Egyetértés, 1878. augusztus (12. évfolyam, 210-240. szám)

1878-08-01 / 210. szám

v XII. évfolyam. Budapest Előfizetési díj: Vidékre pesten vagy helyben házhoz hordva: évre 20.­Félévre.............................. 10.— Negyedévre ........ ti.— Egy hóra..........................................1.80 Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj : 9 hasábos petitsor egy­szeri hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdíj minden hirdetésért kü­lön 30 kr. 210. szám. Nyilttér: öt hasábos sor 30 krajczár.EGYETÉRTES POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Boszniai mutatványok.­­ Kissé eszeveszett világot élünk. Már halomszámra kapjuk a táviratokat az osz­trák-magyar csapatok előnyomulásáról bos­­nyák földön. Magyar katonák lépésről-lé­­pésre foglalják el az idegen területet. Ze­neszóval, ünnepélyesen vonulnak be az el­lenséges érzelmű városokba s nem törőd­nek a török kormány által eletökbe vetett tiltakozással. Megtörténik mindaz, mi­ellen­ a magyar nemzetnek közvéleménye oly rit­ka egyértelműséggel tiltakozott, megtörté­nik oly formában, mely leginkább sérti a jogérzetet és a boszniai foglalást a legcsu­­fabb folttá fogja tenni nemzeti életünk év­könyveiben. És ugyanakkor a magyar nem­zet polgárai választásokra gyűlnek össze. Nyugtalan harag forr mindenütt a keblek­ben ; szörnyű háborgásban a nemzetnek lelkiismerete; nincs egyetlen hang, mely a teljes valóságot védelmezni merné. De azért a tények folyama elébe se­hol egy akadály nem emelkedik, a válasz­tások pedig többséget fognak adni azok­nak, kik vakon hódolnak a kormány in­tézkedéseinek. A magyar nemzet szemmel­­láthatólag iszonyatos szélütött állapotba ju­tott , delejes álomhatása alatt el van bű­völve, mindent lát és nem tud cselekedni semmi ellen. Hol van az, mit nemzeti aka­ratnak nevezünk? Létezik e valahol, talán mint homályos vágy a szívek mélyén, vagy mint kifejezett tény a cselekedetekben? Ott látunk katonákat, kik akarhatnak va­lamit, de kénytelenek cselekedni akaratuk ellenére, mert akaratukat legnyűgözi a felsőbb parancsnok fegyelme. Itt látunk polgárokat, kiket meg is kérdeznek akaratuk felől, és akkor kénytelenség, felsőbb parancs nélkül is cselekesznek— saját akaratuk elle­nére. Azalatt pedig egy-két granicsár generális butaságukban, lelketlenségükben és népgyű­­löletükben határoznak döntően, véglegesen, visszavonhatlanul a polgárok és katonák sorsa felett. A granicsár generálisok akarata az egyetlen szilárd pont a tények világában. A millióknak óhaja vagy sóhaja nem bír semmi jelentőséggel. Az alkotmányos intézmények pedig úgy tűnnek föl, mint a világcsalás szerve­zete. Választások vannak. Hivatottak és hivatlanok kérik a nemzet bizalmát, de bizalomra jogczimet abban keresnek, ki tud merészebb ámításokkal lépni a nemzet elé. Soha a tények nem voltak világosab­bak, a hibák oly nyilvánvalók, a vétkek oly leplezetlenek, de ezzel lépést tart az, hogy soha oly vakmerően nem tagadták a tényeket és nem kérkedtek oly szemérmet­lenül saját hibáikkal. Valóságos pályaver­senyt rendeznek mindenféle nagy hazug­ságokból és apró csalásokból. Államfér­­fiaink oda mennek választóik közé, és a­mit két-három éven át hirdettek és erősítettek, a­mit napról-napra ismételtek a parlament­ben és a hírlapokban, egyszerűen úgy te­kintik, mintha soha sem létezett volna. Odaállanak kikefélt ruhában a tisztelt pol­gártársak elé, könnyed nyugalommal el­mondják a szem nem látott, fül nem hal­lott dolgokat és kecses fejhajtással köszö­nik meg az előre megrendelt tapsokat. Bosznia elfoglalása Magyarország egy­hangú tiltakozásának és minisztereink ün­nepélyes biztosításainak dac­ára megtör­ténik. Jól van, mondják hát egyszerre, Bosznia elfoglalása magyar érdek, mi az egész Európa által reánk ruházott dicső mandátumot teljesítjük. Mintha nem gróf Andrássy hunyerálta volna ki ezt a man­dátumot, és az az Európa nem épen a már Reichstadtban megállapított rabló- és osztozkodási szerződéssel állott volna szem­ben. Ha lord Derbynek hihetünk, a­ki az ily dolgokban okvetlenül szavahihetőbb száz magyar mameluknál, ez az osztozó művelet Bosznia fölött már öt év előtt benne volt a három­ császár-szövetség programmjában! És ha már kaptunk Európától mandátumot, nem új és hallat­lan dolog mandátumot elfogadni olyan dologra, a­mi egyenest nemzeti érdeink veszedelme. Nem mondotta e gróf Andrássy, hogy mi Európának rendőri szolgálatokat teljesíteni nem fogunk, vagy nem mon­dotta e azt, hogy saját érdekeink védel­mére elegek vagyunk magunk, akár An­glia, akár Európa támogatását nem szük­ségesük! De hát egy hazugsággal több vagy kevesebb, nyom-e ez itt valamit? Csak jól sikerüljenek! Vagy nézzük, hogyan áll választói elé a nemzet koszorús ünnepelt regényírója, ki irodalmi érdemei czimén oly méltatlan játékot űzhet büntetlenül a nemzet legko­molyabb törekvéseivel vagy a polgári jog­­gyakorlatnak legünnepélyesebb alkalmaival. Mily kedves ember, mily arany szavai vannak, szintéz foly ajkairól, csupa csat­­tanós ötlet, elmés vágás és azután nagy örvendetes újságot tud mondani. Ő tudja, a török kormány épen köszönetet is sza­vazott külügyérünknek a meleg támogatás­ért, melyben Törökország érdekeit része­sítette. A hírlapok tudósításaiban nem hi­ányzik zárjel között, hogy a hallgatók ha­talmas éljenzésben részesítették a kijelen­tést. Bizony ti tisztelt hallgatók, nektek okotok van a természet által rendelkezésiekre bocsátott hangon, torkotok minden erejéből eljelyezni, mert isten tudja, minek néz a nagy szó benneteket. Hiszen a török pasa­kormányzatnak jellemzésére nem ártott volna megérnünk azt, hogy szultán ő fel­sége még megköszönje Bosznia és Her­­czegovina elrablását. Ignatieff a kellő men­­­nyiségű rubelek segítségével volna ezt is Konstantinápolyban. kieszközölte De gróf Andrássynak még eddig csak azt a tilta­kozást kellett elfogadnia, melyet a török határ átlépésénél török főtisztek katonáink elébe vittek. Nem esünk azért kétségbe, később reméljük meg lesz a köszönet is! A füllentés csak korán jött. És az ily hazugságokkal kormányoz­zák most Magyarországot, — több — ezekkel alkotnak parlamenti többséget, nemzeti választásokat. Mily örömük van már az aprószenteknek, kik egy hazugsá­got sem tudnak már feltalálni és aggodal­mas türelmetlenséggel lesték a messiási kijelentéseket Pesten és Debreczenben. — Most már megindulhat az özönvíz, rajtuk segítve van. Mezei Ernő, Budapest, július 26. Lapunk holnap és holnaputáni száma Kossuth Lajosnak két rendkívül nagy érdekű és nagy terjedelmű levelét hozza, mire előre is felhívjuk az olvasó közönség figyelmét. Az első levél a pártok állásáról szól, míg a másik a független­ségi párt elveinek gyakorlati keresz­­tülvihetőségét bizonyítja be. Csütörtök, 1878. augustus 1. Szerkesztői Irodát Budapest, IV. himző-utcza 1, az, hová a lap szellemi részét illető m­inden közlemény küldendő. — A küldemény csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küi^­­detnek vissza. Kiadd hivatalt Budapest, IV. himeö-utcsa 1. ca hová az előfizetési pénzek küldendft. Épen jókor! A sok kigyó-béka után, melyet a köz­jogi ellenzékre a többi pártok egy évtized óta kiáltottak, — nem tagadjuk, jól esett hallanunk azt a tisztességes hangot, mely egyik-másik kormánypárti szónok prog­­rammbeszédében irányunkban használni jónak látott. Jele ez az időnek s tagadha­tatlan bizonyítéka, hogy a lefolyt évek eseményei nem maradtak befolyás nélkül sokak gondolkozásmódjára s azt, legalább a főbb elvek megítélése tekintetében gyö­keresen megváltoztatták. Ez előtt néhány évvel még abból ál­lott az ellentábor harczmodora ellenünk, hogy szándékainkat gyanúsították, él igye­keztek áztatni, mint ki nem mondott czélra törekvőket, mint olyanokat, a­kik forradal­mat akarunk, erőszakos fölforgatását a tár­sadalmi rendnek, földfelosztást és commu­­nismust s a kormány közegei siettek elle­nünk a hazát és fennálló rendet meg­védeni. Ma a legelőkelőbb szónokok a kegye­let bizonyos nemével említik elveinket s — őszintén-e vagy csak számításból, nem keressük, — kalapot emelnek zászlónk előtt, mint a melyhez nemzetünk történe­tének legszebb, legdicsőbb emlékei fűződ­nek. A régi gyanúsítás, sőt rágalom elhall­gatott s a mai kormánypárt tekintélyei már elismerik a közjogi ellenzékről, hogy úgy a múltak történetében, mint a nem­zet érzelmeiben gyökeredzik, sőt annyira mennek irántunk való elismerésükben, mi­szerint maguk hirdetik, — hogy mai nap­­ság tisztán elvi alapon álló ellenzék egye­dül mi vagyunk, a magát közjoginak ne­vező ellenzék, mely az elvhű balközépiek, függetlenségiek és 48-asok híveiből áll s mely minden más párttól abban különbö­zik, hogy meg akarja változtatni az 1867-ki közösügyi kiegyezést s visszaszerezni Ma­gyarország alkotmányos jogainak teljét. Az úgynevezett egyesült ellenzék, mely a gazdasági alku miatt kivált kormány­­pártiakból s a szélső jobboldalból alakult, s még tovább viszi előzékenségét irán­tunk, mint a kormánypárt. Tovább viszi, mert egyesülni akart velünk; s ha közlö­nyei most egyszer-másszor mérges kifaka­­dásokban törnek ki ellenünk , annak semmi egyéb oka nincs, mint az, hogy mi az egyesülésre nyújtott keret, — mivel az a közösügyi alapot érintetlenül akarta hagyni, — visszautasítani voltunk kénytelenek. A közjogi ellenzék pártja, a számra legkisebb párt az eddigi országgyűléseken, most oda jutott, hogy tiszteletreméltó elv­szilárdsága az ellentáborban is elismerésre talál, hogy tekintélye megnőtt, míg minden más párti csak hanyatlott, hogy becsülés­sel emlegetik, s hogy bizonyára sokan len­nének tagjaivá azok közül is, kik eddig másüvé tartoztak, ha az álszemérem, sze­mélyes tekintetek, összeköttetések, vagy ér­dekek vissza nem tartanák. Elismerik, hogy a­mit a közjogi ellen­­zék zászlajára tűzött, az volna a hazára a legjobb; elismerik, hogy ama czélokra tö­rekedni tisztes, lélekemelő és szükséges dolog, elismerik, hogy immár a negyedik országos választás is helyén találja a párt őszinte híveit, kik nem engedték magukat elcsüggesztetni az­által, hogy kisebbségben hagyta őket a nemzet, hanem megtarták hitüket a jövő­ben rendületlenül; elismerik, hogy amaz elvekben kell lennie a varázserőnek, mely majdani diadalukban bízni tanítja követői­ket : — csupán egy kifogásuk van elle­nünk, az, hogy a mát a közjogi ellenzék akar,­— szerintük kivihetetlen. Épen jókor! Hogy Magyarország egyszer még füg­getlen állam lehessen, hogy idegen beavat­kozástól mentesen intézhesse a maga ügyeit, saját anyagi, szellemi és erkölcsi tőkéjét fejleszthesse s a saját czéljára használ­hassa , az kivihetetlen ! Ilyen idő nem lesz soha! Hallod e kétségbeesett hangot, nem­zetem ? Európa közepe, egykor a czivilizá­­czió folyamainak gyűjtő medenczéje, haj­dan tejjel mézzel folyó Kánaán, a vilá­got egyszer remegésben tartott nemzet, hallod ezt? Idegen érdekek szolgájának kell ma­radnod örökre, gyermekeidet odaadnod idegen czélokra, sőt oly czélokra, melyek elpusztulásodat siettetik, elfizetni verejtéked keresményeinek javát másnak, hogy te koldusul élj abból a hulladékból, a­mit számodra meghagyni jónak látott az ide­gen. Ezt rúgják füledbe több mint tíz év óta, hogy elringassák még a te szép álmai­dat is. Lehetetlen, a­mit akarunk! Ha tíz éven át folyton ezt duruzsol­ták is, a taktikából most legalább el kellett volna hallgatniok a desperáczió, a véglemondás e siralmas szavával. Mert hiszen meg kellene gondolniok, hogy a legújabb történelem geniusa rájuk dörög: „hazudtok, vészmadarak! “ Miben áll Oláhország feljebb mint a négy folyó és három bérez hazája ? Na­gyobb tán ? vagy miveltöbb ? erkölcseiben romlatlanabb? erőre, gazdagságra különb? Nem! Csupán akaratra az! Független akart lenni, Európa is megérte azt, — és most az. Mert Európa az oly nemzetektől, melyekben él a remény, képesség és szán­dék, hogy az államok családjában külön egyedet alkossanak, a rokonszenvét nem vonja meg. Vagy Szerbia az a nálunk különb or­szág ? Még rut hitszegését is elnézték a többi nemzetek, mivelhogy urának tett hit­fogadását azért szegte meg, hogy szabaddá lehessen. Az lett. Avagy talán Montenegró az a hatal­mas ország, mely a kecskepásztor nevével oly fejlett fokán állt a czivilizácziónak, a nemzeti erőnek és az állami tekintélynek, — hogy Európa őt a függetlenségre és önállóságra képesnek és érdemesnek volt kénytelen elismerni ? A mi Romániának, a mi Szerbiának, a mi Montenegrónak, a szemünk láttára csak az imént alakult egészen független­*® vagy csak névleg függő államoknak lehet­séges volt: az Magyarországnak, melyben valamennyien beleférnénk, s mely mellett kultúra dolgában számba is alig jöhetnek, — az Magyarországnak kivihetetlen, álom és üres ábránd !. .. s az is marad mind­örökön örökké! Az ellenpárti politika legalább így hirdeti: Tors Kálmán. A párisi lapok még folyton tesznek megjegy­zéseket a congressus működése felől. Érdekesnek találjuk egy ily folyóirat berlini tudósításából a kö­vetkezőt­ közölni : „A congressus által teremtett új helyzet Ber­linben még folyton a legkomolyabb megfontolás tárgyát képezi. ” Az általános vélemény az, hogy Anglia Ázsiában és Konstantinápolyban érdekeit biztosította. Ausztria azonban a helyzetből semmi hasznot nem húzott; a panslavis­­mus most jobban fenyegeti, mint valaha. — Kez­dődik — egyelőre csak alattomban — az Orosz­országgal való harcz, mialatt nyűgöt Európa min­den ellensúly nélkül Németország főhatósága alatt áll. — A congressuson tehát a német politika dia­dalt ült!“ — (Az utóbbi sorokból csak a berlini arrogantia, nem pedig az igazság beszól.) A ,La Nazione* a Bosznia-Herczegovina megszállására vonatkozó proclamatiót kivonatilag közölvén, azt a következő megjegyzéssel kiséri: A proclamatióban a megszállás tartamáról nincs em­lítés téve, úgy­szintén Boszniának jövendőbeli uralkodója sem emlittetik benne. A boszniai állapo­tokkal illetőleg minden bizontalanságban hagyatik s az elintézetlenség és ideiglenesség jellemzi az egész boszniai ügyet. Egyébiránt nem ideiglenes­ségen alapszik-e az osztrák-magyar birodalom dualistikus állami formája? s nem ideiglenes-e maga a habsburgok biro­dalma? Budapest, jul. 81. Alig érkeztek meg az osztrák-ma­­gyar csapatok bosnyák földre, máris mindinkább bizonyosságba kezd válni, hogy ez nem a porta feltétlen beleegyezésével történt. Egyik bizonyság erre Karatheoderg pasának még mindig Bécsben időzése, másik pedig az, hogy azon őrnagy, ki egy iratot akart átnyújtani Filip­­povics táborszernagynak, csak nagy rábeszélésre tette azon iratot ismét zsebre, mert ha csak ugyan, mint erről kételkedni nem lehetett, ezen irat a porta tiltakozását tartalmazta, úgy azzal úgy kellett volna bánni, mint hivatalos személyek kézbesítendő okmányokkal szokták tenni, ha az, kinek kézbesíteni kell, vagy családja és hozzá­tar­tozói nem akarnak ily iratot elfogadni, a legelső fára kellett volna szegezni, melybe az occupáló had­sereg ekkor vagy amakkor bele botlott volna. De az occupáló sereg az által, hogy átvonult Boszniába, már azt hiszi, hogy minden bajon túlesett és augusztus 15-én Szerajevó­­ban, Bosznia fővárosában, akarja ünnepelni a csá­szár és király születése napját. Csak el ne felejtsék azután a hadparancsnokok ez alkalommal előőrsei­ket kiállítani, mert H­a­d­s­i Lója nem mondott le az izgatásról és azt is hírlik, hogy a mahame­­dánok Mosztárnál az occupatiónak ellensze­gülni készülnek. Azon­magában jelentéktelennek látszó körülmény, hogy az osztrák csapatok, midőn bosnyák földre jutottak, legelőbb is a török határ­őröket fegyverezték le, ugyan­erre mutat. A „Neues Wiener Tageblatt“ igen részletes távirata nagyon elüt a többiektől, melyek úgy­szólván, mondva csináltattak. Ezen távirat szerint a török k­o I­a­s­z­i — őrnagy — a földön, Filip­­povics lábainál,hagyta a porta tiltakozását AZ IGYET»“ TÁRCZÁJA, A haj­ó veszt­ők. REGÉNY. Írta: ROCHEFORT HENRIK. (31-ik folytatás.) — Miért volna mindennek vége? válaszol álnokul Xaver. Pisztolylövés nem éppen szükség­képpen halálos. Archambault példája is bizonyság erre. Trévières úr bizonyos véletlen következtében nem sebesült meg ellenfele golyója által: ismét húsz lépésnyire fogják őket egymással szemközt állítani, csakhogy megfordított feltételekkel, azaz, Trivulce kapja a golyóval töltött pisztolyt és az­után — jó az Isten ! Higgje el nekem, asszonyom, ezen megoldás az egyetlen, mely mindnyájunknak visszaadhatja lelkünk nyugalmát Ezen léleknyugalom a sir nyugalma volt. Leonice, ki a négyes kezdetekor rettegett, hogy kénytelen lesz udvarlója szerelmi vallomásait vis­­­szautasítani, most szánta-bánta Xaver zárkózott­ságát és hidegségét, melyet irányában tanúsított. Most nem többé Leonice, hanem Xaver futott a fűzfák felé. — így tehát, mond könyörgő haraggal, ilyen szép dolgokat készül ön férjem előtt leleplezni és ezen szándékkal jött ön a bálba. — Asszonyom! . . . mond Xaver egy ember hideg udvariasságával, ki készen volt tervével és sem igent, sem nemet nem akar mondani, hogy végét szakitsa minden hasztalan megjegyzéseknek. — De feleljen hát nekem! ... ön csak egyes szavakat mond, szól türelmetlenül Leonice .... és azután oly észrevételt tett,­ mely roszul álcrázott felszólítást foglalt magában: „Istenem! mennyit változott ön két hó óta!“ — Asszonyom, mond minden válasz helyett Xaver, ott látom férjét, keresi önt. Kérem, menjen vissza hozzá. Legalább becsülete legyen megóva mindezen bajban. — Nem hagyom el önt addig, míg meg nem ígéri nekem, hogy lemond gyalázatos szándékáról, mond Leonice, karjába kapaszkodván. — De miért? Ha ma le is mondok arról, holnap újra még nagyobb rohammal nehezülnék az rám. — Jól van hát, esküdjék meg, hogy még egy hétig várni fog. — Valamit ígérni, bár­mi legyen is az, meg­haladja erőmet. Mozgok és lelkiismeretem furdalá­­sai visznek. — Leonice, te vissza­élsz az alkalommal, mond Tréviéres, ki a két sétálóhoz csatlakozott. Azt hiszed, hogy mi adjuk a bált és a szobákat muto­gatod, mintha a tieid lennének. — Tréviéres asszonyság szomjaszott, válaszolt Xaver, a fiatal asszonyt visszaengedvén férjének. A buffet felé menvén a leghosszabb utat válasz­tottuk. — Tudja ön, hogy 1 órakor ebéd van. Asz­talunknál fenntartunk ön számára egy helyet, mond Emanuel, addig megtalálja valahol Boskanit. Leonice szemeivel Xaver legcsekélyebb moz­dulatát kémte, mindig várta, hogy férjének ezen ünnepélyes szavakat fogja fülébe súgni. „Pár szem van önnel, négy szem közt.“ Az estebéden negélyezés nélkül helyet csi­nált neki oldala mellett és szemeit percziglen sem vette le róla. Noha Xaver, ki a siker ezen kezde­tének örvendett, lassacskán egészen egy jó szívü ember bőrébe látszott bújni és komolyan vette azon színlelt drámát, melyben magának tulajdo­­nita az áruló szerepét, még­is nagy megerőtetésébe került a felkaczagást elfojtani, melyet a szeren­csétlen Leonice elrémült arcza idézett fel benne. „Menj, életem királynéja, mond magában azon kérlelhetlen álcra alatt, melyet magára öl­tött, villád kevésbé remegne rózsás ujjaid közt, és fehér fogaid, melyek a gyöngyvirágot megszégye­nítik, nem oly szórakozva ropogtatnák a kemény czukor csemegéket, ha tudnád, mi csekély azon veszély, melynek magadat kiteszed és ismernéd azon ellenállhatlan uralmat, melyet felettem gya­korolsz.* Mikor a táncz újra megkezdődött, hogy egész reggelig tartson, Leonice, kit Foskani kért tánczra, kénytelen volt Emmanuelt Xaverrel egyedül négy szem­közt hagyni. Alig volt annyi ideje, midőn ez utóbbi mellett elment, hogy rá egy végső kö­nyörgő tekintetet vessen és az emberi gyávaság utolsó jelét adja e szavakban: „Könyörüljön rajtam !“ sugá neki. — Kegyelemért esdekel, mond magában Xa­ver. Érzem, hogy gyöngülök. Szökjünk. Kiosont és oda hagyta a bált, nehogy egy gyönge perezben elveszítse az egész meghódított területet. XVII. Vereség. Reggeli tiz órakor előhitta inasát, Josefint, kinek ismételve elmondá a következő utasításokat: — Menjen ezen levéllel kezében Mont-Tha­­hor­ utczába, Trévières úrhoz és tudakozódjék a házmesternél, vájjon otthon van-e ezen úr, vagy nincs. Ha otthon van, akkor ne menjen fel. Ha ellenben már elment a követségre, akkor szobája ajtajához menjen és azt mondja, hogy saját kezeibe kell ezen levelet átadni. Ennek körülbelül két óra­kor kell történni. Trévières asszony, ki ez éjét bálban tölté, csak épen ilyenkor fog felkelni ágyá­ból. Az inas vagy a szobalány azt fogja mondani, hogy hagyja ott a levelet, ön csak sok ellenvetés után fogja beleegyezését adni és annál fog ma­radni, hogy parancsot kapott e levelet senkinek másnak, mint Tréviéres urnak kézbesíteni. Azután el­mehet ön szeretőjéhez s nála maradhat egész estig, ha szive vágya úgy kivánja. Akarom, hogy napközben haza ne jöjjön. Jozefin magához vette a Xaver nevével, pe­csételt levelet. Pontban két órakor Emmanuel aj­taján csengetett. Minden úgy történt, mint gazdája előre látta. Travièresnő, ki épen ekkor hagyta el ágyát nyolcz vagy kilencz órai félbeszakított alvás után, alig ve­tett egy pillantást a levélborítékra, azonnal az írásra ismert és alig ismerte meg, már fel is bontotta a levelet. „Uram, mond ebben Xaver, azon közlés, me­lyet önnek tennem kell, semmi halasztást nem szenved. Azon közbecsültetés, melyben ön részesül, s melyet ön kiérdemelt, azzal némileg összeköttetés­ben áll. Szállásomon fogom önt várni, bár­mely órát tetszik önnek kijelölni. Minden szükséges in­tézkedést megtettem arra nézve, hogy senki által a világon ne háborittassunk. Azon fontos ügy, me­lyet önnel közlendek, ki fog engemet az ön sze­meiben menteni mind­azon alkalmatlanságért, me­lyet önnek okozok.“ Leonice feleslegesnek tartotta ezen légyott rendeletet végig olvasni. Az előszoba ajtajához sie­tett, hol Jozefint találta szemközt magával, kitől rekedt hangon kérdé: — Ön Liberman urnál szolgál? — Igen, asszonyom. — Jól van, elmehet ön és jelentheti neki, hogy Tréviéres úr meghívására el fog jönni. És Jozefinnek alig engedvén időt maga meg­hajtására és kimenésre, Leonice öltöző szobájába ment, ott a legelső harang virág diszitéssü szalma kalapját fejére illesztő, könnyű ibolya szin ruhát öltött, sebesen felkészült, a­nélkül, hogy egyébre gondoljon, mint arra, mikép előzheti meg a leg­nagyobb szerencsétlenséget. De mielőtt a bizonyta­lan véletlennek karjai közé rohanna, még egy kérdő pillantást vetett földig érő tükrébe. Ekkor keserű érzéssel gondolt vissza Xaver fagyos magaviseletére, mely annyira elütött egy­kori lángoló és fülig szerelmesnek látszó modo­rától és a melyet az egész bál alatt soha sem hagyott el. — Tegnap este, így gondolkodott, legnagyobb diszben voltam és ő alig nézett rám. Azon né­gyes, melyet velem tánczolt, oly végtelenül hos­­­szunak tetszett neki, hogy alig várhatta végét. Nem tudom, komolyan szerelmes volt-e belém va­laha, de annyi bizonyos, hogy most még komo­lyabban gyűlöl. Igen jól járok, ha csak beleegye­zik elfogadásomba. Saját énjének számba nem vétele an­nyira őszinte volt lelkében, hogy lehajtott oldalú kalap­ját egy nyíltért kicserélte, ez is szalmakalap volt, de kék tollal diszitve, mely a kalap körül fonódott és a melynek keskeny karimája bársonyszegél­lyel volt ellátva, ugyanazon színben mint a toll és hom­lokára lehajtott, úgy, hogy arczának bizonyos da­­czos és mégis enyelgő kifejezést kölcsönzött. Ruháját sem találta elég elegánsnak. Pár nap­pal azelőtt varrónője, mert Leonice nem Prankoff által öltöztette magát, hozott neki egyet, legszebb galambszín selyemszövetből, legújabb divatupsza­bással. Divatszerübben nem öltözködhetett volna. Előhitta szobalányát és tiz perczczel később kocsi­ban ült, mint egy úrnő, ki a boulognei erdőbe ké­szül sétakocsizásra, de egy keresztény vértanú nő lelki kínjaival, ki vesztőhelyre indul. Azon szerelem, mely Xaveren erőt vett, annál kizárólagosabbá lett, mennél kevesebbé lehetett azt egy másikkal, melyet eddig érzett, összeha­sonlítani. Minden becsületet szerető ember első óhaj­tása az, hogy oly nő szerelmét nyerje meg s neki áldozza saját szerelme első virágait, ki ily kizáró­lagos szerelemre érdemes. És némelykor ez azon nővé válik, kivel átéli ifjúsága boldogabb napjait s kit élete párjául választ. Így tehát, ha kíváncsiságból, vagy új érzetektől elszokva, uj szerelmi izgalmat keres, ilyenkor már mit sem tud nagylelkűségről, hanem csak a pohár fenekére tekint. De ha mindjárt az életpálya elején az ember egyébre nem akadt, mint mételyesedett lelkekre, akkor a szív érzelgéses pályájának felére is érhet, a­nélkül, hogy a szívbe is ragadt volna valami. Azon érzetek, melyekkel Xaver ama befejezettség­­nek tartozott, mely őt Leonice felé vonta, nemcsak eredetiek, de rá nézve egészen újak voltak. Nem újra kezdé az életet, hanem most kez­dett csak élni. Minden, mi ezen ragyogó jelensé­get megelőzte, csak mint egy távol eső homályos és ködös háttérben tartózkodott. úgy van azzal az ember, mint a hő hon­szeretettel. Ha számkivetésben vagyunk, azt gon­doljuk rá nem fognánk ismerni, ha vissza lehetne menni, és azon napon, mikor az ember visszatér oda, úgy tetszik, mintha soha sem hagyta volna el. Azon nevelés, melyben részesült, mint mű­vészet kedvelő és párisi arszlán, bizonyos erkölcsi kérdésekre vonatkozólag nem igen tette őt válo­gatóssá az eszközök alkalmazásában, hogy azon ke­­lepcze, melyet Trévières nőnek készített, ne lett volna kimentve, magyarázva és jogosulva szenve­délye által, melyet érte érzett. Ha a szerelem tö­mörülésének bizonyos fokáig hágott, akkor sem­miféle törvénynek nem engedelmeskedik, csak azoknak, miket képzelménye teremt.­­Folytatása következik)

Next