Egyetértés, 1885. február (19. évfolyam, 32-58. szám)

1885-02-14 / 44. szám

1885 TrxF.TVKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 44. SZÁM. BUDAPEST, SZOMBAT, FEBRUÁR 14. SZERKESZTŐSÉG: I­VDAFEST, IV. HÍMZŐ-UTCZA 1. SS. KÉZIRATOKAT VISSZA NEM KÜLDÜNK. BÉRHENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI DM: Vidékre postán vagy helyben házhoz borúvá. Egy egész évre 10 frt­­ Egy negyedévre 5 frt Egy fél évre „ 10 frt | Egy hóra 1 frt 80 kr. Kft]földre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Eranezia-,Olasz-,Orosz-,Török-,Görög-, Spanyol­­országokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postai ezerződéshez tartoznak, negyedévre 9 fal 80 kr, Egy anám 6 krajomár.EGYETÉRTES KIADÓ­HIVATAL, BUDAPEST, IV. HIMZŐ-UTOZA 1. MM, HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE Való (ÖZLIXEnTZKZT fZITZSZ ) SIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön: tínbtn: Fő­ ü­gynökségünk: Stern Moritz túr óetéai irodája: 1. Wollzelle Nr. 22. Oppelik A., 1. Stubenbastei Nr. I. Stosae Rudolf, I. Seiluratüd­e Nr. I. Haasenstein és Vogler, I. VVaUSschgatae 10. Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. I. Dukee Miksa, I. Riem­ergasse Nr. 12. Sehalek Henrik, I. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, 1. Wollzeile Nr. 25. Vkuak­urstan aiU.t Deubo G. L. ée Társa. rétúbam R. Mosse. 40, r. Notre-Damid.­VM. Agence Havas­­ plan­da A Boának Apponyi beszéde. A zajos helyeslés, a tapsnak és éljenzésnek folyton megújuló viharos kitörése, mely gróf Apponyi Albert mai beszédét kisérte, se indo­kolatlan nem volt, se fölösleges.. E beszéd úgy alakjának szépsége, mint tartalmának gazdag­sága által teljesen megérdemelte a zajos elis­merést. S nagy szerencsének, jelentékeny po­litikai vívmánynak tartjuk, hogy az Apponyi által fejtegetett eszmék iránt most, a mikor egy hatalmára féltékeny s ahhoz görcsösen ragaszkodó kormányzat a­z év folyamán már oly rideggé, oly közönyössé, oly meghunyász­­kodóvá tette a közszellemet, mégis oly igaz és őszinte lelkesedés tud kitörni. Bizonyítja e tünemény, hogy a jövő iránt kétségbeesni nincs ok, s hogy még mostani nemzedékünk is bír elég képességgel nemcsak tűrni, nem­csak munkálkodni, hanem esetleg oly alkotá­sokba is sikeresek­ belekezdeni, melyekhez a komoly elszántságon kivül nemzeti lelkesedés is szükséges. Sok nagy kérdésben alkut nem tűrő meg­győződés választ el bennünket mind gróf Apponyitól, mind a párttól, mely körűlé cso­portosul s a politikai kibontakozás lehetővé tételét tőle várja. De ez egyetlen pillanatig se gátol bennünket abban, hogy Apponyi mai felszólalását ne helyeseljük s mai sikere iránt őszinte örömet ne érezzünk. S örömünk an­nál mélyebb, mert mai fejtegetéseivel a főbb eszmékben mi magunk is teljesen egyet­értünk. Apponyi a választás elve mellett tört lánd­­ját s a kormány kinevezési javaslatát ítélte el könyörületlenül. S az érvek, melyeket fel­hozott, viszonyaink közt alig támadhatók meg komolyan. De beszédének jelentősége még sem a puszta érvekben, nem is azok mesteri alkatá­ban, sőt még nem is azok felhasználásának magas szónoki modorában rejlik. Az érveket ismerjük már s maga a gondolatok megalko­tásának s a szónoklás művészetének varázsa nem lett volna elég a parlament mai zajos lelkesedését felkelteni. Hanem Apponyi gróf ma vallást tett egész meggyőződéséről, melylyel egész belpolitikai haladásunkat vezetni, irányozni, előmozdítani óhajtaná. Képet állított elénk, mely benne él legközelebbi teendőinkről. Nagy államférfim gondolatot fejtett ki, hogy miként kellene a közszellemet felüdíteni, hogy ez bölcs, jóté­kony, dicsőséges, nemzeti politikát teremt­hessen. Minden érve, minden gondolata, mely a törvényjavaslatra vonatkozott, csak mint e nagy államférfim gondolat járuléka tűnt a parlament elé s mint ilyen idézte elő az élje­nek viharos kitöréseit. Apponyi gróf a magyar birtokos középosz­tályra akarja alapítani belpolitikai alkotásai­nak épületét. De nem úgy, hogy ez osztály a korszerű demokrácziában elenyés­szék, fel­olvadjon, hanem úgy, hogy ezzel kibéküljön, ezzel karöltve járjon. A­mi e középosztályban van meg: a nemzeti hagyományoknak s azok fajfentartó s nemesitő határának ősi kincse, — m­i akarja ő egyenrangú baráti társul adni a korszerű demokráczia munkásságához, vagyonra, miveltségre, jóllétre törekvő hatal­mához. Ez gondolatának egyik alkateleme. A másik az, hogy a rendi előjogok, a szü­letett törvényhozói képességek, az öröklött kiváltságok önmagukban többé nem képesek azt a feladatot teljesíteni, melyet mint főrendi tábla hajdan teljesítettek s melyet a jövőben is teljesíteniük kellene. Velük a felsőház alka­tának intézményes keretében egyesülnie kell a középosztálynak is, a mint ez alkotmányos testületekként él és működik még a várme­gyékben s a mint ez épen azért innen ér­vényesíti magát választások utján a felső­házban. Ez gondolatának másik alkateleme. De itt nem áll meg, hanem meghatározza a czélt is, melyet a főrendiház megalkotásá­nál magunk elé ki kell tűznünk s előbb-utóbb el kell érnünk. S ez abban áll, hogy a főren­diház legyen teljesen független úgy felfelé, mint lefelé, továbbá legyen egyetemesen nem­zeti s végül bírjon elég erkölcsi hatalommal vagyis másként kimondva, legyen neki elég politikai tekintélye. E meghatározással egyet­értünk teljesen. De ha aztán valaki, mint gróf Apponyi ma kifejtő, ezt a magas politikai gondolatot akarja megvalósítani, az előtt Tisza Kálmán reformjavaslatának nagyon nyomorúságos­nak, nagyon kicsinyesnek vagy nagyon ártal­masnak kell feltűnni. Hol volna a főrendiház fölfelé irányuló függetlensége azzal a százötven életfogytig­lani főrendi taggal, a­kit a kormány saját kenyeres pajtásaiból fogna oda kinevezni? Hol volna a főrendiház tekintélye, erkölcsi súlya olyan általa kinevezett százötven tag mellett, kiket vagy azért nevez oda, mert őket már másutt nem használhatja, vagy a­kiket másutt is használ, de csak felhasznál aláren­delt fizetéses állásokban? S végül miként lehetne ily százötven tag­tól nemzeti politikát várni oly esetekben pél­dául, a­mikor az őket kinevező kormány épen nem akar vagy nem tud nemzeti politikát követni? Tisza Kálmán komor arczczal hallgatá végig a beszédet s érezé át a perczenként sú­lyosabbá váló érvek nyomasztó hatását. A­mit az építőmester s kőmiveslegényei napokon át épitgetének, azt egy goromba támadó sú­lyos kalapác­csal összetörte ma egy óra alatt. S Tisza Kálmán hiába törekedett a széttört darabokat összeszedni s azokat ismét össze­illeszteni. Ma egészen hiába. Az meglehet, sőt valószínű, hogy a kor­mánypárt a mai vereséget kiheveri s vagy összebeszél, vagy összeesküszik, hogy a csúffá tett törvényjavaslatot csak azért is megsza­vazza. így tett eddig s minden valószínűség szerint így tesz mostan is. De e munkájában csak a daczot fogja önmagán észlelni s nem az önérzetet s dicsekedhetik azzal, hogy több voksa van, de egyetlen szóval sem fogja mondani, hogy igazsága is van. teségekkel hagyta oda a csatatért, s Berber felé az út egészen szabad, így szólnak a leg­utóbbi tudósítások. Nincs benne kétség, hogy ez meg fogja legalább valamennyire nyug­tatni a közvéleményt Angliában, a­hol a Khar­tum eleste és Gordon pasának immár bizo­nyosra vehető halála nagyon erős lüktetésbe hozta a szenvedélyeket. Az az elkeseredés, az általános fejvesztettség és zűrzavar, mely a háborút viselő népeket el szokta fogni még akkor is, ha a csatamező mes­sze fekszik a haza határaitól, s melytől nem mentek Albion hidegvérű fiai sem, kissé csillapodni fog. Más kérdés, hogy mi ezekben a hírekben a való s mi a nagyítás. Győzelmi híreket min­dég bizonyos kétkedéssel szabad fogadni. Még a legjobb szándék mellett is érthető, ha egy-egy hadvezér túlbecsüli az előnyöket, me­lyeket serege elért, s meg lehet olykor annak is a jogosultsága, vagy legalább megmagya­rázható oka, ha azok jelentőségét szándéko­san is túlozva adja elő. Annyi bizonyos, hogy a győzelem sokba került az angoloknak, s az egész harcztéren nem épen irigylésre méltó pozícziókat foglalnak el. Earle tábornok, tisztjei néhány kitűnő tagjával együtt elve­szett, s Anglia ma már nem csak a nagy em­berbarátot, a humanizmus jeles apostolát, Gordon pasát gyászolja, hanem fiainak egy nem ugyan nagy, de kitűnő csapatát. Alig lehet elképzelni azokat a nehézsége­ket, melyekkel az angol csapatoknak ama vad vidéken meg kell küzdeniük. Néhány nap előtt a Stewart tábornok visszavonulását Xenofon tízezrének visszavonulásával tettük párhuzamba, de be kell látnunk, hogy azok a csapatok, melyek a Níluson fölfelé halad­nak, még sokkal nagyobb feladat teljesítésére vállalkoztak. Eddigelé ellenséges csapat, el­lenséges szándékkal nem is próbálta meg az előnyomulást. A­kik vállalkoztak is a Nílus alsóbb zuhatagain keresztülhatolni a felsőb­bekhez, többnyire kíváncsiságtól hajtott turis­ták, csak roppant erőfeszítések mellett s ólom­lábakon haladhattak előre felé. Kisebb csol­­nakok és dereglyék vontatásához roppant em­beri erőt kellett alkalmazniok. úgy utaztak át, hogy egész csapat benszü­lötteket vittek egy­­egy ember kedvéért. S utazásukban felhasz­nálhatták jó pénzért ez^et a benszülötteket. Ma ezek majdnem kivétel nélkül ellenségeik nekik. A­ki barátságot mutat, még veszedel­mesebb, a­mint az árulások példái bizonyít­ják. S ma utaznak ők is ellenséges szándék­kal, a benszülöttek által folyton háborgatva, folyton ostromolva, folyton támadtatva. Egész kis sereggel kell előre hatolniok, magukkal vive a hadiszereket és az egész felszerelést, oly helyeken, hol a magános ember is csak nagy erőfeszítéssel viheti legszükségesebb podgyászát. Mi lesz az expedíczió sikere, azt ma nagy kíváncsisággal és részvéttel nézi nemcsak Anglia, hanem Európa egész műveit közön­sége. A magok erejéből alig fognak megáll­hatni győzelmesen, még kevésbbé van reá remény, hogy el is érjék a czélt, a­melyre vállalkoztak. Számuk minden nap fogy, a ter­mészetfölötti erőlködések s az ellenséggel való folytonos csatározások következtében. S nagyon kétes, hogy még az esetben is, ha azonnal más csapatok küldettek segítségükre, nem-e fognak azok oly későn érkezni, mint a­hogy ők későn jöttek Gordon pasának fel­mentésére. Kivált az a rész, mely a Niluson iparkodik fölfelé, utjának még csak egy kicsi részét tette meg. Tíz nap előtt egy Nílus szi­geten, Isesin voltak még, de hogy idáig jut­hasson is utánuk a segítség, annak ugyan­azon nehézségekkel kell megküzdenie, a­me­lyeket ők kiáltottak. Sőt ma már más nyugtalanító hírek is ér­keznek a segédcsapatok felől, s most jön a köztudatra, hogy ezek egy részéről nem tudni semmit. Az angol kormány pedig, mely minden­nek okát képezi, ma is csak nagy nehézkes­séggel jár el az ügyben. Az ő egyiptomi poli­tikája szülte a bajokat, s döntött annyiakat a halálba. Az ő késedelmessége volt annak is okozója, hogy a méltán megsiratott Gordon elesett. S most késedelmeskedik újból, s mind e mai napig nem tette meg a diszpozícziókat, melyek reményt nyújthatnának arra, hogy Európa győzedelmeskedni fog a barbárok fölött. Budapest, febr. 13. Tisza Kálmán, mint halljuk, a holnapi ülésen akar válaszolni Apponyi grófnak. A szabadelvű párt zajos oszientáczióval készül fogadni e felszólalást, s ki van adva a rendelet, hogy mindenki teljes ereje szerint vegyen részt az éljenzésben és a tapsban. Ezzel akarják pótolni, a­mi hiányzik lelkesedésben. Valóban kiváncsiak vagyunk, miként fog kiütni ez a megrendelt farsangi komédia. Jellemző a kor­mánypártra is, a mai hangulatra is, hogy Tisza Kál­mán erre szorult. Kár, hogy a parlamentben nem lehet úgy tenni, mint a színházban, hogy a rossz darabot és a rossz komédiást a ciaqueurök tapsol­ják meg. A főrendiházban holnap tartandó általános költ­ségvetési vitában — mint halljuk — Zsvkovics volt horvát osztályfőnök is fel fog szólalni. Az angolok Szudánban. A Berber felé törekvő angol csapatok győ­zelmi híreket küldenek Európába. Az ellenség ki lett minden pozicziójából verve, nagy vész­ ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése febr. 13-án, I. Szerfölött érdekes ülése volt ma a háznak, de ezt az érdekességet kétségtelenül az Apponyi Al­bert gr. beszéde adta meg a mai ülésnek. A mo­numentális nagy beszéd óriási hatása olyan tüne­tekben nyilvánult, a­minőkre alig emlékezünk, s a ház tagjai e beszéd hatása alatt oszlottak szét, mert a miniszterelnök későbbi nyilatkozata egyáltalán nem volt alkalmas arra, hogy Apponyi beszédének hatását legcsekélyebb mértékben is ellensúlyozza, sőt azt mondhatnánk, hogy fokozta azt. Negyedik napja zajlott le a főrendiházi javaslat általános tár­gyalásának. A nagyfontosságú kérdés iránt még folyvást ébez az érdeklődés úgy a ház tagjai, mint a hallgató közönség körében. Délfelé valamennyi karzat megtelt, a főrendek és idegenek karzata zsú­folva volt, azon a főrendek, ezen az előkelő vi­lág hölgyei foglaltak helyet. A képviselők ele­inien ugyancsak gyéren voltak, de később feltűnő nagy számmal gyülekeztek össze. Elsőnek Vadnay Károly szólalt fel, ez alkalommal tartva szűzbeszé­­dét. Eszmegazdag beszéde, folyékony előadása ked­vező hatást tettek, különösen a kormánypártra, mely örömmel üdvözölte új tagjának sikeres fellé­pését. Vadnay a törvényjavaslat mellett foglalt ál­lást és védelmezte azt a különböző támadások­kal szemben. Utána Vadnay Andor, az anti­szemita párt tagja beszélt,, higgadt tárgyilagosággal fejtegetve a felekezeti partifeilarizm­ust, s kijelen­tette, hogy mint prole­táns nem óhajtja a szerény javadalmazású református papot bevinni a felső­házba. Majd a zsidó felekezetnek felsőházi képvi­­se­ltetéséről szólott, s a zsidókérdésben tett egy nyi­latkozatával figyelmeztető közbeszólásra provokálta az elnököt; egyébiránt pártolta Ónody határozati javaslatát. A következő szónok Földváry Miklós, a kormánypárt fiatal új tagja volt. Ügyes beszédben, élénken érvelt a kinevezési elv mellett, a választási elv ellen, s általában sikerrel küzdött meg az első parlamenti fellépés nehézségeivel. A jobboldal élén­ken helyeselte a fiatal szónok polemikus fejtegeté­seit. Most Apponyi Albert grófra került a szólás sora. A mérsékelt ellenzék vezére ma aratta legna­gyobb parlamenti sikerét; beszéde úgy szerkezet, mint a tartalom és előadás dolgában egyaránt fel­tűnően szép szónoki mű. A hét negyedórán át tartó beszéd folyama alatt, nemcsak hogy nem lazult meg a figyelem, hanem egyre fokozódott a hatás, mely végül a valóságos lelkesedésig növekedett. Folytonos emelkedés volt e beszédben, mely a leg­nagyobb gonddal volt megszerkesztve, s befejezésé­nél érte el legmagasabb pontját. Első része általá­nosságban foglalkozik a szőnyegen lévő kérdéssel, második része a kinevezési elv helytelenségét mu­tatja ki, a harmadik rész a választási elv mellett ér­vel, s végül a befejezés, melyben a szónoki pathosz tetőzik, a mostani főrendiháznak a választási elv alapján nyugvó újítás számára való meggyőzésére van szánva. A beszédnek, mint már említettük, rendkívüli, a szó teljes értelmében viharos hatása volt. A baloldalon egymást érte a zajos helyeslés, taps és éljenzés. Meglátszott a hatás a jobb oldalon is, de különösen a miniszterelnökön, a­ki izgatottan vetette jegyzeteit az előtte fekvő papírlapokra. Apponyi beszéde részben polemikus jellegű, s főkép Beksics Gusztáv és a miniszterelnök okoskodásait zúzta szét. Mikor beszédét bevégezte azzal, hogy pártolja a Szilágyi Dezső határozati javaslatát, a baloldalon valóságos viharos kitörései voltak a lel­kesedésnek. Perczekig tapsoltak és éljenezték Ap­­ponyit. Tisza Kálmán miniszterelnök felemelkedett, de nem tudott szóhoz jutni. Pillanatra meg-meg­­szűnt a zaj, de mihelyt a miniszterelnök szót emelt, újra fölriadt az éljenzés. Háromszor kezdte meg beszédét, miközben a baloldalról gúnyos közbekiáltások hangzottak fel, s ezeknek nyo­mán zajos derültség* támadt. E jeleneteknek kínos hatása meglátszott a miniszterelnökön, bár minden­képen igyekezett legyőzni ingerültségét. A jobboldal is egészen konsterválva volt, s csöndes megadásssal tűrte a helyzet gyötrelmeit. Végre a csönd némiké­­pen helyreállott, s a miniszterelnök folytathatta be­szédét, de még ezután is gyakran fölzúgott a kiáltás: «Éljen Apponyi!» A zavar, mely félig-meddig erőt vett a miniszterelnökön, észrevehető volt beszédén is, mel­lyel nem volt képes hatást csinálni. Egy ízben, mikor újra kitört az Apponyit éljenző bal­oldal lármája, a miniszterelnök is kifejezést adott Apponyi iránt való tiszteletének s hozzá­járult az éljenzéshez, mire az egész házban hosszantartó éljenzés zúgott fel. A jobboldalon Ti­sza Kálmánt, a baloldalon meg Apponyit éltették, s az egymásba olvadt éljenzések zaja elnyomta a szó­nok szavait. Az elnök is többször latba vetette te­kintélyét és csöndet kért, de nem bírt a háznak sa­játos módon fölpezsdült hangulatával. Végre a mi­niszter befejezte beszédét, s erre újból kitört a ház­ban az éljenzés, melynek zajából kivált az Apponyi és Tisza Kálmán neve. Az elnöknek a napirendre vonatkozó em­ucziáczióját alig hallgatták, s a ház izgatott hangulat mellett oszlott szét. Holnap foly­tatják a vitát, s egyúttal a kérvények nyolczadik sorjegyzékét is tárgyalják. I. Elnök: Péchy Tamás, jegyzők: Hoitsy Pál, Szath­­máry György, Nagy István. A kormány részéről jelen vannak: Tisza Kálmán mi­niszterelnök, Szapáry Gyula gr., Széchényi Pál gr., Ke­mény Gábor br., Pauler Tivadar, Bedekovich Kálmán. Az elnök: Bemutatja Győrmegye közönségének fel­iratát, melyben Zemplén megyének a törvényhatóságok­nak a felsőházban leendő képviseltetése iránti felterjesz­tését pártolja. A ház irodájába tétetik le. A Sámsonhá­­zai képviselőtestületnek kérvényét, melyben a parlag­­szöllőknek adó és dézsmaváltság kötelezettsége alóli fel­mentése iránt esedezik, Kiadatik a kérvényt bizottságnak. Lukács László a pénzügyi bizottság előadója : Be­mutatja a pénzügyi bizottság jelentését a kereskedelmi minisztérium részére Budapesten emelendő államépület­­ről sz­ló törvényjavaslat tárgyában. Az osztályok mellőzésével fog annak idején napirendre tűzetni. Következik a főrendiház szervezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalása. Az első szónok Vadnay Károly. Azon kezdi, hogy a szőnyegen lévő nagy fontosságú kérdésnek volt ideje megérni. A főrendiház százados in­tézménye ugyanis, mai elavult alakjában már abban a pillanatban leélte magát, melyben a pozsonyi utolsó diéta népképviseleti alapra fektette a rendi alkotmányt. De az akkori törvényhozók, a főrendi tábla átalakítását illetőleg, üdvösebbnek találták e nehéz kérdés elintézé­sét függőben hagyni, mint­sem megoldását elhamar­kodni. Tudták egyfelől, hogy közéletünknek nem kis időre lesz szüksége, míg a modern államélet sokoldalú­ságát felélni, és a magyar értelmiség köreiben megtenni ama sokféle szaktekintélyeket, melyekre egy új felsőim­­nak, a népképviseleti alkotmány és a felelős kormány­­forma keretében, szüksége van ; másfelől bíztak a főren­dek hazafiságában és bölcsességében, hogy miután pél­dás belátással és áldozatkészséggel mondtak le kiváltsá­gaikról s járultak a jobbágyság megszüntetéséhez: a régi formában is fognak tudni alkalmazkodni a változott idő, átalakított alkotmány és a jogegyenlőség követelé­seihez. (Élénk helyeslés jobb felől.) Nagyobb össze­ütközés az országgyűlés két háza között csupán egy év­vel ezelőtt tört ki, midőn a főrendiház csekély többsége egymásután két ízben utasította vissza a képviselőim egy olyan törvényjavaslatát, melynek megalkotásától a korszellem és jogegyenlőség elvei s a gyakorlati élet ér­dekei követelték. Csanády Sándor (közbeszól): Jól tette ! (Derültség.) Vadnay Károly: S ez volt eddigelé az egyedüli, káros tény, melyet az ódon alakjában meghagyott fő­rendiháznak felróhatnánk. Kétségkivüli, hogy az a törvényjavaslat nem felel meg doktrinairek eseményének, sem pedig ama gyökeres újí­tási elméletnek, mely csak nagyszabású alkotásokkal éri be s nagyon gyors haladást követel. De ez a szó, nagy­szabású alkotás bármely tetszősen hangozzék is, nem bit­ mindig megfelelő tartalmi sul­lyal. Párt nincs a házban, mely a történeti alappal szakí­tani kívánna s ekkép viszhang nélkül fog elmosódni Herman Ottónak ama javaslata, mely a felsőházat egy­­átalában nem tartja szükségesnek, még csak ellensúly­ként sem, minélfogva eltörlését kívánja. Noha ez elég radikális nézet, voltakép nincs és nem is lehet gyökere, mert hiányzik alóla a talaj, melyben gyökeret, verhetne. A nézetek abban nem igen térnek el, hogy a felsőház tagjai átalában mily elemekből álljanak, és hogy kivált az új elemeknek sokféle értelmi tekintél­lyel s a nemzeti érdekek iránti élénk érzékkel kell birniok. Arra van szük­ség, hogy hivatottak járuljanak tanácsukkal a törvény­­hozás munkáihoz. A miben leginkább eltérés van, a FLOYD AURORA. REGÉNY. Irta BRADDON M. E. 5 (Folytatás.) ELSŐ KÖTET. HI. Fejezet. Mi történt a­ gyémánt karpereczc­el. — Floyd Aurora, veres hajú és szeplős! ? A fiatal tiszt hangosan kaczagott a sületlen tréfán. — No várj Bulstrode, egy negyed óra múlva meg­látod. Bulstrode Talbot, a fentnevezett 11. sz. huszár­ezred kapitánya, rábeszéltette magát, hogy bajtár­sát Windsorból Beckenhambe kocsiztassa, felvegye az egyenruháját, és avval járuljon a feldenwoodi ünnepély emelésére. Harminczkét éves korában bő­ven élvezvén az élet minden gyönyörét és izgal­mait, ezekkel szemben fásult és fáradt volt, és nem­ sokat törődött avval, hova vitték barátjai és társai. Legidősbb fia volt egy kornwalli bárónak, kinek őse czim­ét egyenesen Jakab skót király kezé­ből kapta, még akkor, a midőn eme . czim divatba jött. Talán sehol a világon nem dagasztja a férfi keblét annyi büszkeség, mint Cornwallban, és a Bulstrode család még Cornwallban is a legbüsz­kébb volt. Talbot, mint nem méltatlan fia e csa­ládnak, gyermekkora óta a legbüszkébb halandó volt. Ezen büszkeség valt őrangyala szerencsés pályafutásában. A sima ösvényen, melyet a rang és gazdagság oly kellemessé tesznek, más ember talán elsiklott volna, de nem Bulstrode. Ezen vele szüle­tett büszkeségnek, mely nem volt közös a vagyon és állási gőggel, volt bizonyos lovagias, nemes oldala és Bulstrode Talbotot szerették oly parvenuk is, kiket alacsonyabb gondolkozásu férfi megvetett volna. Az élet köznapi dolgaiban alázatos, mint nő vagy gyermek, ha becsületről volt szó, felébredt benne a sárkány, mely az ifjúság arany álmai, a tisztaság, becsületesség és igazság mellett harczba szállt az ellenséggel. Harminczkét éves korá­ban még nőtlen volt, nem azért talán, mivel nem szeretett volna soha, de azért, mert eddig még nem találkozott oly mocsoktalan, tiszta lelkű nővel, kit érdemesített volna arra, hogy anyja legyen oly ne­mes törzsnek, és ringasson oly fiukat, melyek a Bulstrode név díszére válandnak. Ő az általa válasz­tandó nőben többet keresett, mint mindennapi erényeket; ő azon felséges és nagy tulajdonságokat óhajtotta, melyek a legritkábbak. Rettenthetlen igazságot, átható becsületérzést, olyant, mint az övé, igaz lelkű szándékot, önzetlenséget és egy lelket, mely érintetlen maradt az élet kicsinyes aljasságai­tól; mindezt kereste ő abban a lényben, kit sze­ret; és az első rezgésre , melyet valamely szép szempár szivében előidézett, rögtön vizs­gálódó és kritikus lett tulajdonosnőjével szem­ben és rögtön kereste a legcsekélyebb foltot, melyet esetleg tiszta szűzies ruháján találhatna. Egy koldusleányt is el­vett volna nőül, ha az elér­hette volna a felsorolt erények ezen elérhetetlen mérvét; de megvetette volna a királyi származású hölgyet is, ha ez csak vonalnyira is letér az erény útjáról. A nők féltek Bulstrodetól; a számító mamák szürke, hideg, fürkésző szemei elől háttérbe vonul­tak, az eladó lányok pirultak, remegtek, és apró cselszövéseikről, a bálterem kac­érkodásairól a fiatal tiszt nyugodt tekintete előtt megfeledkez­tek és félelmük annyira ment, hogy a szép lepkék végre kerülték és ellenszenvvel voltak iránta, így har­minczkét éves korában szabadon járt Belgraviában a hálók és vermek közt, mert általánosan elterjedt róla a közvélemény, hogy Bulstrode huszárkapitány nem házasulandó fiatal ember. Ezen vélemény talán az által megerős­ült, hogy e cornwalli legtávolabbról sem tartozott azon üres fejűek közé, kiknek a tiszte­ket béke idején jellemző egyetlen képzettsége abból áll, hogy szép haj­választékot tudnak csinálni, baj­szukat pederni és tajtékpipát szívni. Bulstrode Talbot szerette a tudományos kutatá­sokat; nem pipázott, nem ivott, se nem játszott. A Derbynél csak egyszer volt és ez egyszeri alkalom­mal is elment az állványról, a­mikor a nagy futás kezdetét véve s a sápadt arczok mind a végzetes sarok felé fordulva, a férfiak betegek lettek a rémü­let­ és gyötrelemtől és dühöngtek a bizonytalanság őrületében. Sohasem vadászott, daczára annak, úgy ülte a lovat, mint Mr. Smith Asshton. Tökéle­tes vivő lévén, kedvencz tanítványa volt a hires Angelonak, de dákó sohasem volt kezében és kár­tyát sem érintett gyermekkora óta, a midőn a bul­­strodi kastélyban whistet játszott szüleivel és az öreg plébánossal. Különös ellenszenve volt minden szerencse­­játék ellen. Szobáit nőies rendben tartotta. A szo­kásos szivarládák helyeit mathematikai műsze­rek foglalták el és a falakat Raphael hű máso­latai disziték a franczia rajzok és Ackermann-féle sport vízfestések helyett. Azok, kik beszéltek róla, úgy vélekedtek, hogy egy csepp katonavér sincs erei­ben, de én ismerek egy huszár ezredet, melyet egy emlékezetes és kétségbeejtő támadás alkalmával egy iszonyú orosz batteria-fal ellen ő vezényelt. Ott más dolgot mesélnek Bulstrode kapitányról. A krimi hadjárat után, a­honnan merev lábbal jött vissza, a 11. huszárezredbe tétette át magát. Miután a merev láb a táncz élvezetétől megfosztó­, tehát csak szívesség vagy azon közönbösség minden iránt, a­mi könnyen önzéstelenséggel cseréltetik fel, volt az indok, mely Bulstrode Talbotot a felden­woodi báli meghívás elfogadására bírta. A bankár vendégei nem tartoztak ahhoz a kör­höz, mely a kapitány ismeretségével dicsekedhetett, azért a házigazda rövid üdvözlése után visszahúzta magát egy ajtófülkébe és onnan nyugodtan szem­lélte a tánczolókat , nem maradt észrevétlenül, mert nem tartozott amaz emberek közé, kik a so­kaságban elvesznek. Magas, széles vállai, sá­padt barkótlan arcza, szabályos orra, fényes, hideg, szürke szemei, sűrű bajsza és fekete, á la Fiesco nyírott haja feltűnő ellentétet képeztek a vele jött sárga barkós fiatal tiszttel szemben. De még merev lába is, mely másokat talán elrutizott volna, emelte megjelenésének kiválóságát, és a mellén csillogó érdemrendek a nemrég véghez vitt hőstettekről ta­núskodtak. A vidám társaság , mely egy divatos keringő hangjai után mozgott, nem nagy élvezetet szerzett neki. Ezen keringőt ugyanazon zenekar által játszva, hallotta már máskor is; az arczok, melyek ugyan ismeretlenek voltak előtte, nem voltak újak: barna szépségek rózsaszínben, szőke szépségek kékben; magas, feltűnő szépségek selyemben, csipkékben, ékszerekkel és fényben; szerény szépségek fe­hér crépben, rózsabimbókkal. Ilyen crépe és illuzióhálók már mind ki voltak utánna vetve, de eddig még mindegyikből szerencsésen meg­menekült, kész lévén inkább arra, hogy a Bul­strode név a cornwalli nemesek történetéből el­tűnjék, mintsem hogy egy méltatlan fajzat által fényétől megfosztassék és egy bűnös nő miatt a tör­vényszék előtt a válóper sarában meghurczoltassék. Mialatt igy merev lábát botra támasztva állt, szemlélt és csodálkozott, vájjon van-e a földön va­lami, a­mi kártalanítja az embert az élet fáradal­maiért, feléje közeledett Maidon hadnagy, kinek karján egy fehér keztyüs kéz nyugodott könnyedén, és mellette egy tündér ballagott. Egy tündér­ fenségesen szép, fehér és bíborban, kápráztató a szemnek, megrészegítő fényes az ide­geknek. Bulstrode kapitány Indiában szolgálva, egyszer megizlelte a «bang» nevezetű szeszes italt, mely azt, ki ivott belőle, őrültté téve egy időre és most nem tudott megválni a képzelettől , hogy ezen nő szépségében rejlik az indus ital hatalma; kegyetlen, mámoros, veszedelmes és őrületes. Tiszttársa bemutatá őt ennek a csodálatos terem­tésnek, s igy tudá meg, hogy e földi leány neve Floyd Aurora, Feldenwood örökösnője. Bulstrode Talbot egy pillanat alatt magához tért. Ezen fenséges teremtés, ezen Cleopatra krinolinban, alacsony homlokkal, széles szájjal és olyan pisze orral bírt, mely távol állt a szépség színvonalától. Ő sem volt más, mint fehér muslinba öltözött csapda, mint a többi. Minthogy pedig ötven­ezer font sterling hozomán­nyal rendelkezett, nem szorult ugyan gazdag férjre, de szüksége volt névre és állásra és kétségkívül olvasta a Bulstrode családfáját Burke «A nemesség és gentry Angolországban« czimü munkájának magasztos lapjain. — A tinta szürke szemek újra hidegebbek lettek ennélfogva, mint valaha, a­mikor az örökösnő előtt meghajolt. Maidon észrevett egy széket azon oszlop mellett, mely körül Talbot támaszkodott, és oda vezette kí­­sérőnőjét. E pillanatban Mrs. Floyd a hadnagyhoz jött azon szándékkal, hogy egy tánczosnőhöz vigye, ki­lépteit többet gyakoroltatta a tánczos a láb­ujjhegyein, mint a bálterem padlózatán, így Aurora és Talbot egyedül maradtak. Bulstrode kapitány futó pillantást vetett a ban­kár leányára, tekintete azonban a sima, kékes fe­kete hajjal borított és bíbor-vörös bogyókkal koszo­­rúzott kecses fejen megakadt. Azt várta, hogy sze­rényen süsse le a szempilláit, mint azt hosszú pil­lákkal bíró fiatal hölgyek tenni szokták , de csa­lódott , mert Aurora mereven nézett maga elé, nem ugyan ő reá, sem a csillárokra, virágokra, vagy a tánczolókra, hanem a távol űrbe. E nő annyira fiatal, boldog, ünnepelt és szeretett volt, hogy nehéz lett volna eltalálni, ragyogó sze­meit mért borítja a szomorúság fátyola. Midőn a kapitány éppen arról tanakodott, mivel szólítsa meg a szép leányt, ez szemeit arczához emelve, oly kérdést intézett hozzá — a­mit még leány, ajkakról nem hallott. — Nem tudja a doncasteri mai futamnál Shunder­­bolt legyőzte-e Légert? (Folytatása következik.)

Next