Egyetértés, 1885. február (19. évfolyam, 32-58. szám)
1885-02-14 / 44. szám
2 EGYETÉRTÉS. SZOMBAT. FEBRUÁR 14. __________1885 mód, hogy ily elemeknek szaporítását, mint érhetnék el a legbiztosabban: választás vagy kinevezés útján-e ? A szónok ezután reflektál az Irányi és Szilágyi által beadott határozati javaslatokra. Feltűnőnek találja, hogy ép azok a pártok kívánják szaporítani a választásokat, melyek az utolsó képviselőválasztások lefolyását e házban feketénél feketébb színekben festették, beszélve a kormányhatalom szörnyű nyomásáról s a főispánok és törvényhatósági tisztviselők kirívó korteskedéséről. (Úgy van a jobb oldalon.) Ha úgy állna átalában a dolog, amint előadták, azon a titkos szavazás sem segítene, mert titokban mégis csak könnyebb a meggyőződéssel szakítni, mint nyíltan. (Helyeslés a jobb oldalon.) Őt különben nem a netáni visszaélések riasztják vissza a választás módozatától. Nálunk a választási izgalom nem szokott a politikai élet határai közt maradni, hanem keserilőleg, elválasztólag, csap ki a magánéletbe is s ellenségeskedést idéz elő családi és egyleti körökben is. (ügy van a jobb oldalon.) Sajnálná, ha elkerülhető választásokkal uj alkalmak támadnának a társadalmi élet bénítására, erőtlenitésére. (Helyeslés a jobb oldalon.) Másodszor választás utján kevésbé hisz megnyerhetőknek oly elemeket, melyekre a modern fejlődés, szakmai tekintély és a tanácskozások súlyának szempontjából a felsőháznak nagy szüksége van. A szónok beszél a társadalmi viszonyokról. Nem lép föl közvádlóul társadalmunk ellen, mely ha szabadelvüségben nem is állja ki eléggé a tűzpróbát, de hevülni s áldozni még mindig tud. Még kevésbbé kívánja szembeállítani a társadalmat az állammal, melyek közt — nézete szerint — rendes időkben mindig oly szoros kapcsolat és nagy kölcsönhatás van, mint — hogy képben szóljon — az erdő és ennek talaja közt ebből sarjadt ki az erdő, mely viszont saját lombjaival termékenyíti a talajt. A mikor pedig néha, zord időkben, állam és társadalom szembe állnak egymással, az már a veszedelem ideje, mert akkor már mit látunk? Az állam helyén az állam bitorlást, a társadalomból pedig lesz forradalom. De erről beszélni most, legkevésbbé sincs szükség. Vajha ne is legyen soha hazánk országgyűlésein. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Azt nem tagadhatja senki, hogy a mi társadalmunknak is vannak rég meggyökerezett, időszerűtlen előítéletei. Ilyen például a kereskedelem kicsinylése. Őseink előítéletének azonban elégséges magyarázatát adja az akkori élet és saját feladatuk, mely főképen a birtoklás hatalma és a honvédés nagy kötelessége körül forgott. E kettőn kívül kis érdek volt minden egyébb. Az élet és viszonyok azonban ma már teljesen átalakultak s a baj az, hogy ama régi előítélet nem enyészett el teljesen a régi idővel együtt s gyökerei ma szintén meg vannak s terinti fattyúhajtásaikat az idő talajából is. S vájjon az ipar, a kézmű, a gyár dolga részesült-e különb becsülésben, mint a kereskedéssel való foglalkozás ? — Hisz még mai iparunkat az a lenézés nyomja igen szomorúan, hogy míg válogatás nélkül kapunk a külföldi czikkeken, a magunk versenyre képes műiparosainkról megfeledkezünk. Már most ily előítéletek mellett várható-e, hogy a korunk életében oly rendkívüli fontos nemzetgazdasági ágaknak elegendő képviselői és szaktekintélyei lesznek, ha ez vagy egészben vagy csak részben is választástól fog függeni. De sőt a nagy tudomány és magyar művészet is várhatnak-e ezen az úton kellő elismertetést ? A partikularizmus fog ebből csak hasznot húzni, szaporítva saját kebeléből azokat az elemeket, melyek a nélkül is elegendő tért foglalnak el mind a két házban. Így egyfelől szaporodnék a fölösleg s megmaradna a hiány. Tartok attól, hogy az urna megajándékozná a felsőházat oly elemekkel, melyeket csak a napi szenvedélyek hullámzása emelhet föl, sőt — mivel nem minden megye fekszik a Tisza és Duna mentén — afféle hazafiakkal is, minek most, itt az alsó házban fújják néha tompított hangon már, de éles dissonanceokkal a Bach-korszak dicséretét. (Helyeslés a jobboldalon. Mozgás a szélsőbalon.) Attól ó nem fél, hogy az ilyen nótából felsőházi khorus lenne , de künn visszhangokra találna s még többen kapnának vérszemet, ha már onnan is hallanák azt a nótát, ahol eddig elé nem hangzott soha. A szónok nem tartaná helyesnek, hogy az uj felsőház szervezésében, midőn főispánok és czímzetes püspökök kimaradnak, a korona egy fontos jogának gyakorlatát megszorítsák vagy épen mellőzzék. Vagy az attól való félelem forog fenn, hogy a kinevezettek mind alázatos eszközei lesznek a kormánynak ? De azok-e maguk a főispánok, kik bizonyára nem azért szavaznak igennel, mivel szolgálnak, hanem azért szolgálnak, mert a kormány politikáját üdvösnek tartják, s így nem szavazhatnak ellene. (Elénk tetszés jobbfelől.) A kérdés több oldalához nem lévén szándéka szólni, a törvényjavaslatról átalában annyit jegyez meg a szónok, hogy azt czélszerűnek, megrázkódtatás nélkül keresztülvihető reformnak s ezért gyakorlati becsűnek tartja. Csanády Sándor: (közbeszól.) Az elnök : Ne tessék fenhangon gondolkozni. (Derültség.) Vadnay Károly: Csanády Sándort. képviselő úr méltóztatott közbekiáltani, amit nekem a legkevésbé sincs okom rossz néven venni. Sőt ha rosszul esnék is, természetesnek találom, mert a magam nézetét van szerencsém kifejezni és nem a t. képviselő úrét. (Derültség jobbfelöl.) De egyet legyen szabad megjegyeznem (Halljuk ! Halljuk !) és ez az, hogy igazán szabad gondolkozású emberek erényei között meg van a türelem is, hogy az ellenkező nézeteket meghallgassák. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Én legalább, midőn Csanády J. képviselő úr a maga roppant nagy skálájú és tárgyi természetű nézeteit hangoztatja — pedig gyakran hangoztatja, — mindig némán hallgatom, pedig méltóztassék elhinni, hogy nem értek ám azokkal egyet. (Elénk derültség.) sőt néha támad is egy-egy ötletem, mely közbeszólási anyagul kínálkozik. Példának okáért, mikor mint valamii erkölcsi bombát dobálgatja itt a házban a «hitehagyott» szót, mindig szeretném megkérdezni, vajjon tudja-e, sejti-e, hogy ezzel csak egy jezsuita fegyvert forgat. (Mozgás, zaj a szélsőbalon. Halljuk I jobbfelől.) Mindjárt kimagyarázom magamat. Mert hát a jezsuita atyák és más szerzetesek voltak azok, kik szörnyű pokoli színekkel festették a hitehagyottságot, mert haragudtak, hogy annyi katholikus család ment át a protestáns vallásra. Mert abban a t. képviselő úr is kénytelen egyetérteni velem, hogy nem lehetnénk ám ma protestánsok, sőt általában keresztyének sem. (Elénk tetszés jobbfelöl. Felkiáltások balfelöl: Nem tartozik ide! Halljuk! Halljuk!) ha ismeretlen elődeink úgy egy kicsit hitehagyottak nem lettek volna. E példa bizonyítja azt is, hogy nem minden hitehagyottság veszedelmes ám az egyesre és a közre, feltéve, hogy olyan hitet hagyott el, melyben már nem tud hinni, egy olyan hitért, amelyre meggyőződés vezeti. (Tetszés jobb felől. Mozgás a szélső baloldalon.) Ezután reflektálva azokra, miket a kormánypártban uralkodó fegyelemről Pulszky Ferencz mondott, azt tartja, hogy a jó fegyelem a párterő kútfeje. Magasztalja ezután a párt vezérét, s azt mondja, meg van győződve arról, hogy minden magyar párt közös czéljához, a nemzet jó erőinek mentül nagyobb kifejtéséhez az az út vezet a legbiztosabban, melyben pártját az ő vezérük vezérli. Végül kijelenti, hogy elfogadja a törvényjavaslatot. (Hosszantartó élénk helyeslés és éljenzés jobbfelől.) Ezután Vadnay Andor szólalt fel, s a következő beszédet mondta: A miniszterelnök előbénk terjesztett törvényjavaslatának indokolásában mindenekelőtt megjelöli azon szempontokat, melyek szerint a főrendiházunk újjáalakításának kérdésében a szükséges megállapodásra eljutott. — Hogy véleményem előadásában annyi objektivitással járjak el, mennyit a czélba vett reform tárgyalása, annak fontos, alkotmányunk mélyére ható voltánál fogva pártkülönbség nélkül mindnyájunktól érdemes és megkövetel, kísérletet teszek azon álláspontról bírálni meg a kormány javaslatát, melyet ő ez ügyben, mint sajátját kifejezésre hoz. (Halljuk !) Helyesen mondja a miniszteri indokolás, hogy a mi főrendiházunk újjászervezésénél megkísérlem nem szabad az arisztokrácziai alap elejtését, mert így ellentétbe jönnénk a történeti fejlemények és a szerzett jogok iránti tisztelettel. Osztom és elfogadom azt a nézetet is, hogy a felsőház tekintélye nálunk megkívánja, hogy törvényhozói jogokat ne gyakoroljon az, ki sem vagyont, sem semmi egyebet a születésen kivül nem képvisel, habár megvallom, hogy nem láttam még embert, ki a születésen kívül más valamit is nem képviselene, legyen az tudomány vagy tudatlanság, jóllét, szegénység vagy épen nyomor; s ennélfogva a szabatosságnak, meg az őszinteségnek is jobban megfelelne talán nyíltan kimondani, hogy a felsőházban sem oda illőnek, sem veszélynélkülinek nem tartjuk azt az önmagával és mindennel elégedetlen társadalmi elemet, mely a sokágú koronával ősei dicsőségének csak emlékét nyerte s nem egyszersmind anyagi jutalmát is annak. Nincs továbbá kifogásom az ellen sem, hogy fektessük a fősulyt, mint az indokolás folytatja, főrendiházunk szervezésénél azon családokra, «melyek a történet folyamán megnyerték a jogot a főrendiház tagjaivá lenni s melyeknek e jogához a nemzeti közérzület hozzászokott.» Csakhogy én, t. ház, az ilyen és ezekhez hasonló, feltűnő átalánosságban és felületesen odadobott frázisok által nem látom eléggé megvilágítva az irányt és elvet, amelyek fényénél nyugodt lélekkel biztosan lehessen elindulni, mikor nemzeti alkotmányunk egyik kardinális intézményének gyökeres átidomitásáról van szó. (Halljuk !) S itt jó előre legyen szabad megjegyeznem, hogy ezek a szempontok mindenki előtt indokolják talán, hogy a római kath. megyés püspökök és érsekek a felsőház tagjainak jövőre is meghagyassanak, de épen nem indokolják, hogy egy par excellence politikai testületben, minő a felsőház, a vallásfelekezetek, mint pusztán ilyenek is képviseltessenek, képviseltessenek különösen, mint ez a protestáns felekezetekre terveztetik, választott szuperintendenseik által, mert hiszen azok, magán a felekezetükön kívül, igazán, hogy sem vagyont, sem semmi egyebet nem képviselnek, a történet folyamán soha sem birtak főrendiházi tagsági joggal, e jogukhoz tehát a nemzeti közérzület hozzá nem szokott. (Egy hang : Helyes ! Igaz !) Különben a javaslatnak erre a részére beszédem folyamán még rátérek. Előbb az adott általános szempontok hiányait kísérlem meg a saját részemről némileg kiegészíteni. (Halljuk !) Kívánom, hogy az az érdekkör vagy társadalmi osztály, mely, mint ilyen a népképviseletben kellő kifejezésre nem hozalik, legalább nem olyan arányban, mely a közéletben tényleg gyakorolt befolyásának és tekintélyének megfelel, a felsőházban kifejezésre jusson. A magyar nagybirtokos arisztokrácziát érteni itt, mely természeténél, jelleménél fogva leginkább nyújt biztosítékot azokról, mire nemcsak minden felsőháznak, de nekünk mint fejlődésben levő nemzetnek is, talán legnagyobb szükségünk van, ez a törvényhozásban való konzervativizmus, a következetesség nemzeti tradíczióink szem előtt tartásában. Kívánatosnak tartom Iványi képviselő úrnak kifejezett nézetével szemben, hogy a felsőház az alsónak puszta ismétlése ne legyen, hogy a kettőnek tagjai más-más jogczímen foglalják el helyüket, mert csak így várható az, mit a törvényhozás működésére előnyösnek vélek, hogy t. i. a két kamara a tárgyakat különböző szempontokból vonja kritikája alá. Ha a törvényhozás mind a két testületé választás által töltetnék be, úgy azok lényegükben ugyanazon társadalmi osztályokból állanának, pedig nemcsak az egyéneknek, de az osztályoknak még inkább természettől adott gyengesége, hogy azok a saját alkotásaik hibáit észrevenni nem igen hajlandók. De van egy másik tekintet is, mely a felsőházi tagok választásának ellene szól. Bátor leszek azt röviden ismertetni. Mindennapi és kivételt nem tűrő tapasztalás bizonyítja, hogy akármiféle politikai rendszer és minden alkotmányos intézmény a papíron eléje írt, vagy elméletben hozzá fűzött várakozásoknak, a gyakorlat terén mögötte szokott maradni. Nincsen az állami életnek egyetlenegy orgánuma sem anélkül, hogy vissza ne tükrözné amaz emberek gyarlóságait, akiknek létrejöttét, vagy fennállását köszöni. Így a parlamenteket s velők az államakaratot megalkotni törekvő rendszereknek is, úgy a szabad választásinak, mint a czenzushoz kötöttnek és ezeknek nem kevésbbé, mint az érdek vagy a rendi képviseletnek, mindnyájának megvannak a maguk természet szerinti hibái. Ezeket a hibákat egy magános testület kebelében, legyen az bármikép összeállítva, elenyésztetni akarni hiú törekvésnek bizonyult mindenha, annak tartom én a jövőben is. Épen ez a körülmény indokolja és hozta szerencsésen létre a parlamentek kettős kamarai rendszerét. Mert, ha bizonyos is az, hogy nincs tanácskozó testület, amely képes volna arra, hogy emberi szervezetében rejlő, alkati hibáinak bajait önmaga, saját erejéből orvosolja, ebből még korántsem következik, hogy vele szemben ugyanerre, egy másik, tőle független testület képes ne lehetne. Ehhez csak egy szükséges, az, hogy a két testület megalakulási módja egymástól lehetőleg különböző legyen és így ha meglesznek mindegyiknek a maga hibái, ezek nem ugyanazok, hanem egymással ellenkezők, egymást kiegyenlítők legyenek. Csakis így lehetnek alsó és felsőház attól megóva, hogy igen gyakran ugyanazon bajok vagy tévedésekbe ne jussanak, sőt egymásét kölcsönösen érezzék és orvosolják. Ott aztán, hol a demokratikus elemeknek hozzájárulásával időszakonként összeállított alsóház egy konzervatív, kevésbbé változó, ariztokratikus felsőházzal egyértelműleg határoz, azt hiszem én, hogy megvan a legtöbb garancia arra nézve, hogy a kormánynak ereje vagy bátorsága ne legyen a túlkapásokhoz, önkényhez vagy az országgyűlés feloszlatásának hatalmával való visszaéléshez. Nem tehetem, hogy bővebben ne reflektáljak a javaslatnak arra a részére, mely a jogegyenlőség jelszava alatt a vallásfelekezetek képviseltetésére irányul. (Halljuk! Halljuk !) De engedje meg a t. ház, hogy itt egy rövid kitéréssel éljek. A jelen ülésszak előző vitáin több szép és tanulságos fejtegetést hallottunk a hazai közéletünkben lábra kapott s mindinkább erősödő partikularizmusról. Én megvallom, hogy minden partikularizmust, akár helyhatósági, akár faji, akár felekezeti az, nemzetünkre vészthozónak tartok, mert nem tudok népet a föld kerekségén, ha vannak egyátalán aspirácziói és nemzeti voltának tudatában él, melynek a nemzetegységre nagyobb, égetőbb szüksége volna, mint épen mi nekünk. (Úgy van !) Nemzeteknél egységben az erő, erőben áll az élet ; már pedig nemcsak a materiális, hanem a politikai világban is kétségen felül áll, hogy az alkatrészeknek külön-külön, önmagukban való összetartása, hatványozott mérvben gyengíti az egésznek egységét, ha ugyan annak teljes disszoluczióját nem idézi elő. Elhagyatott helyzetünkben, a szlávságnak s németségnek másfél száz milliónyi homogén népei közepett, hasonlítva az ellenséges haboktól szüntelen nyaldosott zátonyhoz, reánk, magyar politikai nemzetre, a faji vagy nemzetiségi partikulárizmus rejti méhében a közelebbi veszélyt, és a másik kettő ma még csak annyiban hívja fel figyelmünket vagy aggályainkat, amennyire emennek menedékhelyül szolgálnak vagy kínálkoznak. Én a helyhatósági partikulárizmustól nemigen tartok, mert nemcsak hanyatlóban, de végképen elenyészőben látom azt, s bár a megyei életet figyelemmel kísérem, csak véneink hagyományaiból ismerem azokat a harczokat, melyeket a 30-as, 40-es évek megyéi és azok utasításából követeik, egymással, helyi, kicsinyes érdekek felett az elkeseredésig jutanak. Erről bővebben szólani talán nem is tartozik ide. (Halljuk!) de Grünwald J. képviselőtársamnak meg kívánom röviden jegyezni, hogy a megyei szerkezetet tanulmányommá tevén, én azt, némi módosítások után, a magyarság terjesztésére egyik legalkalmasabb eszköznek tartom, mert az világos előttem, hogy nem annyira egy centralizált állami hivatalnokkar működése, mint inkább a középosztály minél több tagjának, csakis magyar nyelven nyújtott nyilvános szerep, teheti nyelvünket a nemzetiségek közt olyan népszerűvé, hogy azt azoknak elsajátítani előnyösnek is, méltónak is mutatkozzék. (Úgy van!) A központosításnak t, képviselőtársam, én is híve vagyok , de azt elsősorban nem az adminisztráczió kezelésében, hanem a kormány czéljaiban, törekvéseiben óhajtanám fellelni. Szeretném, ha közügyeinket olyan kormány vezetné, amely előtt egyetemes czélképen folyton ott lebegjen nemzetegységünk erősbitésének s a magyarság terjesztésének magasztos feladata és amelynek szétágazó működéseiben mindig ez a dicső feladat szabja meg, hogy hol, mit és mikép kell tennie, mit megakadályozni. Mert bármiféle földi jó, legyen az nehéz küzdelem árán kinyert siker vagy csak elérhető ideál, jogszerű előny avagy képzelt jog, még maga a szabadság is, akár az enyém, akár mindnyájunké, csak annyiban bírnak előttem értékkel, amenyiben nemzetem egységét,fajom hegemóniáját sz. István birodalmában emelik. (Élénk tetszés.) A törvényjavaslatnak az a része, mely felsőházunkban a vallásfelekezeteket is képviseltetni akarja s ezáltal újabb táplálékot készül a törvényhozás terén is nyújtani annak a felekezeti partikulárizmusnak, mely nemzetegységünk egyik legfájóbb sebjét képezi, mely mint egy krónikus láz, időszakonkint szünetelni látszik, hogy aztán elementáris erővel törjön elő, mely századaink folyamán annyiszor tett sok különben hasznos elmét a higgadt gondolkodásra fogékonytalanná és annyiszor hinté el magját a vezetésre szoruló tömegeknél, a bősz fanatizmusig, a halálos ellenségeskedésig határt nem ismerő torzsalkodásoknak, ez a része a javaslatnak bírt leginkább ingemet arra, hogy az ellen felszólaljak. (Halljuk.) Mindenütt sajnálatos jelenségnek tartom, ha az egyház a maga isteni jogkörét elhagyva, szerepet óhajt, vagy szerepet vinni kénytelen ott is, hova a vallásnak tulajdonkép semmi köze nincsen. A vallás eszköz maradjon a hit és az áhlitat, a politikáé kell hogy legyen az ész és az érdek. Ha országos ügyekbe, vagy ezen a törvényhozás komoly munkájába a szívet és kedélyt fogva tartó vallási vagy felekezeti szempont is közbejeszik, ez már nemcsak a tárgyilagosságnak, de az elfogulatlan, és józan megfontolásnak is csak rovására történhetik. Bizonyos fájdalmas érzéssel konstatálom, hogy hazai közéletünkben a felekezetesség ma is még annyira praeponderál, hogy alig fordulhat elő alkotmányos aktus, vagy politikai esemény, amelynek az ne képezné többékevésbé látható hátterét. Nem szükséges messze mennem adatokért. Hiszen elég gyakran látjuk, hogy tudományos intézeteinkben, akadémiában, orvosegyletbeli és nemhogy az országos képviselő, de még a községi bakterválasztásnál is e kérdéses jelölt protestáns vagy katholikus volta lényegesen befoly a pártok alakulására. (Úgy van ! Igaz !) Mondok azonban egy talán kicsinyesnek látszó, hanem annál evidensebb példát. (Halljuk!) Kétszáz év óta folyik a vita nálunk afelett, könyvek, röpiratok írattak érte és ellene, hogy a keresztény szó az irodalomban kálvinista módra «ty»-vel, vagy csak egyszerűen t-vel iassék-e. És habár Eötvös József báró, az előbbi nézetet vallotta, mert úgy gondola, hogy nyelvünk természete, mely a hostiát ostyának, Sebastiant Sebestyénnek ejti, így hozza magával, ebben a fontos, sok ezer tudóst és laikust foglalkoztató kérdésben, ma is csak ott vagyunk, hogy Trefort kultuszminiszter úr a félvilágért le nem írná ezt a szót, hogy: «keresztyén», mert attól fél, hogy koczkára tenné vele a kilátásban levő akadémiai elnökséget. (Derültség.) gondosan kerülgeti tehát s ha lehet, csak az első három betűjét írja ki. (Derültség.) Ez a parlikulaiizmlus, mely a jeleztem felekezeti, versengésben találja forrását, nemcsak azért veszélyesebb a helyhatóságinál, mert az emberek összetartása természettől fogva legszívósabb, legcsökönyösebb a hit alapján, nemcsak mert a nemzetiségeket a beolvadástól visszatartja és aspiraczióknak a nyilvánulásra kényelmes alakot kölcsönöz, hanem azért is, mert annyira ragadós, hogy maga a miniszterelnök úr is rabjává szegődött. (Halljuk!) Én legalább másban, mint ebben a körülményben, nem találom az okot, mely a miniszterelnök urat arra inspirálta, hogy a törvényhozó testületben a vallásfelekezeteket, mint olyanokat is természetes és jogosult tényezőknek tartsa. Én magam is protestáns vagyok, és a miniszterelnök úr szavaival élve, — ha nem is oly büszke hangsúlyozással, mint legközelebb öt éve, szintén elmondhatom, hogy szemináriumban nem nevelődtem ; egyházunk jogaira pedig vallási ügyekben vagyok oly féltékeny, mint bárki más; de a jogegyenlőséget nem abban keresem, hogy papjaink közül kettőt avagy hármat főrendi méltósággal járó politikai állásra emeljek, épen ellentétben vallásunk egyenlőségi alapelvével, mely hierarchiai fokozatot nem ismer (Egy hang : Úgy van !) mert egyházi téren, jogban mint teherben minden embert egyenlőnek tekint. (Felkiáltások a szélsőbalról : Úgy van ! Igaz !) De mindezeken felül van még két más tekintet is, melyek vezérelnek, midőn szuperintendenseink főrendi taggá tételét ellenzem. Az egyik a legfelsőbb jóváhagyással szentesített zsinati határozatok azon intézkedése, mely papjainknak kivétel nélkül kötelességükké teszi, hogy állandóan parochiális községeikben tartózkodjanak. Márpedig valakit, aki állandóan Debreczenben vagy Komáromban lakni köteles, a Budapesten székelő főrendiház tagjává tenni nem lehet. A másik a kérdésnek szintén szem előtt tartandó anyagi oldala. Ha egy született, mágnást, aki legalább 3000 forintnyi adót nem fizet, sem eléggé független állásúnak sem eléggé konzervatív érzületűnek (és helyesen, mert ez utóbbi vonás a jólléttel együtt szokott járni) nem tartjuk arra, hogy az arisztokratikus alapon szervezett főrendiházban meghagyjuk, miféle következetesség diktálja főrendiházba illőnek azt a szegény református papot, kinek nem hogy évi adója, de jövedelme sem tesz 3000 frtot. Előttem van ez érdemben Jókai igen t. képviselőtársamnak egy nyilatkozata, melyet illyefalvai hires beszédében tett (Halljuk !) Akkép érvel abban Kassa város t. képviselője, hogy miért ne léphetnének fel, a közvélemény előtt, mint főrendi tagok kellő tekintéllyel és a felsőházban kellő sullyal a mi anyagi gondokkal küzdő s talán kopottan is öltözködő superintendenseink hiszen ő Haynald érsekénél kopottabb kabátot még úriemberen nem látott. (Derültség.) pedig ő róla csak senki sem fogja mondani, hogy úgy a főrendek közt, mint a közvéleményben általán elég tekintélye vagy súlya nincs. Hát annyira demokrata én magam is vagyok, hogy az emberi becs mérlegében, hol a hazafiságon kívül csak az ész, a műveltség és a jellem jöhetnek számításba, a vagyonnak mint pusztán ilyennek sem egy szemernyi súlyt sem valódi értéket ne tulajdonítsak? De korunknak kétségtelen áramlata, amely elő, struez madár módjára szemet hunyva kitérni nem lehet, hogy abban a demokratikus érzelem kiveszőben van. Ez állításom mellett kell-e ekklatánsabb példa annál, hogy a czimbórság ragálya már annyira terjedt, hogy e 1. háznak elnöki és háznagyi hivatalai bennünket, a nép képviselőit, valószínűleg tekintélyünk furcsán felfogott emelése czéljából levelezéseikben, a különben királyi tanácsosokat, kanonokokat, vagy bárókat megillető nagyságos czimmel kegyesen felruházni jónak látják (Derültség.) Valóban a mi hazai középületünknek sokkal inkább megfelel Jókai J. képviselőtársam illyefalván tanúsított felfogásánál, ugyancsak neki a legutóbbi színdarabjába szőtt ama felkiáltása, hogy «gazdag ember, dicső ember, szegény ember, komisz ember» . (Elénk derültség) Valamint hogy ő benne a halhatatlan iró mindig jobban eltalálja, az igazságot, mint a nagyon is gyenge politikus. (Eénk derültség) Ám tudja azt mindenki, ki nemcsak szemével, hanem az eszével is látni igyekszik, hogy a kopottan öltözködés a nagy tömeg szemében, a nnnő népszerű, ha tudva van, hogy az nem kénytelenségből, hanem talán leereszkedési affektáczióból űizetik (és ezt egy bíbornok érseknél az örökké nyakán viselt fél millió jövedelmet jelképező aranyláncz, azt hiszem, eléggé demonstrálja. (Derültség), hogy ugyanaz a kopottság, midőn az anyagi szorongás és anyagi függőség benyomásával jelenik meg, a tömeg szemében lealacsonyító s tekintélyt a közvélemény előtt nem ád. (Egy hang a baloldalról: Úgy van!) Hát a javaslatnak azzal az intézkedésével, mely a zsidó rabbinusra vonatkozik, a kinek oldalán a méltóságos főrendek csufságakép Kassa várost. képviselője — bocsánat a triviálisnak látszó kifejezésért — még az orthodox rabbi fertelmes alakját ott szeretné látni, mit vél elérni a kormány ? Mert valóban nem tudom, ha azt akarja-e ezzel, hogy hazánkban az antiszemitizmus terjedjen, vagy azt, hogy ne terjedjen. Ha az előbbire törekszik, úgy fáradozása felesleges, mert azt majd elvégezzük mi. (Elénk derültség.) Ha pedig csak a hajszálgyökerek számát akarja szaporítani eggyel, amely gyökerekkel a zsidóság életfája hazai földünkhöz tapad, úgy nem veszi-e észre a miniszterelnök úr, kinek távollétét sajnálom, hogy ezáltal csak elérkezni sietteti azt az időt, mikor átalánossá lesz a tudat, hogy a zsidósággal, mely a figyelmes szemlélőnek máris egy nagy gazdasági és társadalmi összeesküvés képét tárja fel, hogy a magyar fajnak ezzel a zsidósággal, ha itt akar maradni e földön, együtt megélni nem lehet (Úgy van a bal és szélső baloldal különböző padjairól. Mozgás a jobboldalon), nem veszi-e észre, hogy az ilyen intézkedésekkel érlelődik leginkább népünkben az az elhatározás, mely a zsidókérdés megoldását a zsidó népnek az ország területéről való kiűzetésében keresi? (Helyeslés a bal és szélső bal különböző padjairól. Nagy mozgás és zaj a jobboldalon.) Az elnök: Kénytelen vagyok a képviselő urat felszólítani, legyen figyelemmel arra, hogy minő hangon szabad Magyarország 600,000 polgáráról beszélni. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Vadnay Andor: Az a mély tisztelet, amellyel az elnöki figyelmeztetés előtt meghajtom, nem gátolhat engem abban, hogy azt a meggyőződést, amelynek alapján közel ezer szótöbbséggel lettem e ház tagjai közé beválasztva, ameddig a theoria terén maradok, itt nyíltan ki ne fejezzem. (Helyeslés a bal- és szélsőbaloldal különböző padjain. Nyugtalanság a jobboldalon.) Az a moraj pedig, uraim, mely az önök soraiból ellenem előbb felzudult, engem az én meggyőződésemben sem meg nem tántorít, sem vissza nem riaszt. (Helyeslés a bal- és szélsőbal különböző padjain. Mozgás a jobboldalon.) Sőt ismerve a zsidó sajtónak, — a Pester Lloydtól egész a Llyxig, mely az arczképeket 50 írtért közli, önökre gyakorolt óriási befolyását. (Mozgás a jobboldalon. Úgy van a bal és szélsőbal különböző padjain) elveink üdvös volta felett akkor kellene épen gondolkodóba esnem, ha azok fejtegetését az önök részéről helyeslés kisérné. (Helyeslés és tetszés a bal és szélsbbaloldal különböző padjain. Nyugtalanság a jobboldalon.) Amiket előbb mondtam, arra kötelességemnek gondoltam figyelmeztetni a kormányt, mert én a zsidófaj kiűzetését csak végszükség esetére, ultima rationak tartom fenn . (Derültség a jobboldalon.) de arra az esetre határozottan fentartom. (Helyeslés a bal és szélsőbal különböző padjairól.) mert ha lehetett a mivelt világ legszabadabb államában, az Egyesült Államokban alig két évtized előtt, a mormon felekezet kiűzetését elrendelni és lehetett a legutóbbi időben a klimnai fajt onnan kitiltani, (úgy van a bal és szélsőbal különböző padjairól.) bizonyára lehet minálunk is, szintén csak önvédelmi szempontból, az ország területéről kiűzni azt a zsidóságot, melyben a mormon felekezet erkölcsi hibái a klimnai faj kapzsi élelmességével egyesülnek. (Úgy van! Úgy van ! a bal és szélső baloldal különböző padjairól. Nagy zaj a jobb oldalon.) Tekintve a feliratkozott szónokok nagy számát röviden bevégzem beszédemet. (Halljuk a bal és szélsőbal különböző padjairól.) A felsőházi tagok egy kis hányadának élethosszig való kinevezését, bár az ellen in principio kifogásom nem volna, a mi konkrét viszonyaink között azért nem pártolom, mert én is mindennél előbbvalónak tartom e tárgyban, hogy megóvassék főrendiházunk függetlenségi és magyar állami ama főjellege, melyre, hogy a miniszteri pongyola körülírást idézzem «oly nagy súlyt kell fektetnünk.» Kétszeresen nagy súlyt nálunk t. ház, hol a parlament népképviseleti részében szennyes eszközök alkalmazásával, minők a megvesztegetés, erőszak, papok és hivatalnokok terrorizálása. (Úgy van a bal- és szélsőbal különböző padjairól. Nagy nyugtalanság a jobboldalon, ily nagy és tartós uralmat tudott magának még Tisza Kálmán úr is szerezni. Az a Tisza Kálmán, ki soha érveléseiben a kicsinyes feleselgetésen, alkotásaiban a kapkodó foltozgatáson felül emelkedni nem tudott. (Igaz a bal- és szélsőbal különböző padjairól. Mozgás a jobboldalon, s ki az államférfii magaslattól ma is annyira áll, hogy ily nagy kérdésben,minő a jelenlegi, mely nagyfontosságu nemzeti intézményre, életbevágó országos érdekre vonatkozik, egy, a simplex pártérdeknél is sokkal alantasabb felekezetesség által, hogy felekezeti irigységet ne mondjak, hagyja vezettetni magát. Nem fogadom el a törvényjavaslatot, hanem ajánlom Ónody Géza határozati javaslatát. (Élénk helyeslés és tetszés a bal- és szélsőbal különböző padjairól. Zaj a jobboldalon.) Vadnay Andor után Földváry Miklós szólalt fel. Nem tarthatja feladatának, hogy az egy vagy két kamarai rendszer előnyei felett theoretikus fejtegetésekbe bocsátkozzék, de nem akar szólni főrendiházunk reformálásának szükségességéről sem, mert ez utóbbira nézve véleménykülönbség nincs sem e házban, sem e házon kívül. A Herman Ottó határozati javaslatára megjegyzi, hogy midőn a mivelt államok majd mindegyike a két kamararendszert fogadta el, midőn ama államok is, melyek ettől eltértek, ezt forradalmi, rendkívüli időkben tették, mint Anglia Cromwell idejében. Francziaország 1791-ben, s a nyugalom helyreállta után ismét jónak látták visszatérni az elhagyott kettős kamarai rendszerhez, s midőn ama államokban is, melyek jelenleg csak egy kamarával bírnak, komoly fontolgatás tárgyát képezi e tekintetben a rendszerváltoztatás, nem volna helyes, ha a többi államok tapasztalatait figyelmen kívül hagyva szakítva a történelmi fejleménnyel theoretikus elvekért egy százados intézményünket feláldoznánk. A szónok észrevételeket tesz Vadnay Andor iménti beszédére. — Vadnay azt mondta, hogy ők terjeszteni fogják továbbra is az antiszemitizmust. Meg van győződve a szónok, hogy e törekvésnek ellent fog állni a magyar nemzetnek a vallásfelekezetek és fajok iránt eddig is mindenkor tanúsított bölcs türelmessége. (Helyeslés jobbfelől.) Ellent fog ennek állani, mert a magyar nemzet meg van arról győződve, hogy valamint eddig századokon át, úgy jövőre is ez fogja a magyar elemet, mint domináló lentartani ez országban. Szalay Imre : Régi időben nem volt annyi zsidó ! (Halljuk!) Földváry Miklós a felsőház tervezésénél három szempontot tart figyelembe veendőnek. Az első az, hogy mint eddig évszázadokon át, úgy a jövőben is óvassék meg mindenkorra első kamaránk magyar nemzeti jellege. Másodszor, legyen ez független felfelé, de legyen független lefelé is — s harmadszor, szem elől ne tévesztessék a felsőháznak a népképviseleti alapon alakult s a haladás érdekeinek védelmére hivatott alsó házétól eltérő külön hivatása, melyet talán a mérséklés s szükség esetén a kiegyeztető szerep felemlitésével jellemezhet, s melyhez még az Irányi által felemlített hivatást is hozzáteheti, s mely az esetleges hibák, tévedések jóvátételében áll. És trmészetesen, ezek figyelembevétele mellett kívánja, h, a történelmi fejlemények se hagyassanak tekinteten kívül, mert a történelmi alap elhagyása mindenkor veszélyes kísérlet, főleg az, ha a múlt fejleménye a jelen követelményével, oly szépen összeegyeztethető, mint a jelen esetben. E követelmények igen szerencsés érvényesülését látja a kormány által beterjesztett törvényjavaslatban. Helyesli a kinevezési elvet, ellenben nem tartja czélszerűnek a választási elv érvényesítését. Amely bizonyos abban, hogy a korona által kinevezendő tagok közt egy sem lesz olyan, kinek jelenléte veszélyeztetné felsőházunk nemzeti jellegét, fájdalom, ép oly kevéssé lehet ebben bizonyos a választási rendszer mellett. A Szilágyi beszédére reflektálva azt mondja, hogy a magyar állameszmének netaláni megtámadások elleni megvédését elvárják a felsőháztól is, de nem egyedül ettől, elvárjuk a képviselőháztól is, elvárjuk — mert ez kötelesség, — a haza minden polgárától is. (Helyeslés jobbfelől.) Kijelenti a szónok, hogy egyáltalán nem táplál kedvező véleményt a kormány által kinevezendő tagokról. Szerinte a kinevezés inkább megőrzi a felsőház konzervatív jellegét is, mint a választás, amire a haladás érdekeinek képviseletére hivatott alsóházzal szemben, a mérséklés szempontjából szükség van. S nem inkább a kinevezés adhat-e kitünőbb tagokat, mint a választás, melynek eredménye mindig esélyektől, a választók szeszélyétől függ. (Igaz ! Úgy van jobbfelől.) Ha már a választás követeltetik, inkább tudná érteni, ha a választási jog az összes politikai jogosultakra bízatnék, akár közvetett, akár közvetlen választás útján. A szónok ezután polemizál Helfyvel, s azt fejtegeti, hogy a főispánok sohasem voltak a főrendiházban, sem a kormány képviselői, vagy szavazói, sem a megye képviselői, hanem saját méltóságuk, saját személyi joguk alapján ültek ott, mint a többi méltóságok viselői is. (ügy van a jobb felől.) Azt hiszi, midőn ily határozottan szót emel a megyék képviseltetése ellen, nem sérti a kegyeletet, melylyel e régi instituczió múltja annak alkotmányunk megőrzése s nemzeti fejlődésünkkel egybekapcsolt érdeme iránt mindnyájan viseltetünk. Ezt tenni nem is akarja. Megtanulta ismerni, s megismerve megszeretni a megyét is. De e kegyeletet nem viszi annyira, hogy ismét a múltban elfoglalt, de mai alkotmányunk keretébe nem illő jogkörrel óhajtaná felruházva látni. Mint életerős önkormányzati helyhatóságot szeretné látni a mai megyét, mindazon reformoknak alávetni, melyek szükségesek arra, hogy mai feladatának ép oly úgy megfelelhessen, mint megfelelt a múltban, de a mely politikai feladatnak mai alakjában úgy mint hajdan már csak azért sem felelhetne meg, mert a megye sok tagját nem fűzi már a magyar államhoz az a kapocs, mely hajdan fűzte az a tudat, hogy ő membrum sacrae regni coronae. S az összetartozási érzet elveszte után nem egyes megyében foglalt helyet a magyar állameszme iránti idegenség. És e reformok közt szívesen üdvözölne egy oly irányú reformot is, melyet Szilágyi Dezső említett, t. i. a bizottság reformálását. Hivatkozás történt a sajtóban nem egyszer a közvéleményre ama sok kérvényre, mely e tárgyban a házhoz érkezett. (Halljuk! Halljuk!) Bár a közvélemény a 3 évenkénti országos képviselőválasztások alkalmával nyilvánul, s eme nyilvánulás bír döntő befolyással a kormányzati törvényhozás irányára. (Úgy van jobbfelől) elfogadná mégis, hogy a törvényhatóságok felterjesztései kifejezik a közakaratot, ha nem volna biztos tudomása arról, hogy mily kevés érdeklődés mellett hozták a megyék e határozataikat. (Úgy van jobbfelöl.) Eötvös József b., egyike a legliberálisabb államférfiainknak, a század uralkodó eszméiről irt nagy politikai müvében e kérdésben a jelen törvényjavaslatéval hasonló álláspontot foglalt el. (Úgy van jobbfelöl.) Erős meggyőződése a szónoknak, hogy ez alapokon egy életerős, magyar nemzeti jellegű, tekintélyes felsőház fog szerveztetni, mely az alkotmányos rend és szabadság hatalmas védője és biztosítéka leend. (Helyeslés jobbról) s e hitben, meggyőződésben a legnagyobb örömmel adja szavazatát a törvényjavaslatra. (Élénk helyeslés jobb felől.) A következő szónok, Apponyi Albert gr. beszéde így hangzik: A t. előadó ur, midőn a jelen törvényjavaslat feletti vitát megnyitó beszédét befejezte, annak végszavaiban utalt arra, hogy ama reformműnél, mellyel most foglalkozunk, történelmi jogok elvételéről és, ami azt még kényesebbé teszi, új jogok megalapításáról van szó. És ha már ez méltán egy bizonyos aggodalomra és félelemre kell, hogy indítson, midőn ezzel a nagy fontosságú művel foglalkozunk : van még egy más körülmény, mely az említett, sokakra kiterjeszkedő, de utóvégre mégis személyes momentumnál fontosabb. Évezredes alkotmányunknak egy sok századok viharát kiáltott intézményéről van szó, melyről, az igaz, évek óta megért az általam is osztott közmeggyőződés, hogy átalakításra, hogy reformra rászorul, de nem tehetek róla, abban a pillanatban, midőn a törvényhozás álidomito kezei ahhoz tényleg hozzányúlnak, előttem áll egész alkotmányos fejlődésünk tiszteletét gerjesztő története és, megvallom egész őszintén a ház előtt, a tárgynak nagysága, félelmes természete elfogulttá tesz, midőn ahhoz hozzászólni készülök. Ámde, t. ház, a feladatot megkönnyíti az, hogy bizonyos átalános alapelvekre nézve egyénileg igen tiszteletre méltó, de számra nézve csekély kivételekkel, e ház körében véleményeltérés nincsen. Megegyezünk mindnyájan abban, hogy egy radikális újjáalkotást nem óhajtunk, hogy a létezőből fenn akarjuk tartani azt, ami életképes és hozzátenni annyit, amennyit a fejlettebb időknek új szükséglete kíván. És helyesen így, mert meglehet, hogy a geometria és abstract építészeti tudomány szempontjából imponálóbb az a lakház, melyet valaki elődei várának lerombolásával egészen új terv szerint magának felépít, de lakályosabbak, de a gyakorlati szükség, a családi élet kontinuitásának mindenestre megfelelőbbek amaz épületek, amelyekkel találkozunk, európaszerte, hazánkban is, amelyekhez minden generáczió hozzáépít a maga szükséglete szerint annyit, amennyit keltett, anélkül, hogy a régiből azt, ami hasznavehető volt, lerombolta volna. (Helyeslés balidős). Ha tehát tisztán gyakorlatias szempontok képezik az átalánosan elfogadott kiindulási pontot, akkor a vezérfonalat arra nézve, hogy mi tehát az, amiben a mostani főrendiház átalakításra szorul, semmi más kezünkbe nem adhatja, mint annak mérlegelése, annak alapos megfontolása, hogy egy felsőháznak az alkotmányos életben mi a rendeltetése, és mennyiben mutat fel a mostani főrendiház hiányokat e rendeltetés teljesítésére való képességben , és mi az, aminek hozzáadása által eme hiányokat kiigazíthatjuk, az új felsőházat természetszerű, alkotmányos rendeltetsének betöltésére teljesen képessé tehetjük? Én egyátalában nem osztozom ama többek által, ha talán nem is annyira itt e teremben, mint inkább azonkívül már kifejezett felfogásban, mely egy felső kamarát tulajdonképen csak azért hajlandó megtűrni, mert az már megvan és mert annak eltávolítása nagy nehézségekbe ütköznék s mely abban mást nem lát, mint többékevésbbé haszontalan czifraságot az állam épületén. Én azt hiszem, hogy egy felsőháznak igen lényeges és igen is szükséges funkcziója van az alkotmányos életben, és e funkczió már sokak által ieléztetett egy szóval, mely szót én teljesen kielégítőnek, sőt ha helyesen értelmeztetik, kimerítőnek is tartok annak megjelölésére, ez a szó pedig igy hangzik : korrektivum. (Helyeslés a baloldalon.) A politikai szabadságnak alaptétele az, hogy minden nemzetnek sorsa úgy egyes mozzanataiban mint egész alakulásában, magának a nemzetnek akarata által határoztassék meg. Ámde ez az akarat csak képviselet útján nyilvánulhat, és mint minden emberi institucziónak úgy a képviseleti rendszernek is megvannak a maga hiányosságai, beléje vannak fektetve az aberrácziók lehetőségének számos csírái. Ezért kell a korrektívum. És e tekintetben nem találom kielégítőnek azt, ha egy felsőháznak missziója csak úgy jellemeztetik, hogy a túlságosan gyors haladásnak időnként felmerülő rohamaival szemben féket képezzen, ,hogy mérséklő, hogy moderáló befolyást gyakoroljon. Én a korrektívum fogalmát egész álalánosságban akarom alkalmazni mindama hibákra nézve, melyekbe egy nemzeti képviselet, nem missziójának teljesítésében, de missziójáról olykor olykor megfeledkezve esik. (Élénk helyeslés a baloldalon.) És eme hibák épen úgy irányulhatnak az általa formailag képviselt nemzetnek közszabadsága ellen, mint irányulhat annak egy gyülszóval úgynevezett konzervatív érdekei ellen, és a felsőháznak mindkét irányban korrektivumul kell szolgálni. Megtörténhetik, hogy a hatalom a képviselet összealkotására túlságos, a törvényekkel és a szabadságnak szellemével össze nem egyeztethető befolyást gyakorol; megtörténhetik ez, hogy a képviselet akarata, mely utóvégre is csak a többség uralmának és a párturalomnak alakjában jelenhetik meg, ha a párturalom átcsap korlátain, pártabszolutizmussá, többségi önkénynyel lesz. (Igaz ! Úgy van a baloldalon. Ellenmondás jobbfelől.) és megtörténhetik utóvégre az, hogy a képviselet nem tükrözi vissza a nemzet akaratát azon értelemben, melyben minden öntudatosan cselekvő ember is a maga akaratát érvényesíti, hogy t. i. nemcsak pillanatnyi ösztönei szerint, hanem életterv szerint következetesen akar és cselekszik; megtörténhetik a nemzetek képviseleténél is, hogy a nemzeti fejlődés nagy méreteit, nagy vonalait, nagy tervrajzát elhagyva, mulékony felhevüléseknek enged tért. (Ügy van balfelöl.) Mind a hiányokkal és különböző aberrácziókkal szemben szükséges, hogy legyen egy korrektivum és e kor rektivum léte — mint az az angol felsőházban egy alkalommal oly szépen kifejtetett — e korrektívum léte egyáltalában nem képezheti a nemzeti akarat folytonos érvényesülésének akadályát. Mert miben nyilvánul annak működése? Abban, hogy amit a nemzeti képviselet többsége megállapít, az még egyszer nyilvános diskusszió tárgyává tétessék, hogy még egyszer az érvek súlya, mellette és ellene minden irányban felhozassék. És akkor akármi legyen az illető felsőháznak egyes esetben adott szavazata, kétségtelen, hogy végeredményében megint a nemzet akarata fog dönteni a felett, hogy a két testület közül melyik képviselte hivebben az ő intenczióit, az ő felfogását. De ha ilyen lényeges a felsőház rendeltetése az alkotmányban, ha az nemcsak annak az összfogalomnak van hivatva szolgálni, mely a társadalom és az ország konzervatív érdekeinek szava alatt foglaltatik, de esetleg a párturalom kifolyásai által megtámadott közszabadságot megóvni és ha minden irányban korrektivumot van hivatva képezni, egy igen nehéz — a képviselőház összealkotása után talán legfontosabb, leglényegesebb — feladat, e felsőháznak helyes, s feladatához mért összealkotása. (Úgy van balfelől. Mert semminemű jogszabályt arra nézve nem lehet felállítani, hogy mikor gyakorolja a felsőház a képviselőház határozatával szemben azt a vétójogot, mellyel az alkotmány felruházta. Hogy a felsőház ezt helyesen gyakorolja, arra nézve a garancziát semmi másban, mint annak helyes összealkotásában kell keresni. (Élénk helyeslés balfelől.) Már most mik ama lényeges momentumok, amelyek szükségesek, hogy egy testület, amely ilyen jogkörrel felruháztatott, azt üdvösen, helyesen gyakorolja? A legelső kellék, amely erre szükséges, amely minden más kelléknek alapja: a függetlenség minden irányban. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Mert ha a felsőház hivatva van, a hatalomnak a képviselőház összeállítására gyakorolt túlságos befolyását és az ebből netalán eredő kárt olykor-olykor ellensúlyozni, függetlennek kell lennie a hatalomtól és annak minden tényezőitől fölfelé. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Ha másrészt hivatva van magának a képviseletnek körében támadható hibákat ellensúlyozni, függetlennek kell lenni lefelé is, nem szabad ugyanazon tényezők befolyása alatt állania, melyek a képviseletre folytonos, hogy úgy mondjam, óránkint befolyást gyakorolnak. (Helyeslés a baloldalon.) Másfelől a felsőháznak teljes biztosítékot kell nyújtani összeállításában egy univerzális nemzeties felfogásnak létezésére nézve, azaz annak nem szabad történnie, hogy a nemzeti képviselet többségének akarata megakasztassék akár egyes érdekkörök, akár egyes osztályok, akár egyes bármily tiszteletet érdemlő más partikuláris tényezők akarata által, hanem annak a tényezőnek, mely ritka esetekben, ha eszélyesen jár el, de olykor-olykor mégis «megállj»-t mondhat annak, amit az idő szerinti nemzeti képviselet határozott, annak a tényezőnek magában kell foglalni a nemzetnek mind ama életerőit, amelyek hivatva vannak azt vezérelni, amelyek hivatva vannak arra, hogy a nemzetnek élő lelkiismeretét képezzék. (Élénk helyeslés a baloldalon.) És harmadszor: ennek a felsőháznak bírnia kell elegendő politikai súllyal arra, hogy ne csak a formai jog legyen megadva a törvényhozásban, a törvényhozás másik faktorával párhuzamos jogokat gyakorolni, hanem, hogy a nemzeti körülmény minden árnyalata megnyugvással és tisztelettel is fogadja ennek eldöntéseit, még akkor is, midőn a népies áramlatokkal összeütközésbe ennek. (Tetszés a baloldalon.) Mind e három szempontból szükséges a mai főrendiház reformja. A mai főrendiház, mint felhoztam, az általam felemlített kellékek közül legnagyobb mértékben a függetlenséget bírja. De ezt sem kielégítő mértékben, mert felhozatott az, és a múlt évtized történetének nyomán hozatott fel, hogy az a hivatalos elem, mely abban helyet foglalt, elegendőnek mutatkozott arra, hogy a benne létező független szavazatoknak súlyát abszorbeálja, hogy domináló befolyást gyakoroljon. (Igaz ! Úgy van baljelöl.) De ama mély tisztelet daczára, melylyel a főrendiháznak minden tényezője iránt viseltetem, ki kell mondanom, hogy összeállításában nem bírja a szükséges mértékben annak biztosítékait, hogy összes ténykedéseiben nem osztályérdekek, nem partikuláris felfogások, hanem egyedül a nemzeti egyetemnek érdekei vezérlik- és hogy ennek folytán egymagukban a felsőházi feladatok teljesítésére szükséges súllyal ma már nem bírnak. Mert ha eltekintenek az egyháznak ott ülő képviselőitől, akik a törvényjavaslat szerint, igen helyesen, az országban létező többi vallásfelekezetek képviselőivel együtt, ezentúl is az erkölcsi rendnek bizonyos nagy szempontjait képviselik, melyeket én a törvényhozásban képviselve látni szeretek, (Helyeslés balfelől.) és melyek ennek folytán működésükben egy bizonyára igen jogosult egyoldalúság felé hajlanak ; és ha eltekintek attól a hivatalos elemtől, mely a főispánoknak mindenki által helye élt kihagyása után a számna kevés zászlósurakból fog állani: a főrendiházban más faktort, mint a születési arisztokrácziát nem látok. (Úgy van balfelöl.) Már pedig t, képviselőház, meglehet hogy tévedek, deamint én látom a világ fejlődését, amint én észlelem a szellemek mozgalmait, és ezeknek máris nyilvánuló eredményeit: a születési arisztokráczia bír ugyan elég társadalmi és erkölcsi sullyal arra, hogy a felsőházra ruházott feladatok teljesítésében részt vegyen, hogy abból neki igen nagy rész jusson, de nem bír már többé a társadalomban azzal a hatalmi sullyal, hogy e feladatának terhét egymagában képes legyen elviselni. (Élénk helyeslés a baloldalon.) És ennek folytán általánosan elismert szükségnek mutatkozik az, hogy megtartásával — habár bizonyos megszorított mértékben — a születési arisztokrácziának, mint az intézmény derekának, ebbe az intézménybe új elemek hozassanak be. Hogyan akarja a t. kormány ezt a problémát megoldani, amely probléma most már világosan előttem áll, s mely nem más, mint az: belehozni a felsőházba, a mai főrendiházba azt, amire szüksége van, hogy úgy a függetlenség tekintetében, mint az egyetemes nemzeties felfogás tekintetében, mint pedig politikai tekintetben egy felsőház feladatának teljesen megfelelni képes legyen. (Úgy van, a baloldalon. A t. kormány ezt a problémát avval akarja megoldani, hogy körülbelül 150 (a számról ne disputáljunk, mert hisz utóvégre is egyre megy, hogy tízzel több lesz-e vagy kevesebb) hogy mondom körülbelül 150 életfogytiglan kinevezett tagot akar a főrendiházba bejuttatni. Ennyiből áll a czélba vett reformeszme egésze, mindig eltekintve az eddig ott be nem vett felekezetek képviseltetétől, amit én részemről helyeslek. Ez tehát a reform. Már most kérdem, hogy váljon azokból a tulajdonságokból, melyek a mostani főrendiházban arra nézve, hogy egy felsőház feladatát teljes sikerrel megoldhassa, elegendő mértékben nincsenek meg, mit fog ez a 150 életfogytiglan kinevezett, a felsőházba bevinni ? Be fogja-e vinni talán azt, hogy több biztosíték legyen arra nézve, hogy a nemzeti érdekek univerzalitása vétessék mindenkor tekintetbe, midőn egy reformjavaslat megvalósításáról van szó? Ennek megvalósítását várjuk mi azoktól, kiknek felsőházi tagsága, törvényhozói joga a pillanatnyi pártérdek, a pillanatnyi hatalmi érdekek szülöttje? (Úgy van a baloldalon.) Ezektől várjuk az univerzális nemzeti érdekek képviseltetésének megerősítését a főrendiházban? Vagy ezektől várjuk azt, hogy a tradíciónak leginkább a születési arisztokráczia által képviselt igényei mellé, a fejlődő időknek megfelelő mozgó elemét is bevigyék? Ezektől várjuk azt, akik ma a felsőházba kineveztetve, életfogytiglan ott benn maradnak, tehát a mai pillanat fejlődési stádiumát képviselik, de a további