Egyetértés, 1885. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1885-05-23 / 141. szám

1885 TIZENKILENCZEDIK ÉVFOLYAM. 141. SZÁM. BUDAPEST, SZOMBAT, MÁJUS 23. SZERKESZTŐSÉG: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ KÉZIRATOKAT NEM KÜLDÜNK VISSZA. CSAK BÉRMENTES LEVELEKET FOGADUNK EL. ELŐFIZETÉSI Díj: Vidékre postán v. helyben házhoz hordva. Egy egész évre . . 20 frt . Egy negyedévre. . 5 frt Egy fél évre ... 10 frt | Egy hóra . . 1 frt 80 kr. Hüllőidre: 3 hóra Németországba 8 frt 30 kr. Franczia-, Olasz-, Orosz- Török-, Görög-, Spanyol­­országokba, Svájcz-, Románia és Szerbiába, valamint amaz országokba, melyek a posta­szerződéshez tartoznak, negyedévre 9 frt 20 kr. Egy szám­ára helyben 6 kr., vic­éken T­ kr. KIADÓ­HIVATAL: BUDAPEST, IV., KECSKEMÉTI UTCZA 6. SZ. HIRDETÉSEKET ÉS NYILTTÉRBE VALÓ KÖZLEMÉNYEKET FELVESZ A KIADÓHIVATAL. Hirdetéseket felvesz a külföldön : Bécsien: Főügynökségüink : Stern Moritz hir­detési irodája, I. Wollzeile Nr. 22. Oppelik A., I. Stubenbastei Nr. 2. Mosse Rudolf, I. Seilerstätte Nr. 2. Haasenstein és Vogler, I. Wallfischgasse 10. Daube G. L. és Társa, I. Wollzeile Nr. 12. Dukes Miksa, I. Riemergasse Nr. 12. Schalek Henrik, I. Wollzeile Nr. 14. Herndl Alajos, I. Wollzeile Nr: 25. Frankfurtban a/M.: Daube G. L. és Társa. l'árisban: R. Mosse, 40, r. Notre-Dame-d.-Vici. Agence Havas (place de la Bourse). Äz ülésszak eredménye. Felsoroltuk ama nagyobb alkotásokat, me­lyeket törvények alakjában hozott létre ez országgyűlés első ülésszaka. Ez alkotásokra fennen hivatkozik a kormány és pártja és sajtója. De ezeknek sötét árnyoldaluk van. A költségvetési törvény s az ebben vis­­­szatükröződő pénzügyi politika óriási defi­­c­ittel fenyeget. A főrendiház reformja oly erősekké tette politikában és társadalomban egyaránt az oligarkhikus és reakczionárius törekvéseket, a­minők azok tán Mária Terézia korszaka óta nem voltak hazánkban. A nyugdij­törvény, a vízjogi törvény s a­­ mindenféle folyamszabályozásokról szóló tör­vények oly messze kiterjeszték a kormány hatalmát s a kormányzati abszolutizmust, hogy ettől minden szabadságszerető s gon­dolkodni tudó embernek valósággal meg kell riadni. A szabadság igaz kultusza bálvány-imá­­dássá fajult s a törvényhatóságok egymás­sal versenyeznek abban, hogy melyik ünne­pelje meg fényesebben a főispánt, az állam­titkárt, a jubiláló minisztert, a hivatalos kö­telességek buzgó vagy nem buzgó telje­sítőit. A szabadelvűség elvesztette valódi értel­mét. Osztályharcz és felekezeti súrlódás na­pirenden. Nemességnek és polgárságnak kaszt­­szerű megkülönböztetése a társadalomban. Beszélünk agrár­kérdésekről, paraszt osz­tályról, rendi érdekekről. S minden beszéd mögött eszme s minden eszme mögött tö­rekvés rejtőzik, mely érezteti hatását a po­litikában. Honnan e sajnálatra méltó visszaesés ? Mi ennek valódi oka? Több oka van, de fő oka a politikai ve­zérletben keresendő. A kormány és annak feje saját kezébe szedett össze minden politikai hatalmat a törvényhozás és kormányzat egész mezején. S e hatalmat minden tárgyilagos elv nélkül pusztán a hatalom fentartására használja fel. Megalkuszik minden érdekkel, minden elv­vel és minden törekvéssel. Az eszméknek nincs előtte becse. A vajúdó társadalmat en­gedi fejlődni, vonaglani, küzködni önmagától és önmagában s annak minden jelszavát siet elsajátítani, hogy ő maradjon meg legalább látszólag a vezetés élén. S meghamisít min­den jelszót. A reakcziót elnevezi szabadelvü­­ségnek s a szabadelvüséget csak czégül hasz­nálja élelmességi czélokra. A politikai erköl­csök fogalmait teljességgel összezavarja. A hatalmi érdeket elkereszteli pártérdeknek s a pártérdeket közérdeknek. S azért a magán­érdekek egész roppant serege élődi­k a­ párt­érdek fonalán a közérdek rovására. A kormánypárt egykor és egy ideig sza­badelvű volt. Most nem az. Lassanként és ügyes simasággal megalakultak a reakczió és ultramontanizmus táborai a társadalom­ban, a sajtóban és különösen a főrendiház­ban. E táboroknak megvolt a maguk törek­vése. E törekvésekkel Tisza Kálmán sohase ütközött meg, hanem mindig kibékült. S a békekötést mindig a kormánypárttal szente­­síttette. Ez örökös taktikából aztán furcsa poli­tikai helyzet fejlődött ki. A szabadelvű kor­mány esetről-esetre csinált reakczionárius politikát s a reakczió esetről-esetre győzött szabadelvű forma alatt. A kormánypárton ma már az elvek közül senki sincs tisztában önmagával. Szabadelvű férfiak megszavaznak általuk utált dolgokat, hogy a szabadelvű kormányt védelmezzék, s reakczionárius fér­fiak védelmezik a szabadelvű kormányt, hogy a nekik kedves dolgok sikerre jus­sanak. A kormány pedig nem szabadelvű és nem is reakczionárius. Ő semmi elvű­. De sikerei mégis vannak. Futólagos, alaki, külső sikerei ugyan, de az egyik napról má­sikra való elérhetéshez mégis czélszerűek. A költségvetési vitában sikerül elhitetnie a publikummal, hogy a deficzit csekély vagy semmi. A főrendiházi különben tartalmas és szép vitát, s annak minden erkölcsi hatását elöli egy kompromisszummal. A kiállítás fényes sikerét, mely kizárólag buzgó iparosainknak s a fővárosnak érdeme, elokkupálja magának azon a czimen, hogy a királyi udvar és a diplomácziai kar és Bécs városa hatósága leutazik Budapestre. És igy tovább. Folytonos álomban ringat­­tatik a nemzet, mintha gazdag volna, mintha boldog volna, s mintha az álomból sohase lenne fölébredés. Lesz fölébredés bizonyára. De az elmúlt ülésszak ezt nem hozta meg. Budapest, május 22. Ma este több óráig tartó miniszteri tanácskozás volt. I­ ess utolsó ülés. A magyar nemzet törvényhozó testületé­nek egyik kamarája, a régi történelmi fő­rendiház tegnap tartotta utolsó ülését. Az a főrendiház, a mely megkezdett alakulni Kor­vin Mátyásnak királylyá választásakor, foly­tatta alakulását a hatvani országgyűlésen s a tegnapig tartó alakját magára öltötte több mint kétszáz év előtt s meg is tartá mind maiglan: az a főrendiház nincs többé és nem lesz többé soha. Ketten búcsúztatták el tegnap. Az ország­bíró s a kalocsai bibornok-érsek. Egyiknek beszéde alakilag szebb, mint a másiké. S mindkettőé eléggé tartalmas. Hogy a két be­széd tartalmával egyetért-e a történelem s egyetértünk-e mi: ez más kérdés. Mindkét magas állású szónok híven ra­gaszkodott ahhoz a régi jelszóhoz: de mor­­tuis aut bene aut nihil, — a holtakról vagy csak jót mondani, vagy hallgatni kell. Mind­két szónok csak dicséretest, csak elismerésre méltót, csak honfiérdemet látott a történelmi főrendiház sok százados múltjában. Ha mindkét szónok úgy látja a múltat, a­mint beszédében ecseteli, akkor mindkét szónok téved. De ha nem úgy látja is, ha múltnak sötét eszményeit készakarva hall­gatja is el, tartózkodását tiszteletre méltó indokból lehet kimagyarázni. Ama helyen, hol a szónokok álltak, ama társaságban, hol szólottak s amaz állásban, melyet be­töltenek , ők nem lehetnek hivatva, nekik nem áll kötelességükben a történelmi tudat szigorú igazságait leplezetlenül feltárni. De minket, de a komoly és tárgyilagos sajtót ily tekintetek nem vezérelhetik. Ne­künk ki kell mondanunk az igazságot. S az igazság abból áll, hogy századok óta a ma­gyar főrendiház­ egyetlen­­ hatalmi erőszakot meg nem akadályozott, egyetlen nemzeti for­radalomnak elejét nem vette s a korona és nemzet közti súlyos összeütközésekben s az Ausztria és Magyarország közti százados ér­­dekharczban a nemzetnek és a magyarság­nak sohasem volt elszánt bajtársa, ellenben a koronának és Ausztriának gyakran tevé­keny szövetségese volt. Voltak főrangú családok, melyek életüket, vérüket, vagyonukat, fennállásukat hozták ál­dozatul a nemzeti ügynek. De a századok viharjai közt ezek nagy része kihalt, kiirta­tott, száműzetett, vagy elszegényedett. Ezek közül csak kevés maradt meg a mi időnkre. S a­kik megmaradtak, azok őseinek nagy érdemei tették lehetővé, h­­ogyA­ nemzet a maga egészében oly türelmes és ragaszkodó volt az összes főrendekhez — még akkor is, mikor ezek a habsburgi beolvasztási tö­rekvések sikereit mozdították elő. Keserű igazságok ezek, de igazságok. Hosszú időn keresztül csak a nemzet nagy­lelkűsége tarta meg a történelmi főrendiház életét és tekintélyét. Örökségként maradt e főrendiház egyik nemzedékről a másikra s a nemzedékek respektálták benne azt, a mit respektálni szoktak az ősi bútordara­bokban. A nemzet ily értelmű kegyelete és nagylelkűsége nélkül már 1790-ben s még inkább 1848-ban gyökeresen át kellett volna alakítani a főrendiházat. Azonban helyes húrt pendített meg az or­szágbíró, midőn a méltóságos főrendek figyel­mét a múltról a jövendőre irányozá. De talán túlságos gyöngédségnek hódolt, talán nem a gyakorlati szükségesség és czélszerű­­ség elveit hangoztatá akkor, a­mikor a fő­rendiházból kimaradt főrangú családok hely­zetét s jövőjét ecseteli. Azt mondá ugyanis, hogy a törvény megkülönböztetése se poli­tikai, se társadalmi téren nem fog válaszfalat képezni az örökös törvényhozó főrangúak és a nem törvényhozó főrangúak között, hanem érzésben és érdekekben egyek maradnak minden fölény követelése nélkül egy részről s minden alárendeltség érzése nélkül más részről. Fölényről és alárendeltségről — mi is azt hiszszük — szó sem lehet. De csak az eset­ben, ha a főrendiházból kimaradott családok és családtagok megértik a kor intő szózatát s az uralkodás léha időtöltése helyett a pol­gári erények komoly gyakorlására szentelik magukat. Munkásság, iparkodás, vállalkozás, tudománynak, művészetnek, gazdaságnak nö­velése lesz és lehet a főrendiházból kima­radt mágnások igazi feladata. S ha ezt a feladatot teljesítik, bizonyára nem lesz okuk alárendeltségről panaszkodni. Nevük, szüle­tésük, vagyonuk már magában nagy előnyt biztosít társadalmunkban, s ha ezekhez a polgári erények komoly gyakorlása által a társadalom bizalmát és szeretetét szerzik meg, ők lesznek abban a helyzetben, hol — ha tetszik — fölényt gyakorolhatnak azok fölött, kik csupán háromezer forintos törvényhozók s nem egyebek. Isten mentsen attól, hogy a kimaradt fő­ranguak érzésben és érdekekben egyeknek érezzék magukat a bent maradt főrendekkel. Fényes és dicső példa legyen előttük az an­gol arisztokráczia élete. Csak egy útja-módja van annak, miként lehet az arisztokráczia fényes, dicső, hatalmas és egyúttal, nemzeti és népszerű: azt az utat-módot az angol arisztokráczia jelölte ki. Ezt kell követni. Nincs szomorúbb lénye a modern társa­dalomnak, mint az öröklött nagy név — vagyon nélkül, mint az arisztokrata önérzet — befolyás és tekintély nélkül. Hogy a fő­rendiházból kimaradt főrangú családaink ily lényekké változzanak át, ennek lehetőségére csak kedvetlenül gondolhatunk. De nem is gondolunk. Jó ösztönük, nemes vérük, az időnek szükséges s a haladásnak meg nem törhető szelleme a helyes ut követésére ve­­zérlendik őket. Ez a mi óhajtásunk. Ez az ő igazi érde­kük. De a hazának is ez az érdeke. Hingo­­ Viktor. Elérkezett végül az a halál, melyet jelen­tőségben el nem ér semmi más halandó létnek elmúlása. Minden égalj alatt, minden nemzetnek és minden nyelvnek területén, hol csak az emberi gondolatnak becsét is­merik, a mai napnak gyászos jelentése meg fogja rendíteni a lelkeket. Az Uraltól a Cor­­dillerákig, az Indus mellékétől az Orinoko partjáig, Japánnak sárga bőrű lakosai és Szt-Domingo szerecsen fiai között, minde­nütt megdobogtatja a sziveket az az érzés, hogy egy mindenüvé világító vezérfény tűnt el a láthatárról, egy valódi uralkodó hagyta el a földet. Mert abban a században, mely az emberi tevékenység minden ágában a szellemnek uralmát emelte érvényre, a szellemek biro­dalmában Hugo Viktor foglalta el a legma­gasabb polczot. Ő volt korunknak igazi elis­mert pápája, a czivilizált emberiség benne tisztelte eszményeinek és hitének fölkent pon­­tifex maximusát. Nagy írók és nagy gondolkozók sokáig fognak foglalkozni azzal, hogy kimentsék Hugo Viktor szellemi jelentőségét, egyenként és részletesen megállapítsák, mi volt ő mint költő az irodalomnak különböző ágaiban, mit jelentett mint politikus és a nyilvános élet férfia Francziaországnak örökös küzdel­meiben, mi volt hatása mint uj szellemi irá­nyok megteremtőjének és új eszmék hirde­tőjének irodalomban, művészetben, társadalmi életben. Ezen a helyen a halálhírnek min­dent elnyomó súlya alatt csak az a kérdés tolul lelkünkbe, mi volt Hugo Victornak vi­szonya az összes emberiséghez, mi volt az ő hatása mindnyájunkra, kik a század szel­lemi életében részt veszünk ? És ez egy kér­désre nincsen kisebb feleletünk, mint hogy Hugo Viktor volt maga a tizenkilenczedik századnak élő és beszélő lelke! Mily óriási kimeríthetlen jelentőség van ezekben a sza­vakban ! Ez a tizenkilenczedik század, mely az emberiséget egészen elszakítani látszik régi alapjáról, mely a létnek minden vonatko­zásában bámulatos forradalmakat teremtett és szemünk előtt átalakítja a földnek képét, mely egészen uj irányokat, beláthatlan czélo­­kat tűzött ki az emberi szellem fejlődésének, ez a század ő benne találta meg ihletett ajkú prófétáját. Semmi óramű nem jelzi azt az időpontot, mikor az emberiség történelmében egy új kor­szak veszi kezdetét, de a gondviselés mindig egy-egy kiválasztott szellemben megteremti az ékesszóló harangot, mely az idők jeleit mindnyájunk számára hallhatóvá teszi. Igen, Hugónak költészete lett századunk egész ha­ladásának harangszava, és mindaz, mi korunk mélyében forr, küzd, átalakul és tör isme­retlen jövő felé, mindaz, mi napjaink örö­mét és bánatát képezi, ennek a harang­nak tiszta, mély, csodás varázsu kondulásá­­ban vált előttünk teljesen érthetővé és re­zegtette meg szivünk legbensőbb hátait. A nagy szellemnek épen az volt fönséges hi­vatása, hogy az általános khaosz benne tiszta világgá vált, a hangok zűrzavara csengő harmóniákká szűrődött le. A mi korunk, me­lyet mi mindnyájan végtelen ellentétek korá­nak vallunk, mely csupa kétel­lyel, megha­­sonlással, pesszimizmussal tölt be bennün­ket, az ő lelkében­ az örök erők sphorai ze­néjét csendítette meg. Amaz uj nemzedék között, melyből minden régi hit és hagyo­mány kiveszett, ő megtalálta az uj hitet, melyet épen ennek a nemzedéknek törek­véseiből és küzdelmeiből merített. A mi nyo­mó tóprózai világunkban, melyből, úgy mond­ják, a képzelet ereje kiveszett és a költé­szetnek minden hatalma eltűnt, ő megmu­tatta a csodásnak és a földfelettinek nyo­mát, a mi röghöz ragadt törekvéseink fölött is fölfedezte az örökké fénylő csillagokat és a mérhetlen kék eget. A­ki ezt a hivatást töltötte be századunk­ban, Hugo Viktor szelleme megérdemli, hogy mint a világnak közös uralkodója előtt, ha­joljunk előtte. Nincsen fejedelem, államférfiú, hadvezér, tudós, kinek jelentőségét és tekin­télyét melléje állíthassuk. A gyász érette nem ismerhet területi és nyelvi határokat. A kinek szava megdobogtatta mindnyájunk szivét, mindnyájunkat hittel és lelkese­déssel töltött el, annak örök elnémulása mindnyájunkban kell hogy felkeltse az elha­gyatott árvaság érzését. Paris és Franczia­­ország követelik az első helyet Hugo Viktor ravatalánál; ők benne a hazának legnagyobb fiát is siratják és keservek csak annál na­gyobb, hogy az egész emberiség előtt ő ké­pezte legfőbb büszkeségüket. De Hugo Viktor élete mindnyájunk szabadságának és meg­váltásának volt szentelve, lelkének öröke és szellemi hagyománya minden szabad és fel­világosult nemzetnek enyészhetlen része. És mentül közelebb jövünk ahhoz az ideálhoz, melyet szünetlenül hirdetett, a népek általá­nos szövetségéhez: minden uj kapocs, melyet akár a szivek érzelme, akár az érdekek szá­mítása fog megteremteni, mind Hugo Viktor nevével lesz megszentelve, tanítása és kije­lentése hosszú későbbi századokon keresztül mindig nőni fog erőben és terjedelemben, szentebb igévé válik minden új nemzedék előtt. V­IDÉK: * Horváth Boldizsár levele. Horváth Boldizsárt a képviselőház­ban április 20-ikán a főrendiház rendezése tárgyában tartott nagyszabású beszéde alkalmából Szom­bathely városának, mint egykori választókerületének polgárai közül mintegy kétszázan üdvözlő irattal tisztel­ték meg, a­melyre Horváth Boldizsár a következő levélben válaszolt: Nagyon tisztelt Zámhony úr ! Hálás köszönetet mon­dok önnek és társainak ama nagybecsű emlékiratért, a­melyet április 20-án a felsőház rendezése tárgyában tar­tott országgyűlési beszédemre vonatkozólag hozzám be­küldeni méltóztattak. Éveken át kénytelen voltam távol maradni a politikai téren az aktív szerepléstől, de azért folytonosan éber figyelemmel kísértem a közéletet, és mély hazafiúi aggodalom tölté el keblemet, látva, hogy szellemi fejlődésünk mindinkább eltér ama nemes irány­tól, a­melyet az 1848-ki törvényhozás a későbbi nemze­dékek számára kijelölt. Kutatva a hanyatlás okait, ama meggyőződésre jutottam, hogy a baj fő forrása magában a nemzetben rejlik. Közjogunk belügyeink rendezésére nézve teljesen önállóvá tette a nemzetet, és a parlamenti kor­mányforma leghatalmasabb biztosíték arra, hogy a nem­zet saját akaratát érvényesíthesse. Ha tehát mindemel­lett a törvényhozás alkotásai nem felelnek meg az 1848-diki törvényhozás szellemének, ez oda mutat, hogy vagy maga a nemzet tért el ama nagy törvényhozás ha­gyományaitól, vagy pedig hogy a maga irányadó befo­lyását a törvényhozásra és a közéletre nem használta fel úgy, hogy hű kifejezést nyerjen a nemzet akarata. HUGO VIKTOR: 1802-1885. Egy lángoszlop aludt ki, kit örömest fogadtak ve­■­zérókul a jó szivüek és fennkölt leiknek, hogy ve­szetné őket az eszmény világa felé. Egy világitó to­rony borult az örök éjszakába, mely több mint egy félszázadon keresztül jelzé, merre van a legszebb kikötő, a mely felé az emberiség hajójának evezni rendeltetése. Senki e században nemesebben nem érzett, ma­­gasztosabban nem gondolkozott, mint az a nagy­­ szellem, melynek elhuny­táról értesülünk. És senki a legnemesebb érzelmeket, melyek emberi keblet da­gaszthatnak, senki a legmagasztosabb gondolatokat, melyeknek emberi agyban megfogamzani lehet, szeb­ben, hatalmasabban kifejezésre juttatni nem tudta, mint az a férfiú, akit a legnagyobbak is mesterekül fogadtak el s a­kiről írva van, hogy a XIX. század­nak legnagyobb költője volt. Hugo Viktor meghalt, így szól a távirat. Igaznak kell lenni. Baljóslatú értesülések, melyeket az agg­kor oly nagyon hihetőkké tett, napokkal előre elké­szítettek rá. Még­sem lehet igaz. Vannak lények, a­kiken nem foghat a halál. A halhatatlanságnak vannak elje­gyezve s élnek addig, a­míg az emberiség. Vannak emberek, a­kik nem halhatnak meg soha. És ebben nincsen semmi képtelenség. Lehet csil­lag a firmamentumon olyan távol tőlünk, hogy míg első fénye a mi földünkre ér, évezredek múlnak el. Lehet, hogy mikor az a fény földünket érinté, maga a csillag abban a pillanatban robban széjjel a nagy világűrben. De mi azért látjuk azután is. Fénye megmaradt s a mi szemünknek létezni fog ezred­évekig még, noha a valóságban nincs már sehol. Ilyen csillaghoz hasonlók a Hugo Viktor fajta szellemek. Porhüvelyük összeomolhatik, de ők meg­maradnak, velünk élnek tovább és lelkök messze ■ világa­, ragyogó bizonyságául annak, hogy az emberi lélek az örök Istennel rokon, része neki. De ki kell békülnünk azzal a gondolattal, hogy e messze időkre világítani hivatott lélek több fényt ezután nem fog emanálni magától. Elég volt. Nagyon elég. Annyi, hogy az emberiség megdi­­csőül tőle . . . Ki volt Hugo Viktor? Egy katonatiszt fia, a­ki a hadi pályán tábornok­­ságig vitte s grófi rangot szerzett a császárság alatt. Anyja, Trébrucher Zsófia, egy nantesi royalista kitűnőségnek volt leánya. A császári érzelmű apa és a királyi érzelmű anya házasságából született a század legnagyobb, legtisztább republikánus érzelmű polgára, Hugo Viktor,­­ Besanconban 1802-ben, feb­ruár 26-án. Korán kifejlett szellemi tehetségű fiú volt, kit ka­tona atyja magával hordott viszontagságteljes utjain­ Olaszországba és Spanyolországba, s tiz éves korá­ban, hogy ő belőle is katona váljék, a párisi pók­technikai iskolába íratott be. A kis­fiú rendkívüli fogékonyságot mutatott mathematikai tudományok iránt, de még határozot­­­tabban nyilatkozott benne már ekkor is a költői te­hetség. Már 15 éves korában pályázni mert az akadémia jutalmára, egy tankölteménynyel, melynek czime volt «Les­ avantages de l’étude» s mely a legjobb pálya­munkának lön elismerve. Toulouseban a «feux florauxban» három költe­ményével, — «Vierges des Verdun», «Rétablisse­­ment de la statue de Henri IV» és «Moise sur Nil» czimüvel 1819-től 1821-ig háromszor nyerte el a pálya jutalmát egymás után s írni kezdő «Ódáit és balladáit», melyek 1822—26 közt két kötetben meg­jelenve, rendkívüli feltűnést keltettek. Külszerkeze­­tükben e költemények még sokban emlékeztetnek a régi formákra, de a nyelv lendületes hangja, az alkalmazott képek kezelése már sejteni merészsége és a vers szokatlan engedik a poézis terén a jö­vendő­­ forradalmárt. XVIII. Lajos király jeles főtisztje fiát 1500, majd 3000 frank évi járadékkal látván el, ez nőül vette Foucher Adélt s 1823-ban kiadta «Han d’Island», 1826-ban «Bug Jargal» czimű regényét, melyekben már határozottan szakít a klasszikus irán­nyal, noha ezúttal még csak abban, hogy előszeretettel foglal­kozik azzal, a­mi borzalmas, torzalaku és rend­kívüli. De már ezzel is megadta az első lökést és irányt a romantikus nagy mozgalomnak, melynek a követ­kező 20 év alatt legelőkelőbb képviselőjévé, ve­zérévé vált. A költői alkotások ezentúl sűrűn követték egy­mást az ő tollából. 1827-ben megjelent «Cromwell» czimü tragoediája, mely egy élvezetes színpadi est iránt táplálni szokott igényeket messze túlhaladta s melynek előszavában a költő egyúttal kifejti aesthe­­tikai, bölcsészeti hitvallását. 1828 ban megjelentek «Orientales» czim alatt költeményei, melyek a gö­rög szabadságharczot dicsőítik s ragyogó színekben festik a kelet varázsát. Erre Scott Walter nyomán «Amy Robzart» czimmel egy szomorú játékot irt Ancelot-val társa­ságban, de biz­ar fiaskót csinált, nem úgy, mint az 1829-ben megjelent «Marion de Lorme», melyben a szerelem dicsőit és tisztit meg egy courtisanet, vagy épen az 1830-ban előadott «Hernani», mely nyilt összeütközésre szolgáltatott alkalmat a klasszikui és a romantikái irodalmi irány között. E mű­ a tulajdonképi prototypje a Hugo-féle drá­mának,’ melyben visszatükröztetve találjuk előnyeit és fogyatkozásait, valamennyi különös sajátságaival, melyek némelyike fölött meg is ütközünk, de melyek daczára kiki elismeri, hogy minden szépészeti, tör­téneti és lélektani szempontból emelhető kifogások fölött diadalt ül a nyelv mindent magával ragadó lendülete s a bizarr hatást ellensúlyozza a kiválólag nemes forma. Különböző sikert arattak a következő évben meg­jelent drámák, mint 1832-ben a «Le roi s’amuse,» melyet az első előadás után betiltottak; «Marie Tudor» és 1833-ban «Lucréce Borgia» ; 1835-ben «Angelo,» 1838-ban «Ruy Blas» és 1843-ban a «Les Bourgraves» czimü trilógia, mely utóbbival a költő oly érzékeny kudarczot vallott, hogy hosszú ideig feléje sem nézett a színpadnak. Általában nagy és tartós sikereket a színpadon nem akkor aratott, midőn még az ó és az uj iskola közti harcz javában folyt, hanem sokkal később, nevezetesen 1867-ben és a harmadik alatt, a­mikor újra előadták «Hernanit» köztársaság és «Ruy Blast», e két tragédiát, melyet a francziák Hugó színművei között joggal legtöbbre becsülnek. Az ek­kor elért siker valóban páratlannak volt mondható s a változékony Páris hetekig alig beszélt más egyébről. Ugyanez időszakban jelent meg a «Notre Dame de Paris» czimü regény, mely minden borzalmas da­czára mesteri művelődéstörténeti rajzát adja a kö­zépkori Parisnak, ugy hogy ahhoz foghatót nem mutat föl a franczia irodalom. «Le dernier jour d’un condamné» megragadó philippika a halálbün­tetés ellen, melyhez hasonló irányzattal csatlakozik a «Claude Queux». A «Feuilles d'automne» czi­mü költeményes kötetben már meglehetős han­gosan pendül meg a politikai, sőt épen forra­dalmi húr. 1841-ben Hugo Victor tagjává választatott a fran­czia akadémiának, s Lajos Fülöp 1845-ben Fran­­cziaország pairjének nevezte ki. A restauráczió korának szűkkeblű, retrogard esz­meirányzatától akkor kezdett Hugo Victor a mo­dern liberalizmus felé fordulni s bonapartista jön, a­ki a nagy császárban nem csupán a hírneves had­vezért, hanem a modern eszmék megtestesítésének hivatott providencziális férfiát is tisztelé, ki az ő győzedelmes sassai szárnyán végig vitte Európán a franczia forradalom nagy vívmányait. Mint az 1848-ki alkotmányos nemzetgyűlés tagja azonban mégis a jobboldalon foglalt kezdetben he­lyet s a «rend» pártjához tartozott, mig végre egy határozott lépéssel átment a szélső baloldalra, a­hol hatalmas beszédekben menydörgött minden reakczió­­ ellen. Az 1851. deczember 2-ki államcsíny után egyike volt a legelső sorban proskribáltaknak s ekkor családjával Jersey szigetére vonult, majd Guerne­­seybe s innen tette közzé «Napoleon le petit» czimü lesújtó pamphletjét s egy Juvenal kérlelhetetlen tollá­val írott «Les chatiments» czimü költeményeit, me­lyek a szigorú császári parancs daczára is számta­lan példányban terjedtek el Francziaországban s meg­­alapiták a költő példátlan népszerűségét. A száműzetésben Hugo Viktor lyrája bölcsészeti és pedig határozottan pantheisztikus irányt vett, melynek «Les contemplations,» «Chansons des rues et des bois,» «La légende des siécles» czimü merész, fantasztikus költeményeiben adott kifejezést. A császársággal nem békült ki soha és csak en­nek összeomlása után tért vissza hazájába, két ágyúüteggel ajándékozva meg az ostromolt Páris városát. 1871-ben a bordeauxi nemzetgyűlés tagja lett, ahol tiltakozott a békekötés ellen s nemsokára le is tette mandátumát. 1876-ban Páris a szená­tusba választá. Visszatérte után irt művei mind a­mellett ta­núskodnak, hogy Hugo Viktor a francziák legna­gyobb, leguniverzálisabb költője. A­mi legnagyobb kortársainak is fölébe emeli, az a költőknél oly ritka előny: a hatalmas erő. Olyan a költészetben, mint Michel Angelo a képzőművé­szetben. Nagyszerű a természeti nagy jelenségek leírásában, a nyelv kezelésében, melynek ő megnfji­­tója volt, s a franczia versszerkezetben, melyet számtalan modulaczióval gazdagított. Mindenesetre a legrendkivülibb jelenségek egyike, a kiket a világirodalom fölmutat, s ha Francziaor­­szág gyászát elvesztése fölött enyhítheti valami, leg­följebb az a tudat, hogy a veszteség nem az övé csupán, hanem az egész miveit, szabad gondolkozása s az ideál felé törekvő emberiségé.

Next