Egyetértés, 1885. május (19. évfolyam, 119-148. szám)
1885-05-23 / 141. szám
1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 141. SZÁM. BUDAPEST, SZOMBAT, MÁJUS 23. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ KÉZIRATOKAT NEM KÜLDÜNK VISSZA. CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI Díj: Vidékre postán v. helyben házhoz hordva. Egy egész évre . . 20 frt . Egy negyedévre. . 5 frt Egy fél évre ... 10 frt | Egy hóra . . 1 frt 80 kr. Hüllőidre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-, Olasz-, Orosz- Török-, Görög-, Spanyolországokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a postaszerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy számára helyben 6 kr., vicéken T kr. KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ. HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön : Bécsien: Főügynökségüink : Stern Moritz hirdetési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppelik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Wallfischgasse 10. Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. 12. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, I. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr: 25. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. l'árisban: R. Mosse, 40, r. Notre-Dame-d.-Vici. Agence Havas (place de la Bourse). Äz ülésszak eredménye. Felsoroltuk ama nagyobb alkotásokat, melyeket törvények alakjában hozott létre ez országgyűlés első ülésszaka. Ez alkotásokra fennen hivatkozik a kormány és pártja és sajtója. De ezeknek sötét árnyoldaluk van. A költségvetési törvény s az ebben visszatükröződő pénzügyi politika óriási deficittel fenyeget. A főrendiház reformja oly erősekké tette politikában és társadalomban egyaránt az oligarkhikus és reakczionárius törekvéseket, aminők azok tán Mária Terézia korszaka óta nem voltak hazánkban. A nyugdijtörvény, a vízjogi törvény s a mindenféle folyamszabályozásokról szóló törvények oly messze kiterjeszték a kormány hatalmát s a kormányzati abszolutizmust, hogy ettől minden szabadságszerető s gondolkodni tudó embernek valósággal meg kell riadni. A szabadság igaz kultusza bálvány-imádássá fajult s a törvényhatóságok egymással versenyeznek abban, hogy melyik ünnepelje meg fényesebben a főispánt, az államtitkárt, a jubiláló minisztert, a hivatalos kötelességek buzgó vagy nem buzgó teljesítőit. A szabadelvűség elvesztette valódi értelmét. Osztályharcz és felekezeti súrlódás napirenden. Nemességnek és polgárságnak kasztszerű megkülönböztetése a társadalomban. Beszélünk agrárkérdésekről, paraszt osztályról, rendi érdekekről. S minden beszéd mögött eszme s minden eszme mögött törekvés rejtőzik, mely érezteti hatását a politikában. Honnan e sajnálatra méltó visszaesés ? Mi ennek valódi oka? Több oka van, de fő oka a politikai vezérletben keresendő. A kormány és annak feje saját kezébe szedett össze minden politikai hatalmat a törvényhozás és kormányzat egész mezején. S e hatalmat minden tárgyilagos elv nélkül pusztán a hatalom fentartására használja fel. Megalkuszik minden érdekkel, minden elvvel és minden törekvéssel. Az eszméknek nincs előtte becse. A vajúdó társadalmat engedi fejlődni, vonaglani, küzködni önmagától és önmagában s annak minden jelszavát siet elsajátítani, hogy ő maradjon meg legalább látszólag a vezetés élén. S meghamisít minden jelszót. A reakcziót elnevezi szabadelvüségnek s a szabadelvüséget csak czégül használja élelmességi czélokra. A politikai erkölcsök fogalmait teljességgel összezavarja. A hatalmi érdeket elkereszteli pártérdeknek s a pártérdeket közérdeknek. S azért a magánérdekek egész roppant serege élődik a pártérdek fonalán a közérdek rovására. A kormánypárt egykor és egy ideig szabadelvű volt. Most nem az. Lassanként és ügyes simasággal megalakultak a reakczió és ultramontanizmus táborai a társadalomban, a sajtóban és különösen a főrendiházban. E táboroknak megvolt a maguk törekvése. E törekvésekkel Tisza Kálmán sohase ütközött meg, hanem mindig kibékült. S a békekötést mindig a kormánypárttal szentesíttette. Ez örökös taktikából aztán furcsa politikai helyzet fejlődött ki. A szabadelvű kormány esetről-esetre csinált reakczionárius politikát s a reakczió esetről-esetre győzött szabadelvű forma alatt. A kormánypárton ma már az elvek közül senki sincs tisztában önmagával. Szabadelvű férfiak megszavaznak általuk utált dolgokat, hogy a szabadelvű kormányt védelmezzék, s reakczionárius férfiak védelmezik a szabadelvű kormányt, hogy a nekik kedves dolgok sikerre jussanak. A kormány pedig nem szabadelvű és nem is reakczionárius. Ő semmi elvű. De sikerei mégis vannak. Futólagos, alaki, külső sikerei ugyan, de az egyik napról másikra való elérhetéshez mégis czélszerűek. A költségvetési vitában sikerül elhitetnie a publikummal, hogy a deficzit csekély vagy semmi. A főrendiházi különben tartalmas és szép vitát, s annak minden erkölcsi hatását elöli egy kompromisszummal. A kiállítás fényes sikerét, mely kizárólag buzgó iparosainknak s a fővárosnak érdeme, elokkupálja magának azon a czimen, hogy a királyi udvar és a diplomácziai kar és Bécs városa hatósága leutazik Budapestre. És igy tovább. Folytonos álomban ringattatik a nemzet, mintha gazdag volna, mintha boldog volna, s mintha az álomból sohase lenne fölébredés. Lesz fölébredés bizonyára. De az elmúlt ülésszak ezt nem hozta meg. Budapest, május 22. Ma este több óráig tartó miniszteri tanácskozás volt. I ess utolsó ülés. A magyar nemzet törvényhozó testületének egyik kamarája, a régi történelmi főrendiház tegnap tartotta utolsó ülését. Az a főrendiház, a mely megkezdett alakulni Korvin Mátyásnak királylyá választásakor, folytatta alakulását a hatvani országgyűlésen s a tegnapig tartó alakját magára öltötte több mint kétszáz év előtt s meg is tartá mind maiglan: az a főrendiház nincs többé és nem lesz többé soha. Ketten búcsúztatták el tegnap. Az országbíró s a kalocsai bibornok-érsek. Egyiknek beszéde alakilag szebb, mint a másiké. S mindkettőé eléggé tartalmas. Hogy a két beszéd tartalmával egyetért-e a történelem s egyetértünk-e mi: ez más kérdés. Mindkét magas állású szónok híven ragaszkodott ahhoz a régi jelszóhoz: de mortuis aut bene aut nihil, — a holtakról vagy csak jót mondani, vagy hallgatni kell. Mindkét szónok csak dicséretest, csak elismerésre méltót, csak honfiérdemet látott a történelmi főrendiház sok százados múltjában. Ha mindkét szónok úgy látja a múltat, amint beszédében ecseteli, akkor mindkét szónok téved. De ha nem úgy látja is, ha múltnak sötét eszményeit készakarva hallgatja is el, tartózkodását tiszteletre méltó indokból lehet kimagyarázni. Ama helyen, hol a szónokok álltak, ama társaságban, hol szólottak s amaz állásban, melyet betöltenek , ők nem lehetnek hivatva, nekik nem áll kötelességükben a történelmi tudat szigorú igazságait leplezetlenül feltárni. De minket, de a komoly és tárgyilagos sajtót ily tekintetek nem vezérelhetik. Nekünk ki kell mondanunk az igazságot. S az igazság abból áll, hogy századok óta a magyar főrendiház egyetlen hatalmi erőszakot meg nem akadályozott, egyetlen nemzeti forradalomnak elejét nem vette s a korona és nemzet közti súlyos összeütközésekben s az Ausztria és Magyarország közti százados érdekharczban a nemzetnek és a magyarságnak sohasem volt elszánt bajtársa, ellenben a koronának és Ausztriának gyakran tevékeny szövetségese volt. Voltak főrangú családok, melyek életüket, vérüket, vagyonukat, fennállásukat hozták áldozatul a nemzeti ügynek. De a századok viharjai közt ezek nagy része kihalt, kiirtatott, száműzetett, vagy elszegényedett. Ezek közül csak kevés maradt meg a mi időnkre. S akik megmaradtak, azok őseinek nagy érdemei tették lehetővé, hogyA nemzet a maga egészében oly türelmes és ragaszkodó volt az összes főrendekhez — még akkor is, mikor ezek a habsburgi beolvasztási törekvések sikereit mozdították elő. Keserű igazságok ezek, de igazságok. Hosszú időn keresztül csak a nemzet nagylelkűsége tarta meg a történelmi főrendiház életét és tekintélyét. Örökségként maradt e főrendiház egyik nemzedékről a másikra s a nemzedékek respektálták benne azt, a mit respektálni szoktak az ősi bútordarabokban. A nemzet ily értelmű kegyelete és nagylelkűsége nélkül már 1790-ben s még inkább 1848-ban gyökeresen át kellett volna alakítani a főrendiházat. Azonban helyes húrt pendített meg az országbíró, midőn a méltóságos főrendek figyelmét a múltról a jövendőre irányozá. De talán túlságos gyöngédségnek hódolt, talán nem a gyakorlati szükségesség és czélszerűség elveit hangoztatá akkor, amikor a főrendiházból kimaradt főrangú családok helyzetét s jövőjét ecseteli. Azt mondá ugyanis, hogy a törvény megkülönböztetése se politikai, se társadalmi téren nem fog válaszfalat képezni az örökös törvényhozó főrangúak és a nem törvényhozó főrangúak között, hanem érzésben és érdekekben egyek maradnak minden fölény követelése nélkül egy részről s minden alárendeltség érzése nélkül más részről. Fölényről és alárendeltségről — mi is azt hiszszük — szó sem lehet. De csak az esetben, ha a főrendiházból kimaradott családok és családtagok megértik a kor intő szózatát s az uralkodás léha időtöltése helyett a polgári erények komoly gyakorlására szentelik magukat. Munkásság, iparkodás, vállalkozás, tudománynak, művészetnek, gazdaságnak növelése lesz és lehet a főrendiházból kimaradt mágnások igazi feladata. S ha ezt a feladatot teljesítik, bizonyára nem lesz okuk alárendeltségről panaszkodni. Nevük, születésük, vagyonuk már magában nagy előnyt biztosít társadalmunkban, s ha ezekhez a polgári erények komoly gyakorlása által a társadalom bizalmát és szeretetét szerzik meg, ők lesznek abban a helyzetben, hol — ha tetszik — fölényt gyakorolhatnak azok fölött, kik csupán háromezer forintos törvényhozók s nem egyebek. Isten mentsen attól, hogy a kimaradt főranguak érzésben és érdekekben egyeknek érezzék magukat a bent maradt főrendekkel. Fényes és dicső példa legyen előttük az angol arisztokráczia élete. Csak egy útja-módja van annak, miként lehet az arisztokráczia fényes, dicső, hatalmas és egyúttal, nemzeti és népszerű: azt az utat-módot az angol arisztokráczia jelölte ki. Ezt kell követni. Nincs szomorúbb lénye a modern társadalomnak, mint az öröklött nagy név — vagyon nélkül, mint az arisztokrata önérzet — befolyás és tekintély nélkül. Hogy a főrendiházból kimaradt főrangú családaink ily lényekké változzanak át, ennek lehetőségére csak kedvetlenül gondolhatunk. De nem is gondolunk. Jó ösztönük, nemes vérük, az időnek szükséges s a haladásnak meg nem törhető szelleme a helyes ut követésére vezérlendik őket. Ez a mi óhajtásunk. Ez az ő igazi érdekük. De a hazának is ez az érdeke. Hingo Viktor. Elérkezett végül az a halál, melyet jelentőségben el nem ér semmi más halandó létnek elmúlása. Minden égalj alatt, minden nemzetnek és minden nyelvnek területén, hol csak az emberi gondolatnak becsét ismerik, a mai napnak gyászos jelentése meg fogja rendíteni a lelkeket. Az Uraltól a Cordillerákig, az Indus mellékétől az Orinoko partjáig, Japánnak sárga bőrű lakosai és Szt-Domingo szerecsen fiai között, mindenütt megdobogtatja a sziveket az az érzés, hogy egy mindenüvé világító vezérfény tűnt el a láthatárról, egy valódi uralkodó hagyta el a földet. Mert abban a században, mely az emberi tevékenység minden ágában a szellemnek uralmát emelte érvényre, a szellemek birodalmában Hugo Viktor foglalta el a legmagasabb polczot. Ő volt korunknak igazi elismert pápája, a czivilizált emberiség benne tisztelte eszményeinek és hitének fölkent pontifex maximusát. Nagy írók és nagy gondolkozók sokáig fognak foglalkozni azzal, hogy kimentsék Hugo Viktor szellemi jelentőségét, egyenként és részletesen megállapítsák, mi volt ő mint költő az irodalomnak különböző ágaiban, mit jelentett mint politikus és a nyilvános élet férfia Francziaországnak örökös küzdelmeiben, mi volt hatása mint uj szellemi irányok megteremtőjének és új eszmék hirdetőjének irodalomban, művészetben, társadalmi életben. Ezen a helyen a halálhírnek mindent elnyomó súlya alatt csak az a kérdés tolul lelkünkbe, mi volt Hugo Victornak viszonya az összes emberiséghez, mi volt az ő hatása mindnyájunkra, kik a század szellemi életében részt veszünk ? És ez egy kérdésre nincsen kisebb feleletünk, mint hogy Hugo Viktor volt maga a tizenkilenczedik századnak élő és beszélő lelke! Mily óriási kimeríthetlen jelentőség van ezekben a szavakban ! Ez a tizenkilenczedik század, mely az emberiséget egészen elszakítani látszik régi alapjáról, mely a létnek minden vonatkozásában bámulatos forradalmakat teremtett és szemünk előtt átalakítja a földnek képét, mely egészen uj irányokat, beláthatlan czélokat tűzött ki az emberi szellem fejlődésének, ez a század ő benne találta meg ihletett ajkú prófétáját. Semmi óramű nem jelzi azt az időpontot, mikor az emberiség történelmében egy új korszak veszi kezdetét, de a gondviselés mindig egy-egy kiválasztott szellemben megteremti az ékesszóló harangot, mely az idők jeleit mindnyájunk számára hallhatóvá teszi. Igen, Hugónak költészete lett századunk egész haladásának harangszava, és mindaz, mi korunk mélyében forr, küzd, átalakul és tör ismeretlen jövő felé, mindaz, mi napjaink örömét és bánatát képezi, ennek a harangnak tiszta, mély, csodás varázsu kondulásában vált előttünk teljesen érthetővé és rezegtette meg szivünk legbensőbb hátait. A nagy szellemnek épen az volt fönséges hivatása, hogy az általános khaosz benne tiszta világgá vált, a hangok zűrzavara csengő harmóniákká szűrődött le. A mi korunk, melyet mi mindnyájan végtelen ellentétek korának vallunk, mely csupa kétellyel, meghasonlással, pesszimizmussal tölt be bennünket, az ő lelkében az örök erők sphorai zenéjét csendítette meg. Amaz uj nemzedék között, melyből minden régi hit és hagyomány kiveszett, ő megtalálta az uj hitet, melyet épen ennek a nemzedéknek törekvéseiből és küzdelmeiből merített. A mi nyomó tóprózai világunkban, melyből, úgy mondják, a képzelet ereje kiveszett és a költészetnek minden hatalma eltűnt, ő megmutatta a csodásnak és a földfelettinek nyomát, a mi röghöz ragadt törekvéseink fölött is fölfedezte az örökké fénylő csillagokat és a mérhetlen kék eget. Aki ezt a hivatást töltötte be századunkban, Hugo Viktor szelleme megérdemli, hogy mint a világnak közös uralkodója előtt, hajoljunk előtte. Nincsen fejedelem, államférfiú, hadvezér, tudós, kinek jelentőségét és tekintélyét melléje állíthassuk. A gyász érette nem ismerhet területi és nyelvi határokat. A kinek szava megdobogtatta mindnyájunk szivét, mindnyájunkat hittel és lelkesedéssel töltött el, annak örök elnémulása mindnyájunkban kell hogy felkeltse az elhagyatott árvaság érzését. Paris és Francziaország követelik az első helyet Hugo Viktor ravatalánál; ők benne a hazának legnagyobb fiát is siratják és keservek csak annál nagyobb, hogy az egész emberiség előtt ő képezte legfőbb büszkeségüket. De Hugo Viktor élete mindnyájunk szabadságának és megváltásának volt szentelve, lelkének öröke és szellemi hagyománya minden szabad és felvilágosult nemzetnek enyészhetlen része. És mentül közelebb jövünk ahhoz az ideálhoz, melyet szünetlenül hirdetett, a népek általános szövetségéhez: minden uj kapocs, melyet akár a szivek érzelme, akár az érdekek számítása fog megteremteni, mind Hugo Viktor nevével lesz megszentelve, tanítása és kijelentése hosszú későbbi századokon keresztül mindig nőni fog erőben és terjedelemben, szentebb igévé válik minden új nemzedék előtt. VIDÉK: * Horváth Boldizsár levele. Horváth Boldizsárt a képviselőházban április 20-ikán a főrendiház rendezése tárgyában tartott nagyszabású beszéde alkalmából Szombathely városának, mint egykori választókerületének polgárai közül mintegy kétszázan üdvözlő irattal tisztelték meg, amelyre Horváth Boldizsár a következő levélben válaszolt: Nagyon tisztelt Zámhony úr ! Hálás köszönetet mondok önnek és társainak ama nagybecsű emlékiratért, amelyet április 20-án a felsőház rendezése tárgyában tartott országgyűlési beszédemre vonatkozólag hozzám beküldeni méltóztattak. Éveken át kénytelen voltam távol maradni a politikai téren az aktív szerepléstől, de azért folytonosan éber figyelemmel kísértem a közéletet, és mély hazafiúi aggodalom tölté el keblemet, látva, hogy szellemi fejlődésünk mindinkább eltér ama nemes iránytól, amelyet az 1848-ki törvényhozás a későbbi nemzedékek számára kijelölt. Kutatva a hanyatlás okait, ama meggyőződésre jutottam, hogy a baj fő forrása magában a nemzetben rejlik. Közjogunk belügyeink rendezésére nézve teljesen önállóvá tette a nemzetet, és a parlamenti kormányforma leghatalmasabb biztosíték arra, hogy a nemzet saját akaratát érvényesíthesse. Ha tehát mindemellett a törvényhozás alkotásai nem felelnek meg az 1848-diki törvényhozás szellemének, ez oda mutat, hogy vagy maga a nemzet tért el ama nagy törvényhozás hagyományaitól, vagy pedig hogy a maga irányadó befolyását a törvényhozásra és a közéletre nem használta fel úgy, hogy hű kifejezést nyerjen a nemzet akarata. HUGO VIKTOR: 1802-1885. Egy lángoszlop aludt ki, kit örömest fogadtak ve■zérókul a jó szivüek és fennkölt leiknek, hogy veszetné őket az eszmény világa felé. Egy világitó torony borult az örök éjszakába, mely több mint egy félszázadon keresztül jelzé, merre van a legszebb kikötő, a mely felé az emberiség hajójának evezni rendeltetése. Senki e században nemesebben nem érzett, magasztosabban nem gondolkozott, mint az a nagy szellem, melynek elhunytáról értesülünk. És senki a legnemesebb érzelmeket, melyek emberi keblet dagaszthatnak, senki a legmagasztosabb gondolatokat, melyeknek emberi agyban megfogamzani lehet, szebben, hatalmasabban kifejezésre juttatni nem tudta, mint az a férfiú, akit a legnagyobbak is mesterekül fogadtak el s akiről írva van, hogy a XIX. századnak legnagyobb költője volt. Hugo Viktor meghalt, így szól a távirat. Igaznak kell lenni. Baljóslatú értesülések, melyeket az aggkor oly nagyon hihetőkké tett, napokkal előre elkészítettek rá. Mégsem lehet igaz. Vannak lények, akiken nem foghat a halál. A halhatatlanságnak vannak eljegyezve s élnek addig, amíg az emberiség. Vannak emberek, akik nem halhatnak meg soha. És ebben nincsen semmi képtelenség. Lehet csillag a firmamentumon olyan távol tőlünk, hogy míg első fénye a mi földünkre ér, évezredek múlnak el. Lehet, hogy mikor az a fény földünket érinté, maga a csillag abban a pillanatban robban széjjel a nagy világűrben. De mi azért látjuk azután is. Fénye megmaradt s a mi szemünknek létezni fog ezredévekig még, noha a valóságban nincs már sehol. Ilyen csillaghoz hasonlók a Hugo Viktor fajta szellemek. Porhüvelyük összeomolhatik, de ők megmaradnak, velünk élnek tovább és lelkök messze ■ világa, ragyogó bizonyságául annak, hogy az emberi lélek az örök Istennel rokon, része neki. De ki kell békülnünk azzal a gondolattal, hogy e messze időkre világítani hivatott lélek több fényt ezután nem fog emanálni magától. Elég volt. Nagyon elég. Annyi, hogy az emberiség megdicsőül tőle . . . Ki volt Hugo Viktor? Egy katonatiszt fia, aki a hadi pályán tábornokságig vitte s grófi rangot szerzett a császárság alatt. Anyja, Trébrucher Zsófia, egy nantesi royalista kitűnőségnek volt leánya. A császári érzelmű apa és a királyi érzelmű anya házasságából született a század legnagyobb, legtisztább republikánus érzelmű polgára, Hugo Viktor, Besanconban 1802-ben, február 26-án. Korán kifejlett szellemi tehetségű fiú volt, kit katona atyja magával hordott viszontagságteljes utjain Olaszországba és Spanyolországba, s tiz éves korában, hogy ő belőle is katona váljék, a párisi póktechnikai iskolába íratott be. A kisfiú rendkívüli fogékonyságot mutatott mathematikai tudományok iránt, de még határozottabban nyilatkozott benne már ekkor is a költői tehetség. Már 15 éves korában pályázni mert az akadémia jutalmára, egy tankölteménynyel, melynek czime volt «Les avantages de l’étude» s mely a legjobb pályamunkának lön elismerve. Toulouseban a «feux florauxban» három költeményével, — «Vierges des Verdun», «Rétablissement de la statue de Henri IV» és «Moise sur Nil» czimüvel 1819-től 1821-ig háromszor nyerte el a pálya jutalmát egymás után s írni kezdő «Ódáit és balladáit», melyek 1822—26 közt két kötetben megjelenve, rendkívüli feltűnést keltettek. Külszerkezetükben e költemények még sokban emlékeztetnek a régi formákra, de a nyelv lendületes hangja, az alkalmazott képek kezelése már sejteni merészsége és a vers szokatlan engedik a poézis terén a jövendő forradalmárt. XVIII. Lajos király jeles főtisztje fiát 1500, majd 3000 frank évi járadékkal látván el, ez nőül vette Foucher Adélt s 1823-ban kiadta «Han d’Island», 1826-ban «Bug Jargal» czimű regényét, melyekben már határozottan szakít a klasszikus iránnyal, noha ezúttal még csak abban, hogy előszeretettel foglalkozik azzal, ami borzalmas, torzalaku és rendkívüli. De már ezzel is megadta az első lökést és irányt a romantikus nagy mozgalomnak, melynek a következő 20 év alatt legelőkelőbb képviselőjévé, vezérévé vált. A költői alkotások ezentúl sűrűn követték egymást az ő tollából. 1827-ben megjelent «Cromwell» czimü tragoediája, mely egy élvezetes színpadi est iránt táplálni szokott igényeket messze túlhaladta s melynek előszavában a költő egyúttal kifejti aesthetikai, bölcsészeti hitvallását. 1828 ban megjelentek «Orientales» czim alatt költeményei, melyek a görög szabadságharczot dicsőítik s ragyogó színekben festik a kelet varázsát. Erre Scott Walter nyomán «Amy Robzart» czimmel egy szomorú játékot irt Ancelot-val társaságban, de bizar fiaskót csinált, nem úgy, mint az 1829-ben megjelent «Marion de Lorme», melyben a szerelem dicsőit és tisztit meg egy courtisanet, vagy épen az 1830-ban előadott «Hernani», mely nyilt összeütközésre szolgáltatott alkalmat a klasszikui és a romantikái irodalmi irány között. E mű a tulajdonképi prototypje a Hugo-féle drámának,’ melyben visszatükröztetve találjuk előnyeit és fogyatkozásait, valamennyi különös sajátságaival, melyek némelyike fölött meg is ütközünk, de melyek daczára kiki elismeri, hogy minden szépészeti, történeti és lélektani szempontból emelhető kifogások fölött diadalt ül a nyelv mindent magával ragadó lendülete s a bizarr hatást ellensúlyozza a kiválólag nemes forma. Különböző sikert arattak a következő évben megjelent drámák, mint 1832-ben a «Le roi s’amuse,» melyet az első előadás után betiltottak; «Marie Tudor» és 1833-ban «Lucréce Borgia» ; 1835-ben «Angelo,» 1838-ban «Ruy Blas» és 1843-ban a «Les Bourgraves» czimü trilógia, mely utóbbival a költő oly érzékeny kudarczot vallott, hogy hosszú ideig feléje sem nézett a színpadnak. Általában nagy és tartós sikereket a színpadon nem akkor aratott, midőn még az ó és az uj iskola közti harcz javában folyt, hanem sokkal később, nevezetesen 1867-ben és a harmadik alatt, amikor újra előadták «Hernanit» köztársaság és «Ruy Blast», e két tragédiát, melyet a francziák Hugó színművei között joggal legtöbbre becsülnek. Az ekkor elért siker valóban páratlannak volt mondható s a változékony Páris hetekig alig beszélt más egyébről. Ugyanez időszakban jelent meg a «Notre Dame de Paris» czimü regény, mely minden borzalmas daczára mesteri művelődéstörténeti rajzát adja a középkori Parisnak, ugy hogy ahhoz foghatót nem mutat föl a franczia irodalom. «Le dernier jour d’un condamné» megragadó philippika a halálbüntetés ellen, melyhez hasonló irányzattal csatlakozik a «Claude Queux». A «Feuilles d'automne» czimü költeményes kötetben már meglehetős hangosan pendül meg a politikai, sőt épen forradalmi húr. 1841-ben Hugo Victor tagjává választatott a franczia akadémiának, s Lajos Fülöp 1845-ben Francziaország pairjének nevezte ki. A restauráczió korának szűkkeblű, retrogard eszmeirányzatától akkor kezdett Hugo Victor a modern liberalizmus felé fordulni s bonapartista jön, aki a nagy császárban nem csupán a hírneves hadvezért, hanem a modern eszmék megtestesítésének hivatott providencziális férfiát is tisztelé, ki az ő győzedelmes sassai szárnyán végig vitte Európán a franczia forradalom nagy vívmányait. Mint az 1848-ki alkotmányos nemzetgyűlés tagja azonban mégis a jobboldalon foglalt kezdetben helyet s a «rend» pártjához tartozott, mig végre egy határozott lépéssel átment a szélső baloldalra, ahol hatalmas beszédekben menydörgött minden reakczió ellen. Az 1851. deczember 2-ki államcsíny után egyike volt a legelső sorban proskribáltaknak s ekkor családjával Jersey szigetére vonult, majd Guerneseybe s innen tette közzé «Napoleon le petit» czimü lesújtó pamphletjét s egy Juvenal kérlelhetetlen tollával írott «Les chatiments» czimü költeményeit, melyek a szigorú császári parancs daczára is számtalan példányban terjedtek el Francziaországban s megalapiták a költő példátlan népszerűségét. A száműzetésben Hugo Viktor lyrája bölcsészeti és pedig határozottan pantheisztikus irányt vett, melynek «Les contemplations,» «Chansons des rues et des bois,» «La légende des siécles» czimü merész, fantasztikus költeményeiben adott kifejezést. A császársággal nem békült ki soha és csak ennek összeomlása után tért vissza hazájába, két ágyúüteggel ajándékozva meg az ostromolt Páris városát. 1871-ben a bordeauxi nemzetgyűlés tagja lett, ahol tiltakozott a békekötés ellen s nemsokára le is tette mandátumát. 1876-ban Páris a szenátusba választá. Visszatérte után irt művei mind amellett tanúskodnak, hogy Hugo Viktor a francziák legnagyobb, leguniverzálisabb költője. Ami legnagyobb kortársainak is fölébe emeli, az a költőknél oly ritka előny: a hatalmas erő. Olyan a költészetben, mint Michel Angelo a képzőművészetben. Nagyszerű a természeti nagy jelenségek leírásában, a nyelv kezelésében, melynek ő megnfjitója volt, s a franczia versszerkezetben, melyet számtalan modulaczióval gazdagított. Mindenesetre a legrendkivülibb jelenségek egyike, a kiket a világirodalom fölmutat, s ha Francziaország gyászát elvesztése fölött enyhítheti valami, legföljebb az a tudat, hogy a veszteség nem az övé csupán, hanem az egész miveit, szabad gondolkozása s az ideál felé törekvő emberiségé.