Egyetértés, 1884. november (18. évfolyam, 302-330. szám)

1884-11-08 / 308. szám

1884 TIZENNYOLJ­CZADIK ÉVFOLYAM. SZERKESZTŐSÉG: Budapest, rv. hímző-utcza ». az. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. (BAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DI3: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva: Egy egész évre 20 frt 1 Egy negyedévre 5 írt fey frt c,*e „ 10 frt 1 Egy hóra 1 frt 80 h. Külföldre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-,Olasz-,Orosz-,Török-, Görög-, Spanyol­­országokba , Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postai sz érződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy vám 6 krajcsár. 308. SZÁM.­ Sajátságos. Sajátságos dolog az, melyről egyik jogi szaklapunk értesit bennünket nagy álmélko­­dásunkra. Állítja ugyanis, hogy a királyi kúria elnöke átiratot intézett az igazságügyminisz­terhez, melyben azt felkéri, hasson oda, hogy a csendőrök a letartóztatás alkalmával a vád­lottakat kényszereszközökkel ne vallassák s hogy egyáltalán ne is vallassanak, miután ez hatáskörükön kívül esik. Egyúttal a kúria elnöke utal ama számos esetre, melyben vég­tárgyalások alkalmával vádlottak visszavonják vagy módosítják vallomásukat s indokul csendőrök által rájuk gyakorolt kényszert emlegetnek, sőt igazolnak is nem egyszer. Sajátságos ez sok tekintetben. Először is nem az igazságügy miniszter az, ki közvetlenül rendelkezik a csendőrökkel s ezt a kúria elnöke bizonyára igen jól tudja. De tudja azt is, hogy mind a büntető törvény, mind a csendőrök részére kiadott szolgálati utasítás egyenesen tiltja nemcsak a kényszer­eszközök alkalmazását, hanem általában a vallatást, a részletes kihallgatást is. Az igaz­ságügyminiszter tehát e dologban nem tehet többet, mint bármely közpolgár s a­mit tehet, az nem állhat egyébből, mint hogy azokat, kik a törvény végrehajtására vannak hivatva, minden fölmerülő esetben kötelességük telje­sítésére utasítja. És azután maga a kir. kúria sokkal többet tehet, mint az igazságügy miniszter. Ha kény­szervallatás komoly jelenségei merülnek fel előtte: utasítsa az alsó bíróságot a büntető törvénynek a vétkesek ellen szigorú alkalma­zására s egyúttal értesítse hivatalosan a fő­ügyészségeket az esetről. Csak néhány félre ne érthető példát statuáljon a bíróság a vét­kes csendőrök szigorú megbüntetésével s csak adja ezt tudtára körlevélben a kormány a csendőrparancsnokságoknak: biztosra ve­hetjük, hogy többé tömegesen legalább ily­nemű visszaélések nem fognak előfordulni. Biztosítást nyújt eziránt a csendőrség ka­tonai szervezete s a csendőrben is meglevő mindennapi emberi természet, mely elég okos belátni s cselekvését aszerint irányozni,hogy se a hivatalos túlbuzgalom, se a vádlottakkal való durva bánásmód és kegyetlenkedés, se a büntető törvénynek és szolgálati utasításnak megszegése nem jó dolog, ha azt nem veszik a bíróságok tréfaszámba, sőt ha azért irgal­matlanul el is ítélik a vétkezőt. Minden előforduló egyes esetben — bár­mily számos legyen is az egyelőre — maga a bíróság szerezhet tekintélyt a törvénynek s orvoslást a vádlott megsértett jogának. S az­zal a királyi kúria elnöke egyszer­ mindenkorra legyen tisztában, hogy ha e visszaélésen maga a bíróság nem tud segíteni, akkor a segítsé­get­ a mi igazságügyminiszterünktől hiába várja. Van azonban e kérdésnél egy dolog, melyet igenis ajánlanunk kell mind az igazságügyi kormányzat, mind a törvényhozás figyelmébe. És ez nem más, mint a bűnügyi vizsgálatokkal megbízott bírói személyzetnek részint túlter­heltsége, részint — e személyzet sok tagjá­nál — a gyakorlathiány és ifjú kor miatt mind­untalan szembe­ötlő tapasztalatlanság. E két ok teszi lehetővé sőt ez provokálja egyenesen azt, hogy a csendőrök is vallassanak s ha már vallatnak, azt természetesen akként tegyék, a hogy — miveltség, magasb képzés hiányá­ban — épenséggel tudják tenni. A vizsgálat feladata a legapróbb részletig lehető tökéletességgel összeszedni s a vád­beli tény természete szerint összeállítani min­den tárgyi körülményt és jelenséget, melyből a bíró erős meggyőződést alakítson magának az iránt, hogy a vádbeli tény el vagy el nem követtetett, s hogy azt senki más, mint épen a vádlott egyén követte el, vagy mindenki más elkövethette, csak épen az nem. Ily munkát jól végezni, komplikált vizs­gálat épületének minden anyagát jól össze­szerkeszteni; időnek, térnek, személyeknek minden viszonyát s a cselekvés vagy mulasz­tás minden megfelelő indokát kipuhatolni és összhangba hozni nem könnyű s különösen nem gyorsan teljesíthető feladat. S e feladatra az igazsági kormány mégis ifjú embereket, kezdő bírákat, jegyzőket és aljegyzőket al­kalmaz. S még nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy ezeket is annyira túlterheli vizsgá­lati teendőkkel, hogy nekik teljesen, de telje­sen képtelenség munkájukat jól is és gyorsan is elvégezni; akként tudniillik, a­mint azt az ügyviteli szabály és törvény és az igazság­szolgáltatás érdeke megköveteli. És aztán a bírói személyzet e része haladni s a hivatalos pályán előre menni akar; kine­vezéseknél pedig az igazságügyminiszter csak mellesleg vesz, vagy még úgy sem vesz tudo­mást arról, hogy ki mily tökél­lyel végezte az egyes vizsgálatokat, de igenis figyel arra, hogy ki végzett el — jól vagy rosszul — mi­nél több ügyszámot. Ily körülmények közt a bírói személyzet sokkal kisebb figyelmet fordít a tisztán objek­tív bizonyítékok gondos összeállítására, mint a­hogy a modern igazságszolgáltatás érdeke és elmélete azt követelné és két kézzel ra­gadja meg az önbevallás expediensének ké­nyelmeit, csaknem középkori felfogással hívén azt, hogy csak legyen meg az önbevallás, ez­zel minden el van érve hamarosan és biz­tosan. Ezért szeretik azt sok helyütt a bíróságok, hogy a csendőrök az önbevallással együtt ad­ják kezükre a vádlottat s ezért hunynak sze­met, ha a csendőr egy kis vallatást, egy kis kényszereszközt is alkalmaz, hogy a vádlottat önbevallásra bírja. S ezért iparkodnak a csendőrök is — hi­vatalos kötelességükön túl — a vizsgálattal megbízott bíróságoknak kedvükben járni. Tiszteljük mi az indokot, mely a Kúria el­nökét vezette, midőn az igazságügyminiszter­hez intézte átiratát, de a baj gyökeres orvos­lása csak úgy lehető, ha bűnügyi vizsgálatokra kellő gyakorlat­tal és tapasztalattal biró egyének alkalmaz­tatnak ; ha a biróság e tagjai gyári rohamossággal végzendő munka tömegével túl nem terhel­tetnek ; ha kinevezések és előmozdításoknál a rend­szeres szorgalom mellett főleg a teljesített munka minőségét tekintik irányadónak s végre ha minden bebizonyított visszaélést a bi­róság példás szigorral büntet — kérlelhetet­lenül. Budapest, nov. 7. A királyi kurtán legközelebb történendő személy­­változások tárgyában következőkről értesülünk: Az alelnöki állás, mely Mihajlovics Miklós magy. kir. kúriai alelnök nyugalomba léptével megüresül, nem fog többé betöltetni s végleg megszűnik. Betöltés alá kerül azonban a másodelnöki állás, melyre nézve bírói körökből úgy értesülünk, hogy — ha csak ez állást, saját maga számára nem rezerválta az igazságügyminiszter — a m. kir. kúria másod­elnökévé Szabó Miklós, a budapesti kir. Ítélőtábla elnöke fogja kineveztetni. A budapesti kir. Ítélő­táblánál üresedésbe jövő elnöki állomásra ez eset­ben vagy Daruváry Alajos vagy Fabinyi Teofil m. kir. kúriai tanácselnökök volnának kiszemelve. «4 képviselőház igazságügyi bizottsága novem­ber 8-án t­. u. 5 órakor ülést tart, melynek tárgya az 1875. XXXVI. t. cz. módosításáról és a kir. jbiróságok számának szaporításáról szóló, esetleg pedig a«gyámsági és gondnoksági ügyek rendezéséről szóló 1877. XX. t. ez­ némely intézkedéseinek módosításáról és pótlásáról szóló törvényjavaslat tárgyalása. BUDAPEST, SZOMBAT, NOVEMBER 8. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTCZA 1. SB. HIRDETÉSEKET ÉS NYÍLTTÉRI­E VALÓ KÖZLEMÉNY­EK­RT FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön: Beerben: Főügynökségrünk: Stern Mori*, hi*«, deléai irodája, .1. Wollzeile Nr. 22. Oppeiik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Seiierstiitte Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Walllischgasse 10* Oaube G. L. és Társa, í. Wollzeile Nr. ít. Dukes Miksa, I. Rieinergasse Nr. 12. acbalek Henrik, 1. WollzBÜe Nr. 14. Herndl Alajos, i. Wollzeile Nr. 25. JVanL/urtt*,« a,M.: Dtuhe G. L. m Tára». Pituban: R. Mraae, 40, r. Molre-Dann-d.-VÍ«*. A(ence Hava. (jl.ce d« U Boure.L A német szövetség. A magyar delegáczió külügyi albizottságában ma a külügyi helyzetről s különösen Németországgal és Oroszországgal fennálló viszonyunkról nagyfontos­­ságú eszmecserék folytak. Nem kételkedünk, hogy ezek figyelmet fognak kelteni a monarchia hatá­rain kívül is. A Németországgal fennálló szövetség természetéről csak annyira is részletes ismertetést, mint ma, külügyi hivatalunk nem adott, mióta e szövetség fennáll, s a skierniewiczei császártalálkozás politikai horderejéről is most már világosabb kép áll előttünk, mint állott eddig. Kálnoky gróf kül­ügyminiszter se előterjesztésében, se fejtegetései­ben nem törekedett tovább menni, mint ment az osztrák delegáczióban, de mai nyilatkozatai azon kérdésekkel összefüggésben, melyeket Szilágyi De­zső képviselő intézett hozzá, mégis sokkal tágabb látkört világítottak meg, mint pár nap előtti előter­jesztése. A felette érdekes eszmecserét általában Szilágyi Dezső képviselőnek köszönjük, kinek a fel­színen lebegő kérdések érdemére vonatkozó meg­jegyzései tették lehetővé, sőt szinte szükségessé, hogy a külügyminiszter bővebb tájékozást nyújtson a helyzetről. Az ülésről szóló részletes tudósítást alant közöl­jük, itt már azonban szükségesnek tartjuk az esz­mecsere főtárgyára, a Német- és Oroszországgal való viszonyra vonatkozó nyilatkozatok vázlatos érin­tését. Az ülést Fáik Miksa képviselő nyitotta meg s az eszmecserét ama kérdés feltevésével kezdé, hogy általában minő viszonyban állunk a szomszédos ha­talmakkal­­? Kálnoky gróf erre különösen Német- és Oroszországhoz való viszonyunkról bővebb expozét tartott, mely egészben megfelel az osztrák delegá­czióban általa mondottaknak. Kijelenté, hogy azon nyilatkozat, melyet erre nézve Tisza Kálmán minisz­terelnök a képviselőház felirati vitája alatt tett, a helyzetnek megfelel s hangsúlyozta, hogy ő azzal teljesen egyetért. Ezt Csernátony Lajos képv. nem vélte elégnek azon állítólagos félreértések helyrehozására, melye­ket netán a képviselőházi feliratnak a külügyekre vonatkozó pontja támasztott s azért kérdező, hogy váljon valamely európai hatalom részéről nem jött-e valamely felszólalás, nem tétetett-e valamely kérdés vagy a feliratra vagy a miniszterelnök beszédére vonatkozólag. Kálnoky külügyminiszter kijelente, hogy nem tétetett. Ezután Szilágyi Dezső intézett két kérdést a kül­ügyminiszterhez. Az egyik vonatkozott a Németor­szággal fennálló szövetségre, a másik pedig azon egyetértésnek, vagy mint a külügyminiszter defi­niálta, azon nézetegységnek mibenlétére, melyre a császártalálkozásnál Oroszországgal jutottunk. — Az első kérdés lényege abban áll, hogy váljon az a szövetség, mely Németországgal 1879-ben jött létre s ma is fennáll, csak szorosan meghatározott eshe­tőségekre vonatkozik-e, vagy pedig kiterjed a tar­tama alatt fölmerülő minden eshetőségre s így álta­lános természetű? S ezzel kapcsolatban kérdé, vál­jon az Oroszországgal létrejött barátságos viszony által nem módosult-e a német szövetség, ha tartal­mában nem is, legalább horderejében? Andrássy Gyula gróf megjegyzi, hogy ez utolsó kérdést különösen figyelemre méltónak tekinti. Kálnossy gróf külügyminiszter kijelenti, hogy a Németországgal fennálló szövetség részleteire vonat­kozó felvilágosítást fontos állami érdekek sérelme nélkül nem véli megadhatónak, de azt, hogy e szö­vetség az orosz barátságnak időközben történt meg­erősödése által se tartalmában, se horderejében nem szenvedett módosulást, határozottan állítja. Szilágyi Dezső, tekintettel a miniszter által hang­súlyozott állami érdekekre, nem erőlteti a feleletet, de megjegyzi, hogy külföldi hiteles forrásokból tud­juk azt, hogy a német szövetség 1879-ben köttetett, 5 évi tartamra szólt, bizonyos koalícziók és eshető­ségek ellenében kölcsönösen védekezésre irányult s hogy Bismarck herczegnek szándékában állott ezt mind Németországban, mind Ausztriában és Ma­gyarországban a törvénykönyvbe beczikkelyezni ; e jelenségekkel szemben talán túlságos óvatosság az, melyet a külügyi hivatal tanusít, midőn a szövet­ség részleteit nem véli felfedezhetőnek. Andrássy Gyula gróf,­mint volt külügyminiszter megjegyzi, hogy Bismarck herczeg e tárgyban for­­maszerű javaslatot nem tett a külügyi kabinetnél, hanem ez inkább magán természetű konverzáczió közben merült fel, de némi nehézségek támasztat­ván általa, többé szóba se jött. Szilágyi Dezső újólag érintve az orosz barátságra, illetőleg nézetegységre vonatkozó kérdését, kérdi, hogy ez a berlini szerződés fentartására vonatko­­­zik-e általában vagy vonatkozik azon szerződés min­den pontjának végrehajtására s nem terjed-e ki oly eventualitásokra, melyek időközben a balkáni félszi­geten létrejöhetnek? Kálnoky gróf kijelenti, hogy ily­enentualitásokra nem vonatkozik s pusztán a szerződéses állapot fentartására irányul. Arról, hogy a szerződés min­den pontjának végrehajtására is vonatkozik-e, a mi­niszter nem nyilatkozott. Ezek után több kérdés intéztetett a külügyminisz­terhez s az ülés vége felé Szilágyi Dezső előter­­jesztő, hogy a gyorsírók, kik ezelőtt a külügyi albi­zottságban különben se szoktak alkalmaztatni, tá­­volíttassanak el. Mi megtörténvén, mint értesülünk, a Német- és Oroszországgal fennálló viszony újra eszmecsere tárgyává tétetett, melynek részleteiről azonban, mint a dolog természete vagyis inkább a bevett szokás hozza magával, értesülést nem nyer­hettünk. Hóra és Kloska: Az egyetemi ifjúság hazafias tüntetésben adott ma kifejezést a feletti megbotránkozá­sának, hogy némelyek Hóra és Kloska láza­dásának emlékét meg akarták ünnepelni. A tüntetés tárgytalanná vált, mert azok is, kiket úgy emlegetett a fáma, mint az ünne­pély rendezőit, megtagadtak azzal minden szolidaritást. De azért mi mégis örömmel üd­vözöljük a fiatalságnak ezt a felbuzdulását, mint annak jelét, hogy a hazafias érzelmek iránt nem f­ogékonytalan. Egy idő óta elszoktunk attól, hogy a fiatal­ság az országot és a nemzetet érdeklő tünte­tésekben részt vegyen. A hatvanas esztendők nagy fellendülésének kora r­égen elmúlt. Maga a nemzet élete is csöndesebb lüktetések kö­zött folyik. A lelkesedés, a buzdulás helyébe csöndes számítás következett, az érzelmeket a lassú munkálkodás váltotta fel. Ennek ke­retébe pedig nehezen beleilleszthető a tün­tetés. De azért mégis rosszul esnék a tudat, hogy fiatalságunk mindennemű tüntetésre képte­len. Vannak momentumok, a­mikor az egész­séges nemzeti élet felháborodásban nyilat­kozik. És ritkán van annyira helyén a felháboro­dás, mint most, mikor az jöhetett szóba, hogy Hóra és Kloska lázadásának századik évfor­dulóját fogják megünnepelni. Kik voltak Hóra és Kloska és mit tettek ? Lázadó rablók voltak, a­kik válogatott ke­gyetlenséggel pusztítottak mindent, a­mi ma­gyar. Nem a szabadság nevében keltek fel, szabadságot a magyar nemzettől nem köve­telhettek, hiszen az is abszolút kormány el­nyomatása alatt nyögött. Fölkelt a magyar­ság ellen, mert az volt a birtokos, fölkelt a jobbágyság urai ellen, fölkelt a szegény osz­tály a vagyonos ellen. S mikor megindult egy­szer a mozgalom, nem tudtak annak urai lenni azok sem, a kik megindították. Mindent eltiport, a mi útjában állott, mindenki ellen kegyetlenkedett, a ki magyarnak vallotta ma­gát. Pusztító harcz volt az a magyar nemzet ellen. Hórát és Kloskát ünnepelni annyi, mint a magyarság elleni irtó háborút ünnepelni. Nincs a világon nemzet, mely ilyes kísérle­tet eltűrne oly polgárok részéről,kik neki tagjai. Ki merészelne csak gondolni is reá, hogy pél­dául a poseni lengyelek a poroszok elleni irtó háborút ünnepeljék. Nincs a világon kormány sem, mely megtorlatlanul hagyna ilyen kísér­letet, kivévén épen a magyar kormányt. Mert az erdélyi részekben megünnepelték több he­lyütt a Hóra és Kloska emlékezetét, a­nélkül, hogy a magyar kormány közegei beleavatkoz­tak volna, vagy csak tudomásul is vették volna az egészet. Hunyad megyében megtörtént, hogy ily gyűlésen oly személy is részt vett, a­kit kortesérdemei elismeréséül még nem­régiben tüntettek ki aranykoronás érdemkereszttel. Vajjon milyen magyarázatot adhat az ily ünnepeknek a román nép, a­melyben amúgy is élnek még a Héráról és Kloskáról szóló hagyományok? Most egyszerre azt látja, hogy az, a­mit a lázadók cselekedtek, nem bűn, hanem dicséretre méltó cselekedet. És ott, az Bosnyák élet. — Az «Egyetértés” tudósítójától. — Bjelina, október hó. Bármily nehéz feladatnak hittem is az itteni tár­sadalmi és politikai viszonyokkal rövid idő alatt be­­hatólag megismerkedni, a szerencse kedvezett. Má­sodnap már kitűnő összeköttetéseket nyertem­. Még a hallgatag török is közlékeny volt irántam , talán azért, "hogy jól esik neki magyar ember előtt kitárni szivét, mely a padisah uralma után még folyton eped. Az itt fekvő osztrák-magyar katonaság pedig hivata­los titok sérelme nélkül elmondhatott több dolgot, mely élénk világot vet a bosnyák viszonyokra. A politikai s harczi szenvedések diplomatává képezték a bosnyák világot. Meglepett az a külső udvarias­ság, az a szenvelgett szívélyesség, mel­lyel a benn­szülött intelligenczia az őt kormányzó idegen hatóság és katonaságunk iránt viseltetik. Pe­dig a bjeíinai kerületi kapitányság tisztviselői közt bosnyákot ugyan hiába kutatsz, mindnyájan kilépett, nyugalmazott vagy szabadságolt közös hadseregbeli hadnagyok, többnyire horvátok. A «Bezirksleiter» egy Volt főhadnagy. Ez a katonai regime czivil ru­­­­hában. Az összes posta és távirdaszemélyzet had­fiakból áll. Bosnyákot csak a csendőrségnél alkal­maznak újabb időben, miután meggyőződtek, hogy a cseh zsandárok magukban véve nem képesek a ker­ületben sikeresen teljesíteni sem a praeventiv, sem a bűnnyom­ozó szolgálatot, mert nem ismerősök a helyi viszonyokkal. De mindez nem riasztja vissza a bosnyák előkelő­séget attól, hogy a megszállókkal társadalmilag ba­rátságos viszonyban éljen. Az agák és bégek ha va­dászni mennek, meghívják tisztjeinket s a polgári hivatalnokokat, kocsit, lovat rendelkezésükre bo­csátanak, vendégelik őket. Mustafa effendi a dús­gazdag török kereskedő nyitott házat tart, hol haj­naltól estig szívesen látott vendég a «sváb», kap illatos kávét, törökösen az aljával és czukrot. — A bosnyák úr is szívesen mézes belép a tiszti kávéházba. A mi tisztikarunk ünnepélyes alkalmakkor gálában jelenik meg a karmakamnál, ki egy rendkívül népszerű török aggastyán, a nép előtt mindentudó hírében áll; a kerületi hatóság polgármester czímet adott neki, persze németül: «Herr Bürgermeister!» Hogy a társadalmi frigy mi­nél bensőbb legyen, a török nők s az európai höl­gyek is érintkeznek egymással. A négy-öt tagból álló három vizitet ad a mi asszonyainknak s vizitet fogad ezektől. S e szabadalmat a török urak nem azért adják hölgyeiknek, mintha ők szabadelvüebbekké váltak volna hat évi okkupáczió alatt a kon­stantinápolyi bégeknél, vagy mintha Bjelina tár­sadalmilag közelebb esnek az európai áramlat­hoz, hanem számításból közelednek a hatalom­hoz, mely felettük korlátlanul katonai önkén­­­nyel rendelkezik. Mondanom se kell, hogy ily török női vizitek alkalmával a keresztyén házi urnák, ille­tőleg férjnek nem szabad honn lennie. A török höl­gyek előre megüzenik, hogy legyen szives a nő férjét hazulról elküldeni. Ez azt teszi, hogy ők akarják a ház asszonyát látogatásukkal megtisztelni. De akad kiváncsi férfi, ki, habár lesből tanúja akar lenni az érdekes vendégek mulatságának. A város egyik elő­­­­kelő embere, kivel közelebb megismerkedtem, be­széli nekem, hogy e napokban ily alkalommal a függönyök mögül­ lesett meg három török hölgyet, kik Ozmán bég háreméből nejét meglátogatták. Leírhatatlan az a féktelen öröm, melyben a hárem­hölgyek kitörtek, midőn érkezésök után felöltönyü­ket levetve, a házi asszon­nyal csevegni kezdtek, úgy repkedtek a fogadó­terem egyik végétől a má­sikig, mint a kalitból menekült madár. Tánczoltak, daloltak, ujjongtak, dicsőítették a szabadságot, mely­ben nekik részök csak az idegennél lehet s azon óhajuknak adtak kifejezést, vajha a ház ura minél tovább távol maradna, hogy ők annál tovább élvez­hetnék az imádott házi asszonynál szabadságukat. Az egyik török nő azon megjegyzést téve, — minden czélzás nélkül ártatlan naivsággal, — hogy miután a török férfi több nővel bírhat, az európaiak talán megfordított divatnak hódolnak s nálok egy nőnek több férje is lehet. Ezen akaratlan életre ismerősöm csaknem elkaczagta magát a tilosban. De bocsánat e kitérésért. Csak azt akartam kon­statálni, hogy a brelinai meghódoltak, minden áron simulni akarnak külsőleg a hódítókhoz. De szívük mélyében izzó parázsként ég a vágy a régi török idők után. Nem az összes lakosságnál ugyan, mert a szerbek itt Milán király jogara után sóhaj­toznak, mint a herczegóazok Nikola montenegrói fejedelem uralmát állítják. De a török lakosság még ma is a szultánt tartja az ő valódi urának, Allah után a padisahhoz imádkozik, kinek küszöbén a Lothos virág nő s a bégek nem tudnak búcsút mondani azon korszaknak, midőn Boszna-Szerajban a mindenható pasa uralkodott. Hogy mindeddig Boszniában se birt erős gyöke­ret verni az osztrák-magyar uralom, kitűnik Niko­lics Milan, a hírhedt szerb forradalmár és rabló esetéből is. Ez a hős bandita kora tavasz óta garázdálkodik Bosznia északnyugati részein s hiába tart reá hajtó­vadászatot csendőrség és katonaság. Mindeddig nem bírták elfogni. A bjeíinai kerületben gyakran megfordul és rabol a­nélkül, hogy hurokra került volna. — E tavas­szal egész Herczegovinában s Boszniában ismét felüté fejét a rabló rendszer, melynek itt oly sajátságos politikai jellege van, hogy a sok rablásnak lázadás a vége. így történt az 1881-ben. S igy történt volna most is, ha Ausztria- Magyarország uralkodója s az orosz czár közt Skier­­nieviezében létre nem jön a kézfogás. Nyár derekán csaknem az összes okkupáczionális helyőrség por­­tyázott a hegyek közt s üldözte a veszedelmes rabló­bandákat, melyeknek száma állítólag 207-re rúgott. A dolgok júliusban azon a ponton állottak, hogy ha a rabló mozgalom tovább fejlődik, ismét fölkeléssé növi ki magát s megszálló hadseregünket rövid időn tetemesen szaporítanunk kellett volna. Mindezt csak Boszniában s Herczegovinában tud­ták alaposan s az itteni kormánynak gondja volt rá, hogy a kellemetlen helyzetről ne értesüljön a világ. Emlékezhetnek önök rá, hogy múlt nyáron időről időre hézagos hírek jöttek a lapokba egyes rablá­sokról s portyázásokról. De a dolog sokkal komo­lyabb természetű volt. Itt Boszniában nemcsak a benszülöttek, hanem a mi közegeink is erősen meg vannak arról győződve, hogy az egész mozgalom csak azért és csak akkor kezdett apadni, mikor III. Sándor czár s a mi uralkodónk közti találkozás már küszöbön volt. Bjelinában szél­ben beszélik, hogy a czár augusztus elején intette meg úgy a szerb, mint a montenegrói titkos forradalmi bizottságot, hogy szüntessék meg akcziójukat s hagyjanak békét az okkupált tartományoknak. Nikolics Milán egyik fővezére volt Szerbiában a mozgalomnak. Ő szervezte a Drina jobb partján a bandákat, melyek fölszerelve, Boszniába jöttek iz­gatni és rabolni. S úgy látszik nagyon jövedelmező­nek s mulatságosnak találta e nemes foglalkozást ; mert habár a bandák augusztus végén mind haza­takarodtak Szerbiába, Jospodine Milan még mindig folytatja hatod-heted magával a rablósétákat a Drina szerb partjáról a bosnyák partokra. Az itteni szerbek nagy pietással viseltetnek iránta. A törökök félnek tőle. Innen magyarázható meg, hogy a csend­őrség s a portyázó katonaság gyakran nyomon volt már s azt hitte, hogy Nikolics Milánt a markában tartja, s a csoda­hősnek egyszerre nyoma veszett. Hiába kerítették be a községet, hiába ostromzárol­ták a házat, melyben az üldözött rablót biztosan tenni tudták. Néhány óra múlva az üldözők már azt a hírt vették, hogy Milan a Dránánál fütyül; a szerb révész most viszi át a folyón Szerbiába s ott eltűnik a hegyek közt! Nevezetes, hogy bármikor ér a rablófőnök a Drinához, a folyó bizonyos pontjain mindig csónakkal várják őt. Két­ségtelen tehát, hogy a bosnyák nép és községi ható­ságok ép oly pártfogásban részesítik Milan urat, mint a szerb nép és szerb hatóságok. Az a kétszáz arany, melyet a belgrádi kormány fejére tűzött, nem elég jutalom, hogy elfogják a «nép emberét» s a «fölkelő vezért». Kicsiben ép oly jelenet ez, mint 1882-ben a montenegrói banditák játéka, de ép oly könnyen megmagyarázható, hogy Nikolicsot képtelenek elfogni, a­mily természetes volt, hogy a m­ontenegrói bandákat nem lehetett kézre kerí­teni. Mindkettőt a lakosság rokonszenve s a szom­széd hatalom pártfogása menti meg a büntetés suj­­toló karjától. A bjelinai töröktől, a­ki egyik kerületbeli roko­nának Nikolics által történt megraboltatása miatt panaszkodott, azt kérdezem: m­iért nem követnek el mindent, hogy a rablót végre közökbe kerítsék ? A török vállat vonva ezt felelte : «Uram! Nikolics hatalmas ember; az ő háta mögött sokan s nála még hatalmasabb emberek állanak, kik idővel töb­bet árthatnak nekünk, mint használhatnak azok, a kik most bennünket védenek!» A nép közt az a hit, hogy Milan — mert ez az ő közneve — sérthetetlen s hiába üldözik, nem érhe­­tikjutól soha.De a brelinai helyőrség bizton hiszi, hogy Nikolics rövid időn kézre kerül s azon négy bitófa egyikén fog lógni, mely egymásután a tiszti kaszár­nya előtt sorakozik s figyelmezteti a világot, hogy a czivilizáczió nagy műve folyik, az új közigazgatás működik, úgy a­hogy lehet — — statáriummal és akasztófával. Kinek lesz igaza? Elfogják-e a szerb banditát, vagy nem? Az bizonytalan. Ha az egész brelinai helyőrség portyázni indul ellene, talán lesz sikere. De én azt nem várom be, hanem elutazom innen. Jöttem, láttam és tapasztaltam. Politikai észrevéte­leket sem fűzök itteni élményeimhez. Tegyék meg azt a­­­ delegátus urak, kiknek nem ártana olykor szórakozásból betekinteniök az okkupált tartomá­nyokba, ha az itteni viszonyokat ismerni akarják. AZ ÁRVA. 7 SPANYOL REGÉNY. Irta PEDEO DE ALARCON. MÁSODIK KÖNYV. ELŐZMÉNYEK. 5. Az uzsorás adása. (Folytatás.) Végre Manuel egy napon, egy szegényesen öltö­zött öreg embert látott a palotából kijönni s darab idő múlva ismét visszamenni. Emlékezett rá, hogy ezt az embert látta néhányszor apja szobájában, a­hol nagy csomó pénzeket olvasott. Kétségkívül az uzsorás szolgája és pénztár­noka volt. Az öreg is bizonyosan ismerte a fiút, vagy leg­alább tudott róla. Mert kijövetkor és visszatéréskor nagy kerülőt telt, hogy közelébe ne jusson. Oldalvást nézett rá, bizonyos félelemmel, gyakran visszafordította fejét, hogy megnézze, vájjon a fiú nem jön-e utána — szóval, olybá látszott őt tekin­teni, mint babonás emberek egy túlvilági lelket. A következő délután Manuel azt vette észre, hogy az említett függöny mögött árnyék mozog. Azután látta, hogy a félfüggönyt félrevonták, s egy másik öreg embernek a hideg arcza lett látható, a kit ő nem ismert, s kinek két szeme, mint két tőr­szúró tekintettel nézett rá. — Ez a hóhérom ! monda Manuel s vadállat mód­jára szökött fel a palota ama része felé. De a függönyt megint összeeresztették s a jelenés eltűnt. A fiú visszatért padjára, dühe ép oly hamar oszolván el, mint a­hogy kitört. Egész valóját ez a hirtelen, oroszlánszerü fellob­­banás s ugyanolyan erő jellemezte. így volt ezzel haragjában, nyugalmában, fájdalmában és vigaszá­ban, a támadásban és megbocsátásban. Az ostromzárnak ez a neme, melyet a gyermek­ellenség kigondolt, bizonyára nem kevéssé zavarta meg az uzsorás házirendjét s talán lelkiismeretét is. Úgy látszott, mintha visszakövetelné tőle a há­zat, melyben született, apja életét és ősei czimerét. Hogy’ félhettek a ház asszonyai, mikor óraszámra látták ott ülni, mint valami néma jogigényt, élő vá­dat, örökös tiltakozást, kikerülhetetlen bosszú hir­detőjét! Két-három nappal azután, hogy az uzsorás és ál-

Next