Élet és Tudomány, 1972. július-december (27. évfolyam, 27-52. szám)
1972-10-20 / 42. szám
A kiterjesztett egyházi inkvizíció lényegét Loyola Ignác a „Lelkigyakorlatok”-ban (1548 júniusa) fogalmazta meg: .Egyáltalán nem szabad azt akarnom, hogy én rendelkezhessem saját magammal ... hinnünk kell, hogy amit fehérnek látunk, az fekete, ha az egyházi hierarchia ezt állapítja meg.” Az „új inkvizíció szelleme ellen” írta önvallomásában a XVI. század híres portugál költője, Antonio Ferreira: „Rettegésben élek. Félek, amikor írok, és amikor beszélek. Még akkor is rettegek, amikor csak magamban beszélek, amikor hallgatok, vagy amikor gondolkodom...” Ezt a vallomást hitelesíti a spanyol inkvizíció egész tevékenységének néhány dokumentuma is. 1526-ban — már a pápai indexet évtizedekkel megelőzve — intézkedtek a „könyvek és kiadványok legszigorúbb cenzúrálásáról”. Ezt 1546-ban kiegészítették a cenzúrázatlan könyvek kinyomtatásának halálbüntetésével. A spanyol inkvizíció „hitvédelmi tevékenység” címén 39 912 embert elevenen megégettetett, 17 659 embert képletesen kivégeztetett és 291 450 főt „egyéb módon” végeztetett ki fennállásának mintegy háromszáz éve alatt. Spanyolországon kívül persze más országokban is készültek tilalmi listák; VIII. Henrik angol király például 1526, majd 1529. évi rendeletében adta közre 85 elkobzásra ítélt könyvjegyzékét. Ez az intézkedés — mint több más hasonló — az egyházi inkvizíció eszközeit az uralkodói érdekek védelmére használta fel. Az 1948. évi új index Az egyházi indexek sora az újkorban is folytatódott. Századunkban XV. Benedek pápa 57 tételben sorolt fel „az egyház által betiltásra kerülő mindenfajta nyomdai terméket” 1917-ben jóváhagyott kánonjogi kódexében. Ez a kódex az emberi gondolat kifejezésének nyíltan beismert korlátozását, hivatalosan elrendelt, kötelező megszorításait és üldöztetését foglalja magában: „a könyv betiltása azt jelenti, hogy külön engedély nélkül sem kiadni, sem olvasni... sem tartalmát bármilyen más módon másokkal közölni nem szabad” (XXIII. rész, 1398. pont). A szentszéki Kúria 1922-ben kiadott, majd 1948-ban újra megjelentetett „Index”-e 349 oldalon közli a tilalmi listára vett szerzőket és műveket. A felsoroltak listáján szerepel: Aretino, Balzac (összes művei), Bergson, Giordano Bruno, Descartes, D’Annunzio (összes drámai munkája), mindkét Dumas, Flaubert, Heine, Victor Hugo, Kant, Lessing, Pascal, Racine, Rousseau (összes művei), George Sand, Spinoza, Taine, Talleyrand, Voltaire (összes művei), Zola (összes művei) stb. E sort két magyar egyházi szerzőnek a tilalmi listára tett műveivel egészíthetjük még ki: P. Izsóf Alajos 1912-ben megjelent lélektani tanulmánya ugyanúgy a listára került, mint Prohászka Ottokárnak. 1911-ben írt három „modernista” írása is („Az intellektualizmus túlhajtásai”; „Több békességet”; „Modern katholicizmus”). Az 1948. évi új index után hivatalosan már nem közölt újabb tilalmi listákat az egyház, de még 1957. december 6-án, majd 1962. VI. 30-án rendelet jelent meg például a jezsuita reformteológus, a világhírű paleontológus, p. P. Teilhard de Chardin összes írásainak teljes betiltásáról, hasonlóképp 1956 szeptemberében a világi filozófus, Jacques Maritain valamennyi művének kiátkozásáról is. Az inkvizíció kongregációjának megszüntetéséről végül is 1965-ben hozott határozatot a második Vatikáni Zsinat. A bejelentést követően 1966. VI. 14-én a Vatikán közölte, hogy „nem ad ki több könyvjegyzéket”. Az inkvizíció évszázados szervezett tevékenysége és az ebben életre hívott könyvtilalmak egyházi korszaka így hivatalosan lezárult. * Ma már lehetetlen felmérnünk, hogy mennyi kárt okozott a gondolatok évezredes üldözése. Az azonban a tiltás minden újabb állomása után nyilvánvalóbbá vált, hogy az igazságot kifejező emberi gondolatot erőszakkal elfojtani nem lehet. Dr. Tímár László 2004