a „eshetőleges“ mozgósítás esetére a ren­deletek s informácziók szétküldettek, s hogy a szekerészeti osztályok teljes létszámra egé­szítettek ki s az e körül fölmerült hiányok pótoltattak. „Rendeletek tekintetében” szóval meg­történt minden arra, hogy hadüzenet esetén had­erőink tökéletesen tájékoztatva legyen, a miből még nem következik egyszersmind az, hogy tökéletes ac­ióképen Versezzen vagy akármely pontján a ha­tárnak konczertráltassék. A háború. Ha volna egy szó, melyért olvasóinktól bocsánatot kérhetnénk azért , hogy ámítottuk, készek lennénk beismerni hibánkat s bűnbánólag hajolnánk meg előttük, de épen nem mondottunk semmit, mi be nem teljesedett. Gr. Andrássy külügyi politikája ellen mindig kikeltünk, mindig hibáztattuk a három császár szövetség megkötését, mindig intettük őt, ne hallgatna Gortsakoff és Bismarck szavára, ne higy­­jen ígéreteiknek, mert jégre viszik monarchiánkat. Mindig rámutattunk, hol keressen monar­chiánk szövetségeseket, hol kösse össze saját érdekeit más hatalmasságéval, hallgasson a nép szavára, mely isten szava, zsákmányolja ki a magyar nemzet áldozatkészségét és lelkesedését, mely kész volt rögtön vérét, vagyonát áldozni, hogy a törökön segítsen, mert akkor még a török volt legbiztosb szövetségesünk. Akkor lehetett volna Szerbiát visszatartani, hogy szavát szegje, akkor indulhatott volna az osztrák-magyar had­sereg puskalövés és kardcsapás nélkül, vagy ha az orosz és román ellentállást kísértett volna meg, elmorzsoltatott volna a két egyesült seregtől. Andrássy akkor jónak látta fü­leit kirekesztőleg Bismarck sugalla­tai előtt tartani csak zárva, még Angliá­val sem akart szövetkezni, holott Beaconsfield mindent megtett, mit az angol birodalom méltó­sága fenntartása mellett megtehetett, hogy Ausz­triát Angliával való szövetkezésre vegye. És most, midőn Andrássy látja, hogy Bismarck csakugyan elámította, Muszkaország megcsalta, kapkod mint fa­­ménykőhöz az angol szövetség után, congressusokat hoz javaslatba, hajókat indít Konstantinápoly felé, magyarországi bábjait, Tiszát és Csernátonyt utasít­­tatja, az utóbbit, hogy interpelláljon oly formán, hogy azzal összeroskadt népszerűségét ismét helyre állítsa, most kürtölteti bérencz sajtója által a nemzet­nek fülébe, hogy most, midőn ac­ióra szállittatik, félénken hátra vonul s azon rajongók, kik múlt nyáron oly hősiesen akartak a törökök segítsé­gére menni, most azt mondják, későn van, ismer­jük el a bevégzett tényeket, tegyük kezünket KÉT ÉLETRAJZ. - ELBESZÉLÉS. -IRTA : KAKÁK EMII.. (3-ik folytatása.) Dályai örömét fejezte ki, hogy a méltóságos urat a javulás utján találhatja, a­mire azonban a beteg nem válaszolt semmit. Nyugtalan szemgo­lyói egyszerre megállották a fehéres víz közepén, s a dagadt szemhéjak egész kerekre nyíltak. La­jos e merev tekintet irányába nézett, s látta Vilma kisasszonyt, a mint az ablak fülkéjében egy pohár vízbe orvosságot öntött, a napsugár pedig meg­aranyozta és sugarakkal fonta be szőke haját, ra­gyogóvá tette arczának hamvas pirosságát, s fényes aranyos háttérrel szolgált a kecses alakhoz, úgy hogy a leány olyannak tűnt föl, mint valami szép allegóriás alak, a nagy csarnokok freskóin, aranyos falra festve. — Az anyja! Egészen az! — hallatszott a beteg fuldokló hangja, s a szemek kínosan lecsu­kódtak. Borcsa néni hirtelen lebocsátotta az ablak függönyét, s oda szólt Vilmához, hogy tegye a poharat az asztalra. A napsugár eltűnt, de Lajos látott még két fényesebb sugárt, mely feléje szállt, a mint Vilma elment mellette, hogy a poharat el­helyezze az asztalra. — Azt hiszem, ismét rohamai vannak, — szólt aztán Borcsa néne, a betegre s onnan Lajosra tekintve. A fiatal ember tehát távozott, de sokszor, nagyon sokszor fölidézte szemei előtt a bájos ké­pet, s az meg is jelent azonnal, vagy a lámpa fénykörében, vagy a holdvilág azon fehér szalag­ján, mely az ablaktól a földig ért, vagy a teljes sötétségben, vagy pedig a tanár helyén, a kathe­­drában. Mindig és mindenütt igen készségesen mu­togatta magát, s világokat szórt a szerelmi her­bárium gyarapítására. De egyebet is tett. Az aranyos falból kiszállt, kalapot tűzött szőke hajára, napernyőt vett ke­zébe, kopogtatott Lajos ajtaján, s csengő vidám hangon kérte, lenne oly jó és kísérje őt el ide, vagy oda. Aztán együtt mentek poros vagy sáros kövezeten, széles meg szűk utczákon, olykor egé­szen elhagyott helyeken, majd látó-fotó tömegek közt. Lajos boldog elbizakodással kísérte s védte a tolongásban, és nagyon tetszett hiúságának, mi­kor látta, hogy a divatos utczák törzsökös lézen­­gői is megfordulnak Vilma bámulására, szemöld alá szorítják a csiptető üveget, megállnak, kezök fejére lehúzzák a roppant gomba kezelő kürtőjét, illegetik magukat, hogy feltűnők legyenek, szopo­gatják a sétapalcta gombját, és szokás szerint egész hangosan mondják ki ítéletüket, mely oly nagyon hízelgő. Majd pedig duzzogó arczot öltött a bájos te­remtés, s az utálatos nádszéken ült órák hosszáig, nem válaszolva semmit Borcsa néne faggatozó kérdéseire, csak a pompás kerek vállakat vono­­gatva, s rágicsálva a csinos körmöcskéket, melye­ket Lajos (nem valami eredeti ötlet alapján) mind meg annyi rózsa­sziromhoz hasonlított, valahány­szor kegyes engedélyt kapott, hogy a kezecskét ajkaival illethesse, vagy ha nem kapott is enge­délyt. Végre a duzzogó leány egészen elvesztette türelmét, felugrott, s fölkiáltott: „Nyomorúság az én életem !“ Nénje szemei megt­ilek kön­nyel, meg­ölelte Vilmát, az ő boldogsága gyönyörűségének vágyait és kívánságait tudakolta, s e közben még sűrűbben omlottak kényei szikkadt arczára. Bol­dogságának gyönyörűsége egyetlen lélekzet alatt elősorolta a csalhatatlan tényeket, melyek össze­állításából kiderült, hogy valódi számkivetésben élnek. — Semmi, de semmi örömöm ! — sóhajtott. — Nem ismerek senkit. Nem megyünk sehová, nem jön hozzánk senki. Ruháim nem divatosak, kesztyűmet te mosod ki, s a­hol feslett beöltöge­­ted, még pedig jókora öltésekkel. Már nem vagyok többé gyermek, szeretnék úgy élni és úgy szóra­kozni, mint a többi fiatal lányok. Szeretnék társa­ságokba járni, tánczolni, bálozni. Igen, bálózni. Ez akartam mondani. A tél itt van, s az én időm is eljött. Borcsa néni alig bírta fáradsággal, hogy kényeit letörülje, de azért mosolygott, és vagy tízszer mondta el: „Nem is volna rész,“ a­mi Vilmát annyira ingerelte, hogy végre egész heve­sen fölkiáltott: „Mi lesz így én belőlem?“ Erre az öreg kisasszony hirtelen fölhagyott a mosoly­gással, s oly fájdalmasan zokogva ölelte magához a forrongó szép gyermeket, hogy az egy pillanatra meghökkent, és egészen elkomolyodott. — Édes néném, azt hiszem, nincsenek telje­síthetetlen kívánságaim ? — Oh dehogy! — mentegetőzött Borcsa néni, elfojtva a zokogást. — Legfeljebb azt mond­hatnám, hogy még fiatal vagy, s hogy a­mi a na­gyon divatos viseletét, s kijavított keztjüket illeti, azokra nézve úgy gondoltam, hogy a fényűzés úgyis eléggé elharapózott. Különben én igazán nem értek a mai világ módjához, hanem azért egy pár nap múlva majd megleplek valamivel, csak légy nyugodt, és ne panaszkodj édes kis vid­ám. Miért is panaszkodnál, nincs nekünk semmi bajunk, s ha édes­atyád nem lenne beteg, nem is hiányoznék semmi. Ezt meg kell gondolnod, drága kedves Vilma. De mivel már olyan régen beteg, s nagyon lassan javul, megengedhetünk magunk­nak természetesen egy kis vigságot, s a farsangig majd gondolok valamit. Hanem egy bálnál többről szó sem lehet. Vilma kacsagott, tapsolt, s összevissza ölel­gette jószivü nénjét. Ha valaki e pillanattól kezdve figyelemmel kisérhette volna az öreg kisasszony járását és ke­lését, nagyon rejtélyes egy hajadont ismert volna föl benne, a­ki hiába mondta otthon Vilmának és a fiatal lakónak, hogy a megszökött kárpitos miatt jár a rendőrséghez, és bizonyos emberekhez, a­kik tudnak felőle valamit. Soha sem ment ő a rend­őrséghez és a kárpitos felől sem kérdezőkö­­dött senkitől. Titokzatos csomagokkal távozott és jött. Vén asszonyokkal értekezett, kik még fakul­­tabb ruhát viseltek, mint ő, de selyem rokolyák­­­­ból álló egész ruhatár fölött rendelkeztek, melyben egyetlen darab sem volt ugyan uj de mégis pom­pás daraboknak látszottak, a mint külön-külön szétteregették a napfény elé s nagyon előkelő származással dicsekedtek. És e díszes jószágokból egy pár eljutott az öreg kisasszony közvetítése mellett a festőhöz, vagy a szabóhoz, s ő maga is valamennyin varrogatott sok titkos órában — min­dig éjjel, vagy hajnalban, s a suhogó puha szöve­tet gyakran föltartotta és megrázta maga előtt, gyönyörködött a széles, egyenes redőkben, a csip­kés uszályban; gyönyörködött, lopva virasztott, de visszafojtotta kényeit, nehogy nyomott hagyjanak a selymen, és bársonyon, mert gondosan utána nézve, már úgy is találni lehetne azokon diszül nem szolgáló nyomokat. Elég az hozzá, hogy a megszökött kárpitos­nak semmi nyoma, daczára Borcsa néne nagy utánjárásának; s elég az hozzá, hogy Lajos egy­szerre csak oly pompában látta maga előtt a fel­séges Vilmát, hogy királynét sem gondolhatott pompásabbnak. V. Lajos boldog időket élt a hónapos szobában és a nagyszerű fellegvárban, mely lakásához rá­adásul járt, s hol a gyilkos léghuzamot ily fiatal korban föl sem veszi senki. Tárva, nyitva volt itt minden, özönlött be a sokféle verőfény az első sze­relemből, az ábrándokból, a tűnő órákból, melyek boldogságot hoztak, s elragadó homály borított a felegváron túl mindent. E szürke beláthatlanság közepette rendkivül kedves volt időzni, s merész kihívásokat intézni szerteszét, hogy vájjon van-e valaki olyan boldog, mint e vár ura, ki még alig tett nehány lépést az életben, s már eljutott odáig, hová mások csak viszontagságok, megszámlálhatlan éjjelek álmatlan­sága után, (melyet vetélytársak alkalmatlankodásai, éji zene s viradatig tartó táncz idéznek elő), tö­mérdek sóhajtások, a csalódások vesszőcsapásai közepette érnek el, akkor, mikor már az iskolai padok is a hátuk mögött maradtak. Találkozni mindennap, együtt tölteni órákat oly csábos teremtéssel, mint Vilma; látni őt egy bál ingerlő sürgés-forgásában, s hosszú bizalmas sétákat tenni, sőt tavaszkor a természet pompáit együtt nézni: ez elég biztos bevezetés arra, hogy egy 22 éves fiatal­ember végre térdre boruljon — a természet pompái által is meghatva, — s örök hűséget esküdjék oly virágos szavakban, melyek legjobban megfelelnek a nagyban virító kikeletnek. Vilma kegyteljesen hallgatta az esküt, s jobbágyává fogadta a fiatal embert. E szép leány teljes tudatával birt szépségé­nek, s báli föllépte után biztos volt, hogy az ifjú­ság és kellem koronája sugárzik homlokáról. Az ábrándosság langyos légkörét még túl nem ha­ladva, sem tikkasztó forróságot, sem köznapi ri­degséget nem ismerhetett, s vidáman, gondtalanul haladt tovább, szívesen és örömmel elfogadva min­dent, mely útját kellemessé tette, és azok által szórakozhatott. Dályai Lajos bizonyára szerencsésebb volt, mint hozzá hasonló igen-igen sok más, a­kik egy­szerre elszakadva a szeretteljes és okosan körül­bástyázott családi körtől, egy nagy város szabadal­mai közé jutnak, hol hasonló szeretetteljes kört hiában keresnek, s legfeljebb csak a hónap elsején nyílik fel előttük szívesen egy ajtó, de máskor nem, mert társaságokban semmi helyök sincs, miután az életben sem foglaltak még el helyet. Az ilyen „nem kész emberek” legfeljebb a tánczo­­sok szaporítására valók, családi mulatságokban. A családiasságot hirtelen elvesztik maguk mellől, épen akkor, mikor az érzelmek bimbóznak, és föl­­számlálhatatlan, kiknek számára virágoznak el ezek, miután nemcsak az isten napja fakaszthatja ki, hanem dúsan tudják táplálni rothadt hulladé­kok is. Vilma véletlenül szép volt, igy tehát szép leánynak esküdött hűséget. Sok százan egészen közönséges és nem is szép teremtésekért hanyagolják el tanulmányaikat. VI. Tavaszi este volt, az ablakok zárva, s az asztalon gyertya mellett Lajos egy könyvből ol­vasott valamit, de a könyv már félre volt téve. Vilma egészen a gyertyához húzódva, a nők lep­lezett semmittevésével, soha el nem készülő hím­zéssel foglalkozott. Borcsa néni szenvedhetetlen fejhasgatásról panaszkodott, elment kis szobájába, hol talán ismét selyem szövetekben gyönyörködik.­­Folytatása következik.)

Next