Egyetértés, 1879. október (13. évfolyam, 270-300. szám)

1879-10-10 / 279. szám

JlÜL üYtmy&m Budapest, Hirdetések és nyiltterek (•lTét.tm.k­ir.1.bály ixariat a kiidő Miattiban ; §ninput IV. himző-utcza is kalap-atcza sarkán 1. ss. Hirdetések felvétetnek a külföldön: Útiban: Oppelik A.-nál, Stubenbau­er Nr. 2. Mossa Rudolfnál, Seilerstatt# Nr. 2. Haasenstein és Voglernél.WaUÜBahgmt 10. Daube O. L. is társánál, Wolkeila Nr. 12. Url­ban: Hamat, Lafitte é Comp.-nál, Flace de l» Benne. 279. szám. Fankfurtban tjU.: Daubt O. L. is társánálEGYETÉRTES POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Egy ..........................................n »VBJ . Péntek, 1879. október 10. Bierkeut5> s kiadd-Uratal: gadapest IV. himzl-atcza iskalap­aiai sarkán t. szám. Cnk bérmentes levelek fogadtatnék el. Kéziratok vúeza nem küldetnek. Előfizetési díj: vidékre portén^ rap helyben kaikén !«*«•................................... *0^ Félévre............................ 10.— Negyedévre ........ egy kére­­ u# Egy szia 6 krajezir. Andrássy gróf bucsuja A hosszas ozerimoniáknak most végok. Gróf Andrássy Gyula valahára betette az ajtót maga mögött és búcsút vett ball­­platzi hivatalától. Két hónapig folyt már a tanakodás ez eltávozásnak sajátságos jel­lege fölött. Nem valami sok eredmén­nyel. Az emberek nagy része ma is rejtélyes dolgot lát benne. Bizonyosnak tartják, hogy olyan természetű ember, mint gróf Andrássy nem szívesen és nem önkénytes elszánással hagyja el az udvarnak u­tasító légkörét. Bizonyosnak tartják azt is, hogy a­mit hivatalos és félhivatalos körök a ténynek magyarázatául mondanak nem le­het igaz. Betegségnek, cincinnatusi hon­vágynak a terebesi park virágágyaihoz — senki sem veszi észre legkisebb látsza­tát, hisz a gróf ur Budapestre készül, itt megnyitja házát és a politikai bölcseség­­nek oraculumát. De hát ne is törjük fejünket! Sulla kipusztította Olaszországot, leöldöste Róma lakosságának színét javát, romlást és gyászt árasztott világrészekre, hogy hatal­mat és dicsőséget élvezzen. És egy szép napon, épen a legnagyobb sikerek után osztatlan hódolat között ott hagyta diktá­tor­ méltóságát, ott az emberfölötti dicső­séget és visszavonult egyszerű római pol­gárnak. A rómaiak csodálkozva dugták össze fejeiket! Utánuk a történetírók foly­ton keresik a magyarázatot e nevezetes lélektani rejtélyre. Szellemdús historikusok úgy találták, hogy Sulla a politikai élet­ben csak aristokratikus vérű Don Juan volt, ki hamar elfásult sikereinek könnyű­ségében és szörnyen megunta az egész vi­lágnak tömjénezését. Nos hát fentartva a történelem jogát, hogy gróf Andrássy Gyula jövő szerepléséből állapítsa meg végleges ítéletét, egyelőre nem érhetjük e be az ő lemondásának olyan magyaráza­tával is, milyent történetíróknak merész képzelete a Subáéra talált ? Vagy nincsen e reá elég ok? A geniális grófnak si­kerei ugyan a nagy világ előtt igen ké­teseknek látszanak , nem ékíti őt sem had­­vezéri győzelmek babéra sem államférfiul alkotásoknak cserkoszoruja. Mit tesz az ! Az officiosusok minden fajtája nem találta e legnagyobbnak a legkisebbet is? Minden rendű és rangú hízelgők nem ruházták e fel a dicsőségnek minden jog­­czímével ? Nem e szájtátva bámulták min­den szavának bölcseségét, nem égig ma­gasztalták minden tettének nagyságát ? Ha egészséges érzékű államférfiak megundorod­­tak­ volna attól, mi az ily dicsőítésekben hazugság, a mi nagy külügyérünkön meg­eshetett, hogy ezt mind el is hitte és meg­­csömörlött saját végtelen dicsőségétől. Mert ő is igazi nagy ur, kinek nincs semmi mértéktelen szenvedélye; ő egyszerű dil­­lettantismusból menti meg hazáját, csak úgy játszva biztosítja Európa sorsát. Most már el kell hinnie azt is, hogy sikereinek végpontjához jutott és önmagának sem hagyott fen többé tenni valót. Micsoda unalmas dolog volna tovább a világot kor­mányoznia. És utóvégre ! Legyünk bár legnagyobb ellenségei, egész komoly valódiságukban véve a dolgokat, nem kell e­­lismernünk, hogy államférfim szereplésének ez utolsó mozzanatában is elválásának módjában egy valódi genieje nyilatkozik, ez is ki­fogja egészíteni dicsőségének igazi és enyészhetlen részét! Vagy nem a legmél­­tányosabb e, hogy most a búcsúzásban is a csodálkozásnak és mystificatiónak ama lobogó nimbusa veszi körül, mely az ő igazi örökét képezte pályájának minden változatain keresztül, melyben élt és mű­ködött, mint a monarchiának „provi­­dentiális férfia“. Szabad-e tagadnunk, hogy ő igazán nagy és rendkívüli képes­ségekkel bírt, — legalább a szemfényvesz­tésben, a charlataneria minden művésze­tében ! Mi azt valljuk róla, hogy nem volt se politikai belátása, se jellemereje, állam­­férfiúi tevékenségében nem volt csak az udvarnak hódoló szolgája. De az udvar nem a legsikamlósabb talaj-e, melyen kegyen­­czek is csak a körmönfont ügyesség ezer fogásával tarthatják fenn magukat. És nem volt-e azonkívül a törvények értelmében al­kotmányos államférfi éi, kinek politikáját meg kellett védelmeznie a mi sokrétű parlamenta­­rismusunk, a delegácziók, az országgyűlések, a közvélemény ellenőrzése ellenében? Nos, milyen diadalmasan küzdött ő meg az őt környező veszedelmes világgal! Nem bírt semmi czéllal és irán­nyal a legnagyobb politikai válságokban. Ígéretei hazugoknak bizonyultak, számításai hajótörést szenved­tek , mégis mennyi éven át érvénye­sítette személyiségének fölényét a leg­­ellenkezőbb feladatokban , volt az ud­varnak kegyencze és az alkotmányosság­nak providencziális államférfia! Ki ne kö­vette volna poetikus érdekkel ezt a művé­szetet, a mi alkotmányos legcsodásabb jelenségét ? színjátékunknak Mint egy va­rázsló jelent meg az emberek között, kön­­­nyű gondolkodással, könnyű cselekvéssel, haja genialisan felfodorítva, szikrázó élet az ajkán, játszi elevenség egész lényében. Ha baklövései miatt felzúdult is az ország és ő nem tudott is semmit az események iga­zolására, ezzel az ő varázserejével kereken forgatta maga előtt a világot, hódoltak neki a férfiak, gyönyörködtek benne a nők, sza­vaztak kedvére a delegácziók, és leírhatat­lan sugárzás áradt szét a officziózus vilá­gon. Az embereknek, ha nem is értették miért csodálniok kellett őt! És e neveze­tes elair-obscur világításban, a füst és ra­gyogásnak vegyületében végezte be szere­pét, az utolsó perczig hű maradt magához, eltávozásával is geniálisan csattanós meg­lepetést szerzett. Hát nem volna e nagyszerű színjátékokból több részünk ? Hiába vigasz­talnak bennünket, hogy Haymerle báró csak gróf Andrássy politikáját fogja foly­tatni, és gróf Andrássy örökre legjobban rendezte el a világ dolgát, de nem lesz-e örökre kár, ha már nem fogjuk élvezhetni gróf Andrássy szemfényvesztő művészetét, azt a­mi az ő egyéniségének legsajátabb tulajdonát képezi. Várhatunk-e oly német pedáns bureaucratától csak távolról is va­lami hasonlót)! Bizony nem csak az érde­kelt claqueuröknek, Fáik Miksáknak és Csernátonyaknak, de még nekünk is van némi „okunk gyászt érezni fölötte. Ő már elment, királyi kéziratban a legmagasabb elismerésnek jelével. Megilleti ez őt, mint az udvarnak szolgáját és nem haszontalan a bizonyitvány sem, mely a charlataneria rendkívüli tehetségé­nek jutott. Politikájának eddigi eredmé­nyében nincs semmi, m­iért legkisebb elis­merés illetné és még a további következ­mények mily gyászosan deríthetik ki azt, hogy minden czélja hirtelen szemfényvesz­tés ideig-óráig való siker volt. De az udvar nem válhatik el tőle ba­rátságtalanul. A királyi kézirat méltán fe­jezheti ki a reményt, hogy szolgálatait újra igénybe fogják vehetni. Hol is talál az udvar még ilyen embert! És gróf An­drássy mikor is késhetnék, hogy szolgála­tait az udvarnak felajánlja! Csak a nem­zetnek legkisebb oka sincs kívánni, hogy gróf Andrássy szolgálatait valaha még a haza ügyeiben igénybe vegyék. Sohasem! Mezei Ernő, Budapest, okt. 9. A függetlenségi kör mai értekezletén tárgya­lás alá került a közgazdasági és honosítási bizott­ságokba és a Bosznia közigatásáról szóló törvény­javaslattal foglalkozó bizottságokba való tagkijelö­­lések ügye. A közgazdasági bizottságba megválasztották Mocsáry Lajost és Szalay Imrét; a honosí­tási törvényt tárgyaló bizottságba Madarász Józsefet és Szederkényi Nándort. Elvi jelentőségű álláspontot foglalt el a kör a Bozsnia közigazgatását tárgyalni hivatott bizott­sággal szemben. Kimondotta, sogba se nem választ, se a­hogy a bizott­párt tagjai közül bárkit megválasztatni nem óhajt. A kör Bosznia okkupácziójával szemközt el­foglalt erős és határozott állását megingatva látná, ha részvétele által a bizottságban bizonyságot tenne arról, hogy e politikát magáévé teszi súlyos pénzügyi és közjogi következményeiben. A külügyminiszterváltozás okmányai a ma­gyar hivatalos lap szövege szerint a következőleg hangzanak: I. Kedves gróf Andrássy! Ha teljesítem — bár vonakodva és sajnálattal — házam és a külügyek miniszterének hivatalától felmentése iránti kérelmét, szolgáljon ez annak bizonyítékául, mily nagy becset tulajdonítok egészsége fentartásának. Ön a legeseménydúsabb és legemlékezetesb kor­szakok egyikében súlyos felelősség terhét évekig bátorsággal, erővel és sikerrel viselte , és telje­sen jogosult megnyugvással válhatik meg oly te­vékenységi tértől, melyen a monarchiának és há­zamnak a legkiválóbb szolgálatokat tette. Belépé­sét azonban nem tekintem államférfim működése befejezésének, sőt személyem iránti hódolata s önfeláldozó odaadása, mel­lyel azt tanúsította, inkább arról kezeskednek, hogy legkészségesebben fogja felhívásomat követni, valahányszor és akár­mily téren venném ismét igénybe kipr­óbált szol­gálatait. Legteljebb bizalmam ép úgy biztosítva marad önnek, mint leghálásb elismerésem. Kelt Bécsben, 1879­ .évi október 8-án. Berencz Jó­zsef, s. k. II. Kedves báró Haymerle! Kinevezem önt házam és a külügyek miniszterévé és megbí­zom egyúttal a közös miniszteri tanács elnöklésé­vel. Kelt Bécsben, 1879. évi október hó 8-ikán. F­e­r­e­n­c­z József, s. k., Gróf Andrássy Gyula, s. k. Az Andrássy Gyula grófhoz fölmentése al­kalmából intézett kéziratot jobb lett volna eredeti német szövegével közzé tenni. Mert azon fordítás­ban, a­mel­lyel a magyar hivatalos lapban napvi­lágot látott, élvezhetlenné vált teljesen. Akárki, akárhol fordította, a kritikán alul álló szó és mondatfüzés, a német szavak helytelen magyarítása boszantóan sértik a magyar fül érzé­két. A két nyelv alapelemeiben járatos tollból oly botrányos fordítás nem származhatott volna, mint ez, a­hol a „midőn“ helyett így kezdik, „ha tel­jesítem“, holott már teljesítve is van a kérelem, „bár vonakodva és sajnálattal.“ Mi is csak sajnálattal láthatjuk a magyar nyelv szép hangzású kifejezéseit kerékbe törve valami ügyetlen kabineti íródeák által. És ez a sajnálkozás sokkal bensőbb, hogysem annak kife­jezést ne adjunk, a­mikor látjuk, hogy gr. And­rássy felmentésénél még az alkotmányosság ellen­jegyzési formái sincsenek megtartva. Úgy látszik, az egész külügyőri állást kivéte­les és kiváltságos intézménynek tekintik. Absolut jogkörű hivatal ez, a­melyről absolut joggal bo­csátják el „fényes bizonyítvány“ kíséretében „monarchia és ház“ rokkant fiait. Haymerle báró a kineveztetése ugyan ellen van jegyezve, de And­rássy elbocsáttatása nincs. Kifogás gyanánt felhozhatják, hogy az ural­kodói kegy csupán saját szive sugallatát akarta kife­jezni ; de hát e kifogás nem állja a sarat, mert akkor nem a „monarchia“ nevében hivatalos aktusként kellene hangzania, lett volna azt egy a vagy legalább is követni kel­Haymerle kinevezéséhez ha­sonló rövid kéziratnak, a melyben a fölmentés el­lenjegyezve van. Az alkotmányos jogszokás követelménye ez. Azoknál a közös intézményeknél azonban semmit sem adnak ilyféle jogokra. Tehetik. Az abszolút udvari akarathoz jobb formákat keresve se talál­hattak volna. Maga a kézirat elismerő nyilatkozatainak összeszedett bokrétájával, kedves családi ereklyéje lesz az Andrássy család levéltárának. Mint törté­neti okmány annál szomorúbb maradványa lesz a korszaknak, a­melyben az eszmény, a haza, a nemzet, a közszabadság belevesznek a monarchia gyomrába és a hűbérkorszak felelevenítésekop a „ház“ iránti szolgálat, mint a múlt és jövőbeli érdem legfensőbb foka aratja a nyájas szavakat. Valóban igaz, hogy a legeseménydúsabb kor­szakban működött és tett szolgálatokat Andrássy a „monarchiának és a háznak.“ E szolgálatok rend­kívüliek voltak egy magyar ember részéről, de három század óta nem épen szokatlanok. A magyar történelem géniusza azonban föl fogja vetni a kérdést: minő szolgálatokat tett An­drássy hazájának? És a korszak eseményei, emlé­kei felelni fognak rá. Előveszik a történelem példái közül az igazi nagyságokat. E nagyságok élete és tevékenysége mindenütt össze van fűzve nemzetük sorsának át­alakításával, a szabadság eszméinek biztosítása, a függetlenség vagy egység kivívása képezték e nagy szellem­ek működésének rugóját és eredményét. Tett-e Andrássy ezekért egy hajszálnyit ? Nem ! Az ő szűk látkörének és fenhéjázó hiúsá­gának egyetlen czélja oly elismerés elnyerése volt, a minőt kapott. Magyarságát, s az in effigie való minél jobban csoportosítsa. Úgy elképzelte, hogy mikor az ajtón belép, mily meglepetés lesz Campo Zelinára . . . Felugrik, nyakába borul, a hullámzó kebel odasimul az ő kebléhez, a ragyogó szem világa beleolvad az ő szemébe, szív a szívén, ajk az ajkon ... Ki ne szeretne ilyenkor meghalni, hisz boldogabb már úgy sem lehet ?! A nagy olasz városban, hol éveket töltött, minden ház ismerősként üdvözölte. Mosolyogtak rá az épületek és az emberek, de­ ő nem vette őket észre. Az ő útja most sokkal sietősebb volt, hogy­sem közönséges ismerősöket üdvözölhetett volna.. Majd aztán, ha Zelinát a színházba kíséri, ha kar­ján vezetve csodálni és irigyelni fogja egész Mi­lano, akkor majd vet reátok is egy-két könyörüle­tes pillantást. Nem ment, hanem a szó teljes értelmében futott a művésznőhöz, hogy szemrehányást ne kapjon késedelméért. Fényes palotában lakott Zelina kisasszony, úgy hogy a jövevényt meg is nézték, mikor a lépcsőkön felszaladt és az ajtónál, mikor kérdezte, hogy itthon van-e, nem is akarták bebocsátani. Csakhogy Adorján nem azért volt szobrász, nem azért faragta a különbnél különb állású szobrokat, méltóságos tekintettel, parancsoló kézmozdulattal, hogy akármilyen liberiás inas is ellenállni mert volna neki. Azt mondta: „Be akarok menni!“ és az inas meghátrált. Adorján belépett. Zelina kisasszony a legbájosabb pongyolába volt öltözve, mely igézőbb minden leleplezettség­­nél. A ruha feszesebben simul az idomokra és so­kat láttat, de még többet sejtet a női szépségből. Haja lebontva vállára borult és homlokának fensé­gét a szép kezet még inkább kitüntető; kis lába ott pihent a selyem zsámolyon, méltóan arra, hogy a szobrász oda boruljon és össze-vissza csókolja azokat a kis piskótákat. íme! Itt a pillanat, mely után a jó em­ber annyit ábrándozott . . . Repülj, repülj felé két hó­fehér kar, öleld át nyakát e puha kézzel, nyújtsd felé ajkadat és tedd feledhetlenné e boldog perczet! Adorján sietett Zelinához, de Zelina meg volt zavarodva e meglepetésen. Ez igazi, de nem valami kellemes meglepetés volt. Az a nő, kinek Mstoim akasztófa kötelét, múltját, kötelességeit, népszerű­ségét és a várakozást latba véte, hogy hazája ér­dekeinek és törekvéseinek kicsinyesével szolgála­tokat tegyen, a­melyek elismerést csak az udvar­nál és katonai pártnál arathattak. Az udvari­­ em­ber elölt benne minden nemesebb fogékonyságot és nemesebb törekvést, s úgy válik meg állásától, mint olyan ember, a­ki a titkos tanácsosi eskün kívül, az arany gyapjas rend szabályainál fogva is testével lelkével le van kötve azt tenni, a mire­­ felhívják. Udvari elismerés tekintetében tökéletes a si­kere ; a nemzeti elismerés tekintetében semmi. Elbocsátják, mint a ki hű, engedelmes volt a kö­zépkori felfogás értelmében s nem nemzeti tanács­adó, mint a milyenről nagy jellemek álmodoztak, s minőnek példáját nagy államférfiak adták. Bismarck és Gorcsakoff sem ily készséges szolgák. Ha azok lettek volna, Németország és Oroszország nem emelkedik felül az udvari ármány kicsinyes diplomata politikáján. Andrássy az volt a szó legteljesebb értelmében, s elbocsátják, hogy ha meg it szükség lesz rá, visszatérjen és érvé­nyesítse „akármily téren“ szolgálatait. Alig his­szük, hogy szükség lenne rájuk.­Jól kitaposta ő az ösvényt, haladhat a reakczió bátran nélküle is. A­mikorra az idők fordulnak és új ese­mények lépnek az előtérbe, akkorra a kiszolgált mór ökölnyi ember szelleme gyönge lesz arra a gátra, a­melyet a nemzeti visszahatás egész erővel ost­romolni fog. _ Az egyesült ellenzék mai értekezle­tén az állampolgári jogról szóló törvényjavaslat tárgyalására kiküldendő bizottságba Scitovszky Já­nost és Veszter Imrét, a boszniai közigazgatási bizottságba Beöthy Ákost és Szilágyi Dezsőt, a köz­­gazdasági bizottságba Apponyi Albert grófot és Simonyi Lajos bárót jelölte ki. Az országgyűlési szabadelvű párt mai értekezletén első­sorban kijelöltettek a holnapi ülésben megválasztandó bizottságok tagjai, az ellen­zéki pártok által kijelölt tagokkal együtt követke­ző eg ; a honosítási bizottságba: Bausz­­nern Guidó, Bethlen András gr., Csernátony Lajos, Emmer Kornél, Funták Sándor, Ilyasevics Jenő, Jászay Antal, Madarász József, Ormay Péchy Jenő, Péchy Manó gr., Scitovszky Károly, János, Szederkényi Nándor, Veszter Imre, Zsivkovics János; a közgazdasági bizottságba: Andaházy, Pál, Apponyi Albert gróf, Baross Gábor, Éles Henrik, György Endre, Fáik Miksa, Istóczy Győző, Karácsonyi Guidó gróf, Kernt­er Ferencz, Korizmics László, Kovách László, Mocsáry Lajos, Nagy Gábor, Probsztner Arthur, Révay Simon b., Simonyi Lajos b., Szalay Imre, Tisza László, Willand Arthur, Zsigmondy Vilmos, Kotur Bazil; — a boszniai és hercze­­govinai közigazgatási bizottságba Bánffy Béla gr., Beöthy Ákos, Éber Nándor, Föld­­váry Gábor, Ivánka Imre, Kazy János, Jókai Mór, Latinovi­cs János, Migazzi Vilmos gr., Pulay Kor­nél,­ Rácz Athanáz, Szilágyi Dezső, Szögyény László, Taray Andor, Vanesina János. Ezután a zárszámadási bizottság két rendbeli jelentése vétetett fel, név szerint az 1877-iki évi állami zárszámadás megvizsgálása iránt és a Hor­vátországgal eszközölt 1875-iki leszámolás ered­ményéről s az 1873—74. évekre vonatkozó leszá­molásokban történt tévedésekről. Az értekezlet­ rö­vid tárgyalás után, melyben Szapáry Gyula gr. pénzügyminiszter, Prileszky Tádé, Hegedűs Sándor és Banis Gábor vettek részt, mindkét jelentéshez hozzájárulván, a tanácskozás véget ért. A cseh képviselők a reichsrath mai ülésén benyújtották általunk már közölt óvásukat. A klub­alakít­ási mozgalmak Bécsben élénken foly­----ó___t'l _ AZ „EGYETÉRTÉS“ TÁRCZÁJA. E­DITH SIEZE. - ELBESZÉLÉS.­­ 6 Irta: SZÉPFALUDI Ö. FERENCZ. (Folytatás.) Egy nap Kardos Adorján szobrász úr, a jó barát, szívélyes búcsút vett Edith kisasszonytól és mamájától, az öreg Hajnalnétól, s kijelenté, hogy művészeti körútja Olaszországba viszi, honnan pár hó előtt nem térhet vissza. Tartsák meg addig is szives barátságukban. Edith, kis hijja, hogy el nem árulta magát, annyira el volt fogaiva az „isten vele“ elreb­e­­gésénél. „Szivünkből kívánjuk, hogy jól töltse idejét és ha jól megy dolga vagy ha baja lesz, emlékez­zék meg erről a kis hajlékról, ahol önt sokat fog­ják emlegetni, míg távol lesz, mondá az öreg asszony. Edith nem bírt szólni, csak némán nyúj­­tá kezét. A művész meg nem állható, hogy búcsúzóul forró, csókot ne leheljen arra a kis kézre, melyet íme csak másolatban vihet magával. Másnap már elindult Olaszország felé, Milano felé, hol már várakozik reá valaki vagy legalább várakoznia kellene, ha szive megérezné , ki ke­zéig felé. üdüthnek szive, sejtelme jó uton volt, midőn a műteremben azt az ékes szobrot, azt a hires énekesnőt, Campo Zelinát nagyon megcsodálta. Most is, midőn a szobrász már elutazott Pestről, a kis leány szeme mindig Milano felé volt irányozva, hol a szobor eredetije lakik. Mily édes lesz a viszontlátás, a találkozás! Edith szeme megmagyarázhatlan vág­gyal csüggött a távolon, úgy szerette volna, ha annak a nagy távolságnak a fátyla egyszerre szétszakad és ő megláthatná azt a szerelmes párt. Talán meg­­hasadott volna a szíve — de érte, és ezt is szíve­sen eltűrte volna — érte. Pedig lehetetetlen, hogy az a szív, mely bi­zonyára nem először szeret, oly boldogító lehes­sen a szobrászra ! Annak a művésznőnek a mű­vészete nagyobb, mint az ő szegény kórista mű­vészete , de annak szivében tartósabb és mara­dandóbb láng nem gyuladhatott. — Feláldozná-e Campo Zelina érte életét? Fel? — Akkor csakis arra képes, a­mire ő minden perczben lemondana életéről, hogy Adorjánt boldognak láthassa. Az öreg mama, ki leánya könyeit nem lát­hatta, csak a hófehér párna megáztatott fehérségén vette észre reggelenkint, hogy kis leánya szeme forrásának könyei ugyancsak megáradtak és ve­szélyeztetik a szegény leányka nyugalmát. — Lányom 1 Lányom ! Mi bajod ? Örvény szólén állasz, hanem még idejekorán kell megme­nekülnöd. Küzd le gyengeségedet és térj vissza arra az útra, melyen akkor voltál, midőn még Adorján urat nem ismerted. — Ugyan mama, miért emlegeted előttem Kardos urat ? Hisz nekem Kardos úr barátom, jó barátom, hanem egyéb semmim. Szűnjék meg ag­godalmad, én nekem nincs semmi bajom, jól érzem magamat, ha csak téged láthatlak magam mellett. — oh, bárcsak úgy volna jó leányom ! — mondá az öreg asszony és szivére ölelte leányát, kit a zaklatott érzés kissé meghalványitott. — Hát csakugyan nem szereted Adorjánt, nem ő miatta folynak könyeid, nem ő miatta epeszted maga­dat ? — folytató, a mama aggódó részvéttel. — Dehogy, dehogy! — viszonzó Edith eről­tetett tettetéssel, csakhogy elpalástolja némikép anyja fürkésző tekintete elől kesergő sze­relmét. — Ennek örülök szívemből, mert hisz Kardos úr, mint jó barátunk akkor is jó barátunk marad­hat, ha megnősül. — Megnősül? — kérdő kíváncsian a leány. — Szobrait, mintáit azután is csodálhatjuk. — Tudsz valamit anyám ? — Tegnap hallottam, hogy Kardos úr művé­szi körútja ezúttal azért van, hogy egy szép olasz nőt hozzon haza feleségül, kivel még Milanóban ismerkedett meg. Már eddig talán meg is volt az esküvője. A leány szó nélkül elalélt. Az öreg Hajnalné még a szomszédokat is összecsőditette úgy meg­ijedt, hogy a leánya meghalt.________________ A szegény leánynak, mikor eszméletre kelt első szava volt: „Campo Zelina!“ Sem a mama, sem a szomszédok nem tud­ták mit jelent ez a talián szó, hanem Edith jól megjegyezte ezt a nevet, midőn egyszer Adorján­tól annak a szép szobornak a nevét megkér­dezte. Edith, mikor látta maga körül azt a sok szomszédot, szinte megijedt, hogy most már ok­vetlenül fölfedezik titkát. Mintha a jó öreg as­­­szony nem rég sejtette volna. A leányka halvány volt, szeme megtört, keze reszketett, de azért mosoly tűnt fel ajkán és így szólt: — Kedves mamám! Nekem nincs ám semmi bajom ! — Látom, felelt a mama a legfájdalmasabb hangon. Ha most a mama annak a leánynak a szivé­hez nyúlt volna. De hisz úgyis tudta. Edith azt gondolta, hogy a mosoly ajkán el­palástolja a szenvedést. XI. A szobrász pedig ez alatt repült, repült a gőz­szárnyain. Leste a pillanatokat, úgy várta, hogy tűnjék el egyik óra a másik után és meg­hozza azt az örömöt, melyet előre elképzelt. Eszébe jutottak a boldog p­erezek, midőn napi teendője után ellátogatott a művésznőhöz, kinek annyian hódoltak és ki őt szegény szobrászt vá­lasztó ki annyiak közül. S még azt mondják nincs igaz szerelem ! Hát mi ez ? Tudtok-e neki más nevet adni ? Nem választhatta volna-e Zelina a nagy urakat, kiknek egy-egy gombja kincseket képvisel ? Többre becsülte az igaz szivet az igaz gyé­mántoknál, szeme fényét az arany csillogásánál ! Légy áldott művésznő, kit nem kápráztatott el sem­ az élet, sem a színpad fénye, hanem megőrizted nemességet; a Scylla és Charibdisek közt, nem ra­gadt az ár sem ide, sem oda, az vagy most is, a ki voltál : — a jó, a szerető, a feledhetlen Zelina 1 Kardos Adorján szobrász volt, de azért tudott költőileg gondolkozni. Az alatt az ut alatt, melynek perczei is egy­­egy örökké­valóságnak tűntek föl, sok ideje ma­radt a derék szobrásznak, hogy kohói gondolatait l­&fuaft Mii MillűUm fél IV mfdlMMéi TAB ajkáról csak úgy olvadt különben a szó ének, most dadogott, mint valami gyermek, és az kit­csinyen kaptak rajta. — Nem örülsz, hogy látsz Zelina ? — Örülök. — Ily hidegen mondod e szót ? — A láz gyötör, ideges vagyok. Bocsáss­ meg ! — Nem feledtél el, mióta örök szerelmet es­küdtünk egymásnak? — És te? ? — Csak téged imádlak. . . Engedd hadd ül­jek ide lábaidhoz, hadd mondjam el, hogy éltem azóta, mióta elváltunk. Elkészítettem nagy szobro­dat, melyet kitűnőnek mondanak. Nem is lehet máskép, mindig reád gondoltam, vonásaid bevé­sődtek emlékembe és én a hideg márványba életet leheltem. Ha Pygmaleon volnék és ó­etre ébreszt­hetném szobrodat, megláthatnád magadat bájos Galatheám úgy, a mint vagy, ezekkel az okos szemekkel, ezzel az angyali arczczal, ezzel az is­teni alakkal ! Adorján körülölelte Zelinát, ki azonban ki­bontakozott karjai közül. —• Majd holnap sokat beszélünk ugy­e? — kardó Zelina és tekintete folyvást az ajtón függött. — Mit ? Én holnapig várjak, mikor most veled lehetek ? Távoztam, mikor most gyönyör­ködhetem szépségedben? — Most pedig távoznod ke­l, mert rosszul érzem magamat. Ki vagyok merülve, nagy szere­peket tanultam ... Bocsáss meg ! — Mi ez ? Te nem szóltál hozzám soha ily hangon. Máskor ott ültem ágyadnál és nem küld­­tél el s most küldesz, mikor annyi ideje nem lát­tuk egymást ? Elfeledtél volna ? — Mi jut eszedbe ? Ne érzékenykedjél, hisz nem tarthatlak mindig karjaim közt. Mondom, hogy örvendek, hogy látlak és holnap sokat fo­gunk beszélni jövőnkről. — Ugy­e? Csak a jelent engedjem el? Ze­lina, Zelina, te nem vagy többé a régi? — Te sem vagy, mert különben nem lennél ily unalmas, és nem gyötörnél gyanúddal, levelet E­perezben Sylvia, a szobaleány lépett be és mutatott úrnőjének, melyet egy gróftól hozott. _______________kttvetkevlk)

Next