Egyetértés, 1879. október (13. évfolyam, 270-300. szám)
1879-10-10 / 279. szám
JlÜL üYtmy&m Budapest, Hirdetések és nyiltterek (•lTét.tm.kir.1.bály ixariat a kiidő Miattiban ; §ninput IV. himző-utcza is kalap-atcza sarkán 1. ss. Hirdetések felvétetnek a külföldön: Útiban: Oppelik A.-nál, Stubenbauer Nr. 2. Mossa Rudolfnál, Seilerstatt# Nr. 2. Haasenstein és Voglernél.WaUÜBahgmt 10. Daube O. L. is társánál, Wolkeila Nr. 12. Urlban: Hamat, Lafitte é Comp.-nál, Flace de l» Benne. 279. szám. Fankfurtban tjU.: Daubt O. L. is társánálEGYETÉRTES POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Egy ..........................................n »VBJ . Péntek, 1879. október 10. Bierkeut5> s kiadd-Uratal: gadapest IV. himzl-atcza iskalapaiai sarkán t. szám. Cnk bérmentes levelek fogadtatnék el. Kéziratok vúeza nem küldetnek. Előfizetési díj: vidékre portén^ rap helyben kaikén !«*«•................................... *0^ Félévre............................ 10.— Negyedévre ........ egy kére u# Egy szia 6 krajezir. Andrássy gróf bucsuja A hosszas ozerimoniáknak most végok. Gróf Andrássy Gyula valahára betette az ajtót maga mögött és búcsút vett ballplatzi hivatalától. Két hónapig folyt már a tanakodás ez eltávozásnak sajátságos jellege fölött. Nem valami sok eredménnyel. Az emberek nagy része ma is rejtélyes dolgot lát benne. Bizonyosnak tartják, hogy olyan természetű ember, mint gróf Andrássy nem szívesen és nem önkénytes elszánással hagyja el az udvarnak utasító légkörét. Bizonyosnak tartják azt is, hogy amit hivatalos és félhivatalos körök a ténynek magyarázatául mondanak nem lehet igaz. Betegségnek, cincinnatusi honvágynak a terebesi park virágágyaihoz — senki sem veszi észre legkisebb látszatát, hisz a gróf ur Budapestre készül, itt megnyitja házát és a politikai bölcseségnek oraculumát. De hát ne is törjük fejünket! Sulla kipusztította Olaszországot, leöldöste Róma lakosságának színét javát, romlást és gyászt árasztott világrészekre, hogy hatalmat és dicsőséget élvezzen. És egy szép napon, épen a legnagyobb sikerek után osztatlan hódolat között ott hagyta diktátor méltóságát, ott az emberfölötti dicsőséget és visszavonult egyszerű római polgárnak. A rómaiak csodálkozva dugták össze fejeiket! Utánuk a történetírók folyton keresik a magyarázatot e nevezetes lélektani rejtélyre. Szellemdús historikusok úgy találták, hogy Sulla a politikai életben csak aristokratikus vérű Don Juan volt, ki hamar elfásult sikereinek könnyűségében és szörnyen megunta az egész világnak tömjénezését. Nos hát fentartva a történelem jogát, hogy gróf Andrássy Gyula jövő szerepléséből állapítsa meg végleges ítéletét, egyelőre nem érhetjük e be az ő lemondásának olyan magyarázatával is, milyent történetíróknak merész képzelete a Subáéra talált ? Vagy nincsen e reá elég ok? A geniális grófnak sikerei ugyan a nagy világ előtt igen kéteseknek látszanak , nem ékíti őt sem hadvezéri győzelmek babéra sem államférfiul alkotásoknak cserkoszoruja. Mit tesz az ! Az officiosusok minden fajtája nem találta e legnagyobbnak a legkisebbet is? Minden rendű és rangú hízelgők nem ruházták e fel a dicsőségnek minden jogczímével ? Nem e szájtátva bámulták minden szavának bölcseségét, nem égig magasztalták minden tettének nagyságát ? Ha egészséges érzékű államférfiak megundorodtak volna attól, mi az ily dicsőítésekben hazugság, a mi nagy külügyérünkön megeshetett, hogy ezt mind el is hitte és megcsömörlött saját végtelen dicsőségétől. Mert ő is igazi nagy ur, kinek nincs semmi mértéktelen szenvedélye; ő egyszerű dillettantismusból menti meg hazáját, csak úgy játszva biztosítja Európa sorsát. Most már el kell hinnie azt is, hogy sikereinek végpontjához jutott és önmagának sem hagyott fen többé tenni valót. Micsoda unalmas dolog volna tovább a világot kormányoznia. És utóvégre ! Legyünk bár legnagyobb ellenségei, egész komoly valódiságukban véve a dolgokat, nem kell elismernünk, hogy államférfim szereplésének ez utolsó mozzanatában is elválásának módjában egy valódi genieje nyilatkozik, ez is kifogja egészíteni dicsőségének igazi és enyészhetlen részét! Vagy nem a legméltányosabb e, hogy most a búcsúzásban is a csodálkozásnak és mystificatiónak ama lobogó nimbusa veszi körül, mely az ő igazi örökét képezte pályájának minden változatain keresztül, melyben élt és működött, mint a monarchiának „providentiális férfia“. Szabad-e tagadnunk, hogy ő igazán nagy és rendkívüli képességekkel bírt, — legalább a szemfényvesztésben, a charlataneria minden művészetében ! Mi azt valljuk róla, hogy nem volt se politikai belátása, se jellemereje, államférfiúi tevékenségében nem volt csak az udvarnak hódoló szolgája. De az udvar nem a legsikamlósabb talaj-e, melyen kegyenczek is csak a körmönfont ügyesség ezer fogásával tarthatják fenn magukat. És nem volt-e azonkívül a törvények értelmében alkotmányos államférfi éi, kinek politikáját meg kellett védelmeznie a mi sokrétű parlamentarismusunk, a delegácziók, az országgyűlések, a közvélemény ellenőrzése ellenében? Nos, milyen diadalmasan küzdött ő meg az őt környező veszedelmes világgal! Nem bírt semmi czéllal és iránnyal a legnagyobb politikai válságokban. Ígéretei hazugoknak bizonyultak, számításai hajótörést szenvedtek , mégis mennyi éven át érvényesítette személyiségének fölényét a legellenkezőbb feladatokban , volt az udvarnak kegyencze és az alkotmányosságnak providencziális államférfia! Ki ne követte volna poetikus érdekkel ezt a művészetet, a mi alkotmányos legcsodásabb jelenségét ? színjátékunknak Mint egy varázsló jelent meg az emberek között, könnyű gondolkodással, könnyű cselekvéssel, haja genialisan felfodorítva, szikrázó élet az ajkán, játszi elevenség egész lényében. Ha baklövései miatt felzúdult is az ország és ő nem tudott is semmit az események igazolására, ezzel az ő varázserejével kereken forgatta maga előtt a világot, hódoltak neki a férfiak, gyönyörködtek benne a nők, szavaztak kedvére a delegácziók, és leírhatatlan sugárzás áradt szét a officziózus világon. Az embereknek, ha nem is értették miért csodálniok kellett őt! És e nevezetes elair-obscur világításban, a füst és ragyogásnak vegyületében végezte be szerepét, az utolsó perczig hű maradt magához, eltávozásával is geniálisan csattanós meglepetést szerzett. Hát nem volna e nagyszerű színjátékokból több részünk ? Hiába vigasztalnak bennünket, hogy Haymerle báró csak gróf Andrássy politikáját fogja folytatni, és gróf Andrássy örökre legjobban rendezte el a világ dolgát, de nem lesz-e örökre kár, ha már nem fogjuk élvezhetni gróf Andrássy szemfényvesztő művészetét, azt ami az ő egyéniségének legsajátabb tulajdonát képezi. Várhatunk-e oly német pedáns bureaucratától csak távolról is valami hasonlót)! Bizony nem csak az érdekelt claqueuröknek, Fáik Miksáknak és Csernátonyaknak, de még nekünk is van némi „okunk gyászt érezni fölötte. Ő már elment, királyi kéziratban a legmagasabb elismerésnek jelével. Megilleti ez őt, mint az udvarnak szolgáját és nem haszontalan a bizonyitvány sem, mely a charlataneria rendkívüli tehetségének jutott. Politikájának eddigi eredményében nincs semmi, miért legkisebb elismerés illetné és még a további következmények mily gyászosan deríthetik ki azt, hogy minden czélja hirtelen szemfényvesztés ideig-óráig való siker volt. De az udvar nem válhatik el tőle barátságtalanul. A királyi kézirat méltán fejezheti ki a reményt, hogy szolgálatait újra igénybe fogják vehetni. Hol is talál az udvar még ilyen embert! És gróf Andrássy mikor is késhetnék, hogy szolgálatait az udvarnak felajánlja! Csak a nemzetnek legkisebb oka sincs kívánni, hogy gróf Andrássy szolgálatait valaha még a haza ügyeiben igénybe vegyék. Sohasem! Mezei Ernő, Budapest, okt. 9. A függetlenségi kör mai értekezletén tárgyalás alá került a közgazdasági és honosítási bizottságokba és a Bosznia közigatásáról szóló törvényjavaslattal foglalkozó bizottságokba való tagkijelölések ügye. A közgazdasági bizottságba megválasztották Mocsáry Lajost és Szalay Imrét; a honosítási törvényt tárgyaló bizottságba Madarász Józsefet és Szederkényi Nándort. Elvi jelentőségű álláspontot foglalt el a kör a Bozsnia közigazgatását tárgyalni hivatott bizottsággal szemben. Kimondotta, sogba se nem választ, se ahogy a bizottpárt tagjai közül bárkit megválasztatni nem óhajt. A kör Bosznia okkupácziójával szemközt elfoglalt erős és határozott állását megingatva látná, ha részvétele által a bizottságban bizonyságot tenne arról, hogy e politikát magáévé teszi súlyos pénzügyi és közjogi következményeiben. A külügyminiszterváltozás okmányai a magyar hivatalos lap szövege szerint a következőleg hangzanak: I. Kedves gróf Andrássy! Ha teljesítem — bár vonakodva és sajnálattal — házam és a külügyek miniszterének hivatalától felmentése iránti kérelmét, szolgáljon ez annak bizonyítékául, mily nagy becset tulajdonítok egészsége fentartásának. Ön a legeseménydúsabb és legemlékezetesb korszakok egyikében súlyos felelősség terhét évekig bátorsággal, erővel és sikerrel viselte , és teljesen jogosult megnyugvással válhatik meg oly tevékenységi tértől, melyen a monarchiának és házamnak a legkiválóbb szolgálatokat tette. Belépését azonban nem tekintem államférfim működése befejezésének, sőt személyem iránti hódolata s önfeláldozó odaadása, mellyel azt tanúsította, inkább arról kezeskednek, hogy legkészségesebben fogja felhívásomat követni, valahányszor és akármily téren venném ismét igénybe kipróbált szolgálatait. Legteljebb bizalmam ép úgy biztosítva marad önnek, mint leghálásb elismerésem. Kelt Bécsben, 1879 .évi október 8-án. Berencz József, s. k. II. Kedves báró Haymerle! Kinevezem önt házam és a külügyek miniszterévé és megbízom egyúttal a közös miniszteri tanács elnöklésével. Kelt Bécsben, 1879. évi október hó 8-ikán. Ferencz József, s. k., Gróf Andrássy Gyula, s. k. Az Andrássy Gyula grófhoz fölmentése alkalmából intézett kéziratot jobb lett volna eredeti német szövegével közzé tenni. Mert azon fordításban, amellyel a magyar hivatalos lapban napvilágot látott, élvezhetlenné vált teljesen. Akárki, akárhol fordította, a kritikán alul álló szó és mondatfüzés, a német szavak helytelen magyarítása boszantóan sértik a magyar fül érzékét. A két nyelv alapelemeiben járatos tollból oly botrányos fordítás nem származhatott volna, mint ez, ahol a „midőn“ helyett így kezdik, „ha teljesítem“, holott már teljesítve is van a kérelem, „bár vonakodva és sajnálattal.“ Mi is csak sajnálattal láthatjuk a magyar nyelv szép hangzású kifejezéseit kerékbe törve valami ügyetlen kabineti íródeák által. És ez a sajnálkozás sokkal bensőbb, hogysem annak kifejezést ne adjunk, amikor látjuk, hogy gr. Andrássy felmentésénél még az alkotmányosság ellenjegyzési formái sincsenek megtartva. Úgy látszik, az egész külügyőri állást kivételes és kiváltságos intézménynek tekintik. Absolut jogkörű hivatal ez, amelyről absolut joggal bocsátják el „fényes bizonyítvány“ kíséretében „monarchia és ház“ rokkant fiait. Haymerle báró a kineveztetése ugyan ellen van jegyezve, de Andrássy elbocsáttatása nincs. Kifogás gyanánt felhozhatják, hogy az uralkodói kegy csupán saját szive sugallatát akarta kifejezni ; de hát e kifogás nem állja a sarat, mert akkor nem a „monarchia“ nevében hivatalos aktusként kellene hangzania, lett volna azt egy a vagy legalább is követni kelHaymerle kinevezéséhez hasonló rövid kéziratnak, a melyben a fölmentés ellenjegyezve van. Az alkotmányos jogszokás követelménye ez. Azoknál a közös intézményeknél azonban semmit sem adnak ilyféle jogokra. Tehetik. Az abszolút udvari akarathoz jobb formákat keresve se találhattak volna. Maga a kézirat elismerő nyilatkozatainak összeszedett bokrétájával, kedves családi ereklyéje lesz az Andrássy család levéltárának. Mint történeti okmány annál szomorúbb maradványa lesz a korszaknak, amelyben az eszmény, a haza, a nemzet, a közszabadság belevesznek a monarchia gyomrába és a hűbérkorszak felelevenítésekop a „ház“ iránti szolgálat, mint a múlt és jövőbeli érdem legfensőbb foka aratja a nyájas szavakat. Valóban igaz, hogy a legeseménydúsabb korszakban működött és tett szolgálatokat Andrássy a „monarchiának és a háznak.“ E szolgálatok rendkívüliek voltak egy magyar ember részéről, de három század óta nem épen szokatlanok. A magyar történelem géniusza azonban föl fogja vetni a kérdést: minő szolgálatokat tett Andrássy hazájának? És a korszak eseményei, emlékei felelni fognak rá. Előveszik a történelem példái közül az igazi nagyságokat. E nagyságok élete és tevékenysége mindenütt össze van fűzve nemzetük sorsának átalakításával, a szabadság eszméinek biztosítása, a függetlenség vagy egység kivívása képezték e nagy szellemek működésének rugóját és eredményét. Tett-e Andrássy ezekért egy hajszálnyit ? Nem ! Az ő szűk látkörének és fenhéjázó hiúságának egyetlen czélja oly elismerés elnyerése volt, a minőt kapott. Magyarságát, s az in effigie való minél jobban csoportosítsa. Úgy elképzelte, hogy mikor az ajtón belép, mily meglepetés lesz Campo Zelinára . . . Felugrik, nyakába borul, a hullámzó kebel odasimul az ő kebléhez, a ragyogó szem világa beleolvad az ő szemébe, szív a szívén, ajk az ajkon ... Ki ne szeretne ilyenkor meghalni, hisz boldogabb már úgy sem lehet ?! A nagy olasz városban, hol éveket töltött, minden ház ismerősként üdvözölte. Mosolyogtak rá az épületek és az emberek, de ő nem vette őket észre. Az ő útja most sokkal sietősebb volt, hogysem közönséges ismerősöket üdvözölhetett volna.. Majd aztán, ha Zelinát a színházba kíséri, ha karján vezetve csodálni és irigyelni fogja egész Milano, akkor majd vet reátok is egy-két könyörületes pillantást. Nem ment, hanem a szó teljes értelmében futott a művésznőhöz, hogy szemrehányást ne kapjon késedelméért. Fényes palotában lakott Zelina kisasszony, úgy hogy a jövevényt meg is nézték, mikor a lépcsőkön felszaladt és az ajtónál, mikor kérdezte, hogy itthon van-e, nem is akarták bebocsátani. Csakhogy Adorján nem azért volt szobrász, nem azért faragta a különbnél különb állású szobrokat, méltóságos tekintettel, parancsoló kézmozdulattal, hogy akármilyen liberiás inas is ellenállni mert volna neki. Azt mondta: „Be akarok menni!“ és az inas meghátrált. Adorján belépett. Zelina kisasszony a legbájosabb pongyolába volt öltözve, mely igézőbb minden leleplezettségnél. A ruha feszesebben simul az idomokra és sokat láttat, de még többet sejtet a női szépségből. Haja lebontva vállára borult és homlokának fenségét a szép kezet még inkább kitüntető; kis lába ott pihent a selyem zsámolyon, méltóan arra, hogy a szobrász oda boruljon és össze-vissza csókolja azokat a kis piskótákat. íme! Itt a pillanat, mely után a jó ember annyit ábrándozott . . . Repülj, repülj felé két hófehér kar, öleld át nyakát e puha kézzel, nyújtsd felé ajkadat és tedd feledhetlenné e boldog perczet! Adorján sietett Zelinához, de Zelina meg volt zavarodva e meglepetésen. Ez igazi, de nem valami kellemes meglepetés volt. Az a nő, kinek Mstoim akasztófa kötelét, múltját, kötelességeit, népszerűségét és a várakozást latba véte, hogy hazája érdekeinek és törekvéseinek kicsinyesével szolgálatokat tegyen, amelyek elismerést csak az udvarnál és katonai pártnál arathattak. Az udvari ember elölt benne minden nemesebb fogékonyságot és nemesebb törekvést, s úgy válik meg állásától, mint olyan ember, aki a titkos tanácsosi eskün kívül, az arany gyapjas rend szabályainál fogva is testével lelkével le van kötve azt tenni, a mire felhívják. Udvari elismerés tekintetében tökéletes a sikere ; a nemzeti elismerés tekintetében semmi. Elbocsátják, mint a ki hű, engedelmes volt a középkori felfogás értelmében s nem nemzeti tanácsadó, mint a milyenről nagy jellemek álmodoztak, s minőnek példáját nagy államférfiak adták. Bismarck és Gorcsakoff sem ily készséges szolgák. Ha azok lettek volna, Németország és Oroszország nem emelkedik felül az udvari ármány kicsinyes diplomata politikáján. Andrássy az volt a szó legteljesebb értelmében, s elbocsátják, hogy ha meg it szükség lesz rá, visszatérjen és érvényesítse „akármily téren“ szolgálatait. Alig hisszük, hogy szükség lenne rájuk.Jól kitaposta ő az ösvényt, haladhat a reakczió bátran nélküle is. Amikorra az idők fordulnak és új események lépnek az előtérbe, akkorra a kiszolgált mór ökölnyi ember szelleme gyönge lesz arra a gátra, amelyet a nemzeti visszahatás egész erővel ostromolni fog. _ Az egyesült ellenzék mai értekezletén az állampolgári jogról szóló törvényjavaslat tárgyalására kiküldendő bizottságba Scitovszky Jánost és Veszter Imrét, a boszniai közigazgatási bizottságba Beöthy Ákost és Szilágyi Dezsőt, a közgazdasági bizottságba Apponyi Albert grófot és Simonyi Lajos bárót jelölte ki. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletén elsősorban kijelöltettek a holnapi ülésben megválasztandó bizottságok tagjai, az ellenzéki pártok által kijelölt tagokkal együtt következő eg ; a honosítási bizottságba: Bausznern Guidó, Bethlen András gr., Csernátony Lajos, Emmer Kornél, Funták Sándor, Ilyasevics Jenő, Jászay Antal, Madarász József, Ormay Péchy Jenő, Péchy Manó gr., Scitovszky Károly, János, Szederkényi Nándor, Veszter Imre, Zsivkovics János; a közgazdasági bizottságba: Andaházy, Pál, Apponyi Albert gróf, Baross Gábor, Éles Henrik, György Endre, Fáik Miksa, Istóczy Győző, Karácsonyi Guidó gróf, Kernter Ferencz, Korizmics László, Kovách László, Mocsáry Lajos, Nagy Gábor, Probsztner Arthur, Révay Simon b., Simonyi Lajos b., Szalay Imre, Tisza László, Willand Arthur, Zsigmondy Vilmos, Kotur Bazil; — a boszniai és herczegovinai közigazgatási bizottságba Bánffy Béla gr., Beöthy Ákos, Éber Nándor, Földváry Gábor, Ivánka Imre, Kazy János, Jókai Mór, Latinovics János, Migazzi Vilmos gr., Pulay Kornél, Rácz Athanáz, Szilágyi Dezső, Szögyény László, Taray Andor, Vanesina János. Ezután a zárszámadási bizottság két rendbeli jelentése vétetett fel, név szerint az 1877-iki évi állami zárszámadás megvizsgálása iránt és a Horvátországgal eszközölt 1875-iki leszámolás eredményéről s az 1873—74. évekre vonatkozó leszámolásokban történt tévedésekről. Az értekezlet rövid tárgyalás után, melyben Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter, Prileszky Tádé, Hegedűs Sándor és Banis Gábor vettek részt, mindkét jelentéshez hozzájárulván, a tanácskozás véget ért. A cseh képviselők a reichsrath mai ülésén benyújtották általunk már közölt óvásukat. A klubalakítási mozgalmak Bécsben élénken foly----ó___t'l _ AZ „EGYETÉRTÉS“ TÁRCZÁJA. EDITH SIEZE. - ELBESZÉLÉS. 6 Irta: SZÉPFALUDI Ö. FERENCZ. (Folytatás.) Egy nap Kardos Adorján szobrász úr, a jó barát, szívélyes búcsút vett Edith kisasszonytól és mamájától, az öreg Hajnalnétól, s kijelenté, hogy művészeti körútja Olaszországba viszi, honnan pár hó előtt nem térhet vissza. Tartsák meg addig is szives barátságukban. Edith, kis hijja, hogy el nem árulta magát, annyira el volt fogaiva az „isten vele“ elrebegésénél. „Szivünkből kívánjuk, hogy jól töltse idejét és ha jól megy dolga vagy ha baja lesz, emlékezzék meg erről a kis hajlékról, ahol önt sokat fogják emlegetni, míg távol lesz, mondá az öreg asszony. Edith nem bírt szólni, csak némán nyújtá kezét. A művész meg nem állható, hogy búcsúzóul forró, csókot ne leheljen arra a kis kézre, melyet íme csak másolatban vihet magával. Másnap már elindult Olaszország felé, Milano felé, hol már várakozik reá valaki vagy legalább várakoznia kellene, ha szive megérezné , ki kezéig felé. üdüthnek szive, sejtelme jó uton volt, midőn a műteremben azt az ékes szobrot, azt a hires énekesnőt, Campo Zelinát nagyon megcsodálta. Most is, midőn a szobrász már elutazott Pestről, a kis leány szeme mindig Milano felé volt irányozva, hol a szobor eredetije lakik. Mily édes lesz a viszontlátás, a találkozás! Edith szeme megmagyarázhatlan vággyal csüggött a távolon, úgy szerette volna, ha annak a nagy távolságnak a fátyla egyszerre szétszakad és ő megláthatná azt a szerelmes párt. Talán meghasadott volna a szíve — de érte, és ezt is szívesen eltűrte volna — érte. Pedig lehetetetlen, hogy az a szív, mely bizonyára nem először szeret, oly boldogító lehessen a szobrászra ! Annak a művésznőnek a művészete nagyobb, mint az ő szegény kórista művészete , de annak szivében tartósabb és maradandóbb láng nem gyuladhatott. — Feláldozná-e Campo Zelina érte életét? Fel? — Akkor csakis arra képes, amire ő minden perczben lemondana életéről, hogy Adorjánt boldognak láthassa. Az öreg mama, ki leánya könyeit nem láthatta, csak a hófehér párna megáztatott fehérségén vette észre reggelenkint, hogy kis leánya szeme forrásának könyei ugyancsak megáradtak és veszélyeztetik a szegény leányka nyugalmát. — Lányom 1 Lányom ! Mi bajod ? Örvény szólén állasz, hanem még idejekorán kell megmenekülnöd. Küzd le gyengeségedet és térj vissza arra az útra, melyen akkor voltál, midőn még Adorján urat nem ismerted. — Ugyan mama, miért emlegeted előttem Kardos urat ? Hisz nekem Kardos úr barátom, jó barátom, hanem egyéb semmim. Szűnjék meg aggodalmad, én nekem nincs semmi bajom, jól érzem magamat, ha csak téged láthatlak magam mellett. — oh, bárcsak úgy volna jó leányom ! — mondá az öreg asszony és szivére ölelte leányát, kit a zaklatott érzés kissé meghalványitott. — Hát csakugyan nem szereted Adorjánt, nem ő miatta folynak könyeid, nem ő miatta epeszted magadat ? — folytató, a mama aggódó részvéttel. — Dehogy, dehogy! — viszonzó Edith erőltetett tettetéssel, csakhogy elpalástolja némikép anyja fürkésző tekintete elől kesergő szerelmét. — Ennek örülök szívemből, mert hisz Kardos úr, mint jó barátunk akkor is jó barátunk maradhat, ha megnősül. — Megnősül? — kérdő kíváncsian a leány. — Szobrait, mintáit azután is csodálhatjuk. — Tudsz valamit anyám ? — Tegnap hallottam, hogy Kardos úr művészi körútja ezúttal azért van, hogy egy szép olasz nőt hozzon haza feleségül, kivel még Milanóban ismerkedett meg. Már eddig talán meg is volt az esküvője. A leány szó nélkül elalélt. Az öreg Hajnalné még a szomszédokat is összecsőditette úgy megijedt, hogy a leánya meghalt.________________ A szegény leánynak, mikor eszméletre kelt első szava volt: „Campo Zelina!“ Sem a mama, sem a szomszédok nem tudták mit jelent ez a talián szó, hanem Edith jól megjegyezte ezt a nevet, midőn egyszer Adorjántól annak a szép szobornak a nevét megkérdezte. Edith, mikor látta maga körül azt a sok szomszédot, szinte megijedt, hogy most már okvetlenül fölfedezik titkát. Mintha a jó öreg asszony nem rég sejtette volna. A leányka halvány volt, szeme megtört, keze reszketett, de azért mosoly tűnt fel ajkán és így szólt: — Kedves mamám! Nekem nincs ám semmi bajom ! — Látom, felelt a mama a legfájdalmasabb hangon. Ha most a mama annak a leánynak a szivéhez nyúlt volna. De hisz úgyis tudta. Edith azt gondolta, hogy a mosoly ajkán elpalástolja a szenvedést. XI. A szobrász pedig ez alatt repült, repült a gőzszárnyain. Leste a pillanatokat, úgy várta, hogy tűnjék el egyik óra a másik után és meghozza azt az örömöt, melyet előre elképzelt. Eszébe jutottak a boldog perezek, midőn napi teendője után ellátogatott a művésznőhöz, kinek annyian hódoltak és ki őt szegény szobrászt választó ki annyiak közül. S még azt mondják nincs igaz szerelem ! Hát mi ez ? Tudtok-e neki más nevet adni ? Nem választhatta volna-e Zelina a nagy urakat, kiknek egy-egy gombja kincseket képvisel ? Többre becsülte az igaz szivet az igaz gyémántoknál, szeme fényét az arany csillogásánál ! Légy áldott művésznő, kit nem kápráztatott el sem az élet, sem a színpad fénye, hanem megőrizted nemességet; a Scylla és Charibdisek közt, nem ragadt az ár sem ide, sem oda, az vagy most is, a ki voltál : — a jó, a szerető, a feledhetlen Zelina 1 Kardos Adorján szobrász volt, de azért tudott költőileg gondolkozni. Az alatt az ut alatt, melynek perczei is egyegy örökkévalóságnak tűntek föl, sok ideje maradt a derék szobrásznak, hogy kohói gondolatait l&fuaft Mii MillűUm fél IV mfdlMMéi TAB ajkáról csak úgy olvadt különben a szó ének, most dadogott, mint valami gyermek, és az kitcsinyen kaptak rajta. — Nem örülsz, hogy látsz Zelina ? — Örülök. — Ily hidegen mondod e szót ? — A láz gyötör, ideges vagyok. Bocsáss meg ! — Nem feledtél el, mióta örök szerelmet esküdtünk egymásnak? — És te? ? — Csak téged imádlak. . . Engedd hadd üljek ide lábaidhoz, hadd mondjam el, hogy éltem azóta, mióta elváltunk. Elkészítettem nagy szobrodat, melyet kitűnőnek mondanak. Nem is lehet máskép, mindig reád gondoltam, vonásaid bevésődtek emlékembe és én a hideg márványba életet leheltem. Ha Pygmaleon volnék és óetre ébreszthetném szobrodat, megláthatnád magadat bájos Galatheám úgy, a mint vagy, ezekkel az okos szemekkel, ezzel az angyali arczczal, ezzel az isteni alakkal ! Adorján körülölelte Zelinát, ki azonban kibontakozott karjai közül. —• Majd holnap sokat beszélünk ugye? — kardó Zelina és tekintete folyvást az ajtón függött. — Mit ? Én holnapig várjak, mikor most veled lehetek ? Távoztam, mikor most gyönyörködhetem szépségedben? — Most pedig távoznod kel, mert rosszul érzem magamat. Ki vagyok merülve, nagy szerepeket tanultam ... Bocsáss meg ! — Mi ez ? Te nem szóltál hozzám soha ily hangon. Máskor ott ültem ágyadnál és nem küldtél el s most küldesz, mikor annyi ideje nem láttuk egymást ? Elfeledtél volna ? — Mi jut eszedbe ? Ne érzékenykedjél, hisz nem tarthatlak mindig karjaim közt. Mondom, hogy örvendek, hogy látlak és holnap sokat fogunk beszélni jövőnkről. — Ugye? Csak a jelent engedjem el? Zelina, Zelina, te nem vagy többé a régi? — Te sem vagy, mert különben nem lennél ily unalmas, és nem gyötörnél gyanúddal, levelet Eperezben Sylvia, a szobaleány lépett be és mutatott úrnőjének, melyet egy gróftól hozott. _______________kttvetkevlk)