Élet és Tudomány, 1978. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1978-03-24 / 12. szám
JffiTHZWOfl) Egy 1932-ben megjelent tanulmányában Németh László — bár úgy vélekedett Justhról, hogy félúton volt „a dilettantizmus és az íróság közt” — azt kívánta: „Ha választhatnék, hogy az imaginárius (képzeletben létező) életek szibillája* melyik fiatalon elhunyt magyar író életrajzát üsse fel és folytassa, mintha nem halt volna meg, én Justh Zsigmond harminc évvel félbeszakadt pályájának a folytatását kérném.” A tehetségekben gazdag századvég magyar irodalmának és közéletének csakugyan Justh volt az egyik legszínesebb, nagyot akaró, gyenge fizikumát meghazudtolóan cselekedni kész egyénisége, aki azonban csak ígéret lehetett, mert beteljesülését megakadályozta a korai halál. Egy jó szándékú, de hibás eszme... Az 1863-ban pusztaszenttornyai nagybirtokos családban született Justhoz — több nemzedéken át alakuló hagyományok egyenes ívű folytatásaiként — 1848-as alapú közéleti pályára szánták a szülei, nem törődve azzal, hogy a fiuk a Zeneakadémiára akart volna járni. A művészpályát — ahogyan utolsó regényében, a roppant kifejező című Faimusban ( Voltunk) panaszolta Justh — az akkori „legfőbb körök konvenciói nem engedték meg! Ha az »ember« művésznek születik, politikus lesz, ha az ember írói tehetséggel jő a világra, csak politikus lesz ismét, éppúgy, mint politikus lesz, ha akár filozófiai tudományokra van hajlandósága, vagy akár a természettudományok érdeklik. Mert az "ember« csak politikus lehet. Ez a törvény.” Jogi és közgazdasági tanulmányokat kellett folytatnia, Kiel, Zürich és Párizs egyetemeit látogatta. Tüdőbaja miatt azonban sohase lépett a közigazgatási pályára. A három egyetemen megszerzett szaktudását egy olyan nemzetgazdász-egyesületnek a létrehozására szerette volna fordítani, amelynek tagjai — Magyarország arisztokrata származású eljövendő vezetői — magas színvonalú politikai és közgazdasági műveltséget sajátíthattak volna el, megismerték volna a kor leghaladóbb gondolkodóit, társadalompolitikusait, „Darwint, a természettudósokat, olykor még Marxot is”. Csalóka terv volt, nem sikerült megvalósítania. Az egyetemi előadásokon hallottak és a három város (egyúttal három ország) új életformája, szabad, vitázó szelleme segítettek Justhnak abban, hogy világosan felismerje a magyar gazdasági és társadalmi viszonyok mérhetetlen elmaradottságát, a magyar szellemi élet fájó bezárkózottságát. Párizsban ébredt rá élete igazi rendeltetésére, s ott látott neki, hogy eltanulja, magáévá tegye a francia irodalomban akkortájt divatba jött elemző, főként a lélekábrázolásra törekvő írói módszert, amelynek birtokában majdan képes lehet arra, hogy a beteg magyar társadalomról hiteles kórképet adjon. Az első ujjgyakorlatokon néhány év alatt túljutva két paraszti tárgyú novelláskötettel, az Orosháza környéki szegények világát bemutató Deleieivel és A puszta könyvével érkezett igazában haza, s kezdett bele a magyar társadalom látleletének az elkészítésébe. Írótársának és földbirtokos barátjának, Czóbel Istvánnak írta egy levelében: „A mai társadalom testét boncoljuk, te is, én is, s mindketten azt nézzük, mi a kóros benne, s mi a használható, az, ami újat, jobbat foghat teremthetni.” A tudományos igényű vizsgálódás miatt regényeit tanulmánynak nevezte. A bajok okainak felderítésére — s hogy egy majdani, az akkorinál egészségesebb, tevékenyebb nemzedéknek „mintát” mutasson — tizennégy kötetes regényciklust tervezett. A kiválás genezise teljes képet akart adni a magyar társadalom osztályairól, rétegeiről az arisztokratáktól a földműves napszámosokig, a burzsoáziától az ipari proletariátusig. A nagy vállalkozásból csak három kötettel készülhetett el Justh: A pénz legendájával, a Gányó Julcsával s (kevés híján) a Furmusszal. Jól látta, hogy korának társadalma nem maradhat fenn sokáig változatlan formában. Meg is fogalmazta, hogy a vezető réteg, az arisztokrácia „nem is agyag, hanem csak sár” — mégis fontos szerepet szánt neki a jövő társadalmában. Mert benne valós értékeket, túlfejlett érzelmi és értelmi képességeket meg vezetési tapasztalatokat látott. Egyik legkedvesebb alakjával, A pénz legendájának jobb sorsra érdemes, harcra képtelen és öngyilkosságba menekülő Bálványos’ Sándoréval mondatta ki: „Ez a társadalom, hiszem, tönkre fog menni, mint a többiek tönkre mentek, ekkor lesz a mi hivatásunk — az arisztokratáé — emlékeztetni az új embereket a régi erkölcsökre, s átvinni mindent, amit szükséges tudni az új embernek, mert a forrongás, a pusztulás, a harcok terén ezt meg nem tanulhatták.” Mélységesen hitt a polgári szociológiának abban a XIX. század végén divatos — bár téves — eszméjében, hogy a biológia törvényeit változatlan formában alkalmazni lehet a társadalomra. Emiatt vizsgálta tisztán biológiai lényként és jelenségként nemcsak műveinek szereplőit, hanem a társadalmi osztályokat, sőt a népeket és a kultúrát is. Úgy gondolta, hogy a megoldás kulcsa: vérfrissítéssel megújítani a társadalom vezetésére hivatott arisz tan a magyar színháztörténetnek egy töredezett, hiányos sorokkal terezett, halványuló betűs, ám a maga nemében páratlanul érdekes oldala: arról az elődtelen és sohasem követett pusztaszenttornyai parasztszínházról regél, amelyet a tragikus sorsú, halk szavú prózaíró, Justh Zsigmond álmodott-teremtett meg az elmúlt század utolsó évtizedében. Kevesen ismerik a históriának ezt a lapját. . . Az írónak egyik kevéssé ismert arcképe