Egyetértés, 1922. május-augusztus (4. évfolyam, 99-197. szám)

1922-05-03 / 99. szám

­ Baltazár püspök buja Debrantól. A püspök lelkes ünneplése. Nagy napja volt vasárnap Deb­­reczen kálvinista társadalmának. Dr. Baltazár Dezső püspök bú­csúzott el amerikai útja elött hi­­veitől. Dr. Baltazár Dezső püs­­p­ök hatalmas egyénisége szorosan összefügg a magyar, közelebbről a Tiszántúl kálvinista népével. És ez a kapocs az elválás pillanatá­ban megindító formában bonta­kozott ki. Baltazár Dezső kiváló egyéniség e hazában és a haza határain kívül. Magával ragadja, vezérli az egyenes, megalkuvást nem ismerő, de józan liberális embereket. A támadások nyo­masztó ereje, nehéz súlya alatt anyira megnőtt, hogy ma már el­gáncsolni, egyszerűen féretenni nem lehet. Midőn most hazánk kálvinista népének búcsúzó „Is­ten hozzád“-ja kíséri át az Újvi­lágba, Amerika szabad népe örömmel öleli keblére őt és a sza­badság földje boldogan fogja há­lán hordani. A presbyteri gyűlésen. Szokatlan nagy számmal gyűlt­­össze vasárnap délelőtt a debre­­czeni református egyház presby­­teriuma. Nem a kevés­ tárgysoro­zat, hanem a püspök búcsúja hozta össze a presbytereket.­­ A tárgysorozat gyors letárgyalása után, Nagy József emelkedett szó­lásra. A püspök Amerikába megy — úgymond — mindenki tudja, hogy miért? Egyházunkért, egy­házi és kulturális közintézmé­nyeinkért teszi meg ezt a nagy utat. Ezek az intézmények ami igaz, magyar kálvinista hitünkért nagy szerepet játszottak a múlt­ban, de az idők járásának megne­hezülése folytán szomorú hely­zetbe jutottak. Minden segítő ak­ciót megpróbáltunk, a hívek ál­dozatkészségére nincsen pana­szunk, de a segítség mégis na­gyon kevés. Ekkor jött dr. Balta­zár Dezső püspök urunknak az a gondolata, hogy segítségért Ame­rikába megy és kéri amerikai kálvinista magyar testvéreinket, hogy segítsenek intézményeinken. E nagy vállalkozás kötelességévé teszi, hogy mikor a püspök útra készülőben van, a presbyterium nevében hálás köszönetet mond­jon neki e nagy munkáért. Áldja meg őt az Isten, teljesüljön minden vágya. Legyen vezérünk tovább, mint eddig volt“. Általános figyelemben dr. Bal­tazár Dezső püspök a főgondnok szavaira a következőket vála­szolta : Méltóságos Főgondnok Ur ■ Tisz­telt és Szeretett Presbyterium ! Arra a szeretetre és bizalomra, a­mely a debreczeni református egy­ház presbiteri­um­a részéről körül évez, minden körülmények között büszke lehetnék; de ezt a nemes ér­zésemet különösen az annak a­ megálla- p­­pílása emeli magasra, hogy ezt a szeretettet és bizalmat nekem nem látatlanból előlegezték, s nem hiva­talból adták, mint az ünneplés vilá­gát szokás, hanem hosszú idők sú­lyos próbái után. Nehezen jutottam hozzá, mint bányász az aranyhoz; mint hosszú útnak a vándora a vég­leges szálláshoz; mint koronához az, aki nem királyi vérből szü­letik. Próbák kiállásának, bizonyságté­telek megmutatásának hosszú sora kellett hozzá, hogy megékilhessen önök részéről az, ami nekem leg­drágább : a szeretet. A próbák kiál­lásának és a bizonyságtételek meg­mutatásának bőséges alkalmait szol­gáltatták a­ felettünk lezajlott idők. Ha volt bennünk valami arany, volt tű­z is bőséggel, ami kiolvassza az aranyat nyilvánvaló látásra belő­lünk. A szörnyűségesen nagy idők olyan nagy mértékkel mérték az embereket, hogy könnyűnek talál­tatni igazán nem volt nehéz. A nehéz nagy időkben nem a nagy erőnek, nem a nagy tudománynak, hanem a hűségnek voltak különösen kísértései. Az a megbomlás, ami kedvtelve rombol le mindent, a­mi régi, jó, hasznos, tisztes és biztos : a hűségnek szent elsősorban is ha­dat. Mi, akik éreztük, mit jelent az a parancs, hogy a reánk bízottakon hí­veknek találtassunk , mi gyalázot­­tak, üldözöttek, háborgatottak let­tünk. Olyanok, akikkel az emberi orcátlanságnak minden szabad; olyanok, akiken minden tivornya lélek ostor­csapója csattan; olya­nok,­­mint akiknek palástjához a je­zsuita irányzat minden szennyét hozzátörölheti. Most, amikor messze at előtt ba­csót­ veszek, jogosítottnak érzem magamat a rajtam esett méltatlan­ságokért ezekkel a kijelentésekkel elégtételt venni; de egyben kijelen­teni azt is, hogy mi­előtt a nagy fá­radság- és töredelem-teli áldozatra mennék, megbékélek a múltnak minden szenvedéseivel és megbo­csátok minden embereknek, akik vé­tettek ellenem, nem tudva, hogy mit cselekesznek; de azoknak is, akik tudták, de telkük gonoszságából nem tudta­k mást előhozni, mint gonoszt. „Az emberek gonoszt gondoltak ellenem; az Isten jóra gondolt for­dítani“. Módot adtak reá, hogy leg­nehezebb, legveszedelmesebb körül­mények között, bebörtönzött szabad­sággal, folytonos életkockázattal is bebizonyíthassam hűségemet azok­hoz a nagy emberi, nemzeti és val­lási igazságokhoz, amelyeket, mint a tiszta kálioni világnézet leghívebb letéteményese , a történelmi mellű és hivatottságú debreczeni reformá­tus egyház képvisel. Se jobbr­a, se balra nem néztem; félig nem sántál­­tam; a ma nem másolta meg a teg­napi szavam. Szivem­ teljességéből szólt a szájam. Mind alkalmas, mind alkalmatlan időben hirdettem a rám bízott igazságokat és teljesítettem a kötelességemet. — Pedig sokszor mondták és üzenték nekem is erő­szak és halál nyomatékával a fenye­getést, amivel el akarták némitani az apostolokat: hogy t. i. az út­, igaz­ság, élet, béke és szeretet Krisz­tusa nevében ne merjek szólani. Hogy hű maradhattam, hogy megáll­ha­tt­am, s hogy el nem fo­gyatkozott a halál terei között az életem , azt az Istenül nekem ada­tott kegyelem és lelkierők után an­nak a hatalmas erőnek köszönhe­tem, amely a presbyterium és az ál­tala képviselt szent gyülekezet sze­retteiének, bizalmának, ragaszkodá­sának, tiszta hitének, hagyományos hűségének és bátorságának fegy­vereivel járt tábort körülöttem. Tu­dom, mivel tartozom egyházamnak. Megyek nagy, messze útra, hogy rá­adásokkal fizethessem meg a tar­tozást. Én nyájamért, pásztor- és vezér­társaimért, a presbyteriumért a tá­volban is szüntelen imádkozom.­­v Kérem, hogy imádkozzanak önök is én éreztem, hogy visszatértemkor az együttes meghallgattatás boldogsá­gában láthassuk egymást. A nagyhatású beszéd után, dr. Lencz Géza indítványára úgy a legósus nők, mint a püspök beszé­dei ,a presbyterium jegyző­könyvbe foglaltatja és sokszoro­sítását rendeli el. A presbyterek közül többen dr. Baltazár Dezső­höz sietitek és meleg kézszorítás­­­­sal búcsúznak el. A Kálvinista Templom­­egyesületben. A püspök bucsúzása még na­­gyobbszerű volt a Kálvinista Templomegyesülettől. Az ünnepé­lyes búcsú a református kollé­gium dísztermében volt hirdetve vasárnap délután 5 órára, a hí­­vek nagy sokasága azonban már 4 óra után sietett a kollégiumba, hogy helyet biztosítson magának. A közönség zsúfolásig megtöltötte a dísztermet, a karzatokat és na­gyon sok ember kénytelen volt eltávozni, mert nem tudott még az ajtóhoz se férni. A püspök bú­csúján megjelentek gróf Degen­­feld József főgondnok, Márk Endre udvari tanácsos, Nagy Jó­zsef főgondnok, Sass Béla egye­temi rektor, Erdős József dr., Lencz Géza dr., sz. Kun Béla dr., Varga Zsigmond dr. egyetemi tanárok, Ady Lajos főigazgató, Balogh István a Gazdakör, Jóna István a Gazdasági Egyesület, Deáki István a Függetlenségi Kör­­ elnökei, S. Szabó József, dr. Ve­ress István és dr. Kardos Albert igazgatók, Fejér Ferenc dr., az izr. hitközség elnöke és még so­kan. A Kálvinista Templomegye­sület női tábora Koncz Aurélné Balogh Istvánná, Sass Béláné és Karai Sándornéval élükön széli virágcsokorral jelentek meg a bu­­csuünnepségen, ezzel a felírással: „ „Szeretett elnökünknek —a Tem­plomegyesület. Debreczen, 1922 április 30.“­­ Pontban 5 órakor lelkes ováció­k között bevonul a püspök és az­­ emelvényen helyet foglal. Jobb­­­­ján Koncz Aurélné, balján gróf­­ Degenfeld József és Balogh Iste­­­vénné. A Kálvinisták Templom­­■ Egyesülete vegyeskarának éneke után Koncz Aurélné gyönyörű poetikus beszédben búcsúztatta el a püspököt az Egyesülettől. I — Imádságos szivünk sóhaja száll — úgymond — az „Or­­duna“ után, mely a főtiszteletű urat a boldog világba viszi. E bol­dog világ talán meg tudja érteni Magyarország gyászát és felénk nyújtja segítő karját. A püspök a távoli útra egyedül kizárólag a református egyház és egyháztár­sadalmi intézmények felsegélésé­­ért megy kérni, venni megyen, el­fogadni a más adományát. Fáj­dalmas, hogy a vitéz és büszke magyar nép kérni kénytelen. A­mit vesztett e nép, azt a hazáért tette, megérti ezt a szabad Ame­rika népe és az amerikai magyar­ság. Hozza a püspök az ameri­kai nép áldozatát, acélos munka­­erejét, hogy végre a magyar ne könyörületből, hanem saját erejé­ből emelkedjen arra a bástyára, ahonnan annyi támadást vert vissza. A Templomegyesület tag­jai ígérik, hogy távollétében is buzgón sáfárkodnak, bizó hittel kísérik hajóját a tengeren, mert tudják, hogy az Úr lelke most is ott lebeg a vizek felett. Általános figyelem között, mély csendben válaszolt a szép sza­vakra dr. Baltazár Dezső püspök. Már a pogány római költő szo­morúan mondja : Donec eris felix, mullos, numerabis amicos; lem­pora si fuerint nubila, solus eris“. Amíg jólétben vagy, nem sok barátod van; ha beborul az idő, egyedül ma­radsz. Ez a szomorú szabály bu­son­g a Jób ajakán is : „Rokonaim visszahúzódtak, ismerőseim pedig elfelejtkeznek rólam.“ Szabály azon­ban nincs kivétel nélkül. Minél szo­morúbb a szabály, a kivétel annál ragyogóbb. Én egy ilyen ragyogó kivételnek jutottam a birtokába. Debreczen kál­vinista társadalma, a civitás ősi lelke, a nagy elődök méltó utódai ajándékoztak meg vele. Hosszú hónapokon át nagyon be­­borult felettem, körültem az ivó. A magyar­­történelem tengelye na­gyot fordult. Nem lett keletje azok­nak az igazságoknak, amelyeket a világosság és szabadság, szeretet és békesség, szegénység és bátorság, munka és tisztesség építő erői kép­viselnek a világban. Pedig ezeknek az együttes hatása biztosított helyet hazánknak a nyugati művelt álla­mok társaságában. Ez az együttes hatás tette naggyá Debreczent és Debreczen kálvinizmusát. Mivel én ezeket az igazságokat­, mint Debre­czen nagyságának hagyományos biztosítékait híven őriztem, védtem és érvényesítettem , a felfordult vi­lág vihara úgy elszigetelt, hogy el­különített szabad zsákmánya lettem a fékevesztett erők gonoszságainak. A szomorú szabály azonban nem telt­ be rajtam. Elérkeztem odáig, a­mikor — ha kicsinyhitű lettem vol­na— kiálthattam volna a fejem fe­letti összecsapni készülő habok kö­zül: „Uram, ments meg engem, mert Hveszek“. A­nélkül, hogy kértem, a­nélkül, hogy kiáltottam, két mentő kéz nyalt felém. Az egyik erős, bá­torító, a másik gyöngéd, vigasz­taló. A debreczeni polgárférfiak és polgárnők együtt fogó keze. A leg­­borúsabb, legsötétebb időben jöttek hozzám jóságuknak, ragaszkodá­suknak derűjével és amaz elhatáro­zásuknak és cselekvésüknek hatal­mával, amely a debreczeni kálvi­­nizmus hanyatló sorsát m­egállította a lejtőn és emelkedő irányba iga­zította. Ebből a megmozdult, mély, nagy lehetőségekkel rejtelmes, drága gyöngyös tengerből emelkedett ki a Debreczeni Kálvinisták Templom- Egyesülete, mint világító torony, a­mely a múlt minden dicsőségének fényét és a jövendő minden remény­­ségének sugarát egyesíti. A Temp­lom Egyesület drága gyöngy, ame­lyet­ a debreczeni kálvinista öntudat sok megszégyeníttetésének, csúfol­­tatásának, üldöztetésének kínlódó kagylója termelt ki Isten kegyelme folytán csodálatosan. Ez az egyesü­let lélek. Azért nem lehetett meg­ölni. Pedig a megölésre meg volt a készség. A vak szemek nem bírták meg­látni, az éjszakához szokottak pedig félve látták, hogy a Debreczeni Kál­vinisták Templom Egyesülete az első irányjelzés, amely az elfelej­tett, félremagyarázott vagy épen meggyalázott emberi, nemzeti és evangéliumi események kultuszához vezet, hogy ez az egyesület új életre kelése mindazoknak a hagyomá­nyoknak, amelyeket a büntetlenül meggyalázott nagytemplom és a ba­rangoló szellem átmeneti tanyájává tett kollégium a magok ősi jelent­­ményében képviselnek. Fáj, hogy egy időre nem lehetek közvetlen részese az egyesület éle­tének De nem szűnöm meg a távol­ból sem hálával és áldással gon­dolni reá. A hálámat úgy a kezdet­től fogva való jóság folytonossá­gáért, mint a mostani bucsuzás me­legségért cselekedetekben is igyek­szem megbizonyítani. És meg­­van a reményem, hogy az Isten, kinek alázatos szolgája voltam, vagyok,­­ leszek s kinek nevében, nevének s fegyverével és nevének pajzsa alatt 1922 május 3. EGYE­T­ÉRTÉS 3

Next