Egyetértés, 1878. augusztus (12. évfolyam, 210-240. szám)
1878-08-02 / 211. szám
XII évfolyam. Budapest. Elffflzetési 41J t Vidékre postán helyben hárhol Egy évre .... Félévre..................... Negyedévre . . • • . . 6.%y hóra .... Egy szám 6 krajczár. Hirdetési díj: 9 hasábos petitsor egy•ser hirdetése 12 kr., többször 10 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kn K* SO kr. 20 szám. •OKHniaRpaBB • augusztus Hyilttér: öt hasábos tor S0 krajczár.EGYETÉRTES POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. : Szerkesztői iroda: Budapest, IV. hímző-utaza 1. az, hová a lap szellemi részét illető minder, közlemény küldendő. — A küldemények csak bérmentesen fogadtatnak el. Kéziratok csak rendkívüli esetben küldetnek vissza. Kiadó hivatal: Budapest, IV. himec-utca 1. M hová az előfizetési pénzek ködmek. Kossuth Lajos levele. Helfy Ignácz urnák, Budapesten. Collegno (al Baraccone.) julius 26-án. Kedves Barátom! Találkoztam a tegnap érkezett lapokban azon nézettel, hogy ahol a közjogi ellenzék jelöltet nem állít fel, maradjon semleges a kormánypárt s az egyesült ellenzék irányában s ne szavazzon. Nekem e nézet helyessége felől kételyeim vannak. Megmondom miért. Tagadhatlan, hogy e két párt közt elvi különbség nincs, mert mind a kettő a közösügyes alapon áll. Márpedig még ha valaki túltenné is magát az államjog tekintetén, pedig ezt tenni semmi áron nem szabad , még ha valaki azt a tekintetet is mellőzné, hogy függetlenség nélkül alkotmányos életről beszélni olyan dolog, mint ha valaki azt mondaná : „gyakorolni akarom önrendelkezési jogomat, tehát kössétek meg kezemet, lábamat, miszerint szabadon mozoghassak“ mondom, ha valaki mindezen tekintetekben túl akarná is magát tenni, az mégis mindig felmaradna, hogy a közös ügyes alap egy kényszerhelyzet. Aki ezen alapra helyezkedik, az akármit csináljon is. "Önálló magyar politikát sem a külügyi, sem a közgazdászati téren nem valósíthat, hazánk szükségeinek, nemzetünk geniusának, s a valódi alkotmányosság szellemének megfelelőig nem kormányozhat — és meg nem akadályozhatja, hogy az ország anyagi érdekei, idegen érdekek nyomása miatt szenvedjenek. Ez a helyzetben fekszik. Az viszi az embert. Vitte a Deákpárt notabilitásait, vitte Tisza urat, s az elveit szegre akasztó balpártiakat, vinni fog mindenkit, aki e taposó malom kerekére lép. Az meglehet, hogy egy ember kissé több dignitással tapos mint egy másik, kissé több olajat csepegtet a kerék tengelyére, nehogy oly fülhasogatólag csikorogjon, mint Tisza Kálmán úr lábai alatt csikorgott, de taposni fog, taposnia kell. Nem segíthet ezen semmi jó szándék. Rég meg vagyon írva, hogy a pokol csarnoka csupa jó szándékkal van kikövezve, de biz azért abból a csarnokból sem nyílik ajtó senki számára a menyországba. Ember kel, ember száll, a helyzet marad. Tisza Kálmán úr minisztersége egy oly jelenet, a minővel — megvallom — nem gondoltam találkozni történelmünkben. Nagyon szokatlan jelenet. Igazán mondom, nekem fájdalmat okoz. Mert hiába a politikai morálnak mégis csak vannak oly mesgye-kövei, melyeket hazánkban még a legszenvedélyesebb pártviszály is ezelőtt mindig épségben hagyott. De azt, úgy gondolom, mégsem lehet kétségbe vonni, hogy Tisza Kálmán úr, midőn azt a bámulatos salto mortálét a közösügyes verembe megcselekedte, ezt azon hitben tette, hogy ő meg fogja mutathatni, miként ezen alapon is lehet magyar alkotmányos szellemben kormányozni, lehet a nemzet érdekeit legalább azon körben megóvni, melyet a nemzet szabad rendelkezésére még a közösügyes törvények is feltartottak. És — Uram teremtőm! hová jutott! Kormányzatának sok más megdöbbentő momentumait nem is említve, eljutott egy oly kiegyezési capitulációhoz, melyet én határozottan magyar San-Stefanónak nevezek, csak hogy a törökök San-Stefanója csak sajnálkozást kelthetett, mig ez a magyar San-Stefanó pirulást kerget az ember arczába, mert oly politikai jellem elmállással, az erkölcsi érzetet sértő oly sülyedéssel van összekötve, minőt nem találunk a történelemben, hacsak a hanyatlott Róma azon korszakába nem megyünk vissza, mikor a faustináknak oltárok emeltettek, s consularis tisztességgel lovak ruháztattak fel. Hiszen a 80 milliós rosszabb a száraz korcsma számlának a nemzet nyakába varrásánál. A minisztérium nyíltan bevallotta , hogy annak javaslatbatétele „sérti erkölcsi érzetüket“. No kérem, olyasminek javaslatba tételére vállalkozni, s jobb ügyre méltó eltökéléssel oly ügyet fogadtatni el az országgyűléssel, amelyről maguk bevallják, hogy erkölcsi érzetüket sérti, ez hallatlan dolog. Valóságos politikai prostitutió. Tisztelet, becsület, de másnak nem nevezhetem. Erről a desastrosus capitulatióról általában nézetem az, hogy közgazdászati tekintetben az egészséges fejlődésnek útját vágja, és pedig nemcsak tíz évre, a mint állittatik. Még tiz év is nagy csapás volna, mert a mely nemzet e haladó mozgékony korban tiz évi tért veszit, a térvesztést egy század alatt sem nyerheti vissza. De nem is igaz, hogy csak tiz év. Csak meg kell gondolni, hogy a nemzet hitelszükségleteit teljességgel ki nem elégíthető, de az ország pénzforgalmi ügyét Bécsnek intendáló osztrák jegybank monopóliumának törvényesítése, és a magyar műipar egészséges fejlődését lehetetlenítő vámközösség sulyosult reconfirmatiója mennyi szálakkal beleszövődik tíz év alatt az ország közgazdászati állapotába — és lehetetlenség be nem látni, hogy Tisza Kálmán ur oly polypot ragasztott a nemzet testébe, melynek csápjaiból hosszú időn át is nehéz lesz a szabadulás, ha ugyan erőszakos rázkódtatások nélkül valaha lehetséges lesz. Ez a nézetem közgazdászati tekintetben. Financziális tekintetben pedig nézetem az, hogy Tisza Kálmán úr azt tette a nemzet rovására, amit generosus barátunk báró Baldácsy tett a maga rovására, midőn a papnak száz forintot adott, hogy tizet lehúzhasson. De hát miként juthatott Tisza Kálmán úr addig a capitulatióig ? Talán mert azt jónak látta, vagy mert jobbat nem akart? Dehogy látta, dehogy akart, hiszen nem egyszer maga állított fel határvonalakat, melyeken túl semmi esetre nem hagyja magát „menettetni“ és pártjának szóvivői menyre földre fogadták, hogy azon vonalaknál az engedékenység véghatára van. Hát miért adattak fel lépésről-lépésre a „netovábbénak mondott álláspontok? . . . Azért, mert a közösügyes rendszer: kényszer-rendszer ; aki ez alapra lép, az hetvenkedhetik, legénykedhetik egy kissé, de végre is kénytelen megadni magát. Tisza úr egyszer kissé lebbentett a fátolyon. A bankügyben oly világosan megszegte a saját és pártja programmját, hogy nem állhatott ellent a mentegetési ösztönnek. És mivel mentegetőzött? Azzal, hogy „a fejedelemnek aggodalmai voltak.“ Ha ezen aggodalmak az önálló magyar nemzeti banknak akár jogára, akár szükségére, akár kivihetőségére vonatkoztak volna, gr. Lónyay könyvéből (a „Bankügyről“) könnyű volt volna dönthetlen érvekkel eloszlatni, ha már Tisza úr saját szaktudományát valósággal oly gyöngének érezte, mint a miként túl szerényen vallotta. Hát miért nem voltak eloszlathatók? Azért, mert a fejedelem aggodalmai azon nézetnek voltak kifolyásai, a mely perimens vonalul lett a közösügyes alku alkalmával felállítva, t. i. hogy „a birodalmi egységnek tekintete előtt minden más tekintetnek háttérbe kell vonulni“ Ez a nézet úgy Ausztriára mint Magyarországra egy végtelenül káros, de különösen dynastialis szempontból veszedelmes előítélet. De hát ez képezi a közösügyes rendszer alapját. Aki tehát a közösügyes rendszert elfogadja, az tessék, ne tessék, ama perimens tekintet kényszeringébe kerül, s kénytelen magát megadni. Ennek a kényszerhelyzetnek megvan a maga logikája. Hiába kecsegtetné valaki magát azzal, hogy a bankközösség, a közös vámterület, a közös indirect adórendszer nincs belefoglalva a közös ügyek lajstromába. Benne van a birodalmi egység mindent háttérbe szorítható tekintetének logikájában. Ez sugallta a külön magyar currentia elleni aggodalmakat; ez áll útjában a vámterület elkülönítésének; ez követelte a közös indirect adórendszert; ennek kifolyása az, hogy Magyarország és Ausztria dacára annak, hogy két egészen különböző gazdászati egészet képeznek, mind a kettőnek hátrányára egy közgazdászati keretbe szorittattak. Ez a perimens tekintet fojta el Tisza ur jó szándékait, mint a sóhajtást a szellő. Az osztrákok érezték, hogy ez a perimens tekintet „erős váruk“ ő nékiek. Hát felhasználták helyzetük előnyeit. Alkudoztak, mert az osztrák császár magyar király is, hát alkudozniok kellett, de azt tudták, hogy ha azt mondják: „ettől el nem állunk, e vonalon túl nem megyünk“. Tisza úr meg fog hajolni az osztrák „non possumus“ előtt, mert mint oly magyar miniszter, ki a közösügyes rendszert kényszerűségnek vallja, nem merhet magyar „non possumust“ mondani. És nem is mert; feladott álláspontot álláspont után, amit egy napon feketének mondott, másnapon szürkének, harmadik napon fehérnek esküdte, és „hátrálva siklott“, mig végre „bukásról bukásra“ belesiklott a desastrosusságot szégyennel tetéző capitulátióba. (Épen mint a „minden kérdésben Bismarck herczeghez forduló“ gróf Andrássy belesiklott — Boszniába.) Így viszi az embert a közösügy. Ha valaki közösügyes miniszter, annak azt mondja a közösügy „muszáj“, ez őt sülyeszti jóra tehetetlen szolgává, ő pedig e „muszáj“ kalapácsával lapítja a magyar parlamentet „postulaten Landtaggá“, „fellelhetlen kamarává“ (chambre introuvable), mely fehérre, feketére, egyenlő készséggel reá üti a nemzeti akarat látszatának hamis bélyegét. Az egyesült ellenzéket elnevezték: habaréknak nevezzék el önök a közös ügyes rendszert „muszáj rendszernek“ mert hát az. Sikló az, melyen nincs megállapodás, amint ezt már rég megmondottam. Láttuk Tisza urnát, kinek már nem is volt elég a Deák-féle közös ügy. Látni fogják, akik megérik 1888-at, ha — daczára a tizenegy évi tapasztalásnak s daczára az uj kiegyezés botrányos, de tanuságteljes históriájának — a választók többsége még most is „a muszáj rendszer“ fentartása mellett nyilatkoznék. Tapasztalni fogják, akik 88-at megérik, ha ugyan a történelem logikája addig késhetik ama katasztrófával, mely ezen senkit ki nem elégítő, minden érdeket sértő, erkölcsrontó, jellemsatnyító, polgár érzetet irtó „muszáj rendszer“ mellett csak idő kérdése lehet, de kikerülhetlen. Annál a katasztrófánál aztán egy ügy bizonyosan közös lesz Magyarország s Ausztria közt, de különösen közös lesz az uralkodó házzal — amit a Jankóé így fejez ki: „almighty smash“ (mindenható összeomlás.) De profundis! Az egyesült ellenzék nagyon csalatkozik, ha azt hiszi, hogy jobbacskát akarni elég, miszerint jobbacskát tegyen. Ha a „muszáj rendszer“ alapján talál kormányra jutni, úgy jár, mint Tisza Kálmán járt. Nem vonzó példa. Bizony mondom, nem az. De tanulságos. Rész alapon nem lehet jót építeni. Hát elismerem, hogy e tekintetben indokolt lehetne a közjogi ellenzék semlegessége, a közös ügyes alapon álló két párt irányában. Hanem van az éremnek más lapja is. * * * Köztudomású tény, hogy Tisza Kálmán ur megszegte a programmot, mely a fusió alkalmával felállittatott, s mely magát a nemzet többségének bizalmába behízelegte. És az is köztudomású dolog, hogy azon pártnak igen-igen nagy része, mellyel az ország felett több mint három év óta kormányoz, (majd azt írtam: garázdálkodik) a legarczátlanabb modorban megszegte azon ünnepélyes fogadásokat, melyekkel magának képviseleti mandátumot szerzett. Még ha az e párt által a nemzet nyakába vert capituláció, nem volna is olyan kárhozatos, mint a minő e párt erősebb fenyíték hiányában, még akkor is erkölcsi ostrocismust érdemelne, mert egyenesen a képviseleti rendszer meghamisításának bűnébe esett. Magánember változtathatja véleményét, sőt ha jóhiszeműleg rosszul számított s tévedéséről meggyőződik, ha remények által rosz irányba hagyta magát sodortatni s a tapasztalás reményeit eloszlatja, véleményét megváltoztatni kötelesség is lehet. De a képviselő nem magánember. A képviselői mandátum erkölcsi szerződés ; szerződést pedig egyoldalúlag megtörni nem szabad. A képviselőjelölt mondhatja azt, hogy nem teszen fogadást, hogy feltétlen bizalmat igényel — s választói, ha ily alapon neki mandátumot adtak, még ha nem helyeslik is amit tett, csalást nem vethetnek szemére. De ha fogadást tett, azt nem szabad megszegnie. Ha azon meggyőződésre jut, hogy azt, amit felfogadott, nem tanácsos megtennie, le kell mondania, oda kell állania változott meggyőződésével választói elébe, s meg kell őket kérdenie, ha e változott meggyőződés alapján is megajándékozzák-e bizalmukkal. Ha ezt nem teszi, hanem ellenkezőjét teszi annak, amire fogadást ten, ez több mint visszaélés, ez csalás. Ez annyit tesz, mint meglopni a választók bizalmát, meghamisítani a képviseleti kormányrendszert. Bizony nem szeretem az éles kifejezéseket, de itt oly nagy horderejű polgári bűn forog fenn, hogy az igazság kifejezésére enyhébb szót nem találok, mert e bűnnek az a következése, hogy a nemzet akaratának pecsétje alatt a nemzet nyakába oly törvények varratnak, melyek a nemzet akaratával ellenkeznek. Ez rosszabb a nyílt absolutismusnál. És e rettenetes bűn, a közösügyes rendszer alatt oly kiterjedésre jutott hazánkban, hogy valóban legfőbb ideje garanciákról gondoskodni. És ezt nézetem szerint a visszahívási jog szabályozásában kell keresni. A jog fenáll. A jog, intézményes jog, benne fekszik a képviselet természetében. Törvénnyel eltörölve nincs. Csak az eljárási módot kell szabályozni. Ha a választók többsége azt a pártot, mely a rettenetes polgári bűnnel túl van terhelve, kormányon megtartaná, ez annyit tenne, mint a képviseleti rendszer meghamisításának, a politikai prostitutiónak jutalmat dekretálni. Ez pedig annak lenne bizonysága, hogy nemzetünkből nemcsak az alkotmányos érzelem, de még az erkölcsi érzet is kiveszett. Nagyon nehéz időknek megyünk elébe. A könyörület Istene óvjon attól, hogy e nehéz idők kikerülhetlen válsága nemzetünket az erkölcsi érzettből kivetkőzöttnek találja. Az ily nemzetről el lehet mondani, amit Jugurtha Rómáról mondott: „En, urbem venalem si emptorem invenerit!“ (lm! egy eladó város, ha vevőre talál.) Hát én nem gondolom, hogy e tekintet a semlegességet megengedhesse. Ha csakugyan lehet eset, hogy a közjogi ellenzék elveit valló polgárok előtt csak a kormánypárt s az egyesült ellenzék szavazati urnái állanak, én azt gondolom, polgári kötelességet teljesítenek, ha szavazataikkal közrehatnak, miszerint a politikai prostitutió megszüntettessék. * * * Van még egy másik tekintet is, — s ez Bosznia megszállásával van kapcsolatban. Hát csakugyan megtörtént. Gróf Andrássy belesiklott Boszniába. Bosznia megszállásának eszméje nem a berlini congressuson született. Régi dolog. Régóta tartunk tőle. Én már több mint egy év előtt megmondottam, hogy ide fog gr. Andrássy politikája kilyukadni. S bizony nem csak én magam tartottam tőle. Az egész magyar nemzet tartott tőle. E megszállás lidércze ott lebegett a légben, a bonyodalmak kezdete óta. A magyar nemzet látta, s pártkülönbség nélkül tiltakozott ellene, sajtóban, népgyűléseken, országgyűlésen, még a delegátióban is. Még a 60 milliós hitel megszavazásánál is tiltakozás történt ellene, még az osztrák delegátióban is. Sőt ott még határozottabban, mint a magyarban. A magyar delegátus ember, átkozottan udvarias ember. Udvari ember „quand mome.“ De azért még ez is tiltakozott ellene. Még a Fáik Miksaféle emberek is. Hát lesz ez nem congressus eszme. Hanem bécsi cabinet eszme. Még pedig jó régi. Ott volt ez ama biztatásokban, melyeket az a Bismarck herczeg, a kihez „gr. Andrássy minden kérdésben fordulni szokott“ annyiszor hangoztatott, mióta a Habsburg házat Német- és Olaszországból kiutasította. Az ő rég ismert szava az, hogy Österreich Ostreich, menjen a keletre kárpótlásért. Ott volt ez az eszme azon „három császári szövetség“ alakulásának históriájába, mely megásta azt a bizonyos vermet, melybe gróf Andrássy (im russischem Bunde der dritte) beleugrott. Sőt ez eszme egyike volt azon csillámoknak, melyek a bécsi udvar szeme előtt avégett csillogtattak, hogy a pánszláv-orosz hadjárat útjába akadályokat ne gördítsen. Én is, mások is nagyon sokszor figyelmeztettünk azon extra parlamentáris befolyásokra, melyek Bosznia felé terelnek. S hogy nem könyv nélkül beszéltünk, bizonyságot szolgáltatott reá az uralkodó háznak azon nagy befolyása (mert „par excellence“) katona tagja, aki tartózkodás nélkül rég mondogatta, hogy Boszniába be kell mennünk, mert ha mi nem megyünk, be megyen más. (Pedig épen az volt volna a józan politika, hogy mi se menjünk, más se mehessen.) Sőt többet mondok: aligha nincs igazuk azoknak, akik tudni vélik, hogy Bosznia már ott szerepelt gróf Andrássynak külügyministerré avatásánál is. Azért kellett Beust bárónak félre állani, mert így látták a dolgot, hogy az a bosnyák fa, olyan fa, melybe csak egy különben népszerű magyar miniszter fejszéjével lesz tanácsos belevágni. Akár mint legyen is ez , annyi bizonyos, hogy a bosnyák megszállás eszméje nem kongressus eszme. Bécsi cabinet eszme. Még pedig régi. És most azt mondják: „Meg kell szánnunk Boszniát, mert megbízást kaptunk Európától.Miként „Már mire való ez a hyperrisis ? Migondolhatják olyannak a világot, hogy ezen a nagyon ritka szitán át nem át? Aki csak valaha egy zöldasztalnál ült, tudja, hogy ha valaki igen szeretne egy bizonyos megbízást kapni, nem maga hozza magát indítványba, hanem megkér egy „pajtást“, hogy hozza őt indítványba s nyújtson neki alkalmat kinyilatkoztatni, hogy engedve a közkívánatnak, meghozza az áldozatot. Ilyen „pajtás“ volt Salisbury őr,gróf Berlinben. Miért is ne volt volna ? Hiszen az a dicsősége meg van Andrássynak, hogy őt senki sem tartja veszélyesnek. Bizony senki. Legkevésbé Anglia. Még egy másik port is szórnak a világ szemébe. Azt mondják, nem lehet senkinek a megszállás ellen kifogása, hiszen maga a török is beleegyezett, mert érdekében van, hogy számára (?) Filippovics táborszernagy rendet csináljon Boszniában. Szegény török! Az bizony San Stefanóba is beleegyezett. Persze csupa jószántából. 0skurse. Hanem itt Boszniánál mégis annyira nem tetszett neki az osztrák szívesség, hogy a congressus elnöke még irgalmatlanul meg is szidta miatta. S azzal a megegyezéssel még ma is csak ott vannak Bécsben, hogy a török feltételeket szab; gr. Andrássy meg azoknak még csak tárgyalásába sem akar bocsátkozni. „Jobb ha nem akadékoskodtok, mert tetszik nem tetszik, mi marschirozunk. A diplomatia Stylus ezt így nevezi: „végrehajtja Európa megbízását.“ Ilyen az a beleegyezés. „Add ide az erszényedet, különben le is ütlek, és el is veszem.“ Karatheodory pasa ilyen magyarázatát adá a beleegyezésnek: a szakács ha azt kérdi a csibéktől, sülve vagy főve kívánnak-e feltálaltatni ? Élni szeretnénk ! rebegők a csibék. Nem az a kérdés, mondja a szakács. Talán nem volt felesleges, ezt a kétféle port kissé kitörölgetni szemeinkből. De van még egy harmadik por: a megszállás czélja. A keleti kérdésnél gyakran voltam azon helyzetben, miszerint nézeteimről párt különbség nélkül el lett ismerve, hogy híven tolmácsoltam nemzetünk érzelmeit. De ezen elismeréssel soha sem lettem nagyobb közegyetértéssel megtisztelve, mint mikor azt mondottam, hogy mi nem csak nem vagyunk a szomszédunkban a szláv népek nemzeti szabadságának ellenségei, de sőt testvéries érzettel fognánk őket üdvözölni a szabad nemzetek kerek asztalánál. Mi a panslavismusnak vagyunk ellenségei, mert ez az ő szabadságuknak is, a mi nemzeti létünknek is ellensége. Most amit praxisban nem tettek, ezt a szent igazságot theoriában a kormánykörök is hangoztatják, de hangoztatják avégett, hogy annak kosarából az ámítás porát szíthassák a nemzet szemébe, nehogy a foglalás czéljaiba belelásson. Olvasta ön a miniszterelnök debreczeni beszédét: „Bosznia a panszlavismus fészke, hát meg kellett szállni, nehogy a panszlavismus forrasztó kemenezéjévé legyen.“ Hiszen igaz, pánszláv fészek Bosznia, mint Prága és Turócz-Szent-Márton is és ez cetera is az. — Ezeket nem most szállja meg a bécsi udvar. Századok óta bírja , mégis pánszláv fészkek. De a panszlavismus forrasztó kemenezéje nem Boszna-Szerai, nem Prága, nem Turócz-Szent-Márton stb. hanem Moszkva, Szentpétervár. Mi a panszlavismus? Az orosz befolyás a szláv népekre. E nélkül panszlavismus, nem hogy tényleg létezhetnék, de még csak eszmeileg sem létezhetik. Az orosz a panszlavismus. A panszlavismust csak a Visztula partján lehet megtörni. Csak az által lehet megtörni, ha Lengyelország helyreállításával az orosz hatalom Európa szabadságának ártalmatlan arányokra leszállittatik. Más tehetség nincs. De a lezajlott bonyodalmaknál nem az orosz támadtatott meg, hanem ő támadott s pedig támadott a nyíltan kitűzött pánszláv zászlóval kezében ; támadott oly világos szándékkal, hogy befolyási spheráját a szláv népeknél s vele a panszlavismus terét kitágítsa. Mert az orosz befolyás a panszlavismus. Ezért mondottam mindig: ne engedjétek, hogy az zászlót győzelmi orosz a kitűzött pánszláv nimbussal vegye körül; mert az orosz befolyás s vele a panszlavismus villanya abból a győzelmi nimbusból fog szétsugárzani az előttünk, mögöttünk, körültünk, közöttünk lakó szláv népekre, amott az Aegei tengerig, imitt Prágáig. De ők megengedték s elmentek Berlinbe azon bölcs gondolattal, hogy majd a háború materiális eredményeinek korlátozásával kérlelik meg az orosz befolyás kiterjedésének pánszláv veszélyét. Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva.