Egyetértés, 1885. február (19. évfolyam, 32-58. szám)

1885-02-14 / 44. szám

2 EGYETÉRTÉS. SZOMBAT. FEBRUÁR 14. __________1885 mód, hogy ily elemeknek szaporítását, mint érhet­nék el a legbiztosabban: választás vagy kineve­zés útján-e ? A szónok ezután reflektál az Irányi és Szilágyi által beadott határozati javaslatokra. Feltű­nőnek találja, hogy ép azok a pártok kívánják szaporí­tani a választásokat, melyek az utolsó képviselőválasztá­sok lefolyását e házban feketénél feketébb színekben festették, beszélve a kormányhatalom szörnyű nyomásá­ról s a főispánok és törvényhatósági tisztviselők kirívó korteskedéséről. (Úgy van­ a jobb oldalon.) Ha úgy állna átalában a dolog, a­mint előadták, azon a titkos szava­zás sem segítene, mert titokban mégis csak könnyebb a meggyőződéssel szakítni, mint nyíltan. (Helyeslés a jobb oldalon.) Őt különben nem a netáni visszaélések riaszt­ják vissza a választás módozatától. Nálunk a választási izgalom nem szokott a politikai élet határai közt ma­radni, hanem keserilőleg, elválasztólag, csap ki a magán­életbe is s ellenségeskedést idéz elő családi és egyleti körökben is. (ügy van­ a jobb oldalon.) Sajnálná, ha elkerülhető választásokkal uj alkalmak támadnának a társadalmi élet bénítására, erőtlenitésére. (Helyeslés a jobb oldalon.) Másodszor választás utján kevésbé hisz megnyerhetőknek oly elemeket, melyekre a modern fej­lődés,­ szakmai tekintély és a tanácskozások súlyának szempontjából a felsőháznak nagy szüksége van. A szó­nok beszél a társadalmi viszonyokról. Nem lép föl köz­vádlóul társadalmunk ellen, mely ha szabadelvüség­­ben nem is állja ki eléggé a tűzpróbát, de hevülni s áldozni még mindig tud. Még kevésbbé kívánja szembe­állítani a társadalmat az állammal, melyek közt — néze­te szerint — rendes időkben mindig oly szoros kap­csolat és nagy kölcsönhatás van, mint — hogy képben szóljon — az erdő és ennek talaja közt­ ebből sar­jadt ki az erdő, mely viszont saját lombjaival terméke­nyíti a talajt. A mikor pedig néha, zord időkben, állam és társadalom szembe állnak egymással, az már a vesze­delem ideje, mert akkor már mit látunk? Az állam helyén az állam bitorlást, a társadalomból pedig lesz forradalom. De erről beszélni most, legkevésbbé sincs szükség. Vajha ne is legyen soha hazánk országgyűlésein. (Élénk helyeslés a jobboldalon.) Azt nem tagadhatja senki, hogy a mi társadalmunknak is vannak rég meg­gyökerezett, időszerűtlen előítéletei. Ilyen például a ke­reskedelem kicsinylése. Őseink előítéletének azonban elégséges magyarázatát adja az akkori élet és saját fel­adatuk, mely főképen a birtoklás hatalma és a honvédés nagy kötelessége körül forgott. E kettőn kívül kis érdek volt minden egyébb. Az élet és viszonyok azonban ma már teljesen átalakultak s a baj az, hogy ama régi elő­ítélet nem enyészett el teljesen a régi idővel együtt s gyökerei ma szintén meg vannak s terinti fattyúhajtá­saikat az idő talajából is. S vájjon az ipar, a kézmű, a gyár dolga részesült-e különb becsü­lésben, mint a ke­reskedéssel való foglalkozás ? — Hisz még mai ipa­runkat az a lenézés nyomja igen szomorú­an, hogy míg válogatás nélkül kapunk a külföldi czikkeken, a magunk versenyre képes műiparosainkról megfeledke­zünk. Már most ily előítéletek mellett várható-e, hogy a korunk életében oly rendkívüli fontos nemzetgazdasági ágaknak elegendő képviselői és szaktekintélyei lesznek, ha ez vagy egészben vagy csak részben is választástól fog függeni. De sőt a nagy tudomány és magyar művé­szet is várhatnak-e ezen az úton kellő elismertetést ? A partikularizmus fog ebből csak hasznot húzni, szapo­rítva saját kebeléből azokat az elemeket, melyek a nél­kül is elegendő tért foglalnak el mind a két házban. Így egyfelől szaporodnék a fölösleg s megmaradna a hiány. Tartok attól, hogy az urna megajándékozná a felsőházat oly elemekkel, melyeket csak a napi szenve­délyek hullámzása emelhet föl, sőt — mivel nem min­den megye fekszik a Tisza és Duna mentén — afféle hazafiakkal is, minek most, itt az alsó házban fújják néha tompított hangon már, de éles dissonanceokkal a Bach-korszak dicséretét. (Helyeslés a jobboldalon. Moz­gás a szélsőbalon.) Attól ó nem fél, hogy az ilyen nótából felsőházi khorus lenne , de künn visszhangokra találna s még többen kapnának vérszemet, ha már onnan is hallanák azt a nótát, a­hol eddig elé nem hangzott soha. A szónok nem tartaná helyesnek, hogy az uj felsőház szervezésében, midőn főispánok és czímzetes püspökök kimaradnak, a korona egy fontos jogának gyakorlatát megszorítsák vagy épen mellőzzék. Vagy az attól való félelem forog fenn, hogy a kinevezettek mind alázatos eszközei lesznek a kormánynak ? De azok-e maguk a fő­ispánok, kik bizonyára nem azért szavaznak igennel, mivel szolgálnak, h­anem­ azért szolgálnak, mert a kor­mány politikáját üdvösnek tartják, s így nem szavazhat­nak ellene. (Elénk tetszés jobbfelől.) A kérdés több oldalához nem lévén szándéka szólni, a törvényjavaslatról átalában annyit jegyez meg a szó­nok, hogy azt czélszerűnek, megrázkódtatás nélkül ke­resztülvihető reformnak s ezért gyakorlati becsűnek tartja. Csanády Sándor: (közbeszól.) Az elnök : Ne tessék fenhangon gondolkozni. (De­rültség.) Vadnay Károly: Csanády Sándor­t. képviselő úr méltóztatott közbekiáltani, a­mit nekem a legkevésbé sincs okom rossz néven venni. Sőt ha rosszul esnék is, ter­mészetesnek találom, mert a magam nézetét van sze­rencsém kifejezni és nem a t. képviselő úrét. (Derültség jobbfelöl.) De egyet legyen szabad megjegyeznem (Hall­juk ! Halljuk !) és ez az, hogy igazán szabad gondolko­zású emberek erényei között meg van a türelem is, hogy az ellenkező nézeteket meghallgassák. (Élénk he­lyeslés jobbfelől.) Én legalább, midőn Csanády J. kép­viselő úr a maga roppant nagy skálájú és tárgyi termé­szetű nézeteit hangoztatja — pedig gyakran hangoztatja, — mindig némán hallgatom, pedig méltóztassék elhinni, hogy nem értek ám azokkal egyet. (Elénk derültség.) sőt néha támad is egy-egy ötletem, mely közbeszólási anyagul kínálkozik. Példának okáért, mikor mint valamii erkölcsi bombát dobálgatja itt a házban a «hitehagyott» szót, mindig szeretném megkérdezni, vajjon tudja-e, sejti-e, hogy ezzel csak egy jezsuita fegyvert forgat. (Moz­gás, zaj a szélsőbalon. Halljuk I jobbfelől.) Mindjárt ki­­magyarázom magamat. Mert hát a jezsuita atyák és más szerzetesek voltak azok, kik szörnyű pokoli színekkel fes­tették a hitehagyottságot, mert haragudtak, hogy annyi katholikus család ment át a protestáns vallásra. Mert abban a t. képviselő úr is kénytelen egyetérteni velem, hogy nem lehetnénk ám ma protestánsok, sőt általá­ban keresztyének sem. (Elénk tetszés jobbfelöl. Felkiál­tások balfelöl: Nem tartozik ide! Halljuk! Halljuk!) ha ismeretlen elődeink úgy egy kicsit hiteh­agyottak nem lettek volna. E példa bizonyítja azt is, hogy nem minden hitehagyottság veszedelmes ám az egyesre és a közre, feltéve, hogy olyan hitet hagyott el, melyben már nem tud hinni, egy olyan hitért, a­melyre meggyőződés ve­zeti. (Tetszés jobb felől. Mozgás a szélső baloldalon.) Ezután reflektálva azokra, miket a kormánypártban ural­kodó fegyelemről Pulszky Ferencz mondott, azt tartja, hogy a jó fegyelem a párterő kútfeje. Magasztalja ezután a párt vezérét, s azt mondja, meg van győződve arról, hogy minden magyar párt közös czéljához, a nemzet jó erőinek mentül nagyobb kifejtéséhez az az út vezet a legbiztosabban, melyben pártját az ő vezérük vezérli. Végül kijelenti, hogy elfogadja a törvényjavaslatot. (Hosszantartó élénk helyeslés és éljenzés jobbfelől.) Ezután Vadnay Andor szólalt fel, s a követ­kező beszédet mondta: A miniszterelnök előbénk terjesztett törvényjavaslatá­nak indokolásában mindenekelőtt megjelöli azon szem­pontokat, melyek szerint a főrendiházunk újjáalakításá­nak kérdésében a szükséges megállapodásra eljutott. — Hogy véleményem előadásában annyi objektivitással jár­jak el, mennyit a czélba vett reform tárgyalása, annak fontos, alkotmányunk mélyére ható voltánál fogva párt­különbség nélkül mindnyájunktól érdemes és megköve­tel, kísérletet teszek azon álláspontról bírálni meg a kormány javaslatát, melyet ő ez ügyben, mint sajátját kifejezésre hoz. (Halljuk !) Helyesen mondja a miniszteri indokolás, hogy a mi főrendiházunk újjászervezésénél megkísérlem nem sza­bad az arisztokrácziai alap elejtését, mert így ellentétbe jönnénk a történeti fejlemények és a szerzett jogok iránti tisztelettel. Osztom és elfogadom azt a nézetet is, hogy a felsőház tekintélye nálunk megkívánja, hogy tör­vényhozói jogokat ne gyakoroljon az, ki sem vagyont, sem semmi egyebet a születésen kivül nem képvisel, habár megvallom, hogy nem láttam még embert, ki a szüle­tésen kívül más valamit is nem képviselene, legyen az tudomány vagy tudatlanság, jóllét, szegénység vagy épen nyomor; s ennélfogva a szabatosságnak, meg az őszinte­ségnek is jobban megfelelne talán nyíltan kimondani, hogy a felsőházban sem oda illőnek, sem veszélynélkü­li­­nek nem tartjuk azt az önmagával és mindennel elége­detlen társadalmi elemet, mely a sokágú koronával ősei dicsőségének csak emlékét nyerte s nem­ egyszersmind anyagi jutalmát is annak. Nincs továbbá kifogásom az ellen sem, hogy fektessük a fősulyt, mint az indokolás folytatja, főrendiházunk szervezésénél azon családokra, «melyek a történet folyamán megnyerték a jogot a fő­rendiház tagjaivá lenni s melyeknek e jogához a nem­zeti közérzület hozzászokott.» Csakhogy én, t. ház, az ilyen és ezekhez hasonló, feltűnő átalánosságban és felüle­tesen odadobott frázisok által nem látom eléggé meg­világítva az irányt és elvet, a­melyek fényénél nyugodt lélekkel biztosan lehessen elindulni, mikor nemzeti alkotmányunk egyik kardinális intézményének gyökeres átidomitásáról van szó. (Halljuk !) S itt jó előre legyen szabad megjegyeznem, hogy ezek a szempontok min­denki előtt indokolják talán, hogy a római kath. megyés püspökök és érsekek a felsőház tagjainak jövőre is meg­­hagyassanak, de épen nem indokolják, hogy egy par ex­cellence politikai testületben, minő a felsőház, a vallás­felekezetek, mint pusztán ilyenek is képviseltessenek, képviseltessenek különösen, mint ez a protestáns feleke­zetekre terveztetik, választott szuperintendenseik által, mert hiszen azok, magán a felekezetükön kívül, igazán, hogy sem vagyont, sem semmi egyebet nem képviselnek, a történet folyamán soha sem birtak főrendiházi tagsági joggal, e jogukhoz tehát a nemzeti közérzület hozzá nem szokott. (Egy hang : Helyes ! Igaz !) Különben a javaslatnak erre a részére beszédem folyamán még rá­térek. Előbb az adott általános szempontok hiányait kísérlem meg a saját részemről némileg kiegészíteni. (Halljuk !) Kívánom, hogy az az érdekkör vagy társadalmi osztály, mely, mint ilyen a népképviseletben kellő kifejezésre nem hozalik, legalább nem olyan arányban, mely a köz­életben tényleg gyakorolt befolyásának és tekintélyének megfelel, a felsőházban kifejezésre jusson. A magyar nagy­birtokos arisztokrácziát érteni itt, mely természeté­nél, jelleménél fogva leginkább nyújt biztosítékot azok­ról, mire nemcsak minden felsőháznak, de nekünk mint fejlődésben levő nemzetnek is, talán legnagyobb szüksé­günk van, ez a törvényhozásban való konzervativizmus, a következetesség nemzeti tradíczióink szem előtt tar­tásában. Kívánatosnak tartom Iványi képviselő úrnak kifejezett nézetével szemben, hogy a felsőház az alsónak puszta ismétlése ne legyen, hogy a kettőnek tagjai más-más jogczímen foglalják el helyüket, mert csak így várható az, mit a törvényhozás működésére előnyösnek vélek, hogy t. i. a két kamara a tárgyakat különböző szempon­tokból vonja kritikája alá. Ha a törvényhozás mind a két testületé választás által töltetnék be, úgy azok lénye­gükben ugyanazon társadalmi osztályokból állanának, pedig nemcsak az egyéneknek, de az osztályoknak még inkább természettől adott gyengesége, hogy azok a saját alkotásaik hibáit észrevenni nem igen hajlandók. De van egy másik tekintet is, mely a felsőházi tagok választásának ellene szól. Bátor leszek azt röviden is­mertetni. Mindennapi és kivételt nem tűrő tapasztalás bizonyítja, hogy akármiféle politikai rendszer és minden alkotmányos intézmény a papíron eléje írt, vagy elmé­letben hozzá fűzött várakozásoknak, a gyakorlat terén mögötte szokott maradni. Nincsen az állami életnek egyetlenegy orgánuma sem a­nélkül, hogy vissza ne tükrözné amaz emberek gyarlóságait, a­kiknek létrejöt­tét, vagy fennállását köszöni. Így a parlamenteket s ve­lők az állam­akaratot megalkotni törekvő rendszereknek is, úgy a szabad választásinak, mint a czenzush­oz kö­töttnek és ezeknek nem kevésbbé, mint az érdek vagy a rendi képviseletnek, mindnyájának megvannak a maguk természet szerinti hibái. Ezeket a hibákat egy magános testület kebelében, legyen az bármikép összeállítva, el­­enyésztetni akarni hiú törekvésnek bizonyult mindenha, annak tartom én a jövőben is. Épen ez a körülmény indokolja és hozta szerencsésen létre a parlamentek ket­tős kamarai rendszerét. Mert, ha bizonyos is az, hogy nincs tanácskozó testület, amely képes volna arra, hogy emberi szervezetében rejlő, alkati hibáinak bajait önmaga, saját erejéből orvosolja, ebből még korántsem következik, hogy vele szemben ugyanerre, egy másik, tőle független testület képes ne lehetne. Ehhez csak egy szükséges, az, hogy a két testület megalakulási módja egymástól lehe­tőleg különböző legyen és így ha meglesznek mindegyik­nek a maga hibái, ezek nem ugyanazok, hanem egy­mással ellenkezők, egymást kiegyenlítők legyenek. Csakis így lehetnek alsó és felsőház attól megóva, hogy igen gyakran ugyanazon bajok vagy tévedésekbe ne jussanak, sőt egymásét kölcsönösen érezzék és orvosolják. Ott aztán, hol a demokratikus elemeknek hozzájárulásával időszakonként összeállított alsóház egy konzervatív, ke­vésbbé változó, ari­ztokratikus felsőházzal egyértelműleg határoz, azt hiszem én, hogy megvan a legtöbb garan­­c­ia arra nézve, hogy a kormánynak ereje vagy bátorsága ne legyen a túlkapásokhoz, önkényhez vagy az ország­­gyűlés feloszlatásának hatalmával való visszaéléshez. Nem tehetem, hogy bővebben ne reflektáljak a javas­latnak arra a részére, mely a jogegyenlőség jelszava alatt a vallásfelekezetek képviseltetésére irányul. (Hall­juk! Halljuk !) De engedje meg a t. ház, hogy itt egy rövid kitéréssel éljek. A jelen ülésszak előző vitáin több szép és tanulságos fejtegetést hallottunk a hazai közéletünkben lábra kapott s mindinkább erősödő partikularizmusról. Én megval­lom, hogy minden partikularizmust, akár helyhatósági, akár faji, akár felekezeti az, nemzetünkre vészthozónak tartok, mert nem tudok népet a föld kerekségén, ha vannak egyátalán aspirácziói és nemzeti voltának tuda­tában él, melynek a nemzetegységre nagyobb, égetőbb szüksége volna, mint épen mi nekünk. (Úgy van !) Nemzeteknél egységben az erő, erőben áll az élet ; már pedig nemcsak a materiális, hanem a politikai világban is kétségen felül áll, hogy az alkatrészeknek külön-kü­lön, önmagukban való összetartása, hatványozott mérvben gyengíti az egésznek egységét, ha ugyan annak teljes disszoluczióját nem idézi elő. Elhagyatott helyzetünkben, a szlávságnak s németségnek másfél száz milliónyi homogén népei közepett, hasonlítva az ellenséges haboktól szün­telen nyaldosott zátonyhoz, reánk, magyar politikai nem­zetre, a faji vagy nemzetiségi partikulárizmus rejti mé­­hében a közelebbi veszélyt, és a másik kettő ma még csak annyiban hívja fel figyelmünket vagy aggályainkat, a­mennyire emennek menedékhelyül szolgálnak vagy kínálkoznak. Én a helyhatósági partikulárizmustól nem­igen tartok, mert nemcsak hanyatlóban, de végképen elenyészőben látom azt, s bár a megyei életet figyelem­mel kísérem, csak véneink hagyományaiból ismerem azokat a h­arczokat, melyeket a 30-as, 40-es évek megyéi és azok utasításából követeik, egymással, helyi, kicsinyes­­ érdekek felett az elkeseredésig ju­tanak. Erről bővebben szólani talán nem is tartozik ide. (Halljuk!) de Grünwald J. képviselőtársamnak meg kívá­nom röviden jegyezni, hogy a megyei szerkezetet tanul­mányommá tevén, én azt, némi módosítások után, a magyarság terjesztésére egyik legalkalmasabb eszköznek tartom, mert az világos előttem, hogy nem annyira egy c­entralizált állami hivatalnokkar működése, mint in­kább a középosztály minél több tagjának, csakis magyar nyelven nyújtott nyilvános szerep, teheti nyelvünket a nemzetiségek közt olyan népszerűvé, hogy azt azoknak elsajátítani előnyösnek is, méltónak is mutatkozzék. (Úgy van!) A központosításnak t, képviselőtársam, én is híve vagyok , de azt első­sorban nem az adminisztráczió ke­zelésében, hanem a kormány czéljaiban, törekvéseiben óhajtanám fellelni. Szeretném, ha közügyeinket olyan kormány vezetné, a­mely előtt egyetemes czélképen folyton ott lebegjen nemzetegységünk erősbitésének s a magyarság terjesztésének magasztos feladata és a­mely­nek szétágazó működéseiben mindig ez a dicső feladat szabja meg, hogy hol, mit és mikép kell tennie, mit megakadályozni. Mert bármiféle földi jó, legyen az ne­héz küzdelem árán kinyert siker vagy csak elérhető ideál, jogszerű előny avagy képzelt jog, még maga a sza­badság is, akár az enyém, akár mindnyájunké, csak annyiban bírnak előttem értékkel, a­menyiben nemze­tem egységét,­­fajom hegemóniáját sz. István birodalmá­ban emelik. (Élénk tetszés.) A törvényjavaslatnak az a része, mely felsőházunkban a vallásfelekezeteket is képviseltetni akarja s ezáltal újabb táplálékot készül a törvényhozás terén is nyújtani annak a felekezeti partikulárizmusnak, mely nemzet­egységünk egyik legfájóbb sebjét képezi, mely mint egy krónikus láz, időszakonkint szünetelni látszik, hogy az­tán elementáris erővel törjön elő, mely századaink fo­lyamán annyiszor tett sok különben hasznos elmét a higgadt gondolkodásra fogékonytalanná és annyiszor hinté el magját a vezetésre szoruló tömegeknél, a bősz fanatizmusig, a halálos ellenségeskedésig határt nem is­merő torzsalkodásoknak, ez a része a javaslatnak bírt leginkább ingemet arra, hogy az ellen felszólaljak. (Halljuk.) Mindenütt sajnálatos jelenségnek tartom, ha az egyház a maga isteni jogkörét elhagyva, szerepet óhajt, vagy szerepet vinni kénytelen ott is, hova a vallásnak tulaj­­donkép semmi köze nincsen. A vallás eszköz maradjon a hit és az áhlitat, a politikáé kell hogy legyen az ész és az érdek. Ha országos ügyekbe, vagy ezen a törvény­­hozás komoly munkájába a szívet és kedélyt fogva tartó vallási vagy felekezeti szempont is közbej­eszik, ez már nemcsak a tárgyilagosságnak, de az elfogulatlan, és józan megfontolásnak is csak rovására történhetik. Bizonyos fájdalmas érzéssel konstatálom, hogy hazai közéletünkben a felekezetesség ma is még annyira prae­­ponderál, hogy alig fordulhat elő alkotmányos aktus, vagy politikai esemény, amelynek az ne képezné több­é­­kevésbé látható hátterét. Nem szükséges messze men­nem adatokért. Hiszen elég gyakran látjuk, hogy tudo­mányos intézeteinkben, akadémiában, orvosegyletbeli és nemhogy az országos képviselő, de még a községi bak­­terválasztásnál is e kérdéses jelölt protestáns vagy ka­­tholikus volta lényegesen befoly a pártok alakulására. (Úgy van ! Igaz !) Mondok azonban egy talán kicsinyes­nek látszó, hanem annál evidensebb példát. (Halljuk!) Kétszáz év óta folyik a vita nálunk afelett, könyvek, röp­­iratok írattak érte és ellene, hogy a keresztény szó az irodalomban kálvinista módra «ty»-vel, vagy csak egy­szerűen t-vel i­assék-e. És habár Eötvös József báró, az előbbi nézetet vallotta, mert úgy gondola, hogy nyel­vünk természete, mely a hostiát ostyának, Sebastiant Sebestyénnek ejti, így hozza magával, ebben a fontos, sok ezer tudóst és laikust foglalkoztató kérdésben, ma is csak ott vagyunk, hogy Trefort kultuszminiszter úr a félvilágért le nem írná ezt a szót, hogy: «keresztyén», mert attól fél, hogy koczkára tenné vele a kilátásban levő akadémiai elnökséget. (Derültség.) gondosan ke­rülgeti tehát s ha lehet, csak az első három betűjét írja ki. (Derültség.) Ez a parlikulaiizmlus, mely a jeleztem felekezeti, ver­sengésben találja forrását, nemcsak azért veszélyesebb a helyhatóságinál, mert az emberek összetartása termé­szettől fogva legszívósabb, legcsökönyösebb a hit alap­ján, nemcsak­ mert a nemzetiségeket a beolvadástól visszatartja és aspiraczióknak a nyilvánulásra kényelmes alakot kölcsönöz, hanem azért is, mert annyira ragadós, hogy maga a miniszterelnök úr is rabjává szegődött. (Halljuk!) Én legalább másban, mint ebben a körül­ményben, nem találom az okot, mely a miniszterelnök urat arra inspirálta, hogy a törvényhozó testületben a vallásfelekezeteket, mint olyanokat is természetes és jo­gosult tényezőknek tartsa. Én magam is protestáns va­gyok, és a miniszterelnök úr szavaival élve, — ha nem is oly büszke hangsúlyozással, mint legközelebb ö­t éve, szintén elmondhatom, hogy szemináriumban nem neve­lődtem ; egyházunk jogaira pedig vallási ügyekben va­­­gyok oly féltékeny, mint bárki más; de a jogegyenlősé­get nem abban keresem, hogy papjaink közül kettőt avagy hármat főrendi méltósággal járó politikai állásra emeljek, épen ellentétben vallásunk egyenlőségi alapel­vével, mely hierarchiai fokozatot nem ismer (Egy hang : Úgy van !) mert egyházi téren, jogban mint teherben minden embert egyenlőnek tekint. (Felkiáltások a szél­sőbalról : Úgy van ! Igaz !) De mindezeken felül van még két más tekintet is, melyek vezérelnek, midőn szuperintendenseink főrendi taggá tételét ellenzem. Az egyik a legfelsőbb jóváhagyás­sal szentesített zsinati határozatok azon intézkedése, mely papjainknak kivétel nélkül kötelességükké teszi, hogy állandóan parochiális községeikben tartózkodjanak. Már­pedig valakit, a­ki állandóan Debreczenben vagy Komá­romban lakni köteles, a Budapesten székelő főrendiház tagjává tenni nem lehet. A másik a kérdésnek szintén szem előtt tartandó anyagi oldala. Ha egy született, mágnást, a­ki legalább 3000 forintnyi adót nem fizet, sem eléggé független állásúnak sem eléggé konzervatív érzületűnek (és helye­sen, mert ez utóbbi vonás a jólléttel együtt szokott járni) nem tartjuk arra, hogy az arisztokratikus alapon szervezett főrendiházban meghagyjuk, miféle következetesség dik­tálja főrendiházba illőnek azt a szegény református papot, kinek nem hogy évi adója, de jövedelme sem tesz 3000 frtot. Előttem van ez érdemben Jókai igen t. képviselő­társamnak egy nyilatkozata, melyet illyefalvai hires be­szédében tett­ (Halljuk !) Akkép érvel abban Kassa vá­ros t. képviselője, hogy miért ne léphetnének fel, a közvélemény előtt, mint főrendi tagok kellő tekintél­lyel és a felsőházban kellő sul­lyal a mi anyagi gondokkal küzdő s talán kopottan is öltözködő superintendenseink hiszen ő Haynald érsekénél kopottabb kabátot még úri­emberen nem látott. (Derültség.) pedig ő róla csak senki sem fogja mondani, hogy úgy a főrendek közt, mint a közvéleményben általán elég tekintélye vagy súlya nincs. Hát annyira demokrata én magam is vagyok, hogy az emberi becs mérlegében, hol a hazafiságon kívül csak az ész, a műveltség és a jellem jöhetnek számításba, a vagyonnak mint pusztán ilyennek sem egy szemernyi súlyt sem valódi értéket ne tulajdonítsak? De korunknak két­ségtelen áramlata, a­mely elő­, struez madár módjára szemet hunyva kitérni nem lehet, hogy abban a de­mokratikus érzelem kiveszőben van. Ez állításom mel­lett kell-e ekklatánsabb példa annál, hogy a czimbórság ragálya már annyira terjedt, hogy e 1. háznak elnöki és háznagyi hivatalai bennünket, a nép képviselőit, valószí­nűleg tekintélyünk furcsán felfogott emelése czéljából levelezéseikben, a különben királyi tanácsosokat, kano­nokokat, vagy bárókat megillető nagyságos czimmel ke­gyesen felruházni jónak látják (Derültség.) Valóban a mi hazai középületünknek sokkal inkább megfelel Jókai J. képviselőtársam illyefalván tanúsított felfogásá­nál, ugyancsak neki a legutóbbi színdarabjába szőtt ama felkiáltása, hogy «gazdag ember, dicső ember, sze­gény ember, komisz ember» . (Elénk derültség) Valamint hogy ő benne a halhatatlan iró mindig jobban eltalálja, az igazságot, mint a nagyon is gyenge politikus. (E­énk derültség) Ám tudja azt mindenki, ki nemcsak szemé­vel, hanem az eszével is látni igyekszik, hogy a kopottan öltözködés a nagy tömeg szemében, a nnnő népszerű, ha tudva van, hogy az nem kénytelenségből, hanem ta­lán leereszkedési affektáczióból űizetik (és ezt egy bíbor­­nok érseknél az örökké nyakán viselt fél millió jövedel­met jelképező aranyláncz, azt hiszem, eléggé demon­strálja. (Derültség), hogy ugyanaz a kopottság, midőn az anyagi szorongás és anyagi függőség benyomásával jele­nik meg, a tömeg szemében lealacsonyító s tekintélyt a közvélemény előtt nem ád. (Egy hang a baloldalról: Úgy van!) Hát a javaslatnak azzal az intézkedésével, mely a zsidó rabbinusra vonatkozik, a kinek oldalán a méltó­­ságos főrendek csufságakép Kassa város­t. képviselője — bocsánat a triviálisnak látszó kifejezésért — még az orthodox rabbi fertelmes alakját ott szeretné látni, mit vél elérni a kormány ? Mert valóban nem tudom, h­a azt akarja-e ezzel, hogy hazánkban az­­­ antiszemitizmus terjedjen, vagy azt, hogy ne terjedjen. Ha az előbbire törekszik, úgy fáradozása felesleges, mert azt majd el­végezzük mi. (Elénk derültség.) Ha pedig csak a hajszál­gyökerek számát akarja szaporítani eg­gyel, a­mely gyö­kerekkel a zsidóság életfája hazai földünkhöz tapad, úgy nem veszi-e észre a miniszterelnök úr, kinek tá­vollétét sajnálom, hogy ezáltal csak elérkezni sietteti azt az időt, mikor átalánossá lesz a tudat, hogy a zsidó­sággal, mely a figyelmes szemlélőnek már­is egy nagy gazdasági és társadalmi összeesküvés képét tárja fel, hogy a magyar fajnak ezzel a zsidósággal, ha itt akar maradni e földön, együtt megélni nem lehet (Úgy van­ a bal és szélső baloldal különböző padjairól. Mozgás a jobboldalon), nem veszi-e észre, hogy az ilyen intézke­désekkel érlelődik leginkább népünkben az az elhatáro­zás, mely a zsidókérdés megoldását a zsidó népnek az ország területéről való kiűzetésében keresi? (Helyeslés a bal és szélső bal különböző padjairól. Nagy mozgás és zaj a jobboldalon.) Az elnök: Kénytelen vagyok a képviselő urat felszó­lítani, legyen figyelemmel arra, hogy minő hangon sza­bad Magyarország 600,000 polgáráról beszélni. (Élénk helyeslés jobbfelől.) Vadnay Andor: Az a mély tisztelet, a­mel­lyel az elnöki figyelmeztetés előtt meghajtom, nem gátolhat en­gem abban, hogy azt a meggyőződést, a­melynek alap­ján közel ezer szótöbbséggel lettem e ház tagjai közé beválasztva, a­meddig a theoria terén maradok, itt nyíl­tan ki ne fejezzem. (Helyeslés a bal- és szélsőbaloldal különböző padjain. Nyugtalanság a jobboldalon.) Az a moraj pedig, uraim, mely az önök soraiból ellenem előbb felzudult, engem az én meggyőződésemben sem meg nem tántorít, sem vissza nem riaszt. (Helyeslés a bal- és szélsőbal különböző padjain. Mozgás a jobboldalon.) Sőt ismerve a zsidó sajtónak, — a Pester Lloydtól egész a Llyxig, mely az arczképeket 50 írtért közli, önökre gyakorolt óriási befolyását. (Mozgás a jobboldalon. Úgy van a bal és szélsőbal különböző padjain) elveink üdvös volta felett akkor kellene épen gondolkodóba esnem, ha azok fejtegetését az önök részéről helyeslés kisérné. (He­lyeslés és tetszés a bal és szélsbbaloldal különböző pad­jain. Nyugtalanság a jobboldalon.) A­miket előbb mondtam, arra kötelességemnek gon­doltam figyelmeztetni a kormányt, mert én a zsidófaj kiűzetését csak végszükség esetére, ultima rationak tar­tom fenn . (Derültség a jobboldalon.) de arra az esetre határozottan fentartom. (Helyeslés a bal és szélsőbal kü­lönböző padjairól.) mert ha lehetett a mivelt világ leg­szabadabb államában, az Egyesült­ Államokban alig két évtized előtt, a mormon felekezet kiűzetését elrendelni és lehetett a legutóbbi időben a klimnai fajt onnan kitil­tani, (úgy van­­ a bal és szélsőbal különböző padjairól.) bizonyára lehet minálunk is, szintén csak önvédelmi szempontból, az ország területéről kiűzni azt a zsidósá­got, melyben a mormon felekezet erkölcsi hibái a klimnai faj kapzsi élelmességével egyesülnek. (Úgy van! Úgy van ! a bal és szélső baloldal különböző padjairól. Nagy zaj a jobb oldalon.) Tekintve a feliratkozott szónokok nagy számát röviden bevégzem­ beszédemet. (Halljuk­­ a bal és szélsőbal kü­lönböző padjairól.) A felsőházi tagok egy kis hányadának élethosszig való kinevezését, bár az ellen in principio kifogásom nem volna, a mi konkrét­ viszonyaink között azért nem pár­tolom, mert én is mindennél előbbvalónak tartom e tárgyban, hogy megóvassék főrendiházunk függetlenségi és magyar állami ama főjellege, melyre, hogy a minisz­teri pongyola körülírást idézzem «oly nagy súlyt kell fek­tetnünk.» Kétszeresen nagy súlyt nálunk t. ház, hol a parlament népképviseleti részében szennyes eszközök alkal­mazásával, minők a megvesztegetés, erőszak, papok és hivatalnokok terrorizálása. (Úgy van­ a bal- és szélsőbal különböző padjairól. Nagy nyugtalanság a jobboldalon,­ ily nagy és tartós uralmat tudott magának még Tisza Kálmán úr is szerezni. Az a Tisza Kálmán, ki soha érve­léseiben a kicsinyes feleselgetésen, alkotásaiban a kap­kodó foltozgatáson felül emelkedni nem tudott. (Igaz­ a bal- és szélsőbal különböző padjairól. Mozgás a jobb­oldalon,­ s ki az államférfii magaslattól ma is annyira áll, hogy ily nagy kérdésben,­­minő a jelenlegi, mely nagyfontosságu nemzeti intézményre, életbevágó országos érdekre vonatkozik, egy, a simplex pártérdeknél is sok­kal alantasabb felekezetesség által, hogy felekezeti irigy­séget ne mondjak, hagyja vezettetni magát. Nem fogadom el a törvényjavaslatot, hanem ajánlom Ónody Géza határozati javaslatát. (Élénk helyeslés és tetszés a bal- és szélsőbal különböző padjairól. Zaj a jobboldalon.) Vadnay Andor után Földváry Miklós szó­lalt fel. Nem tarthatja feladatának, hogy az egy vagy két ka­marai rendszer előnyei felett th­eoretikus fejtegetésekbe bocsátkozzék, de nem akar szólni főrendiházunk re­formálásának szükségességéről sem, mert ez utóbbira nézve véleménykülönbség nincs sem e házban, sem e házon kívü­l. A Herman Ottó határozati javaslatára meg­jegyzi, hogy midőn a mivelt államok majd mindegyike a két kamararendszert fogadta el, midőn ama államok is, melyek ettől eltértek, ezt forradalmi, rendkívüli időkben tették, mint Anglia Cromwell idejében. Francziaország 1791-ben, s a nyugalom helyreállta után ismét jónak látták visszatérni az elhagyott kettős kamarai rendszer­hez, s midőn ama államokban is, melyek jelenleg csak egy kamarával bírnak, komoly fontolgatás tárgyát képezi e tekintetben a rendszerváltoztatás, nem volna helyes, ha a többi államok tapasztalatait figyelmen kívül hagyva szakítva a történelmi fejlemén­nyel theoretikus el­vekért egy százados intézményünket feláldoznánk. A szónok észrevételeket tesz Vadnay Andor iménti beszédére. — Vadnay azt mondta, hogy ők terjesz­teni fogják továbbra is az antiszemitizmust. Meg van győződve a szónok, hogy e törekvésnek ellent fog állni a magyar nemzetnek a vallásfelekezetek és fajok iránt eddig is mindenkor tanúsított bölcs tü­relmessége. (He­lyeslés jobbfelől.) Ellent fog ennek állani, mert a ma­gyar nemzet meg van arról győződve, hogy valamint eddig századokon át, úgy jövőre is ez fogja a magyar elemet, mint domináló­ lentartani ez országban. Szalay Imre : Régi időben nem volt annyi zsidó ! (Halljuk!) Földváry Miklós a felsőház t­ervezésénél három szempontot tart figyelembe veendőnek. Az első az, hogy mint eddig évszázadokon át, úgy a jövőben is óvassék meg mindenkorra első kamaránk magyar nemzeti jel­lege. Másodszor, legyen ez független felfelé, de legyen független lefelé is — s harmadszor, szem elől ne té­­vesztessék a felsőháznak a népképviseleti alapon alakult s a haladás érdekeinek védelmére hivatott alsó házétól eltérő külön hivatása, melyet talán a mérséklés s szük­ség esetén a kiegyeztető szerep felemlitésével jellemez­het, s melyhez még az Irányi által felemlített hivatást is hozzáteheti, s mely az­ esetleges hibák, tévedések jóvá­tételében áll. És tr­mészetesen, ezek figyelembevétele mellett kívánja, h­,­­ a történelmi fejlemények se ha­gyassanak tekinteten kívül, mert a történelmi alap elha­­gyása mindenkor veszélyes kísérlet, főleg az, ha a múlt fejleménye a jelen követelményével, oly szépen össze­egyeztethető, mint a jelen esetben. E követelmények igen szerencsés érvényesülését látja a kormány által be­terjesztett törvényjavaslatban. Helyesli a kinevezési elvet, ellenben nem tartja czél­szerűnek a választási elv érvényesítését. A­mely bizonyos abban, hogy a korona által kinevezendő tagok közt egy sem lesz olyan, kinek jelenléte veszélyeztetné felsőhá­­zunk nemzeti jellegét, fájdalom, ép oly kevéssé lehet ebben bizonyos a választási rendszer mellett. A Szilágyi beszédére reflektálva azt mondja, hogy a magyar állam­eszmének netaláni megtámadások elleni megvédését el­várják a felsőháztól is, de nem egyedül ettől, elvárjuk a képviselőháztól is, elvárjuk — mert ez kötelesség, — a haza minden polgárától is. (Helyeslés jobbfelől.) Kijelenti a szónok, hogy egyáltalán nem táplál ked­vező véleményt a kormány által kinevezendő tagokról. Szerinte a kinevezés inkább megőrzi a felsőház konzer­­vatív jellegét is, mint a választás, a­mire a haladás ér­dekeinek képviseletére hivatott alsóházzal szemben, a mérséklés szempontjából szükség van. S nem inkább a kinevezés adhat-e kitünőbb tagokat, mint a választás, melynek eredménye mindig esélyektől, a választók sze­szélyétől függ. (Igaz ! Úgy van­­ jobbfelől.) Ha már a választás követeltetik, inkább tudná érteni, ha a válasz­tási jog az összes politikai jogosultakra bízatnék, akár közvetett, akár közvetlen választás útján. A szónok ezután polemizál Helfyvel, s azt fejtegeti, hogy a főispánok sohasem voltak a főrendiházban, sem a kormány képviselői, vagy szavazói, sem a megye kép­viselői, hanem saját méltóságuk, saját személyi joguk alapján ültek ott, mint a többi méltóságok viselői is. (ügy van a jobb felől.) Azt hiszi, midőn ily határozottan szót emel a megyék képviseltetése ellen, nem sérti a kegyeletet, melylyel e régi instituczió múltja annak alkotmányunk megőrzése s nemzeti fejlődésünkkel egybekapcsolt érdeme iránt mindnyájan viseltetünk. Ezt tenni nem is akarja. Megtanulta ismerni, s megismerve megszeretni a me­gyét is. De e kegyeletet nem viszi annyira, hogy is­mét a múltban elfoglalt, de mai alkotmányunk kere­tébe nem illő jogkörrel óhajtaná felruházva látni. Mint életerős önkormányzati helyhatóságot szeretné látni a mai megyét, mindazon reformoknak alávetni, melyek szükségesek arra, hogy mai feladatának ép oly úgy megfelelhessen, mint megfelelt a múltban, de a mely politikai feladatnak mai alakjában úgy mint hajdan már csak azért sem felelhetne meg, mert a megye sok tag­ját nem fűzi már a magyar államhoz az a kapocs, mely hajdan fűzte az a tudat, hogy ő membrum sacrae regni coronae. S az összetartozási érzet elveszte után nem egyes megyében foglalt helyet a magyar állameszme iránti idegenség. És e reformok közt szívesen üdvözölne egy oly irányú reformot is, melyet Szilágyi Dezső emlí­tett, t. i. a bizottság reformálását. Hivatkozás történt a sajtóban nem egyszer a közvéle­ményre ama sok kérvényre, mely e tárgyban a házhoz érkezett. (Halljuk! Halljuk!) Bár a közvélemény a 3 évenkénti országos képviselőválasztások alkalmával nyil­vánul, s eme nyilvánulás bír döntő befolyással a kor­mányzat­i törvényhozás irányára. (Úgy van­­ jobbfelől) elfogadná mégis, hogy a törvényhatóságok felterjesztései kifejezik a közakaratot, ha nem volna biztos tudomása arról, hogy mily kevés érdeklődés mellett hozták a me­gyék e határozataikat. (Úgy van­­ jobbfelöl.) Eötvös Jó­zsef b., egyike a legliberálisabb állam­férfiainknak, a század uralkodó eszméiről irt nagy politikai müvében e kérdésben a jelen törvényjavaslatéval hasonló álláspon­tot foglalt el. (Úgy van­­ jobbfelöl.) Erős meggyőződése a szónoknak, hogy ez alapokon egy életerős, magyar nemzeti jellegű, tekintélyes felsőház fog szerveztetni, mely az alkotmányos rend és szabadság hatalmas védője és biztosítéka leend. (Helyeslés jobbról) s e hitben, meggyőződésben a legnagyobb örömmel adja szavaza­tát a törvényjavaslatra. (Élénk helyeslés jobb felől.) A következő szónok, Apponyi Albert gr. beszéde így hangzik: A t. előadó ur, midőn a jelen törvényjavaslat feletti vitát megnyitó beszédét befejezte, annak végszavaiban utalt arra, hogy ama reformműnél, mel­lyel most fog­lalkozunk, történelmi jogok elvételéről és, a­mi azt még kényesebbé teszi, új jogok megalapításáról van szó. És ha már ez méltán egy bizonyos aggodalomra és félelemre kell, hogy indítson, midőn ezzel a nagy fontosságú mű­­vel foglalkozunk : van még egy más körülmény, mely az említett, sokakra kiterjeszkedő, de utóvégre mégis személyes momentumnál fontosabb. Évezredes alkotmá­nyunknak egy sok századok viharát kiáltott intézményé­ről van szó, melyről, az igaz, évek óta megért az álta­lam is osztott közmeggyőződés, hogy átalakításra, hogy reformra rászorul, de nem tehetek róla, abban a pilla­natban, midőn a törvényhozás álidomito kezei ahhoz tényleg hozzányúlnak, előttem áll egész alkotmányos fej­lődésünk tiszteletét gerjesztő története és, megvallom egész őszintén a ház előtt, a tárgynak nagysága, félelmes természete elfogulttá tesz, midőn ahhoz hozzászólni ké­szülök. Ámde, t. ház, a feladatot megkönnyíti az, hogy bizonyos átalános alapelvekre nézve egyénileg igen tisz­teletre méltó, de számra nézve csekély kivételekkel, e ház körében véleményeltérés nincsen. Megegyezünk mindnyájan abban, hogy egy radikális újjáalkotást nem óhajtunk, hogy a létezőből fenn akarjuk tartani azt, a­mi életképes és hozzátenni annyit, a­mennyit a fejlet­tebb időknek új szükséglete kíván. És helyesen így, mert meglehet, hogy a geometria és abstract építészeti tudomány szempontjából imponálóbb az a lak­­h­áz, melyet valaki elődei várának lerombolásával egé­szen új terv szerint magának felépít, de lakályosabbak, de a gyakorlati szükség, a családi élet kontinuitásának mindenestre megfelelőbbek amaz épületek, a­melyekkel találkozunk, európaszerte, hazánkban is, a­melyekhez minden generáczió hozzá­épít a maga szükséglete szerint annyit, a­mennyit keltett, a­nélkül, hogy a régiből azt, a­mi hasznavehető volt, lerombolta volna. (Helyes­lés balidős). Ha tehát tisztán gyakorlatias szempontok képezik az átalánosan elfogadott kiindulási pontot, akkor a vezér­fonalat arra nézve, hogy mi tehát az, a­miben a mostani főrendiház átalakításra szorul, semmi más kezünkbe nem adhatja, mint annak mérlegelése, annak alapos megfon­tolása, hogy egy felsőháznak az alkotmányos életben mi a rendeltetése, és mennyiben mutat fel a mostani fő­rendiház hiányokat e rendeltetés teljesítésére való ké­pességben , és mi az, a­minek hozzáadása által eme hiányokat kiigazíthatjuk, az új felsőházat természetszerű, alkotmányos rendeltet­sének betöltésére teljesen képessé tehetjük? Én egyátalában nem osztozom ama többek által, ha talán nem is annyira itt e teremben, mint inkább azon­kívül már kifejezett felfogásban, mely egy felső kamarát tulajdonképen csak azért hajlandó megtűrni, mert az már megvan és mert annak eltávolítása nagy nehézsé­gekbe ütköznék s mely abban mást nem lát, mint többé­­kevésbbé haszontalan czifraságot az állam épületén. Én azt hiszem, hogy egy felsőháznak igen lényeges és igen is szükséges funkcziója van az alkotmányos életben, és e funkczió már sokak által ieléztetett egy szóval, mely szót én teljesen kielégítőnek, sőt ha helyesen értelmez­­tetik, kimerítőnek is tartok annak megjelölésére, ez a szó pedig igy hangzik : korrektivum. (Helyeslés a bal­oldalon.) A politikai szabadságnak alaptétele az, hogy minden nemzetnek sorsa úgy egyes mozzanataiban mint egész alakulásában, magának a nemzetnek akarata által hatá­­roztassék meg. Ámde ez az akarat csak képviselet útján nyilvánulhat, és mint minden emberi institucziónak úgy a képviseleti rendszernek is meg­vannak a maga hiányos­ságai, beléje vannak fektetve az aberrácziók lehetőségé­nek számos csírái. Ezért kell a korrektívum. És e tekin­tetben nem találom kielégítőnek azt, ha egy felsőháznak missziója csak úgy jellemeztetik, hogy a túlságosan gyors haladásnak időnként­­ felmerülő rohamaival szemben fé­ket képezzen, ,hogy mérséklő, hogy moderáló befolyást gyakoroljon. Én a korrektívum fogalmát egész álalános­­ságban akarom alkalmazni mindama hibákra nézve, melyekbe egy nemzeti képviselet, nem misszióján­ak tel­jesítésében, de missziójáról olykor olykor megfeledkezve esik. (Élénk helyeslés a baloldalon.) És eme hibák épen úgy irányulhatnak az általa formailag képviselt nemzet­nek közszabadsága ellen, mint irányulhat annak egy gyülszóval úgynevezett konzervatív érdekei ellen, és a felsőháznak mindkét irányban korrektivumul kell szol­gálni. Megtörténhetik, hogy a hatalom a képviselet össze­­alkotására túlságos, a törvényekkel és a szabadságnak szellemével össze nem egyeztethető befolyást gyakorol; megtörténhetik ez, hogy a képviselet akarata, mely utó­végre is csak a többség uralmának és a párturalomnak alakjában jelenhetik meg, ha a párturalom átcsap kor­látain, pártabszolutizmussá, többségi önkénynyel lesz. (Igaz ! Úgy van­ a baloldalon. Ellenmondás jobbfelől.) és megtörténhetik utóvégre az, hogy a képviselet nem tükrözi vissza a nemzet akaratát azon értelemben, mely­ben minden öntudatosan cselekvő ember is a maga aka­ratát érvényesíti, hogy t. i. nemcsak pillanatnyi ösztönei szerint, hanem életterv szerint következetesen akar és cselekszik; megtörténhetik a nemzetek képviseleténél is, hogy a nemzeti fejlődés nagy méreteit, nagy vonalait, nagy tervrajzát elhagyva, mulékony felhevüléseknek en­ged tért. (Ügy van­ balfelöl.) Mind a hiányokkal és különböző aberrácziókkal szem­ben szükséges, hogy legyen egy korrektivum és e kor­ rektivum léte — mint az az angol felsőházban egy alka­lommal oly szépen kifejtetett — e korrektívum léte egy­általában nem képezheti a nemzeti akarat folytonos ér­vényesülésének akadályát. Mert miben nyilvánul annak működése? Abban, hogy a­mit a nemzeti képviselet többsége megállapít, az még egyszer nyilvános diskus­­­szió tárgyává tétessék, hogy még egyszer az érvek súlya, mellette és ellene minden irányb­an­ felhozassék. És ak­kor akármi legyen az illető felsőháznak egyes esetben adott szavazata, kétségtelen, hogy végeredményében megint a nemzet akarata fog dönteni a felett, hogy a két testület közül melyik képviselte hivebben az ő intenczióit, az ő felfogását. De ha ilyen lényeges a felsőház rendeltetése az alkotmányban, ha az nem­csak annak az összfogalomnak van hivatva szolgálni, mely a társadalom és az ország konzervatív érdekei­nek szava alatt foglaltatik, de esetleg a párturalom ki­folyásai által megtámadott közszabadságot megóvni és ha minden irányban korrektivumot van hivatva képezni, egy igen nehéz — a képviselőház összealkotása után ta­lán legfontosabb, leglényegesebb — feladat, e felső­háznak helyes, s feladatához mért összealkotása. (Úgy van­­ balfelől.­ Mert semminemű jogszabályt arra nézve nem lehet felállítani, hogy mikor gyakorolja a felsőház a képviselőház határozatával szemben azt a vétójogot, mel­lyel az alkotmány felruházta. Hogy a felsőház ezt helyesen gyakorolja, arra nézve a garancziát semmi más­ban, mint annak helyes összealkotásában kell keresni. (Élénk helyeslés balfelől.) Már most mik ama lényeges momentumok, a­melyek szükségesek, hogy egy testület, a­mely ilyen jogkörrel felruháztatott, azt üdvösen, helyesen gyakorolja? A leg­első kellék, a­mely erre szükséges, a­mely minden más kelléknek alapja: a függetlenség minden irányban. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Mert ha a felsőház hivatva van, a hatalomnak a képviselőház összeállítására gyakorolt túlságos befolyását és az ebből netalán eredő kárt oly­kor-olykor ellensúlyozni, függetlennek kell lennie a ha­talomtól és annak minden tényezőitől fölfelé. (Élénk he­lyeslés a baloldalon.) Ha másrészt hivatva van magának a képviseletnek körében támadható hibákat ellensúlyozni, függetlennek kell lenni lefelé is, nem szabad ugyanazon tényezők be­folyása alatt állania, melyek a képviseletre folytonos, hogy úgy mondjam, óránkint befolyást gyakorolnak. (He­lyeslés a baloldalon.) Másfelől a felsőháznak teljes biz­tosítékot kell nyújtani összeállításában egy univerzális nemzeties felfogásnak létezésére nézve, azaz annak nem szabad történnie, hogy a nemzeti képviselet többségé­nek akarata megakasztassék akár egyes érdekkörök, akár egyes osztályok, akár egyes bármily tiszteletet érdemlő más partikuláris tényezők akarata által, hanem annak a tényezőnek, mely ritka esetekben, ha eszélyesen jár el, de olykor-olykor mégis «megállj»-t mondhat annak, a­mit az idő szerinti nemzeti képviselet határozott, annak a tényezőnek magában kell foglalni a nemzetnek mind­ ama életerőit, a­melyek hivatva vannak azt vezérelni, a­melyek hivatva vannak arra, hogy a nemzetnek élő lel­­kiismeretét képezzék. (Élénk helyeslés a baloldalon.) És harmadszor: ennek a felsőháznak bírnia kell ele­gendő politikai súl­lyal arra, hogy ne csak a formai jog legyen megadva a törvényhozásban, a törvényhozás má­sik faktorával párhuzamos jogokat gyakorolni, hanem, hogy a nemzeti körülmény minden árnyalata megnyug­vással és tisztelettel is fogadja ennek eldöntéseit, még akkor is, midőn a népies áramlatokkal összeütközésbe ennek. (Tetszés a baloldalon.) Mind e három szempontból szükséges a mai főrendi­ház reformja. A mai főrendiház, mint felhoztam, az általam felemlített kellékek közül legnagyobb mértékben a függetlenséget bírja. De ezt sem kielégítő mértékben, mert felhozatott az, és a múlt évtized történetének nyo­mán hozatott fel, hogy az a hivatalos elem, mely abban helyet foglalt, elegendőnek mutatkozott arra, hogy a benne létező független szavazatoknak súlyát abszorbeálja, hogy domináló befolyást gyakoroljon. (Igaz ! Úgy van­­ baljelöl.) De ama mély tisztelet daczára, melylyel a fő­rendiháznak minden tényezője iránt viseltetem, ki kell mondanom, hogy összeállításában nem bírja a szüksé­ges mértékben annak biztosítékait, hogy összes tényke­déseiben nem osztályérdekek, nem partikuláris felfogások, h­anem egyedül a nemzeti egyetemnek érdekei vezérlik- és hogy ennek folytán egymagukban a felsőházi felada­tok teljesítésére szükséges súl­lyal ma már nem bírnak. Mert ha eltekintenek az egyháznak ott ülő képviselőitől, akik a törvényjavaslat szerint, igen helyesen, az ország­ban létező többi vallásfelekezetek képviselőivel együtt, ezentúl is az erkölcsi rendnek bizonyos nagy szempont­jait képviselik, melyeket én a törvényhozásban képvi­selve látni szeretek, (Helyeslés balfelől.) és melyek en­nek folytán működésükben egy bizonyára igen jogosult egyoldalúság felé hajlanak ; és ha eltekintek attól a hi­vatalos elemtől, mely a főispánoknak mindenki által helye élt kihagyása után a számna kevés zászlósurak­ból fog állani: a főrendiházban m­ás faktort, mint a születési arisztokrácziát nem látok. (Úgy van­­ bal­felöl.) Már pedig t, képviselőház, meglehet hogy tévedek, de­­amint én látom a világ fejlődését, amint én észlelem a szellemek mozgalmait, és ezeknek máris nyilvánuló eredményeit: a születési arisztokráczia bír ugyan elég társadalmi és erkölcsi sul­lyal arra, hogy a felsőházra ruházott feladatok teljesítésében részt vegyen, hogy ab­ból neki igen nagy rész jusson, de nem bír már többé a társadalomban azzal a hatalmi sul­lyal, hogy e fel­adatá­nak terhét egymagában képes legyen elviselni. (Élénk helyeslés a baloldalon.) És ennek folytán általá­nosan elismert szükségnek mutatkozik az, hogy megtar­tásával — habár bizonyos megszorított mértékben — a születési arisztokrácziának, mint az intézmény dereká­nak, ebbe az intézménybe új elemek hozassanak be. Hogyan akarja a t. kormány ezt a problémát megol­dani, amely probléma most már világosan előttem áll, s mely nem más, mint az: belehozni a felsőházba, a mai főrendiházba azt, amire szüksége van, hogy úgy a függetlenség tekintetében, mint az egyetemes nemzeties felfogás tekinteté­ben, mint pedig politikai tekintetben egy felsőház feladatának teljesen megfelelni képes le­gyen. (Úgy van, a baloldalon.­ A t. kormány ezt a problémát avval akarja megoldani, hogy körülbelül 150 (a számról ne disputáljunk, mert hisz utóvégre is egyre megy, hogy tízzel több lesz-e vagy kevesebb) hogy mondom körülbelül 150 életfogy­tiglan kinevezett tagot akar a főrendiházba bejuttatni. Ennyiből áll a czélba vett reformeszme egésze, mindig eltekintve az eddig ott be nem vett felekezetek képvisel­tetétől, a­mit én részemről helyeslek. Ez tehát a reform. Már most kérdem, hogy váljon azokból a tulajdon­ságokból, melyek a mostani főrendiházban arra nézve, hogy egy felsőház feladatát teljes sikerrel megoldhassa, elegendő mértékben nincsenek meg, mit fog ez a 150 életfogytiglan kinevezett, a felsőházba bevinni ? Be fogja-e vinni talán azt, hogy több biztosíték legyen arra nézve, hogy a nemzeti érdekek univerzalitása vétessék minden­kor tekintetbe, midőn egy reformjavaslat megvalósítá­sáról van szó? Ennek megvalósítását várjuk mi azoktól, kiknek felsőházi tagsága, törvényhozói joga a pillanatnyi pártérdek, a pillanatnyi hatalmi érdekek szülöttje? (Úgy van­­ a baloldalon.) Ezektől várjuk az univerzális nem­zeti érdekek képviseltetésének megerősítését a főrendi­házban? Vagy ezektől várjuk azt, hogy a tradíc­iónak leginkább a születési arisztokráczia által képviselt igé­nyei mellé, a fejlődő időknek megfelelő mozgó elemét is bevigyék? Ezektől várjuk azt, a­kik ma a felsőházba kineveztetve, életfogytiglan ott benn maradnak, tehát a mai pillanat fejlődési stádiumát képviselik, de a további

Next