Egyetértés, 1878. augusztus (12. évfolyam, 210-240. szám)
1878-08-01 / 210. szám
v XII. évfolyam. Budapest Előfizetési díj: Vidékre pesten vagy helyben házhoz hordva: évre 20.Félévre.............................. 10.— Negyedévre ........ ti.— Egy hóra..........................................1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdíj minden hirdetésért külön 30 kr. 210. szám. Nyilttér: öt hasábos sor 30 krajczár.EGYETÉRTES POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Boszniai mutatványok. Kissé eszeveszett világot élünk. Már halomszámra kapjuk a táviratokat az osztrák-magyar csapatok előnyomulásáról bosnyák földön. Magyar katonák lépésről-lépésre foglalják el az idegen területet. Zeneszóval, ünnepélyesen vonulnak be az ellenséges érzelmű városokba s nem törődnek a török kormány által eletökbe vetett tiltakozással. Megtörténik mindaz, miellen a magyar nemzetnek közvéleménye oly ritka egyértelműséggel tiltakozott, megtörténik oly formában, mely leginkább sérti a jogérzetet és a boszniai foglalást a legcsufabb folttá fogja tenni nemzeti életünk évkönyveiben. És ugyanakkor a magyar nemzet polgárai választásokra gyűlnek össze. Nyugtalan harag forr mindenütt a keblekben ; szörnyű háborgásban a nemzetnek lelkiismerete; nincs egyetlen hang, mely a teljes valóságot védelmezni merné. De azért a tények folyama elébe sehol egy akadály nem emelkedik, a választások pedig többséget fognak adni azoknak, kik vakon hódolnak a kormány intézkedéseinek. A magyar nemzet szemmelláthatólag iszonyatos szélütött állapotba jutott , delejes álomhatása alatt el van bűvölve, mindent lát és nem tud cselekedni semmi ellen. Hol van az, mit nemzeti akaratnak nevezünk? Létezik e valahol, talán mint homályos vágy a szívek mélyén, vagy mint kifejezett tény a cselekedetekben? Ott látunk katonákat, kik akarhatnak valamit, de kénytelenek cselekedni akaratuk ellenére, mert akaratukat legnyűgözi a felsőbb parancsnok fegyelme. Itt látunk polgárokat, kiket meg is kérdeznek akaratuk felől, és akkor kénytelenség, felsőbb parancs nélkül is cselekesznek— saját akaratuk ellenére. Azalatt pedig egy-két granicsár generális butaságukban, lelketlenségükben és népgyűlöletükben határoznak döntően, véglegesen, visszavonhatlanul a polgárok és katonák sorsa felett. A granicsár generálisok akarata az egyetlen szilárd pont a tények világában. A millióknak óhaja vagy sóhaja nem bír semmi jelentőséggel. Az alkotmányos intézmények pedig úgy tűnnek föl, mint a világcsalás szervezete. Választások vannak. Hivatottak és hivatlanok kérik a nemzet bizalmát, de bizalomra jogczimet abban keresnek, ki tud merészebb ámításokkal lépni a nemzet elé. Soha a tények nem voltak világosabbak, a hibák oly nyilvánvalók, a vétkek oly leplezetlenek, de ezzel lépést tart az, hogy soha oly vakmerően nem tagadták a tényeket és nem kérkedtek oly szemérmetlenül saját hibáikkal. Valóságos pályaversenyt rendeznek mindenféle nagy hazugságokból és apró csalásokból. Államférfiaink oda mennek választóik közé, és amit két-három éven át hirdettek és erősítettek, amit napról-napra ismételtek a parlamentben és a hírlapokban, egyszerűen úgy tekintik, mintha soha sem létezett volna. Odaállanak kikefélt ruhában a tisztelt polgártársak elé, könnyed nyugalommal elmondják a szem nem látott, fül nem hallott dolgokat és kecses fejhajtással köszönik meg az előre megrendelt tapsokat. Bosznia elfoglalása Magyarország egyhangú tiltakozásának és minisztereink ünnepélyes biztosításainak dacára megtörténik. Jól van, mondják hát egyszerre, Bosznia elfoglalása magyar érdek, mi az egész Európa által reánk ruházott dicső mandátumot teljesítjük. Mintha nem gróf Andrássy hunyerálta volna ki ezt a mandátumot, és az az Európa nem épen a már Reichstadtban megállapított rabló- és osztozkodási szerződéssel állott volna szemben. Ha lord Derbynek hihetünk, aki az ily dolgokban okvetlenül szavahihetőbb száz magyar mameluknál, ez az osztozó művelet Bosznia fölött már öt év előtt benne volt a három császár-szövetség programmjában! És ha már kaptunk Európától mandátumot, nem új és hallatlan dolog mandátumot elfogadni olyan dologra, ami egyenest nemzeti érdeink veszedelme. Nem mondotta e gróf Andrássy, hogy mi Európának rendőri szolgálatokat teljesíteni nem fogunk, vagy nem mondotta e azt, hogy saját érdekeink védelmére elegek vagyunk magunk, akár Anglia, akár Európa támogatását nem szükségesük! De hát egy hazugsággal több vagy kevesebb, nyom-e ez itt valamit? Csak jól sikerüljenek! Vagy nézzük, hogyan áll választói elé a nemzet koszorús ünnepelt regényírója, ki irodalmi érdemei czimén oly méltatlan játékot űzhet büntetlenül a nemzet legkomolyabb törekvéseivel vagy a polgári joggyakorlatnak legünnepélyesebb alkalmaival. Mily kedves ember, mily arany szavai vannak, szintéz foly ajkairól, csupa csattanós ötlet, elmés vágás és azután nagy örvendetes újságot tud mondani. Ő tudja, a török kormány épen köszönetet is szavazott külügyérünknek a meleg támogatásért, melyben Törökország érdekeit részesítette. A hírlapok tudósításaiban nem hiányzik zárjel között, hogy a hallgatók hatalmas éljenzésben részesítették a kijelentést. Bizony ti tisztelt hallgatók, nektek okotok van a természet által rendelkezésiekre bocsátott hangon, torkotok minden erejéből eljelyezni, mert isten tudja, minek néz a nagy szó benneteket. Hiszen a török pasakormányzatnak jellemzésére nem ártott volna megérnünk azt, hogy szultán ő felsége még megköszönje Bosznia és Herczegovina elrablását. Ignatieff a kellő mennyiségű rubelek segítségével volna ezt is Konstantinápolyban. kieszközölte De gróf Andrássynak még eddig csak azt a tiltakozást kellett elfogadnia, melyet a török határ átlépésénél török főtisztek katonáink elébe vittek. Nem esünk azért kétségbe, később reméljük meg lesz a köszönet is! A füllentés csak korán jött. És az ily hazugságokkal kormányozzák most Magyarországot, — több — ezekkel alkotnak parlamenti többséget, nemzeti választásokat. Mily örömük van már az aprószenteknek, kik egy hazugságot sem tudnak már feltalálni és aggodalmas türelmetlenséggel lesték a messiási kijelentéseket Pesten és Debreczenben. — Most már megindulhat az özönvíz, rajtuk segítve van. Mezei Ernő, Budapest, július 26. Lapunk holnap és holnaputáni száma Kossuth Lajosnak két rendkívül nagy érdekű és nagy terjedelmű levelét hozza, mire előre is felhívjuk az olvasó közönség figyelmét. Az első levél a pártok állásáról szól, míg a másik a függetlenségi párt elveinek gyakorlati keresztülvihetőségét bizonyítja be. Csütörtök, 1878. augustus 1. Szerkesztői Irodát Budapest, IV. himző-utcza 1, az, hová a lap szellemi részét illető minden közlemény küldendő. — A küldemény csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küi^detnek vissza. Kiadd hivatalt Budapest, IV. himeö-utcsa 1. ca hová az előfizetési pénzek küldendft. Épen jókor! A sok kigyó-béka után, melyet a közjogi ellenzékre a többi pártok egy évtized óta kiáltottak, — nem tagadjuk, jól esett hallanunk azt a tisztességes hangot, mely egyik-másik kormánypárti szónok programmbeszédében irányunkban használni jónak látott. Jele ez az időnek s tagadhatatlan bizonyítéka, hogy a lefolyt évek eseményei nem maradtak befolyás nélkül sokak gondolkozásmódjára s azt, legalább a főbb elvek megítélése tekintetében gyökeresen megváltoztatták. Ez előtt néhány évvel még abból állott az ellentábor harczmodora ellenünk, hogy szándékainkat gyanúsították, él igyekeztek áztatni, mint ki nem mondott czélra törekvőket, mint olyanokat, akik forradalmat akarunk, erőszakos fölforgatását a társadalmi rendnek, földfelosztást és communismust s a kormány közegei siettek ellenünk a hazát és fennálló rendet megvédeni. Ma a legelőkelőbb szónokok a kegyelet bizonyos nemével említik elveinket s — őszintén-e vagy csak számításból, nem keressük, — kalapot emelnek zászlónk előtt, mint a melyhez nemzetünk történetének legszebb, legdicsőbb emlékei fűződnek. A régi gyanúsítás, sőt rágalom elhallgatott s a mai kormánypárt tekintélyei már elismerik a közjogi ellenzékről, hogy úgy a múltak történetében, mint a nemzet érzelmeiben gyökeredzik, sőt annyira mennek irántunk való elismerésükben, miszerint maguk hirdetik, — hogy mai napság tisztán elvi alapon álló ellenzék egyedül mi vagyunk, a magát közjoginak nevező ellenzék, mely az elvhű balközépiek, függetlenségiek és 48-asok híveiből áll s mely minden más párttól abban különbözik, hogy meg akarja változtatni az 1867-ki közösügyi kiegyezést s visszaszerezni Magyarország alkotmányos jogainak teljét. Az úgynevezett egyesült ellenzék, mely a gazdasági alku miatt kivált kormánypártiakból s a szélső jobboldalból alakult, s még tovább viszi előzékenségét irántunk, mint a kormánypárt. Tovább viszi, mert egyesülni akart velünk; s ha közlönyei most egyszer-másszor mérges kifakadásokban törnek ki ellenünk , annak semmi egyéb oka nincs, mint az, hogy mi az egyesülésre nyújtott keret, — mivel az a közösügyi alapot érintetlenül akarta hagyni, — visszautasítani voltunk kénytelenek. A közjogi ellenzék pártja, a számra legkisebb párt az eddigi országgyűléseken, most oda jutott, hogy tiszteletreméltó elvszilárdsága az ellentáborban is elismerésre talál, hogy tekintélye megnőtt, míg minden más párti csak hanyatlott, hogy becsüléssel emlegetik, s hogy bizonyára sokan lennének tagjaivá azok közül is, kik eddig másüvé tartoztak, ha az álszemérem, személyes tekintetek, összeköttetések, vagy érdekek vissza nem tartanák. Elismerik, hogy amit a közjogi ellenzék zászlajára tűzött, az volna a hazára a legjobb; elismerik, hogy ama czélokra törekedni tisztes, lélekemelő és szükséges dolog, elismerik, hogy immár a negyedik országos választás is helyén találja a párt őszinte híveit, kik nem engedték magukat elcsüggesztetni azáltal, hogy kisebbségben hagyta őket a nemzet, hanem megtarták hitüket a jövőben rendületlenül; elismerik, hogy amaz elvekben kell lennie a varázserőnek, mely majdani diadalukban bízni tanítja követőiket : — csupán egy kifogásuk van ellenünk, az, hogy a mát a közjogi ellenzék akar,— szerintük kivihetetlen. Épen jókor! Hogy Magyarország egyszer még független állam lehessen, hogy idegen beavatkozástól mentesen intézhesse a maga ügyeit, saját anyagi, szellemi és erkölcsi tőkéjét fejleszthesse s a saját czéljára használhassa , az kivihetetlen ! Ilyen idő nem lesz soha! Hallod e kétségbeesett hangot, nemzetem ? Európa közepe, egykor a czivilizáczió folyamainak gyűjtő medenczéje, hajdan tejjel mézzel folyó Kánaán, a világot egyszer remegésben tartott nemzet, hallod ezt? Idegen érdekek szolgájának kell maradnod örökre, gyermekeidet odaadnod idegen czélokra, sőt oly czélokra, melyek elpusztulásodat siettetik, elfizetni verejtéked keresményeinek javát másnak, hogy te koldusul élj abból a hulladékból, amit számodra meghagyni jónak látott az idegen. Ezt rúgják füledbe több mint tíz év óta, hogy elringassák még a te szép álmaidat is. Lehetetlen, amit akarunk! Ha tíz éven át folyton ezt duruzsolták is, a taktikából most legalább el kellett volna hallgatniok a desperáczió, a véglemondás e siralmas szavával. Mert hiszen meg kellene gondolniok, hogy a legújabb történelem geniusa rájuk dörög: „hazudtok, vészmadarak! “ Miben áll Oláhország feljebb mint a négy folyó és három bérez hazája ? Nagyobb tán ? vagy miveltöbb ? erkölcseiben romlatlanabb? erőre, gazdagságra különb? Nem! Csupán akaratra az! Független akart lenni, Európa is megérte azt, — és most az. Mert Európa az oly nemzetektől, melyekben él a remény, képesség és szándék, hogy az államok családjában külön egyedet alkossanak, a rokonszenvét nem vonja meg. Vagy Szerbia az a nálunk különb ország ? Még rut hitszegését is elnézték a többi nemzetek, mivelhogy urának tett hitfogadását azért szegte meg, hogy szabaddá lehessen. Az lett. Avagy talán Montenegró az a hatalmas ország, mely a kecskepásztor nevével oly fejlett fokán állt a czivilizácziónak, a nemzeti erőnek és az állami tekintélynek, — hogy Európa őt a függetlenségre és önállóságra képesnek és érdemesnek volt kénytelen elismerni ? A mi Romániának, a mi Szerbiának, a mi Montenegrónak, a szemünk láttára csak az imént alakult egészen független*® vagy csak névleg függő államoknak lehetséges volt: az Magyarországnak, melyben valamennyien beleférnénk, s mely mellett kultúra dolgában számba is alig jöhetnek, — az Magyarországnak kivihetetlen, álom és üres ábránd !. .. s az is marad mindörökön örökké! Az ellenpárti politika legalább így hirdeti: Tors Kálmán. A párisi lapok még folyton tesznek megjegyzéseket a congressus működése felől. Érdekesnek találjuk egy ily folyóirat berlini tudósításából a következőt közölni : „A congressus által teremtett új helyzet Berlinben még folyton a legkomolyabb megfontolás tárgyát képezi. ” Az általános vélemény az, hogy Anglia Ázsiában és Konstantinápolyban érdekeit biztosította. Ausztria azonban a helyzetből semmi hasznot nem húzott; a panslavismus most jobban fenyegeti, mint valaha. — Kezdődik — egyelőre csak alattomban — az Oroszországgal való harcz, mialatt nyűgöt Európa minden ellensúly nélkül Németország főhatósága alatt áll. — A congressuson tehát a német politika diadalt ült!“ — (Az utóbbi sorokból csak a berlini arrogantia, nem pedig az igazság beszól.) A ,La Nazione* a Bosznia-Herczegovina megszállására vonatkozó proclamatiót kivonatilag közölvén, azt a következő megjegyzéssel kiséri: A proclamatióban a megszállás tartamáról nincs említés téve, úgyszintén Boszniának jövendőbeli uralkodója sem emlittetik benne. A boszniai állapotokkal illetőleg minden bizontalanságban hagyatik s az elintézetlenség és ideiglenesség jellemzi az egész boszniai ügyet. Egyébiránt nem ideiglenességen alapszik-e az osztrák-magyar birodalom dualistikus állami formája? s nem ideiglenes-e maga a habsburgok birodalma? Budapest, jul. 81. Alig érkeztek meg az osztrák-magyar csapatok bosnyák földre, máris mindinkább bizonyosságba kezd válni, hogy ez nem a porta feltétlen beleegyezésével történt. Egyik bizonyság erre Karatheoderg pasának még mindig Bécsben időzése, másik pedig az, hogy azon őrnagy, ki egy iratot akart átnyújtani Filippovics táborszernagynak, csak nagy rábeszélésre tette azon iratot ismét zsebre, mert ha csak ugyan, mint erről kételkedni nem lehetett, ezen irat a porta tiltakozását tartalmazta, úgy azzal úgy kellett volna bánni, mint hivatalos személyek kézbesítendő okmányokkal szokták tenni, ha az, kinek kézbesíteni kell, vagy családja és hozzátartozói nem akarnak ily iratot elfogadni, a legelső fára kellett volna szegezni, melybe az occupáló hadsereg ekkor vagy amakkor bele botlott volna. De az occupáló sereg az által, hogy átvonult Boszniába, már azt hiszi, hogy minden bajon túlesett és augusztus 15-én Szerajevóban, Bosznia fővárosában, akarja ünnepelni a császár és király születése napját. Csak el ne felejtsék azután a hadparancsnokok ez alkalommal előőrseiket kiállítani, mert Hadsi Lója nem mondott le az izgatásról és azt is hírlik, hogy a mahamedánok Mosztárnál az occupatiónak ellenszegülni készülnek. Azonmagában jelentéktelennek látszó körülmény, hogy az osztrák csapatok, midőn bosnyák földre jutottak, legelőbb is a török határőröket fegyverezték le, ugyanerre mutat. A „Neues Wiener Tageblatt“ igen részletes távirata nagyon elüt a többiektől, melyek úgyszólván, mondva csináltattak. Ezen távirat szerint a török ko Iaszi — őrnagy — a földön, Filippovics lábainál,hagyta a porta tiltakozását AZ IGYET»“ TÁRCZÁJA, A hajó vesztők. REGÉNY. Írta: ROCHEFORT HENRIK. (31-ik folytatás.) — Miért volna mindennek vége? válaszol álnokul Xaver. Pisztolylövés nem éppen szükségképpen halálos. Archambault példája is bizonyság erre. Trévières úr bizonyos véletlen következtében nem sebesült meg ellenfele golyója által: ismét húsz lépésnyire fogják őket egymással szemközt állítani, csakhogy megfordított feltételekkel, azaz, Trivulce kapja a golyóval töltött pisztolyt és azután — jó az Isten ! Higgje el nekem, asszonyom, ezen megoldás az egyetlen, mely mindnyájunknak visszaadhatja lelkünk nyugalmát Ezen léleknyugalom a sir nyugalma volt. Leonice, ki a négyes kezdetekor rettegett, hogy kénytelen lesz udvarlója szerelmi vallomásait visszautasítani, most szánta-bánta Xaver zárkózottságát és hidegségét, melyet irányában tanúsított. Most nem többé Leonice, hanem Xaver futott a fűzfák felé. — így tehát, mond könyörgő haraggal, ilyen szép dolgokat készül ön férjem előtt leleplezni és ezen szándékkal jött ön a bálba. — Asszonyom! . . . mond Xaver egy ember hideg udvariasságával, ki készen volt tervével és sem igent, sem nemet nem akar mondani, hogy végét szakitsa minden hasztalan megjegyzéseknek. — De feleljen hát nekem! ... ön csak egyes szavakat mond, szól türelmetlenül Leonice .... és azután oly észrevételt tett, mely roszul álcrázott felszólítást foglalt magában: „Istenem! mennyit változott ön két hó óta!“ — Asszonyom, mond minden válasz helyett Xaver, ott látom férjét, keresi önt. Kérem, menjen vissza hozzá. Legalább becsülete legyen megóva mindezen bajban. — Nem hagyom el önt addig, míg meg nem ígéri nekem, hogy lemond gyalázatos szándékáról, mond Leonice, karjába kapaszkodván. — De miért? Ha ma le is mondok arról, holnap újra még nagyobb rohammal nehezülnék az rám. — Jól van hát, esküdjék meg, hogy még egy hétig várni fog. — Valamit ígérni, bármi legyen is az, meghaladja erőmet. Mozgok és lelkiismeretem furdalásai visznek. — Leonice, te visszaélsz az alkalommal, mond Tréviéres, ki a két sétálóhoz csatlakozott. Azt hiszed, hogy mi adjuk a bált és a szobákat mutogatod, mintha a tieid lennének. — Tréviéres asszonyság szomjaszott, válaszolt Xaver, a fiatal asszonyt visszaengedvén férjének. A buffet felé menvén a leghosszabb utat választottuk. — Tudja ön, hogy 1 órakor ebéd van. Asztalunknál fenntartunk ön számára egy helyet, mond Emanuel, addig megtalálja valahol Boskanit. Leonice szemeivel Xaver legcsekélyebb mozdulatát kémte, mindig várta, hogy férjének ezen ünnepélyes szavakat fogja fülébe súgni. „Pár szem van önnel, négy szem közt.“ Az estebéden negélyezés nélkül helyet csinált neki oldala mellett és szemeit percziglen sem vette le róla. Noha Xaver, ki a siker ezen kezdetének örvendett, lassacskán egészen egy jó szívü ember bőrébe látszott bújni és komolyan vette azon színlelt drámát, melyben magának tulajdonita az áruló szerepét, mégis nagy megerőtetésébe került a felkaczagást elfojtani, melyet a szerencsétlen Leonice elrémült arcza idézett fel benne. „Menj, életem királynéja, mond magában azon kérlelhetlen álcra alatt, melyet magára öltött, villád kevésbé remegne rózsás ujjaid közt, és fehér fogaid, melyek a gyöngyvirágot megszégyenítik, nem oly szórakozva ropogtatnák a kemény czukor csemegéket, ha tudnád, mi csekély azon veszély, melynek magadat kiteszed és ismernéd azon ellenállhatlan uralmat, melyet felettem gyakorolsz.* Mikor a táncz újra megkezdődött, hogy egész reggelig tartson, Leonice, kit Foskani kért tánczra, kénytelen volt Emmanuelt Xaverrel egyedül négy szemközt hagyni. Alig volt annyi ideje, midőn ez utóbbi mellett elment, hogy rá egy végső könyörgő tekintetet vessen és az emberi gyávaság utolsó jelét adja e szavakban: „Könyörüljön rajtam !“ sugá neki. — Kegyelemért esdekel, mond magában Xaver. Érzem, hogy gyöngülök. Szökjünk. Kiosont és oda hagyta a bált, nehogy egy gyönge perezben elveszítse az egész meghódított területet. XVII. Vereség. Reggeli tiz órakor előhitta inasát, Josefint, kinek ismételve elmondá a következő utasításokat: — Menjen ezen levéllel kezében Mont-Thahor utczába, Trévières úrhoz és tudakozódjék a házmesternél, vájjon otthon van-e ezen úr, vagy nincs. Ha otthon van, akkor ne menjen fel. Ha ellenben már elment a követségre, akkor szobája ajtajához menjen és azt mondja, hogy saját kezeibe kell ezen levelet átadni. Ennek körülbelül két órakor kell történni. Trévières asszony, ki ez éjét bálban tölté, csak épen ilyenkor fog felkelni ágyából. Az inas vagy a szobalány azt fogja mondani, hogy hagyja ott a levelet, ön csak sok ellenvetés után fogja beleegyezését adni és annál fog maradni, hogy parancsot kapott e levelet senkinek másnak, mint Tréviéres urnak kézbesíteni. Azután elmehet ön szeretőjéhez s nála maradhat egész estig, ha szive vágya úgy kivánja. Akarom, hogy napközben haza ne jöjjön. Jozefin magához vette a Xaver nevével, pecsételt levelet. Pontban két órakor Emmanuel ajtaján csengetett. Minden úgy történt, mint gazdája előre látta. Travièresnő, ki épen ekkor hagyta el ágyát nyolcz vagy kilencz órai félbeszakított alvás után, alig vetett egy pillantást a levélborítékra, azonnal az írásra ismert és alig ismerte meg, már fel is bontotta a levelet. „Uram, mond ebben Xaver, azon közlés, melyet önnek tennem kell, semmi halasztást nem szenved. Azon közbecsültetés, melyben ön részesül, s melyet ön kiérdemelt, azzal némileg összeköttetésben áll. Szállásomon fogom önt várni, bármely órát tetszik önnek kijelölni. Minden szükséges intézkedést megtettem arra nézve, hogy senki által a világon ne háborittassunk. Azon fontos ügy, melyet önnel közlendek, ki fog engemet az ön szemeiben menteni mindazon alkalmatlanságért, melyet önnek okozok.“ Leonice feleslegesnek tartotta ezen légyott rendeletet végig olvasni. Az előszoba ajtajához sietett, hol Jozefint találta szemközt magával, kitől rekedt hangon kérdé: — Ön Liberman urnál szolgál? — Igen, asszonyom. — Jól van, elmehet ön és jelentheti neki, hogy Tréviéres úr meghívására el fog jönni. És Jozefinnek alig engedvén időt maga meghajtására és kimenésre, Leonice öltöző szobájába ment, ott a legelső harang virág diszitéssü szalma kalapját fejére illesztő, könnyű ibolya szin ruhát öltött, sebesen felkészült, anélkül, hogy egyébre gondoljon, mint arra, mikép előzheti meg a legnagyobb szerencsétlenséget. De mielőtt a bizonytalan véletlennek karjai közé rohanna, még egy kérdő pillantást vetett földig érő tükrébe. Ekkor keserű érzéssel gondolt vissza Xaver fagyos magaviseletére, mely annyira elütött egykori lángoló és fülig szerelmesnek látszó modorától és a melyet az egész bál alatt soha sem hagyott el. — Tegnap este, így gondolkodott, legnagyobb diszben voltam és ő alig nézett rám. Azon négyes, melyet velem tánczolt, oly végtelenül hosszunak tetszett neki, hogy alig várhatta végét. Nem tudom, komolyan szerelmes volt-e belém valaha, de annyi bizonyos, hogy most még komolyabban gyűlöl. Igen jól járok, ha csak beleegyezik elfogadásomba. Saját énjének számba nem vétele annyira őszinte volt lelkében, hogy lehajtott oldalú kalapját egy nyíltért kicserélte, ez is szalmakalap volt, de kék tollal diszitve, mely a kalap körül fonódott és a melynek keskeny karimája bársonyszegéllyel volt ellátva, ugyanazon színben mint a toll és homlokára lehajtott, úgy, hogy arczának bizonyos daczos és mégis enyelgő kifejezést kölcsönzött. Ruháját sem találta elég elegánsnak. Pár nappal azelőtt varrónője, mert Leonice nem Prankoff által öltöztette magát, hozott neki egyet, legszebb galambszín selyemszövetből, legújabb divatupszabással. Divatszerübben nem öltözködhetett volna. Előhitta szobalányát és tiz perczczel később kocsiban ült, mint egy úrnő, ki a boulognei erdőbe készül sétakocsizásra, de egy keresztény vértanú nő lelki kínjaival, ki vesztőhelyre indul. Azon szerelem, mely Xaveren erőt vett, annál kizárólagosabbá lett, mennél kevesebbé lehetett azt egy másikkal, melyet eddig érzett, összehasonlítani. Minden becsületet szerető ember első óhajtása az, hogy oly nő szerelmét nyerje meg s neki áldozza saját szerelme első virágait, ki ily kizárólagos szerelemre érdemes. És némelykor ez azon nővé válik, kivel átéli ifjúsága boldogabb napjait s kit élete párjául választ. Így tehát, ha kíváncsiságból, vagy új érzetektől elszokva, uj szerelmi izgalmat keres, ilyenkor már mit sem tud nagylelkűségről, hanem csak a pohár fenekére tekint. De ha mindjárt az életpálya elején az ember egyébre nem akadt, mint mételyesedett lelkekre, akkor a szív érzelgéses pályájának felére is érhet, anélkül, hogy a szívbe is ragadt volna valami. Azon érzetek, melyekkel Xaver ama befejezettségnek tartozott, mely őt Leonice felé vonta, nemcsak eredetiek, de rá nézve egészen újak voltak. Nem újra kezdé az életet, hanem most kezdett csak élni. Minden, mi ezen ragyogó jelenséget megelőzte, csak mint egy távol eső homályos és ködös háttérben tartózkodott. úgy van azzal az ember, mint a hő honszeretettel. Ha számkivetésben vagyunk, azt gondoljuk rá nem fognánk ismerni, ha vissza lehetne menni, és azon napon, mikor az ember visszatér oda, úgy tetszik, mintha soha sem hagyta volna el. Azon nevelés, melyben részesült, mint művészet kedvelő és párisi arszlán, bizonyos erkölcsi kérdésekre vonatkozólag nem igen tette őt válogatóssá az eszközök alkalmazásában, hogy azon kelepcze, melyet Trévières nőnek készített, ne lett volna kimentve, magyarázva és jogosulva szenvedélye által, melyet érte érzett. Ha a szerelem tömörülésének bizonyos fokáig hágott, akkor semmiféle törvénynek nem engedelmeskedik, csak azoknak, miket képzelménye teremt.Folytatása következik)